Kiválasztottak - 5. fejezet

5. fejezet: Az első ütközet

A két nehézvértes alak szótlanul ülte meg lovát, csupán a természet hangjai hallatszottak körülöttük. Egy-egy madárcsicsergés, apró neszek, néha ágropogás, ahogy a lovak ráléptek valami száraz gallyra. Isaodora nem tudott olyan feszesen és mozdulatlanul ülni, mint Errain. Ide-oda forgolódott, fejét forgatta, karjait mozgatta, ami miatt vértje fémen súrlódó fém hangját keltette. Ez ment már legalább egy fertályórája. Újabban már sóhajtozni is kezdett. Errain egyre kevésbé volt képes elviselni a nő motoszkálását. Idegesen fordult felé, szemei összeszűkültek. Sárga, macskás írisze és vicsora, ahogy felmutatta éles fogait a legtöbb emberben félelmet keltett és meghunyászkodva húzódtak el tőle. De Isa csak kuncogott a felin dühét látva és egyik karját felé nyújtotta.
- Olyan kis cuki vagy amikor mérges próbálsz lenni. Mint egy kiscica. Megsimogathatlak?
Errain egy pillanatra megdöbbent, majd még mérgesebben nézett az emberre.
- Ha hozzám mersz érni ilyen szándékkal, esküszöm, leharapom a karodat!
Isa megint kuncogott kicsit, aztán tovább fészkelődött. Errain úgy érezte, mintha az idegeit nyúzták volna, ahogy hallotta a vért csikorgását.
- ELÉG!
Kiáltott fel dühösen. Isa megszeppenve állította meg lovát és bűnbánóan pislogott a felinre.
- Bocsánat. Nem akarlak idegesíteni, de fáj minden tagom, éhezem, fáradt vagyok. Napkeltétől megyünk pihenő nélkül és már lassan két órája múlt dél.
Errain is megállította lovát, pár méterre Isa előtt.
- Én is fáradt vagyok, és éhes is, de nem állhatunk meg. El kell kapnunk az a rohadékot, mielőtt elhagyja a Birodalmat. A Tűzföldre nem akarom követni, se hagyni, hogy odáig eljusson. Az a biztos halál vidéke.
- Nézd, Errain! Tudom, hogy utálod, és megértem, hogy el akarod kapni, de lépj felül a saját önzéseden. Ne tekintsd személyes ügynek. Ez csak egy küldetés.
- Neked biztosan az. De nekem az a féreg tette tönkre az életem. Elfogott és a mocskos lovagokhoz vitt. Miatta én is egy alávaló, talpnyaló kutyafattya lettem. El akarom kapni, azt akarom, hogy szenvedjen.
A felin tekintete lángolt, miközben beszélt, s nem vette észre, hogy eközben Isa arcán a szomorúság és megbántottság lett leolvasható.
- Ha annyira akarsz, pihenj hát. Egy óra múlva visszajövök.
Ezzel a felin vágtára ösztökélte lovát és magára hagyta a könnyeivel küzdő nőt.
A páros síri csendben haladt tovább. A vitájuk óta Isa nem volt hajlandó Errainhez szólni, csupán amikor a felin kérdezte őt, akkor válaszolt pár szavas mondatokban. A felin észrevette, hogy társa elkomorult, s tudta, hogy ezt ő okozta szavaival, ám nem különösebben foglalkozott vele. Isa tudhatta volna, hogy ő nem akart lovag lenni, utálja őket. Nem volt más választása, csak ezért állt be közéjük, és azóta is az alkalmat keresi, hogy elhagyhassa a rendet.
Errain megállította lovát, s pár lépés után Isa is így tett. A nő felsőtestével visszafordult, kérdőn nézett társára.
- Most hagytuk el Rúmät. Ez volt az utolsó város a Birodalomban. Ezután még akad pár kisebb falu, de innen már csupán két, legfeljebb három nap és elérjük Tűzföld határát.
- A mágust még nem láttuk.
- Nem.
A felin elgondolkodva nézett a távolba. Semmi ötlete sem volt, hogyan találják meg Vaynet. Csupán annyi instrukciót kaptak, hogy a mágus keletre tart, a civilizáción túlra, nekik pedig az a feladatuk, hogy kapják el őt, mielőtt elszökne.
- Valami?
