1. fejezet: A szabadság ára
A felkelő nap sugarai bántóan világítottak be a poros, egyszerű kis függöny melletti résen. Vayne bosszúsan fordult a másik oldalára és húzta fejére takaróját. Próbált volna vissza aludni, azonban valaki kopogott az ajtaján. Úgy gondolta, ha nem ad választ, az illető előbb vagy utóbb, de elmegy. Tévedett, ugyanis a kopogás másodjára dühödt dörömböléssé vált, mintha valaki az öklével verte volna az ajtót.
- Megyek!
Nyögte fáradtan az ember, majd nemes egyszerűséggel ledőlt az ágyról. Lábai még ugyan ott lógtak valahol a levegőben, de felsőteste és feje már a padlón terült el.
- A picsába, ez kurva szar így...
Dünnyögte magának, mintegy biztatásként. Mégsem sikerült elég erőt merítenie, hogy felkeljen, inkább ott feküdt tovább abban a lehetetlen pózban. A dörömbölés megismétlődött, ekkor már egy hang is társult mellé.
- Vayne! Kelj már fel! Jelenésed van.
A szólított felemelte mutatóujját a padlóról, hogy jelezze, vette a lapot. Persze ez nem nyugtatta meg Aelthanathilt, aki az ajtaja előtt állt. Újabb dörömböléssel azonban nem próbálkozott, egy egyszerű Nyitva-zárva varázslattal feltörte a szoba zárát és becsörtettet. Azonban abban a pillanatban megtorpant, amint meglátta az embert, félig a padlón, félig az ágyon fekve.
- Jól vagy, Vayne?
Kérdezte kissé aggódva. Az ember kinyitotta a szemét, felmérte a környezetét, majd megpróbált feltápászkodni, természetesen sikertelenül.
- Mesésen, nem látszik? Épp a reggeli meditációmat végzem.
- Ahha - felelte gúnyosan a napelf, majd odalépett az ember mellé és felrángatta őt az ágyra.
- Te bűzlesz az alkoholtól! Így nem jelenhetsz meg a főmágus és a Kör előtt, engem kivégeztetnek. Beteget jelentesz, és itt maradsz!
Az elf már ment is volna intézkedni, de az ember elkapta a karját, visszarántotta őt az ágyra és pofon csapta.
- Hozz inkább mosdó vizet meg valami reggelit. Legyen hozzá tea!
Aelt annyira meglepte a pofon, hogy tiltakozni is elfelejtett. Némán, kikerekedett szemekkel felállt az ágyról és elsietett, hogy beszerezze a kért dolgokat.
Amint az elf kilépett az ajtón, Vayne ismét hanyatt vágta magát az ágyon. Két perc se kellett, és máris visszaaludt. Arra riadt fel, hogy legalább egy vödörnyi hideg vizet kapott az arcába. Szemei felpattantak, vigyázzba vágta magát az ágyon, hörögve, pislogva nézett körül a szobában, keresve támadóját. Nem kellett sok idő, hogy észrevegye az ágy mellett álló elfet, aki szélesen vigyorogva tartott felette egy félig üres mosdótálat.
- A fürdéssel meg is volnánk ezek szerint. A tea és a rántotta az asztalon, fél óra múlva a torony legfelső szobájában legyél!
Ezzel az elf elviharzott, de még egyszer visszanézett az ajtóból.
- Ne felejtsd el kitenni az ágyneműdet valahova megszáradni!
Vayne dühösen söpörte félre tenyerével a szemébe lógó hajtincseket, majd felállt az ágyról és becsukta a szobája ajtaját. Gyorsan megette a reggelijét, megitta a teáját, a maradék vízben megmosakodott, majd felöltötte a számára kikészített talárt - amit egyébként borzalmasnak talált, és fogalma sem volt róla, hogy hordhatják azt a mágusok - és futva indult a torony tetejébe.
