Kiválasztottak - 3. fejezet

3. fejezet: A Szent Lovagrend
Egy hete már, hogy a lovas nélküli szekér, ami egy összekötözött, ájult bestiát hozott, megérkezett Roquen-be, a lovagok legfőbb erődjébe. Egy hete már, hogy Errain Sharpclaw az erőd pincebörtönében raboskodott. Csuklóit és bokáit súlyos vasbéklyók tartották, kevéske tulajdonától teljesen megfosztották. Bár többször is próbáltak rá hatni, beszéltek vele, fenyegették, egyszer meg is verték, egy hete egy szót sem szólt. Amikor ételt hoztak neki, vagy maga elé bámult a koszos börtönkövekre, vagy gyilkos tekintettel méregette az ajtón belépőt és közben vadállatias morgást hallatott.
Senki sem merte megközelíteni, kivéve egy valakit. Egy nemesfelin nő minden nap ugyan abban az időben lépett be a cellába, és minden egyes alkalommal ugyan azokat a cselekvés sorozatokat hajtotta végre. Belépett a szűk, ablaktalan, dohos szagú helyiségbe, körbejárta párszor, ügyet sem vetve Errainre, majd odaállt fölé és megbökte csizmájával. Aztán hosszasan magyarázott a lovagok életéről, kötelességeiről, felavatásukról. Mind olyan téma volt, amiről Errain hallani sem akart. Aznap, amikor látta a lovagokat, ahogy lemészárolták a faluját, elhatározta, hogy ő maga nem fog ilyenné válni. Nem lesz egy ezek közül a gyilkos inkvizítorok közül. A nő azonban nem így gondolta.
Nap nap után bejárt hozzá, és próbálta rávezetni Erraint, hogy álljon be közéjük. De nem hatott sem a szép szó, sem a fenyítés. Sem a szabadon engedés, sem a kivégzés emlegetése. A bestia komoran ült, vagy a padlót bámulva, vagy az ürességbe révedve.
A nemesfelin türelme azonban nem tartott a végletekig. Az aznapi látogatása után dühösen vágta be maga után az ajtót.
- Úgy sem fogtok megtörni...
Mondta halk, rekedtes hangon Errain, mintegy magának biztatásként. Nem törhetik őt meg! Azok után, amit látott, amit átélt nem...
Vayne szitkozódva vetette ki magát a fogadó ablakán, majd egy egyszerű lebegés varázslatot bocsátva magára ért földet az épület mögötti sikátorban. Leporolta magáról a faforgácsot és az üvegszilánkokat és körülnézett a szűk kis utcán. A feje fölött közben a két lovag elérte az ablakot, és most azon tanakodtak, hogy páncéljukban hogyan ugorjanak az ember után.
Vayne megoldotta dilemmájukat. Két kezét mellkasa elé emelte, tenyerei közt egy vörösen izzó, belül fekete gömb jelent meg, mely pár szívdobbanással később lángra gyúlt. A közel fej méretű gömb süvítve szelte át a levegőt, majd hangos robajjal csapódott a fogadó falába, hogy ott hatalmas pusztítást vigyen végbe. A két lovag közül az egyik azonnal meghalt, a másikat a folyosó végére lökte a robbanás, azonnal eszméletét vesztette. Vayne is megtántorodott egy pillanatra, a löket őt is majdnem ledöntötte a lábáról.
- A rohadt életbe!
Morgolódott magában, aztán futásnak eredt. Mindene, pénz, ruha, varázskellékek, a fogadóban maradt, s gyanította, hogy ezek után nem igen látnák őt ott szívesen. Sőt...
A második héten a nemesfelin már nem látogatta meg Erraint minden nap, aminek a bestia nagyon örült. Bár tiltakozott, és nem akart ő is lovaggá válni, valami mégis megmozdult benne a történeteket hallgatva. Nem tudta, meddig lenne még képes ellenállni a nőnek. Furcsa volt, de úgy gondolta, hogy maga a varázsereje kélt benne életre, a Fény, ami jóra akarta őt sarkallni. De ő nem lesz agyatlan bábja az inkvizítoroknak.
A látogatások azonban nem maradtak el. A nő látta, hogy hiába tölti napjainak egy részét a bestia mellett, nem tudja őt ilyen hamar megtörni, ezért úgy döntött, nem pazarol rá ennyi időt. Elég lesz őt két-három naponta megnézni. Ugyan is a látogatások alatt néha megérezte, hogy Errainben fel-fellobban a lovag. Ha nem most, hát majd egy hét, egy hónap, egy év múlva, mit számít, de a bestia megszelídül, és egyike lesz a lovagoknak.