Kérdezte Isa kissé türelmetlenül
- Gondolkodom. De fogalmam sincs, hogyan kéne rátalálnunk. Egyszerűen nem tu…
A felin szemei tágra nyíltak, teste megmerevedett. Éles, vakító fényt látott, majd amikor szeme kezdett hozzászokni, egy sötét sziluettet pillantott meg. Először csak a nagy fényességet látta, benne a sötét alakkal, de a fény egyre halványult, az idegen pedig egyre láthatóbbá vált. Rúmä utcáját látta, egy varázskellékeket áruló boltot. Ez alapján még nem tudta behatárolni, a város melyik részét láthatja, mivel Rúmä, ami a Birodalom legkeletibb városa, egyben mágusváros is. Sok vidéki mágust toboroznak oda, részesítenek alapkiképzésben, hogy aztán tovább küldjék őket, egy komolyabb akadémiára. Errain összeszedte elkalandozott gondolatait és inkább az idegenre fókuszált. Sötét sziluettje világosabbá vált. Egy kopottas, barna utazóköpenyt viselt, hátán egy zsákot cipelt. A felin nem tudta biztosan, ki lehet az, de termete alapján akár Vayne is lehetett. Az idegen arra felé fordult, ahonnét Errain látta az eseményt. A csuklya alatt megpillantotta a férfi arcát. Igen, Vayne volt az. De mintha a mágus is észrevette volna, hogy figyelik őt, még mélyebbre húzta arcába csuklyáját és elvegyült a tömegbe.
Az első dolog, amit megpillantott maga előtt, egy apró, kerek arc volt. Szőke tincsek lógtak arcába, csiklandozták orrát. Amint kezdett tisztulni a látása, felismerte Isát, aki fölötte ált és hevesen mozogtak ajkai. Mintha beszélne. Vagy inkább kiabál? Errain nem tudta, de nem is igazán érdekelte. Meleg, könnyed érzés kerítette hatalmába, mintha csak lebegne egy napsütéses időszakban. Élvezte az érzést és cseppet sem akart tőle megszabadulni. Egy mély, határozott férfihang azonban máshogy gondolta.
- Kelj fel, gyermekem és végezd el, amire születtél. Kövesd a sorsod, amit szántam neked, s jutalmad e béke lesz.
- Megteszem. Megteszem, amire kérsz, Fény Lordja.
Suttogta maga elé a felin, aztán hirtelen zuhanást érzett egy szívdobbanásnyi ideig. Minden tagja sajgott, a feje hasogatott, a füle zúgott és szemei könnybe lábadtak.
- Errain, térj már magadhoz! Mi történt?
A megnevezett kábán ült fel, hatalmas mancsát aránytalanul kicsi fejére tette és dörzsölgetni kezdte koponyáját.
- Mi… mi történt?
- Hirtelen leestél a lovadról és nem válaszoltál. Úgy néztél ki, mintha delíriumba kerültél volna. Mi történt veled?
- Én csak… meg akartam tudni, merre van Vayne, aztán hirtelen… erős fényt láttam, teljesen elvakított, és mire újra láttam… Rúmäban van. Erre tart. Megelőztük őt, Isa. Most elkaphatjuk.
Errain megpróbált talpra állni, de megszédült és ismét hanyatt terült.
- Pihenj még kicsit. És mesélj tovább.
- Mit meséljek? Ennyit láttam.
- Az előbb a Fény Lordját említetted. Azt mondtad, megteszed, amire kért. Mit láttál?
A felin elgondolkodott egy kicsit, mielőtt válaszolt volna.
- Semmit. Nem láttam semmit. Vagyis téged, ahogy fölöttem álltál, de nem hallottalak. Úgy éreztem, mintha lebegnék, és azt akartam, ne érjen véget. De azután egy hangot hallottam. Nem tudom, honnan tudom, de tudom, hogy a Lord volt az.
- Errain, a Fény Lordja már halott. Nem emlékszel? Megsemmisült. Egyedül ami megmaradt belőle, az a mágikus esszenciája, amit Roquenben, a Fény Szentélyében őriznek.
- Tudom, Isa. Nekem is a fejembe verték a lovagok meséit.
A nő megint elkomorult. Felállt és ellépett a földön heverő felintől. Errain eközben talpra kecmergett és körülnézett.
- A lovam?
- Amikor leestél róla, megbokrosodott és elvágtázott.
- HAGYTAD ELMENNI A LOVAM?!
Isa gyilkos pillantást lövellt társa felé.
- Bocsánat, hogy fontosabbnak tartottam a nyamvadt kis életed menteni, mint a hülye lovad után rohangászni.
Errain legszívesebben tovább üvöltözött volna a nővel, elmagyarázta volna neki, hogy ő nem tud meghalni, de végül bölcsebbnek látta csendben maradni. Nem akarta tovább haragítani az egyetlen személyt, aki lényegében a barátja lett, az egyetlen, annyi év bujdosás után.
- Elé menjünk, vagy várjuk őt be itt?
- Te vagy a főnök, őmacskássága. Én csak a buta, talpnyaló kutyafattya, aki hűen csahol a gazdája lábánál.
Bocsánatot kellett volna kérni, s ezt ő is tudta. Ehelyett azonban hátára kapta fejszéjét, a fegyvert, ami Isa családjáé, amivel megölte a nő bátyját annyi évvel ezelőtt, s csendesen indult vissza Rúmä felé.
