Laura csábítása 17. fejezet

Írta: S. Anne Gardner
Fordította: Sinara
Az eredeti megjelenésének időpontja: 2001.



****************************************************************

Néha vannak olyan kifejezések, amik olyan világosan beláthatóan illenek ránk, mint amilyen átlátható egy tiszta medence. Semmi sem illett volna rá jobban, mint ez az idézet: “A legjobb idők voltak, a legrosszabb idők voltak”. Így tudnám a legjobban leírni Charlie-t.
Sokszor próbáltam már felidézni, mikor fordultam rossz irányba és siklott ki az életem. De nem tudom. Vagy csak belefáradtam, hogy ezen gondolkozzam, és csak aludni akarok. Aludnom kell. Ezt még tudom. De ha alszom, a démonjaim is ott vannak.
Csak annyit tudok tenni, hogy sétálok körbe a szobámban álmatagon amikor rémálmok kínoznának. Már az időérzékem is elveszítem, de nem érdekel. Belül üresnek érzem magam.
A fiatalság vakságával csak arra tudok gondolni, hogy nincs mit tennem. Elszúrtam. Azt hittem, a rossz dolgok, az igazán rossz dolgok, csak a rossz emberekkel történnek meg. De rossz dolgok történnek mindenkivel, és biztos vagyok benne, hogy van olyan, aki engem is jónak tart, míg más nem. Amikor beleszerettem Charlie-ba, még semmit se tudtam. Nem tudtam mi az a szenvedély, szerelem, szex.
Ha újra kezdhetném, nem tudom, elrohannék-e előle, vagy agyonverném a szenvedésért, amit okozott. Tényleg nem tudom. Úgy szerettem, amit korábban el sem tudtam képzelni, hogy lehetséges. Még sosem éreztem olyan örömöt és olyan fájdalmat. Olyan szenvedélyt és olyan vágyakozást. Az iránta érzett, mindent felemésztő vágyakozást. Valahogy üresnek éreztem magam, ha nem volt velem. Még most is. Így már mintha nem is léteznék. Már csak az iránta érzett vágyakozásom maradt. Amikor feljön a lépcsőn, már fáradtnak érzem magam. Csak aludni akarok. És a fegyver nehéz a kezemben.
Az ajtót néztem, és amikor kinyílt, belépett Charlie. Felemeltem a fegyvert ésegyenesen rá szegeztem. Csak ketten voltunk a szobában. Ketten maradtunk. Charlie és én. Semmi más nem létezett, csak mi ketten. Ha meghúzom a ravaszt, vége lesz. Soha többé nem fogom látni. És akkor rádöbbentem, bármi is történt, azt nem tudnám elviselni.
Szemeim megteltek könnyel és leengedtem a fegyvert. Elvesztem. Csak leültem az ágyra és bámultam rá, miközben lassan a halántékomhoz emeltem a csövet. Hirtelen fáradtság öntött el.
Lassan kezdett beszélni: – Laura, Mark meghalt. – Azzal odalépett hozzám. – Autóbalesetet szenvedett. – Mielőtt észbe kaptam volna, már ott volt előttem. – Küldtem egy kocsit a gyerekekért. Hamarosan itt lesznek.
Mark meghalt. Kábulat öntött el. Nem éreztem semmit. A szemeim még mindig rá szegeződtek. Az arcomat simogatta és lecsukódott a szemem. Olyan fáradt voltam! Amikor kinyitottam a szemem, előttem térdelt. Felemelte a kezét és kivette a kezemből a fegyvert. Gyengéden szájon csókolt és nekem nem volt erőm tiltakozni. Mielőtt észbe kaptam volna, teljesen elgyengültem. Mindketten tudtuk, nem akarok küzdeni. Szememet pedig elöntötték a szégyen könnyei.
– Add át magad nekem, Laura! – hallottam a suttogását és könnyes szemmel néztem rá. Nem tudtam ellenállni. Nem ő szerzett meg. Önként adtam át magam neki, küzdelem nélkül. Csak feküdtem mellette és engedtem, hogy szeressen. Épp annyira akartam őt, mint ő engem. Felé nyúltam és abban a pillanatban elöntött a gyönyör.

***

A következő napok teljes kábulatban teltek. Eljöttek a gyerekek és most már velünk éltek. Charlie megtöltötte a napjaikat játékkal és szórakozással. Gondoskodott mindenről.
Sétáltam, beszéltem és lélegeztem, mint minden ember, de belül üres voltam. Valami meghalt bennem.
Nem lepett meg, amikor rendőrök jöttek, hogy feltegyenek néhány kérdést. Elmondták, hogy Mark egy másik kocsival ütközött. Nem tudták, hogy a másik kocsi szorította-e le őt, vagy csak véletlen volt. Mutattak fényképet a másik sofőrről.
Ránéztem a képre és könny szökött a szemembe, de nem mondtam semmit. A nyomozó nagyon kedves volt. Visszakérte a képet, majd részvétét nyilvánította és elment. Úgy vette a könnyeimet, mint egy frissen megözvegyült asszonyét.
Kimentem a verandára és a testem remegett a zokogástól. Az a férfi volt az, aki megmentett aznap, amikor kijöttem Mark irodájából. Ő rántott vissza a kocsi elől. És tudta a nevem.
– Minden kész, Laura – hallottam Charlie hangját magam mögül. Megfordított, hogy rá nézzek. Ahogy a szemébe néztem, tudtam. Sosem voltam egyedül. Mindig ott volt mellettem. – Josh és Ashley már várnak a medencénél. Én is megyek nem sokára. Menj csak! – ölelt át és én nem húzódtam el, amikor ajkai az enyémekre tapadtak.