A legfelső szoba teljesen más volt, mint a torony többi szobája. Eleve azért, mert az egy lakosztállyá volt kialakítva, és az egész szintet igénybe vette. Itt lakott a főmágus, és időnként a magas rangú vendégek is.. Berendezését tekintve sem volt az, mint a többi mágus egyszerű szobácskája. Itt a falakat nem piszkos, ócska meszelés fedte, hanem falikárpit vagy freskó, a bútorok drága, megmunkált fából voltak, a padlót pedig szőnyeg takarta. Ezen kívül is több felszereléssel rendelkezett, számos kényelmes székkel, heverővel, hatalmas munkaasztallal, alkoholos, üvegezett szekrénnyel. Ahogy Vayne belépett ide, és alaposabban szemügyre vehette, megállapította, hogy sokkal szívesebben lakna itt, mint a sok emelettel lejjebb lévő szobájában. Bár, belegondolva, hogy az előző három évét gyakorlatilag egy kriptában töltötte, ahhoz képest már most luxusban élt. Leginkább a szabadságát értékelte. Igaz, hogy nem hagyhatta el a tornyot, sőt, nem is nagyon mászkálhatott el semerre, de legalább már annak is örült, hogy nem a növendékekkel, vagy a frissen végzetekkel kell megosztani hálókörletét, hanem saját szobája van, akár csak a mestereknek.
Ábrándozásából a főmágus zökkentette ki, aki belépett a terembe, majd megköszörülte a torkát.
- Remélem nem zavartam meg semmi fontos gondolatmenetét, uram!
Szólt nyájasan, majd az asztalához ment és leült kényelmes bőrszékébe. Vayne bólintással köszöntötte a másik embert, de több jelét nem adta a tiszteletnek.
- Csak azon morfondíroztam, hogy szívesen ellaknék ezen az emeleten. Kényelmesebb, mint a mesterek szállása.
- Talán elégedetlen?
A főmágus megrovóan nézett Vayne-re, aki akár az unokája is lehetett volna, akkora volt köztük a korkülönbség, pedig Vayne már jócskán húsz felett járt.
- Nem, nem vagyok. Csupán meglep, hogy amíg a mesterek szállása milyen... egyszerű, addig ez a lakosztály szinte csordultig meg van pakolva a temérdek értékes tárggyal.
- A mestereknek nincsenek világi ügyeik, így az ő hálótermüket nem kell úgy alakítani, hogy megfelelhessen egy vendégnek, aki talán magasabb körökből származik.
- Értem.
- Kíván még felesleges szócséplésre időt pazarolni, vagy végre a tárgyra térhetünk?
Vayne félig ülő, félig fekvő helyzetbe csúszott a kényelmes fotelban, lábát feldobta a főmágus asztalára. Arcán pimasz vigyor terült el, amikor meglátta az öreg dühtől lángoló tekintetét. A főmágus nem szólt egy szót sem, kezének egyetlen intésével röpítette el Vaynet székestül az asztaltól.
- Ha még egyszer a mocskos lábait az asztalomra pakolja, a bőréből csináltatom meg az új fegyelmeztetési szabályokat. A főmágusi rangot nem csak úgy osztogatják, fiam. Ahhoz hatalom is kell. Nagyobb, mint amit el tud képzelni.
Újabb intésére a fotel visszakerült a helyére. Vayne feltápászkodott a földről, megdörzsölte néhány sajgó pontját, majd odabattyogott a székhez és lehuppant rá.
- Nem szűkölködöm képzelőerőben. Szóval, miről lenne szó, mi a feladat?
- Mit tud a lovagokról? Különösen a varázslataikról.
- Tessék?
A főmágus felállt székéből és az ablakhoz lépett. Merengve nézett ki rajta, s bár nem látszott a távolban a lovagok szentélye, de ő mégis azt nézte.
- A lovagok a fénymágiát használják, aminek forrása egy több ember magas szobor a Fény Lordjáról. Állítólag, miután a Lord elpusztult, esszenciájának egy része megmenekült, ez van most abban a szoborban, innen nyerik a lovagok az erejüket.