Vayne szorosabbra fogta maga körül köpenyét és sietősebb léptekkel haladt tovább. Megmagyarázhatatlan érzése volt, mintha valaki az előbb ott állt volna tőle pár méterre és végig őt bámulta volna. Hiába nézett abba az irányba, nem látott senkit. Pedig tudta, hogy az a valaki ott van, érezte a jelenlétét. És azt is tudta, ki volt az. Nem elég, hogy a felin lovag valamilyen módon kémkedik utána, még a nyakában van három üldözője is, akik már napok óta követik. Egy alkalommal majdnem beérték őt, így kissé alaposabban is szemügyre tudta venni őket. Az egyikük fekete alapon kék mintás köpenyt viselt, valami különleges rangú tagja lehet a mágusok rendjének, mivel a legtöbb egyenruhájukat a vörös szín jellemzi. A második alak már tipikus rendbéli mágus volt, vörös alapon arany rúnákkal díszített talárt viselt, valószínűleg a legmagasabb körökből származhatott. A harmadik alakot azonban nem ismerte fel. A másik kettőhöz képest jóval termetesebb volt, inkább harcos, mint mágus alkat, ráadásul köpenye is csak ugyanolyan durva anyagú, barna rongy volt, mint amit Vayne viselt. Talán felfogadtak egy nehézfiút is? Meglehet. Több időt azonban nem pocsékolt fölösleges találgatásokra, inkább gyorsan beszerezte a még hiányzó varázslatkomponenseket, aztán igyekezett minél hamarabb távozni Rúmäból, s egyben az egész Birodalomból is.
Vayne őrült módjára hajtotta lovát. Sarkaival folyton oldalba bökte az állatot, karjaival rángatta a gyeplőt és üvöltözött vele. Szegény pára már hörgött, látszott rajta, hogy még egy ilyen megerőltető óra és kileheli lelkét. A mágus is észrevette ezt, azonban nem volt lehetősége pihenőt adni hátasának. A trió beérte őt Rúmäban, így amilyan gyorsan csak tudott, menekülnie kellett. Már lassan két órája ösztökélte lovát kegyetlen vágtára, ám hiába, üldözőit nem tudta lehagyni. Válla fölött hátrapillantva látta, hogy a három lovas még mindig szorosan a sarkában van. Nem szentelt több figyelmet üldözőire, ismét az utat nézte maga előtt. A távolban, néhány száz méterrel előre két alakot pillantott meg, akik között egy ló sétált. Messziről látszott, hogy vértet viselnek. Vaynenek azonban nem kellett ezt látnia, tudta ki lesz a páros egyik tagja. Két tűz közé szorult.
Errain hirtelen megragadta Isa karját és visszahúzta őt. A nő egy kissé idegesen, ugyan akkor meglepetten fordult a felin felé. Épp szólásra nyitotta volna a száját, de Errain hatalmas mancsát társa ajkai elé tette.
- Érzem a szagát. A mágus erre tart.
Isa lefejtette arca elől a szőrös macskakezet, és azon gondolkodott, megkérdezz-e Erraint, honnan tudja ő ezt. A felin azonban feszülten figyelt, beleszimatolt a levegőbe. Hát persze, gondolta magának a lovagnő, hiszen ő egy felin, jobb a szaglása, mint egy embernek. Ráadásul nem is a városi nemesfelinek közül származik, hanem a vadonból.
- Hárman vannak még vele. Az egyiknek mintha már éreztem volna a szagát korábban.
A felin egy pillanatra eltöprengett, de figyelmét inkább a kötelességére terelte. Elkapta Isát a derekánál fogva, és mintha csak egy zsák toll lett volna, feldobta a ló nyergébe. A nő még tiltakozni is elfelejtett megdöbbenésében.
- Fogd kézbe a kardod és vágtass elé! Próbáld elkapni, addig én feltartom az üldözőiteket. Indulj!
Ezzel hatalmasat csapott a ló farára. A hátas hátsó lábaira emelkedett, felnyerített és azonnal száguldani kezdett, hátán a megszeppent Isával. Errain megigazította a hátán átvetett fejszéjét, majd négykézlábra ereszkedett és futásnak eredt. A vértje ugyan akadályozta őt ebben egy kissé, de indulás előtt szerencsére gondolt rá, hogy esetleg így is kell közlekednie, így apróbb alakításokat végeztetett páncélján. Ennek eredményeképp védtelenebb volt, sok helyen fedetlen részeket hagyott a vért, de könnyebb volt és nem akadályozta viselőjét a szabad mozgásában. A felin félresöpörte kusza gondolatait és mindössze egyetlen dologra összpontosított: el kell kapnia a három másik embert, mielőtt utolérnék Isát.
Vayne bal sarkával oldalba bökte lovát és a kantárt is kissé oldalra rántotta. A hátas engedelmesen fordult az új irányba. A mágus északnak haladt. Néhány tucat méterrel maga előtt egy erdőt pillantott meg. Abban reménykedett, hogy a három üldözőjét lehagyhatja majd a rengetegben, lévén azokról lerítt, hogy városiak. Azonban a vele szemben lovagló felinről ezt nem képzelhette. Nagyjából ismerte ellenfele korábbi életét, tudta, hogy az a vadonból származik, méghozzá a legnagyobb egybefüggő erdőterületről, a Smaragd Enklávéból, így számára biztos nem lesz akadály ez a kis fasor. De már annyival is előrébb lenne, ha csak egy ellenféllel kéne megküzdenie egyszerre.