Errain álmában újra az erdőben volt. Önfeledten kergetőzött gyerekkori társával, egészen addig, amíg egy páncélos, lovon ülő ember eléjük nem lépett az erdő növényei közül és kalapácsával el nem tarolta a felin lányt. Errain felkiáltott, de hiába, az egész kép elmosódott körülötte.
Egy nagy levelű bokor alatt hasalt, lelkében keserűséggel és dühvel. Nem látott tisztán, nem gondolkodott, egyszer csak kiugrott a növény takarásából és egy rémült emberre vetette magát. Veszettül, állatiasan karmolta, harapta a páncélos férfit, aki kegyelemért könyörgött, majd egy fejszéért nyúlt. Errain gyorsabb volt, elkapta a fegyvert és többször belevágta a férfi mellkasába. Újra és újra, míg egy felismerhetetlen húscafat nem lett belőle. Ekkor fáradtan rogyott össze, a fejsze kicsúszott a kezéből. Egy fej, a lemészárolt ember feje jelent meg előtte, vádló tekintettel.
- Gyilkos vagy, felin. Egy közülünk! Akár merre mehetsz, akkor is egy leszel közülünk!
Errain hiába tiltakozott, a felin falubeliek halálsikolyai, a lovag szavai ott visszhangoztak fejében.
A kép újra elmosódott, ezúttal egy természetelf formáját öltötte fel.
- Gyilkos vagy, egy vadállat! Nem maradhatsz az erdőben! Takaródj el innét!
Errain végre felriadt rémálmából. Szemei elkerekedtek, zihált és izzadt. Valószínűleg dobálta is magát álmában, mert a láncok mélyen felvágták csuklóit és bokáit. Persze ez neki semmit sem jelentett, pár szívdobbanással később már nyoma sem volt a sebeknek.
Észre sem vette, hogy tőle nem túl messze, a cella sarkában egy nő áll rémülten, kezében egy pallost szorongatva. Percek teltek el, mire lenyugodott és észrevette látogatóját. Ez azonban nem a nemesfelin volt, hanem egy ember. Hosszú, egyenes szálú, barna haj, vékony, fehér arc és reménytelenül ártatlan, kissé rémült tekintet jellemezte. Több szívdobbanásnyi idő is eltelt, mire mindketten megnyugodtak és nő eltette a fegyvert. Amúgy sem tudta volna megfelelően forgatni, a cella túl szűk volt egy akkora pallosnak. Meg nem mintha árthatott volna a felinnek, hiszen saját szemével látta, ahogy a felhorzsolt, vérző sebek pillanatok alatt eltűntek. A róla szóló történetekről már nem is beszélve, amelyekben állítólag egymaga végzett több tucat lovaggal.
- Ki vagy, és mit keresel itt?
Kérdezte tompa, rekedtes hangján Errain, majd próbált kissé oldalra fordulni a nőtől. Persze a láncok nem sok mozgásteret adtak neki. A nő kissé közelebb lépett és letérdelt a felin előtt, hogy alaposabban szemügyre vehesse.
- Jól vagy, nem sérültél meg? Nagyon verődtél és nyöszörögtél álmodban, gondoltam...
Errain gyilkos pillantást lövellt a nőre, közben pedig mély, torokhangú morgást is hallatott. Ez egy pillanatra megtorpantotta az embert, de utána mintha mi sem történt volna, gyengéden Errain vállára ejtette vékony, törékeny kezét.
A felin villámgyorsan elkapta azt, és kissé megszorította, mire a nő felszisszent.
- Beszélj, vagy eltöröm a kezed!
Hörögte Errain, miközben végig a nő szemébe nézett. Azonban nem látott sem félelmet, sem haragot, csak szánalmat és együttérzést. Ez pedig megzavarta. Egy gyilkos fanatikusnak nem szabad így néznie. Egy gyilkosnak elvetemültnek kell lennie, nem gondoskodónak. A nő elmosolyodott, mintha értette volna, min gondolkodik a felin, majd kihúzta kezét a bestia mancsából.
- Nem mindegyikünk olyan, mint akivel te találkoztál. Sajnálom, hogy a végrehajtókkal kellett először megismerkedned. Igazából mi lovagok védelmezők és gyógyítók vagyunk. Vagyis csak voltunk...