- Nem gondoltam volna, hogy maga tanult ember létére, ráadásul ilyen korban még elhiszi ezeket a dajkameséket. Ezeket csak a lovagok találták ki, hogy megfélemlítsék az ellenfeleiket. Még hogy egy isten adja az erejüket... nincsenek is istenek!
A főmágus elmosolyodott hosszú, ősz szakálla mögött.
- Az én koromban az ember már többet hisz el a mesékből, mint a fiatalság. Azon kívül, minden mesének van legalább egy kevés valóság alapja. Esetünkben ez most nem is annyira kevés.
Vayne szemöldöke magasra szaladt homlokán. Még hogy istenek, mi? Megtámasztotta két kezét a fotel karjain, majd lassan kitolta magát álló helyzetbe és odalépett a főmágus mellé.
- Szóval, azt állítja, valóban egy isten holtteste van abban a szoborban, és a lovagok onnan nyerik az erejüket?
- Holttestnek nem nevezném éppenséggel, de lényegében lehetne akár az is. Még ha nem is igaz, hogy egy isten maradványa van abban a szoborban, akkor sem hunyhatunk szemet a felett a tény felett, hogy a szobor állandó, nagy erősségű mágikus hullámokat bocsát ki magából, amik szinte Ithe minden ismert részéig elérnek.
- És ez nekem miért jó? Előrébb visz a küldetésemben?
- De még mennyire, ifjú ember!
A főmágus végigsimított szakállán, majd visszament az asztalához és újra helyet foglalt. Vayne követte a példáját.
- A lovagok nem képesek rákapcsolódni erre a forrásra, csupán felfogják a hullámok közvetítette energiát. Emiatt az erejük ciklikus. Néha erősebbek, néha gyengébbek, attól függően, hogy épp milyen a hullám, ami eléri őket.
- Kezdem sejteni, hova akar kilyukadni. Az a felin, akit üldöznek, az ugye nem csak ezeket a hullámokat fogja el?
- Nagyszerű megfigyelő, fiam. Valóban, Errain Sharpclaw különleges lovag. Tán egy újabb generáció első követe, a változás hírnöke.
- Jó, szóval ő állandó kapcsolatban áll a szoborral, igaz?
- Pontosan...
- És? Ez miért számít?
- Gondoljon bele, fiam! Mi lenne, ha a lovagok nem csak bizonyos időnként lennének képesek használni a Fény adta mágiát, hanem mondjuk, amikor kedvük tartja? Ha a mágiájuk nem ingadozna, és azok a védelmi varázslatok, azok a legendás lovagi védelmi varázslatok, tegyük fel, állandóan működnének. Egy maroknyi elég lenne belőlük, és máris leigázhatnák az országokat. Elbukna a Birodalom, elbukna a Nemes Hon, és kétlem, hogy mi mágusok megúsznánk.
- Szóval mindenki fél tőle, és már három éve üldözik? Miért nem küldték a nyakába az egész rendjüket, hogy öljék meg?
- Errain Sharpclaw-ot több ízben megölték már.
- Hogy mondja?
- Okozta már halálát nyílzápor, orvgyilkos pengéje, lovagok lándzsája, és legutóbb, amikor elkapták, egy pallos okozta seben keresztül kifolytak a belei. Mondanom sem kell, ez utóbbi csapatból senki sem élte túl a találkozást.
Vayne hirtelen megszédült ültében. Halhatatlanság...
- Érti már, fiam, miért akarják a lovagok a maguk oldalán tudni?
- Persze...
Halhatatlanság!
- Nos, a megbízás abból áll, hogy fogja el, és szállítsa le a felint. De ha módja van rá, ölje meg!
- Öljem... micsoda? Ha egy tonna lovag nem volt képes rá, én hogyan tudnám?
- Hogy működik a maga képessége?
- Tessék?
- Öt éve részese volt egy kísérleti programnak, amiben a mágiát egy magasabb szintre akartuk emelni.
- Igen...
- Tehát, mi is az ön képessége?