Mire ideért a gondolatmenetében, csupán néhány méterre volt az erdő fáitól. Összegörnyedt lova hátán, igyekezett minél kisebbre húzni magát, nehogy egy ág eltalálja és kiüsse őt a nyeregből.
A mágus bevágtatott a fák közé, válla felett óvatosan hátrasandított, hogy megnézze üldözőit. Véletlenül egy kicsit oldalra billent a nyeregben, a hátas pedig engedelmesen irányt váltott. Vayne hangos reccsenésre lett figyelmes, aztán máris zuhanni kezdett. Az utolsó pillanatban aktiválta egyik varázslatát, így elkerülte, hogy a földbe csapódjon. A landolás ennek ellenére sem lett élvezetesebb számára. Jó néhány métert siklott a levegőben, mire az avarba zuhant. Gyorsan talpra ugrott és visszasietett lovához. Az állat hogyléte nem érdekelte, de nem akarta elveszíteni varázslatkomponenseit, sem pedig az útra csomagolt felszerelését. Felkapta a zsákját a vergődő állat mellől, majd feldobta az ágak közé. Megnézte, hogy biztosan a helyén maradt-e a csomagja, aztán beugrott a legközelebbi bokor alá és összehúzta magát.
Arca előtt felverődött a por, ahogy négy patkós láb jelent meg látóterében. Súlyos vértet viselő alak ugrott le a lóról, ami az imént állt meg Vayne előtt, majd az idegen odament a vergődő hátashoz és csitítgatni kezdte. A mágus nem volt biztos benne, hogy jól hall-e, ezért óvatosan felállt és kilesett a bokor takarásából. Alaposan szemügyre vette a szőke lovagnőt. Nem igazán találta őt veszélyesnek, főleg nő lévén.
A meglepetés erejével élve ugrott elő rejtekéből és már készítette is varázslatát. Felidézte a testében tárolt tűzmágiát, gömböt formált belőle és ellenfele irányába hajította. A lovagnő meghallhatta a bokrok zörgését, mert hátrafordult, aztán megpróbált elugrani. Nehézvértje akadályozta őt könnyed mozdulatában, így az elugrás helyett hasra vetődött. Vayne nem vesztegette idejét, gyorsan a nő mellé szökkent, egyik térdét hátára tette, belemarkolt a szőke tincsekbe, majd felrántotta és a földhöz csapta ellenfele fejét.
- Bocs, szépségem, de nincs időm finomkodni.
Ezzel magára hagyta az ájult nőt.
Errain minden erejét latba vetve rohant a három lovassal szembe. Hiába volt gyors, alapvetően könnyedén beérte volna őket, de a vértje túlságosan hátráltatta őt. Elrugaszkodott, karját előrenyújtotta, karmait kieresztette, de nem érte el a nagydarab fickó lovát. Centikre siklott el mellette. Durván terült el a füves talajon, arca, nyaka teliment földdel és fűvel. Két tenyerével megtámaszkodott és álló helyzetbe lökte magát, aztán újra futásnak eredt. Immár nem szembe rohant a három lovassal, hanem utánuk. Egyre távolodó alakjukból tudta, hogy nem fogja őket beérni. Két lábra állt, úgy futott tovább, miközben igyekezte letépkedni magáról vértje fölöslegesnek ítélt részeit. Gyakorlatilag csak a mellkasát védő lemezt hagyta magán, a többit elhagyta maga mögött.
Szerencséjére a három lovas megtorpant az erdő előtt, nem vágtattak be a fák közé. Errain látta a robosztus alakot leszállni a nyeregből, majd elindulni az erdőbe. A társai továbbra is peckesen ülték meg lovaikat. A felin ismét négykézlábra ereszkedett és teljes erejéből nekirohant a vörös-arany köpenyes lovának. A hátas oldalra borult, maga alá szorította lovasa egyik lábát, míg a másik állat, amelyiket a fekete-kék köpenyes ült meg, megbokrosodott, dobálni kezdte magát és futásnak eredt. Errain villámgyorsan ugrott talpra, fejszéje máris a kezében volt. Gyors és pontos csapással akart véget vetni a tehetetlen mágus életének. Feje fölé emelte fegyverét és lesújtott. A penge fél méterre állt meg a mágus előtt, pedig a felin érezte, hogy valamibe belehasított.
A varázshasználó egyik kezét maga elé emelve egy láthatatlan erőteret idézett maga köré, ez fogta fel a támadást. Szabad kezével ellenfelére mutatott, majd tenyeréből sistergő villámnyalábok csapódtak Errain mellkasába. A lovag hanyatt esett és vonaglott az ellentámadás hatására. Néhány másodperc után viszont ismét talpon volt, harcra készen. Ekkorra a mágus is kiszabadult a ló teteme alól és készen állt újabb egy újabb varázslatra.
