Kiválasztottak - 4. fejezet

4. fejezet: Eszköz a kézben
A küzdőtér egy homokkal leszórt, kör alakú verem volt, ami körül egy emelvényen ülőhelyek voltak elhelyezve. Innen nézhették az endoriak, a Birodalom fővárosának lakosai a gladiátorküzdelmeket.
A veremben két férfi kerülgette egymást körbe-körbe. Az egyikük egy lazább, néhol hézagos keményített bőrvértet viselt és sarut. Harci eszközeit egy kis fapajzs és egy rövidkard alkotta. A férfi nem volt túl magas, se izmos, átlagos endori polgár volt, mielőtt letartóztatták és gladiátornak nem tették.
Ezzel szemben a másik férfi magas volt, majd két méter, széles vállakkal, kidolgozott izomzattal, kreolos bőrrel. Arcát hosszú, durva fekete szakáll és ahhoz hasonló, váll alá érő haj fedte. Ő mindössze csak egy ágyékkötőt viselt, valamint a lábaira egy-egy rongyot csavartak. Fegyvere egy lándzsa volt. Látszott rajta, hogy dél szülötte, egyike a sivatagi barbároknak. Kegyetlen és könyörtelen fajta nép, amilyenné a lakóhelyük formálta őket.
A két férfi nagyjából négy-öt lépés távolságból kerülgette egymást. Az endori arcán fáradtság és fájdalom látszott, páncélja ellenére több sebből is vérzett. Alig bírt talpon maradni. A barbár azonban a legkisebb jelét sem mutatta fáradtságnak, s még csak sebei sem voltak. Tekintete szinte lángolt, ahogy esetlen ellenfelére nézett, áradt belőle a gyűlölet, az ölni készség.
- Kegyelmezz, kérlek!
A barbár arca fintorra húzódott. Összegyűjtött nyálával arcon köpte a vézna kis embert.
- Még hogy kegyelem?! A fajtád lemészárolta a családjainkat, nőket és gyerekeket! Én pedig állat módjára küzdök, hogy ti röhöghessetek. Kegyelmet akarsz?
Egy dühödt üvöltést követően a barbár megrohamozta ellenfelét. Az endori letaglózva állt, várta a közelgő halált. A hatalmas ember vállal lökte őt fel, nyekkenve terült el a porban. Tüdejéből kiszökött a levegő, szemei könnybe lábadtak. Mire ismét látott, ellenfele arcát pillantotta meg maga felett.
- Kegyelmezzen neked az istened, ha egyáltalán kellesz neki, te féreg!
A birodalmi sikoltott volna félelmében, de a lándzsa, mely könnyedén hasított át a bőrpáncélon, a tüdejébe állt. Ajkai közül vér buggyant ki, mely lefojt arcán. Az élet lassan szállt ki belőle, hörgései percekig tartottak, de ezt a barbáron kívül senki se hallhatta. A tömeg őrjöngött, állva ünnepelte a vérszomjas gyilkost. Azt az embert, aki ha kiszabadulna a veremből, mindnyájukat hasonló kegyetlenséggel ölné meg.
- Vacsora! Vacsora, büdös férgek!
A katona a szokott időben hozta a rabszolgák ételét. Elhaladt a cellák előtt, minden elé nyújtott tálba szedett egy fejadag kásás valamit, dobott mellé egy szelet kenyeret, majd tovább ment. A folyosó utolsó cellája előtt megállt, kíváncsian szemlélte meg az elé táruló jelentet. Hat férfi volt a cellában, öten az egyik fal mellé húzódtak, levegőt is alig mertek venni, a hatodik lehajtott fejjel ült velük szembe. Arcát nem lehetett látni, eltakarták az elé lógó, sűrű, fekete tincsek.
- Mi van, ti nem hallotok? Aki nem rakja ide a tálját, nem eszik!
Az öt férfi reszketve bámult cellatársukra. A majd’ két méteres alak komótosan állt fel, majd tányérral kezében lépett a cella rácsaihoz.
- Á, te vagy itt a kemény fickó, mi? Hallottam ám rólad. Te vagy az a sivatagi barbár, mi? Nehogy azt hidd, hogy itt mindenki reszket tőled.
A katona olyan közel hajolt, hogy arca csupán pár centire volt a rácsoktól, és alig húsz centire a barbártól.
- Itt csak egy koszos patkány vagy, akibe mi a lábunkat töröljük, világos?
A barbár egy szívdobbanásnyi idő alatt mozdult meg. Üres kezével elkapta a katonát a nyakánál fogva, egy kissé hátra lökte, majd hirtelen a rácsokhoz rántotta. Csontok törése hallatszott, majd egy fájdalmas nyüszítés, amit egy koppanás követett. Az őr nyitott koponyával terült el a barbár lábai előtt, üveges szemei a messzeségbe bámultak. Három hete tartó rabsága óta a tizedik. Valószínűleg újonc lehetett, a többiek már kezdik sejteni, hogy vele nem bánhatnak rongyként.
Két alak haladt végig a rabszolgák cellái közt. Mindkettő vékony és magas volt, akik csuklyás, földig érő köpenyt viseltek. Az egyikőjük fekete alapon kék mintázatút, ő haladt elől, míg a másik vörös alapon arany mintázatút. Bárki első ránézésre megmondta volna, hogy mágusok.