- Nekem nem kell sem védelmező, sem gyógyító. Meg tudom védeni és gyógyítani magam egyedül is.
A nő elmosolyodott, majd leült a felinnel szemben.
- Vannak olyan sebek, amiket a mágia nem tud meggyógyítani, mert nem testi sebek.
Ezen elüldögéltek néhány percig, végül Errain törte meg a csendet.
- A szobamacska küldött? Hogy te próbálj meggyőzni?
Az ember harsányan kacagott, a hasát fogta nevetés közben. Errain nem értette ennek az okát, kérdő tekintettel vizslatta a nőt.
- Ez vicces volt... szobamacska. Haha! De nem, nem a nagymester asszony küldött. Én akartalak személyesen látni.
- Mi okod volt rá?
- Amikor érted mentek a lovagok...
- Nem akarok beszélgetni!
- Én pedig nem kérdeztelek téged, te nem-szobamacska - kuncogott az ember, majd folytatta. - Amikor érted mentek a lovagok, a bátyám is velük tartott. A visszatérésükkor azonban nem volt velük. Nem akartam elhinni, sem azt, amit a faluval tettek, sem azt, amit ővele tett valaki.
Errain kicsit fészkelődött, most már kezdte érdekelni a téma.
- Azt mondták, megtalálták a bátyám holttestét. Az arcát karmolások és harapásnyomok szabdalták, valószínűleg egy nagymacska vetette rá magát. De én tudtam, hogy őt egy állat nem tudná legyőzni. Aztán hallottam azt is, hogy felvágták a mellkasát, a fejszéje, pedig eltűnt...
- Szóval igazságot szolgáltatni jöttél, igaz? Gyerünk, vágd le a fejem, nyársalj fel a kardoddal! Élvezd, ahogy kivérzem, várd meg, amíg a halálból is visszatérek és ölj meg újra! És újra, és újra! Tégy eleget a bosszúdnak!
A nő elkerekedett szemekkel nézett a felinre, majd egy jól irányzott csapással arcon terítette.
- Segíteni jöttem rajtad, te ostoba macska! Nem foglak megölni. Én nem!
Ezzel elviharzott, ott hagyva Erraint kétségei közt.
A lovagok vajon tényleg nem kegyetlen gyilkosok?
Vayne, hátán egy nagy zsákkal, kezében egy gyűrött papírossal rótta a piactér kis ösvényeit. Már csak pár holmi hiányzott, hogy útnak indulhasson, de ezek nélkül egy lépést sem volt hajlandó megtenni a városon kívül. Csupán néhány térkép, kötelek, váltóruha, ételnek való, de ami a legfontosabb, az néhány varázslat összetevői. Elvégre, ő éppen a Tűzföldre, a civilizáció határán túlra készül, nem mehet félkészületlenül.
Reménykedve lépett be az egyik épületbe, amiről azt remélte, hogy ott megtalálja a neki való varázscikkeket. Hosszas válogatás után ugyan, de nem kellett csalódnia, valóban megtalált minden neki kellő összetevőt. Néhány idegesítő, alkudozással eltöltött perc után végül sikerült kiegyeznie a mágussal, aki a boltot vezette. Vayne megkapta a drága anyagokat, cserébe nem gyújtotta fel a boltot. Pedig mennyivel egyszerűbb lett volna, sóhajtotta magában. Néhány órával később, kipihenten és feltöltődve lépett ki a városfal kapuján, éppen az esti zárás előtt pár perccel. Mélyet szippantott az alkonyodó éjből, arcán szétterülő farkas vigyorral indult útnak.
- Viszlát, kényelmes, izgalmas városi élet, és helló, te drága, vad vidék, a kegyetlen és szörnyű halál hazája. Helló, Tűzföld, hamarosan szemtől szemben is találkozunk...
Egy hónap telt el azóta, hogy Errain elhagyta a szűk cellát és önszántából beállt a növendékek közé. Bár mindenki sokat várt tőle, hiszen három évig önerőből el tudott menekülni a végrehajtók elől, senki sem hitte volna, hogy ilyen hamar, egy hónap alatt végez. A szokásos, legalább egy évtizednyi szamárlétrát alig több, mint egy hónap alatt megjárta. A Fény elsajátítása nem okozott neki gondot, az a természetéből fakadt, a harc megtanulása azonban annál nehezebben ment. Nem akart ő is egy lenni a fanatikus harcosok közül, akit parancsra hadba küldhetnek, végül mégis engedett, és hamar jó küzdővé vált. A próbákat is jól kiállta, így lovaggá avatták. A ceremónia után fáradtan vánszorgott a hálókörlet felé, azonban egy szélesen vigyorgó, ember nő toppant elé.