- Nesztek, mocskok!
Kiáltotta Vayne, amint kiugrott a fák közül és szabadon eresztett két fagylövedéket. Az első pontosan csapódott be, eltalálta Erraint, a földre küldte és azonnal vastag jégtömbbé fagyott körülötte. A mágus azonban könnyedén lépett félre a támadás elől, a varázslat elsüvített mellette. Vayne a páros között ért földet, guggoló állásban. Máris összpontosított, tüzet gyűjtött maga köré, majd amint talpra ugrott, hatalmas tűzgyűrű robbant szét körülötte. Ezt már a mágus sem védte ki, messzire repítette őt a varázslat, Erraint pedig méterekre arrább gurította.
- Szia, cicuska, rég találkoztunk. Ugye hiányoztam már?
Mielőtt válasz érkezett volna, egy magas, izmos férfi vetette rá magát Vaynere. A mágus tüdejéből minden levegő kiszökött, ahogy súlyos ellenfele rázuhant.
Vladimish máris talpon volt, a hajánál fogva rántotta talpra Vaynet, másik kezével pedig rögtön gyomron vágta. A cingár kis fickó szemei könnybe lábadtak, lábai önkéntelenül rándultak mellkasához, de azonnal lehanyatlottak.
Errain minden erejével küzdött, hogy széttörje az őt fogva tartó jeget, de képtelen volt a fején kívül bármi más testrészét megmozdítani. Dühében vergődött és ordítozott. Eközben Vlad tovább püfölte a karjai közt vergődő Vaynet.
Ertyl karon ragadta és talpra rángatta a földön heverő Aelthanathilt. A vörös-arany köpenyes leporolta magát, majd megtapogatta pár helyen ruháját.
- Mester, ugye jól érzem, hogy ezt nem sikerült megőriznem a robbanástól?
- Ezt nem. De ez legyen a legkisebb gondod most, Ael. A kis barátodat jelenleg péppé veri a mi kis barbár cimboránk.
- Helyes. Kettőből egy megvan. Keressük meg a macskát is és végezzünk mindkettővel.
Ael már indult volna, de Ertyl az ifjonc mellkasára tette kezét.
- Várj! Sharpclaw nem volt egyedül. Hol a csitri?
- Miért olyan fontos ez most?
Az öregember szúrós szemmel nézett az ifjú napelfre, aki rezzenetlenül bámult továbbra is arrafelé, ahol az előbb még Errainnel harcolt.
- Ugye nem akarsz kellemetlen meglepetésben részesülni?
- Ugyan mit árthat nekem egy egyszerű lovag? Egyetlen csetti…
- Sok mágustól hallottam már ilyen és ehhez hasonló szavakat. A legtöbbjük elbukott.
- Tehetségtelenek voltak mind.
- Ó, korántsem! Sőt, némelyikük akkora erővel bírt, amit te el sem tudsz képzelni. Látod, ez a baj veletek, mágusokkal. Nagyképűek és gőgösek vagytok.
A napelf még mélyebbre húzta arcába köpenye csuklyáját és csendesen morgott az orra alá.
- Én többé nem látok.
Ezután választ nem várva előreindult, ahol egykori barátját épp félholtra verte egy jól megtermett barbár.
Ael hanyagul intett, mire egy tűzcsóva hagyta el tenyerét. A varázslat egyenesen Vladimish arcába csapódott. A barbár megégett fejéhez kapta kezeit, felüvöltött fájdalmában, miközben elejtette Vaynet. Az ember összegörnyedt a földön, ahova zuhant és sajgó oldalát tapogatta. Érdeklődve figyelte a jelenetet, ahogy a megégett csuhás, láthatóan elf alkatú mágus újabb és újabb varázslatokkal bombázta a barbárt. Tűz és fagylövedék, villám, nyers energiagömb. A barbár tehetetlenül fetrengett, üvöltött fájdalmában. Vayne megpróbált elkúszni a tomboló elf elől, de az észrevette szándékát. Felé fordult, rámutatott egyik kezével és némán mormolt valamit. Vayne a következő pillanatban úgy érezte, mintha ezer apró rovar mászna a bőre alatt, a koponyájában. Egy pillanatra elvesztette minden cselekvőképességét, de a következő szívdobbanásra összeszedte magát, kitárta érzékeit és magába szívta a rá mondott varázslatot. Szeme előtt azonnal megjelent az átok minden részlete, akár csak ha könyvből olvasná.
- Szívd fel begyem a csúnya varázst…
Dünnyögte az orra alá a gyermekmese részletét, majd arcán eszelős vigyorral talpra állt, két karját előrelökte, egyenesen az elf felé.
- Nesze, te rohadék!
A másik mágus hirtelen térdre rogyott, mindkét kezét fejéhez kapta. A csuklya lecsúszott fejéről, Vayne pedig megdöbbenten bámult a térdeplő elfre.