- Csak azt ne mondja, hogy nem tudja.
- Fiam, értesült vagyok mindenről, de ez nem jelenti azt, hogy fejben tartok minden lényegtelen apróságot. Maga részt vett a programban, és különlegesnek lett titulálva. Az oka ennek?
Vayne habozott egy pillanatra, vajon mit válaszoljon a mágusnak. Aztán eszébe jutott a korábbi foteles mutatvány, amit az öreg lerendezett, így egyszerűen az igazság mellett döntött.
- A mágusokkal ellentétben, én nem megtanulok egy varázslatot, mivel úgy nem tudnám használni, de el tudom azt tárolni a testemben. És vér felhasználása nélkül képes vagyok azokat bármikor előhívni.
- Ó, igen! Emlékszem már. Az volt a hátránya a kísérleteknek, hogy az alanyok egy bizonyos idő után már nem voltak képesek több varázslatot tárolni, és egyszerűen elégtek vagy felrobbantak, igaz?
- Igaz.
- Maga viszont...
- Én selejtnek lettem nyilvánítva, mivel egy idő után az eltárolt varázslatok elvesztek a testemből.
- Mennyi idő?
- Változó. Volt, ami percek múlva tűnt el, volt, ami órák, napok, vagy hetek múlva.
- És most?
- Megtanultam irányítani. Amire nincs szükségem, azt eldobom, amire van, azt megtartom.
- És hogyan tárol el egy varázslatot?
- Elkapom. Szó szerint megfogom és magamba helyezem.
- Érdekes. Nos, amit tudnia kell a lovagokról, és a felinről, azt elmondtam. Akár indulhat is.
- Lenne egy-két kérdésem.
- Attól függ...
- Hol tartanak most a kísérletek?
A főmágus néhány pillanatig Vayne arcát tanulmányozta. Megállapította, hogy a fiú nem csak az időt akarja húzni, valóban érdekli a kísérlet jelenlegi állása. Nem volt rá oka, hogy ne mondja el, így hát megtette.
- Amit magával tettek, az egy kissé megváltozott. Az új kísérletek alanyai nem igazán képesek varázslatokat, khm, ellopni, helyette viszont varázslatszerű képességeik alakultak ki. Levitáció, láthatatlanság, telepátia.
Vayne érdeklődve hallgatta a főmágust.
- Ha elkapom a felint, és megölöm vagy leadom, szabad leszek?
- Ahogy ígértem.
Fantasztikus. Elintézem minél előbb azt az állatot, aztán indulhat a vadászat. Hallhatatlan leszek!
- Nos, akkor nem pazarlom a drága időmet, vár a szabadság.
Közölte Vayne, majd kedélyes mosollyal arcán felállt a fotelből. A főmágus arcán furcsa mosoly jelent meg. Mintha tudna valamit, amit Vayne nem. Mindegy, a fiú nem törődött vele. Biccentett, majd sietősen távozott. A főmágus elégedetten nézte, ahogy az ifjú elcsörtet. Amint becsukódott mögötte az ajtó, a szobában az árnyak megmozdultak, egy alak körvonalazódott ki belőlük.
- Nos? -kérdezte a főmágus, miközben két pohár vörösbort töltött ki. Az egyiket átnyújtotta a férfinek, a másikba pedig maga kortyolt bele.
- Valóban nem tudja elrejteni a gondolatait. Kapzsi és kegyetlen. Arra fog törekedni, hogy megszerezze a felin halhatatlanságát, aztán vadászni fog a képességgel bírókra.
- Pont, amire vártunk. Mi van a barbárok falujával?
- Sajnos a lovagok túlbuzgók voltak, csak egy élte túl. Az viszont elég erősnek tűnik, csak még be kell törni.
- Dobjátok a rabszolgák közé, küzdjön az életéért!
- Ahogy óhajtja, főmágus.
Az árny letette az üvegpoharat, majd biccentett, és eltűnt, ahogy megjelent.
Minden a terv szerint ment.