- Hát megcsináltad! Ráadásul egy hónap alatt!
Csicseregte a nő, majd Errain nyakába vetette magát. A felin, mivel mást nem tudott tenni, viszonozta az ember ölelését, de igyekezett minél előbb lefejteni magáról az ember karjait.
- Igen, meg. De most fáradt vagyok, Isa! Aludni akarok...
- A-a! A nagymester asszony várat!
- Engem?
- Téged!
- Mit akar tőlem az a szobamacska?
Isaodora, mint mindig, most is kuncogott a szemtelen megnevezés hallatán.
- Azért szemtől szemben ne hívd őt így! Nevezd...
- Nagymester asszonynak vagy Lady Veseliának. Tudom.
- Akkor jó, na gyere!
- De nem akarok!
- Ez nem akarás kérdése, te nem-szobamacska! Na, gyere, vagy a Fényre mondom, ő maga fog téged felkeresni. Tudod, milyen ideges szokott lenni, ha veled kivételeznie kell.
- Egy fenét kell! Velem...
- Igenis kell veled különcködnie! Mit gondolsz, hány lovag mer neki nyíltan ellent mondani, hány meri megtenni, hogy nem ugrik azonnal, ha kéreti és hányhoz megy személyesen?
Errainnek nem volt már annyi ereje, hogy vitába szálljon a temperamentumos lovagnővel, így inkább lemondó sóhaj után hagyta magát a nagymester szobamacska asszony elé vezetni.
- Hallom sikerült a vizsgád, Errain! Bár nem is vártunk tőled mást. Minden esetre, gratulálok.
Fogadta őket a nagyasszony, aztán intett, hogy foglaljanak helyet. Isa meglepően komoly volt, Errain talán még eddig nem látta őt ilyennek.
- De nem ezért hívattalak ide téged, illetve titeket. Most, hogy már hivatalosan is lovaggá váltál, feladatom van számodra, Errain.
A bestia egy pillanatra azt se tudta, mit szóljon.
- Hiszen egy órája se vagyok lovag!
Próbált volna tiltakozni, de a Veselia nagymester asszony leintette.
- Nem számít mióta, de lovag vagy, márpedig ez azt jelenti, hogy ha a Rendnek szüksége van a képességeidre, akkor a legjobb tudásod szerint teszel a javára.
- De miért pont én? Éppen hogy csak végeztem a vizsgával!
- Ne légy nevetséges, te koszos erdőlakó!
A nagymester asszonynak gyakorta volt szokása Erraint hasonló lekicsinyítő jelzőkkel illetni, ám ugyan ezt a bestia is megtette, csak épp a nőstény háta mögött. Elvégre mégis csak a feljebb valója volt.
- Egy hónapodba telt, hogy elvégezd az akadémiát. Másnak ez legalább tíz évébe! És mindketten tudjuk, hogy ez neked egy cseppet sem volt nehézség.
Errain feje előrecsuklott, egy lemondó sóhaj kíséretében.
- Remek! Mi lesz akkor a feladat?
- A mágusok rendje megbízott minket, hogy kapjunk el egy szökevényt.
- És ez miért a Lovagrend dolga?
- Amiért a mágusrend dolga volt elkapni téged. Ismerik a szökevény képességeit és nem akarnak úgy járni, mint mi jártunk veled.
- Miért van olyan érzésem, hogy nem akarom én ezt a feladatot?
A felin nőstény gonoszul elvigyorodott.
- Tippelj, kit kell elkapnod!
Errain lemondóan, nyűgösen bámult a tenyérbe mászó nőstény képébe. Cseppet sem élvezte azt a gúnyos vigyort, amit magával szemben látott.
- Van egy sanda gyanúm, és gondolom nem fog tetszeni. Nem úgy, mint a nagymester asszonynak...
A nemesfelin harsányan felkacagott, szinte már félő volt, hogy leesik a székéről. Percek teltek el, mire jókedve elszállt, de a gúnyos vigyor ott maradt.
- Úgy van! A feladatod nem más, mint kapd el azt az ember mágust, aki téged idejuttatott!