- Ael? Te…
Válaszként egy hatalmas övültés és egy tűzorkán érkezett az elf előrenyújtott tenyeréből. Vaynenek épphogy volt ideje jégfalat idézni maga elé, de a védelme folyamatosan olvadt, így minden energiáját a megújításba fektette. Sok szívdobbanással később halt csak el a süvöltő tűznyaláb. Mire Vayne felpillantott, Ael csupán két méterre állt tőle. Az ember alaposan szemügyre vehette barátja megégett arcát, kiégett, világtalan szemeit.
- Most megdöglesz, te kis szarházi!
És már jött is a következő varázslat. Ael karja, a könyökétől az ujjai végéig sisteregni kezdett, majd egy villámnyilat hajított Vayne felé. Az ember félreugrott, de ennek ellenére is megérezte azt a néhány kis szikrát, ami az oldalába mart. Talpra akart állni, ekkor azonban egy finom mívű, fekete csizma taposott az arcára.
- Mester, állj félre! Vayne az enyém, én fogom megölni!
- Állítsd le magad, fiatal elf, ne nekem kelljen!
Ael leszegte fejét, de a következő minutumban egy fagylövedéket hajított Ertyl felé.
- Takarodj az utamból, vénember!
Ertyl számított erre, így már korábban árnnyal borította be egyik karját. A felé repülő varázslatot egyszerűen félrelökte, mintha egy apró tárgy lett volna, a következő pillanatban pedig a karját borító árnyból egy kaszát formált és Ael felé támadt vele.
Isa sajgó homlokkal és vérző orral tért magához. Dühében öklével hatalmasat csapott a talajra, majd talpra kecmergett. Lova még ott volt, néhány méterrel arrébb békésen legelészett. A lovagnő kezébe vette pallosát, majd kilépett az erdő fái közül. Egy pillanatra ledermedt a látványra, ami fogadta őt. Errain jégtömbbe fagyva ordibált, Vayne rongybabaként a földön elterülve feküdt, a három üldöző közül az egyik félholtan, számos helyen megégve szintén a földön feküdt, a maradék kettő pedig egymással harcolt épp. Óvatosan osont társához, majd övéről leakasztotta rövidkardját és fejteni kezdte vele a jeget. Igyekezett minél kevesebb zajt csapni, nehogy a két harcoló a végén úgy döntsön, hogy inkább rá támadnának.
- Amíg kiszabadítalak, nem akarsz mesélni?
- Kezed járjon, ne a szád!
- Kicsit hálásabb is lehetnél, tudod? Ma már másodszor húzom ki a valagad a pácból, és mindkétszer csak lecsesztél.
- Jól van, bocsánat. Csak csináld már!
- És a mesém?
A felin lemondóan sóhajtott, majd belefogott a történtek elmesélésébe.
- Elkaptam a vörös köpenyes, megégett arcú mágust, a fekete köpenyest meg addig elvitte a lova. A barbár bement az erdőbe. Aztán kiugrott Vayne, engem befagyasztott, majd a vörössel harcolt kicsit, azt hiszem, ismerik egymást. Utána a barbár elkapta Vaynet, párszor megpüfölte, mire a vörös kinyírta őt, aztán Vaynet is meg akarta támadni, de erre megjelent a fekete csuhás is, és azóta egymást gyilkolják. De látom, te sem unatkoztál. Szép az a kis dudor a fejeden, és látom az orrod is eleredt.
Isa lövellt egy gyilkos pillantást Errainre, majd nemes egyszerűséggel fejbe vágta a felint a rövidkard markolatával.
- Fogd be a szád, gyorsfagyasztott macska! Ha tudni akarod, a hülye kis haverod, az a Vayne kölyök fellökött, a hajamba markolt és képszakadás. Gondolom úriember módjára a földhöz csapta a fejem.
Errain újra megfeszítette izmait, a jégtömb hangos recsegés közepette nyílni kezdett.
- Na még egy kicsit!
Isa erősebben kezdte törni a jeget, Errain pedig közben folyamatosan feszegette tagjait, hogy minél előbb szabaduljon.
- Tűnj onnan, te kis csitri!
Kiáltott fel Ael, amint megpillantotta, hogy a lovagnő a felin kiszabadításán dolgozik. Egyik karját előrelökte, varázslata könnyedén szállt a páros felé, ahol hatalmas robbanás formájában teljesedett be. Isa felsikoltott, ahogy a robbanás hátravetette őt. Ael azonban nem gondolt bele, hogy varázslata miatt Errain béklyója meglazult. A felin őrjöngve, üvöltve törte darabokra az őt fogva tartó jégtömböt. Azonnal kézbe kapta fegyverét és az elfre rontott. A mágus mindkét kezét előrelökte, elsöprő erejű széllökést engedve szabadon. Errain hanyatt esett, ez azonban csak egy szívdobbanásnyi időre akadályozta őt, haragját viszont annál jobban szította. Felkapta a fejszét a földről és minden erejével elhajította. Aelnek nem maradt ideje félreugrani előle, bal vállába csapódott a penge, mely tőből lemetszette karját. A megcsonkolt mágus a földre rogyott, még meglévő kezét sebére tapasztotta. Errain mellé lépett, megmarkolta a csuháját és az arca elé emelte a vézna kis elfet.