A két idegent egy katona kísérte, aki időnként rácsapott kardja lapjával a rácsok közül előnyúló karokra. A társaság megállt az utolsó cella előtt. A két taláros alak egészen a rácsok elé álltak, a katona már kissé távolabb onnan. Szólásra nyitotta volna a száját, de a vörös-arany köpenyes felemelte a kezét, jelezve, hogy ne szólaljon meg. A cellában csak két ember tartózkodott. Az egyik a sarokban lévő szalmakupacon hevert, a másik a tőle legmesszebb lévő sarokban dülöngélt előre-hátra és motyogott valamit.
- Te lennél hát az aréna új üdvöskéje?
Szólalt meg a fekete-kék köpenyes, mintha csak legjobb barátjával csevegne. Hangja azonban hideg volt és rémületet keltett volna bárkiben.
- Vladimish, a véres kezű, a hóhér, az aréna mészárosa. Mondd csak, Vladimish, élvezed a figyelmet?
A barbár felállt a szalmakupacról és vendégei elé állt.
- Kik vagytok?
- Fogalmazzunk úgy, hogy azok, akik vissza tudják adni a szabadságod.
- A szabadságomnak nincs értéke az enyéim nélkül. Őket a ti fajtátok megölte. Ha egyszer kiszabadulok innen, annyit gyilkolok meg közületek, amennyit csak tudok, mielőtt engem ölne meg valaki.
A fekete-kék köpenyes halkan kuncogni kezdett.
- Tetszik ez a tűz, ami belülről fűt. De fogalmad sincs, kikkel állsz szemben.
Vladimish valami hideget érzett a háta mögött. Mire megfordult, a cella árnyékai megváltoztak, egyenesen felé kúsztak. Mielőtt bármit tehetett volna, felterjedtek a lábain, a törzsén, és meg sem álltak a nyakáig. Mozdulni sem bírt, hiába küzdött minden izmával. Ráadásul az árnyak ahogy körbefolyták, mellkasára olyan nehézség feszült, hogy lélegezni sem bírt.
Mögöttük a katona nyüszíteni kezdett, majd mit sem törődve feladatával, elrohant a celláktól. A rabok hisztérikus őrjöngésbe kezdtek, de a vörös-arany köpenyes néhány kézmozdulatára minden cella előtt kék energiafal jelent meg, amik teljesen elnyomtak minden hangot.
- Megölhetnélek, de szükségünk van rád.
- Sosem leszek a fajtád szolgája!
- De igen, ezért van itt a barátom. Csupán pár perc, és kezes bárány leszel.
Vladimish ismét vergődni kezdett, hiába. Nem tudott szabadulni az árnyak folytásából. A vörös-arany köpenyes alak közben odalépett a cella rácsokhoz, két kezét halántékaihoz tette és mormolni kezdett. Vladimish úgy érezte, mintha ezer bogár mászkálna a koponyájában, amik az agyát rágják. Ajkai néma sikolyra nyíltak, pár percen belül pedig szeme előtt elhomályosult a világ.
A főmágus elgondolkodva nézett ki dolgozószobája ablakán. Egyik kezében egy kristálypoharat tartott, vörösborral megtöltve, másik kezével szórakozottan simogatta szakállát.
- Uram, azt hiszem elkalandozott!
Az öreg varázsló felvont szemöldökkel fordult tanácsosa és legfőbb bizalmasa felé.
- Bocsáss meg, drága barátom. Azon a barbáron járt az eszem. Mit is mondtál, mi a neve?
- Vladimish, uram. A déli sivatag nomád törzsének utolsó túlélője.
- Biztos neheztelhet a Birodalomra, amiért elpusztították a hazáját és megölték a családját.
- Úgy van, uram.
- És mondd csak, Ertyl, ez a harag megmaradt benne az átalakítás és a betörés után is?
- Úgy tudja, hogy a törzsét egy renegát mágus és annak társai mészárolták le, és hogy jóvátegyük hibánkat, mi láttuk el a sebeit és ruháztuk fel a kellő erővel, hogy bosszút állhasson. Minden dühével a bosszúra törekszik.
- Pompás, ez igazán pompás. És mit gondolsz, vajon képes lesz megállítani Vaynet?
- Ha nem is, minden esetre legyengíti annyira, hogy Errain Sharpclaw végezhessen vele.
- És mi lesz ezzel az Errain Sharpclawval?
- Bizonyára ő is legyengül a csatában annyira, hogy a legkiválóbb mágusaink a kellő időben lecsaphassanak rá.
- Ez igazán remekül hangzik, kedves tanácsosom, de mi lesz, ha mégsem sikerül megállítani őket? Mindkettő alany kritikus veszélyforrás, és most egy harmadikat is teremtettünk.
- A barbár miatt ne aggódjon, uram, nem ér fel sem Vayne-el, sem Errainnel. Kis hal a nagy cápák közt. Ráadásul, ha bárhol közbe kell avatkozni, itt leszek én is, és újdonsült fegyverünk is.
- Szeretem, amikor minden a tervek szerint halad.
- Tölthetek még egy kis bort, uram?
- Ó, hogyne!
A tanácsos biccentett, majd háta mögül egy árnycsáp jelent meg, amely a főmágus kezében lévő pohárba, valamint sajátjába töltött az asztalon heverő kristálykancsó tartalmából.