Epilógus

Hat hónappal később

– Ashley! Dobd ide a labdát! – kiáltottam.
– Oké. Megy – dobta át Josh feje felett. Mindketten élvezték a játékot a medencében.
– Filmezünk vacsora után? – kérdezte Josh.
– Most én választok filmet – mondta Ashley.
– Nem, most én vagyok soron – tiltakozott Josh.
– Válasszatok közösen – mondtam és kimásztam a medencéből.
– Hova mégy, Charlie? És a játék? – kérdezte Ashley.
– Játszatok csak a bátyáddal! Anyukátok már vár rám – szárítkoztam meg.
Igen, Laura vár. Láttam is az arcát a hálószoba ablakában. Ismét ott ragyogott a fény a szemében. Tudtam, hogy egyszer vissza fogom kapni. Hiszen megvolt mindene, amire csak vágyott. Épp ahogy megígértem neki. Most már minden porcikája hozzám tartozott.
Amikor először megláttam a partin, tudtam, hogy az enyém kell, hogy legyen. Mindent kiterveltem és minden olyan egyszerű volt. A pénz az úgy nevezett Weatherbe-üzletből, a hajóút… az egyetlen váratlan a hajótörés volt, de még ott is szerencsém volt.
Csak azt nem terveztem soha, hogy belészeretek. Sosem éreztem semmit a többi nő iránt. De őt könnyű volt szeretni. Ő pedig teljesen nekem adta magát ott a szigeten. Senki sem adott még nekem ennyit. Mellette úgy éreztem, ismét élek. Olyan régen éreztem már ezt! Minden idegszálam tombolt az örömtől.
Amikor aznap este elhagyott, rájöttem, nem tudok nélküle létezni. És nem is akarok. A gondolat, hogy elveszítem, olyasmi volt, amit nem tudtam elviselni. Nehéz volt neki választani. Annyit szenvedett, úgyhogy segítettem neki.
Meghívtam Markot a partira, hogy lásson minket együtt. Annyira kiszámítható volt! De aztán… amikor rájöttem, hogy együtt voltak, tudtam, hogy hibát követett el. Egy hibát, amit be kellett látnia. Nem volt könnyű, de végül belátta, hogy nem harcolhat ellenem. Erősnek kellett lennem, de végül az enyém lett. És örökké az enyém is lesz.
Néha segítenünk kell azoknak, akiket szeretünk, hogy a megfelelő döntést hozzák. Mark sosem szerette őt úgy, mint én. Most pedig itt van a házamban és az ágyamban, ahová tartozik. A gyerekei már az enyémek is. Őt látom az arcukban. Mark csak egy dologra volt jó. Segített megadni neki valamit, amire én nem lehettem képes. Szerencsétlen, de szükséges lépés volt eltenni őt az útból, és az már csak a bónusz volt, hogy az az idióta, akit felhasználtam, végzett magával is. Mindig is hálás leszek neki, hogy megóvta Laurát aznap attól a kocsitól. Sohase tehetett egy lépést se anélkül, hogy tudtam volna róla.
De most már minden tökéletes. Semmi sem állhat az utunkba. Végtére is, ki mondta, hogy az út az igaz szerelem felé könnyen járható? Kinyitottam az ajtót, és mint mindig, ő ott állt az ablaknál és várt rám. Nézte a gyerekeinket, ahogy játszanak a medencében.
Odaléptem hozzá és átkaroltam. Ismét a füle mögé tűrtem azt a makacsul látadozó hajtincset.
– Szeretlek – mondtam és gyengéden megcsókoltam őt. Imádtam az ajkai ízét. Imádtam a hajába fúrni az arcom és beszívni az illatát. Szeretkezni akartam vele, annyira, hogy az már fájt. A vágy, amit iránta éreztem, sosem múlik el. Imádtam az illatát, a látványát, az ízét. Olyan volt, mint egy drog, ami nélkül nem tudok élni. Amiből nem kaphatok eleget. Lenéztem és megsimogattam a hasát.
– Hogy van a kicsi? – kérdeztem.
Rám mosolygott és a hasát simogató kezemre tette az övét. Kislányunk lesz. Két hónap múlva. Laura csendes volt az elmúlt napokban. Néha elfátyolosodott a tekintete a hirtelen szomorúságtól. De én gondoskodtam róla. Gondoskodtam mindenről. És mindketten nyertünk. Ezt Marknak is tudnia kellett volna. Ha játszom, én nyerek. És egyikünknek meg kellett halnia. A dolgok pedig úgy alakultak, ahogy kellett. Ő már az enyém. Minden az enyém.

Vége