- Mik az utolsó szavaid, te féreg?
Ael szája szegletében farkas vigyor jelent meg, ami végigterült egész arcán. Errain alaposan megdöbbent az eszelősen vigyorgó mágus láttán, aztán rájött, hogy ellenfele valószínűleg már sokkot kaphatott a vérveszteségtől, vagy a sebtől és hamarosan vége lesz.
- Vér… mágus… vagyok.
Sziszegte az elf. A felin egy pillanatra nem tudta hova tenni a hallottakat. Mire feleszmélt, már késő volt. Hiába hajította el az elfet, a varázsló tenyerében hatalmas vérgömböt gyűjtött össze, melynek forrása a vállán lévő csonk volt. Folyamatosan patakzó vére, és a tudat, hogy már csak percei vannak hátra, elképesztő erőt adtak neki. A vérgömb lángra lobbant, növekedni kezdett, majd hirtelen felrobbant. Húsz-harminc méteres körzetben mindent lángra gyújtott és felperzselt.
Errain hirtelen magához tért. Bár még érezte, hogy tarkója, sistereg, nem foglalkozott vele különösebben. Néhány pillanat és már csak az emléke marad meg, hogy nemrég felrobbant és csonkká égett. Keresni kezdte fegyverét, és nem kellett csalódnia. A balta, mintha mi sem történt volna, úgy hevert a földön, tőle pár méterre. Már régóta sejtette, hogy nem hétköznapi csatabárdot viselt, hanem valamilyen mágikus fegyvert, ám most kétségtelenül megbizonyosodott felőle. Egy ilyen robbanást egyetlen hagyományos tárgy sem úszott volna meg. Ujjait a fejsze nyelére fonta, majd maga után húzva a fegyvert, az erdő felé indult. Hirtelen eszébe villant Isa, a tűzlabda, amit az elf feléjük hajított, és hogy a nőt hátravetette a varázslat apró robbanása. Odafutott arra a helyre, ahol a nőnek feküdnie kellett volna, azonban nem találta őt sehol. Szerencsére az elf utolsó varázslata odáig már nem ért el, így az ájult embernő ezt biztosan túlélte. De akkor hol lehet most?
Vayne nagy fájdalmak közepette, de talpra kecmergett. Igaz, legszívesebben tovább feküdt volna a földön, akár a végtelenségig is, hiszen csábította őt a boldog, fájdalommentes eszméletlenség. De nem állhatott meg, nem várhatta fekve, hogy valaki még a végén, a csata hevében leszúrja. Betámolygott a fák közé, megkereste zsákját, amit az ágak közé hajított fel, majd egy könnyed széllökés varázslattal visszaszerezte. Egy pillanatra megállt, végiggondolta merre mehetne. Ki az erdőből biztos nem, ott még tart az őrület. Neki viszont mindenképpen el kell jutnia keletre, a Tűzföldre. Más választása nem lévén, az erdőben kezdett tovább nyomulni. Lassan haladt, egyrészt sebei, másrészt az akadályozó növényzet miatt. Hirtelen egy hatalmas robbanás rázta meg a környéket. Vayne megtorpant és az explózió irányába nézett. Biztos volt benne, hogy csakis Ael műve lehet. Márpedig az elf, akár csak minden mágus, kivéve Vaynet, a saját vérének erejéből idézte meg a varázslatait. Egy ilyen nagy erejű robbanás pedig…
- Reqiescat in pace, testvér!
Ágak csörgésére és égett hús bűzére lett figyelmes. Mire megfordult, már ott tornyosult mögötte előzőleg szerzett barátja, a két méteres, tagbaszakadt barbár. Ám most a korábbi önmagához képest is drabális testalkatú volt. Karjai másfélszer akkorák lettek, mint nemrég, magassága is változott valamelyest, és Vayne biztos volt benne, hogy nem csak díszből lett a fickó kétszer akkora, mint az előbb volt. Tekintetét végigfuttatta a barbár karjain, figyelme megakadt az ökleiből kinövő négy-négy csontkarmon.
- Szép nagyra nőttél, mióta nem láttalak. Mi a titkod?
- Kussolj, pondró!
Vladimish gigászi öklét a magasba emelte és lesújtott vele. Vayne zsákját a földre ejtve lépett oldalra. Nem volt nehéz dolga, még így, sérülten sem. Ahogy sejtette, a monstrum jelentősen lassabb lett.
A mágus egy könnyed kis tűzlövedéket eresztett szabadon. Nem az volt a célja, hogy súlyos sebet ejtsen az ellenfelén, hanem minél jobban felhergelje, tudatos, taktikus harci cseleit sutba dobva állati ösztöneivel harcoljon. Egy állatot pedig már könnyű kijátszani, azután pedig jó ropogósra sütni.
Vladimish őrülten csapkodott maga körül, ágakat tört ketté, fák törzseit repesztette meg vagy vágott beléjük csontkarmaival, de pöttöm ellenfelét nem sikerült eltalálni.
- Állj meg, te féreg! Kiverem a szuszt is belőled!
- No látod, ezért nem állok meg!
Válaszolta Vayne, miközben tovább sorozta apróbb varázslatokkal ellenfelét.
- Őt keresed, ifjú felin?
Errain a hang irányába kapta tekintetét. A fekete köpenyes, középkorú férfit pillantotta meg, aki karjai közt tartotta Isát. A lovagnőt lassan az ájulás kerülgette, az idősödő férfi meglepő erősséggel szorította magához a nőt a nyakánál fogva.
- Engedd el és küzdj meg velem! Egy gyenge nő mögé bújni gyávaság.
- Ugyan, kérlek! Nem köthetnénk valamiféle kompromisszumot? Te is Vaynet üldözöd, én is. Két csatlósom közül az egyik biztos halott, a második pedig elmenekült vagy épp a halálán van valahol. Akár csak a tiéd. Miért nem egyesítjük erőinket és vadásszuk le a mágust együtt?
- Ereszd el a nőt azonnal!
Még mielőtt a férfi bármit válaszolt volna, Errain máris felé vetette magát. Öles léptekkel közeledett, az ember azonban semmit sem tett. Az utolsó pillanatban emelte maga elé szabad karját, amiben egy árnyakból formált rövidkardot tartott. A felin saját lendületéből szaladt bele, nyársalta fel rá magát a torkánál fogva. A férfi ellépett, hagyta a macskát a földre zuhanni.
- Ejnye, hát én itt tárgyalni akarok veled, te pedig állat módjára nekem rontasz? Heh, mondjuk mit is vártam én egy bestiától? Az erdőben neveltek, évekig szökevény voltál, alig egy hónapja kerültél civilizáció közelébe. Ráadásul azokhoz az ostoba lovagokhoz. Annyi finomság, annyi tapintat sem szorult beléjük, mint…
- Elhal...gass!
- Ó, látom már be is forrt a sebed. Ez valóban csodálatos. Tudod mindig is csodálója voltam a te egyedi erődnek. Örülök, hogy személyesen is láthatom megnyilvánulását.
Ertyl mosolyogva nézte, ahogy Errain talpra küzdi magát, ahogy kissé még botorkál.
- Valóban gyorsan gyógyulsz. Ez bámulatos. Kíváncsi vagyok, mit tudsz még.
- Engedd el Isát és harcolj velem, akkor megtudod!
- Ahogy kívánod, ifjú felin.
Ertyl ellökte magától a félájult nőt, hátrált két lépést, egyik kezébe árnyakból egy kaszát formált, majd felemelte fegyverét és lesújtott. Az árnyékpenge könnyedén hatolt át a lemezvérten, húson, csontokon, majd kibukkant a vért túlsó oldalán. Errain szemei elkerekedtek, tehetetlenül tartotta karjai közt a halott nőt, akinek mellkasából kiállt a férfi kaszája.
- Így talán már semmi se gátol, hogy szabadon ereszd magad, nemde?
A felin dühtől őrjöngve ugrott talpra, puszta mancsaival, karmaival rontott az emberre. Az idős férfi korához képest könnyedén lépett el a heves támadások elől, csak játszadozott ellenfelével.
- Ugyan, fiú! Tudsz te ennél többet is! Nehogy azt mondd, hogy a kis csitri még mindig visszafog!
Errain jobb mancsát ökölbe szorítva alulról felfelé ütött, állcsúcson vágva így Ertylt. A férfi megtántorodott, szabad kezével letörölte véres ajkát, amit az imént harapott el.
- Na, kezdünk alakulni, igaz-e?
A következő pillanatban az erdőből hangos üvöltést hallatszott. Ertyl felismerte Vladimish hangját, abban pedig a fájdalmat, a tehetetlen dühöt.
- Úgy látszik, most nem tudok veled játszadozni, pici cica.
Ezzel kaszáját könnyedén Errain gyomrába vágta, majd felhasította a felin testét.
- Azt hiszem, mi még találkozunk.
Ujjai elengedték a kaszát, ami azonnal szertefoszlott, azután átlépte a vergődő felint és az erdő felé indult
A főmágus, szokásához híven az íróasztala mellett állt, egyik kezében kristálypoharát tartotta, melyben vörösbort lötyögtetett, másik kezével szórakozottan simogatta szakállát. Tekintete az ablakon át a messzeségbe révedt. Varázslatának köszönhetően figyelemmel kísérte tanácsadóját és nem volt elragadtatva az események ilyen alakulásától.
- Ejnye, kedves barátom! Hát csak kifogott rajtad ez az ifjú elf? Pedig azt mondtad, uralni tudod majd az érzéseit. Nem szeretem, ha nem megy minden a tervek szerint. Most szörnyen csalódott vagyok, drága barátom.
A főmágus lehunyta szemeit, varázslata, mely szavait továbbította, félbeszakadt.