Péter pontosan érkezett. Két csokor virággal, egy vörös rózsacsokorral, amivel Eszternek kedveskedett és egy mezei csokorral, amit Lorának hozott. Lora érdeklődve figyelte a férfit. És az anyját, aki láthatóan odavolt a pasiért. Bár ez kölcsönös volt, mert a férfi is alig tudta levenni a szemét az anyjáról.
Fesztelenül telt el az este, sokat beszélgettek. Péter mesélt egy keveset magáról, a munkájáról és figyelmesen hallgatta Lora történeteit. Határozottan megkedvelték egymást. Lora tízkor figyelmesen eltűnt, a barátaival találkozott és kettesben hagyta őket. Az ajtóból még hátraszólt az anyjának, hogy nem alszik otthon.
- Nem értem, hogy miért tartottál a lányodtól? Nagyon okos lány. – mondta Péter, miközben finoman simogatta Eszter arcát.
- Nem tartottam tőle. Csak meg kellett beszélnünk egy csomó dolgot. És tegnap megtettük. Féltem őt, mert nem tudom, hogy mennyire sérülékeny. – felelte Eszter és a férfi karjába fészkelte magát.
- Nagyon egészséges a gondolkodása. Nem hiszem, hogy túlzottan kellene féltened, talpraesett, felnőtt nő. – állapította meg Péter. Érezte, hogy ma fontos vizsgán ment át, de örült, hogy Lora ilyen barátságos és nyitott szívű. Semmi ellenérzést nem tapasztalt a részéről.
- Na igen, felnőtt. Tegnap arról faggatott, hogy mit szólnék, ha elköltözne. És Barcelonát is sűrűn emlegette. – sóhajtott Eszter.
- Gondolom, hogy nem a város szépségei vonzzák, hogy visszamenjen? – nevetett a férfi. - És mit mondtál?
- Amit kell. Persze a szívem majdnem megszakad, de így a helyes, azt hiszem. – mosolyodott el szomorúan Eszter.
- Okos nő vagy. – Péter egy csókot lehelt a nő szájára. – És te mikor költözöl hozzám? – kérdezte ártatlan arccal.
- Miért nem te költözöl ide? – kérdezte Eszter komolyan.
- Két nő közé? Isten ments! – ölébe húzta a nőt és megcsókolta. – Szeretlek Eszter! A kicsikéddel együtt.
Eszter átölelte a férfi nyakát és hálásan nézett rá. Kicsikém, így hívta Lorát, mikor nagy ritkán mesélt róla.
- Én is szeretlek Péter! – suttogta és buján csókolta vissza a férfit.
Ez volt az első éjszaka, amit Péter töltött Eszternél.
Eszter és Miguel találkozására nem volt alkalom. A fesztivált követő első néhány hetet követően Miguel egyre ritkábban jelentkezett és akkor is gyakran szétszórt, hallhatóan fáradt volt, sokszor gyorsan búcsúzott Lorától. Mint aki nagyon elfoglalt, legalábbis ezzel magyarázta. Manuel és Xavier hosszabb időre elutazott, egyedül vitte az egész üzletet, közben pedig elkezdett egy mixer iskolát és az minden maradék idejét lefoglalta. Néha sóhajtozott, hogy mennyire vágyik Lorára, de mivel a napirendjük éppen ellentéte volt a másikénak, a közvetlen beszélgetések először megrövidültek, aztán megritkultak. Lora lelke mélyén elfogadta az érezhető változásokat és nem zaklatta a fiút. Végül is nem ígértek egymásnak semmit, távkapcsolat rettentően bonyolultnak tűnt és egyikük sem forszírozta a dolgot. Szép lassan egynyári szerelem lett a fellángolásból, gyönyörű emléke a spanyol nyaralásnak.
Lora belevetette magát a tanulásba és a munkába. A rendezvényszervező irodában rengeteg munkája volt, Péter révén sok céges rendezvényük volt, az anyjának tele volt a naptára. A hétvégekre pedig megszökött otthonról, általában Pesten volt, a lakást rendezgette és barátkozott a gondolattal, hogy következő évben már Pesten járja az egyetemet. Gyakran a barátai is elkísérték Pestre, koncertekre, színházba jártak. Lora azt is észrevette, hogy a fiúk komolyan sündörögnek körülötte, előfordult, hogy némelyikkel kettesben szervezett programot, de ennél nem ment tovább. Minden komolyabb közeledést határozottan visszautasított, éppen azért, hogy a költözésnél ne legyen majd gondja. Miguelre egyre kevesebbet gondolt, működésbe lépett a védekező mechanizmusa, amiről nem veszünk tudomást, az nincs is. Ez nagyon jól ment neki, évtizedes gyakorlata volt benne.
Szeptemberben Miguel tényleg beiratkozott egy mixer iskolába. Minden este elfoglalt volt, hétvégén pedig a vendéglőket és a bárokat felügyelte komolyabban, mivel Manuel elutazott Xavier-rel két teljes hónapra. Miguel nem bánta, hogy ennyire elfoglalt, legalább nem kellett foglalkoznia azzal, ami egyébként nyomasztotta volna. Általában futtában hívta fel Lorát, de a lány sohasem hívta, mintha rá bízta volna a döntést. Bár hiányzott neki a lány, lassan elfogadta a helyzetet. Sem ideje, sem ereje nem volt a távszerelemre. Az a kisajtó, amit nyáron Lora tudtán kívül tágra nyitott, lassan bezáródott és Miguel újra körbebástyázta lelkét, senki nem érhetett a közelébe. Újra a laza, független Miguel szerepelt a külvilág felé.
Maggie megint megjelent a színen. Tényleg visszaköltözött Barcelonába, ahogy korábban ígérte. Miguel sejtette, hogy miatta tette, Maggie nem titkolta, hogy vissza akarja őt szerezni. Eleinte ritkábban, aztán egyre sűrűbben, majd szinte naponta találkoztak. Nem randiztak, a lány egyszerűen megjelent az étteremben. Miguelt szórakoztatta Maggie és nem hagyták érzéketlenül a trükkök, amiket a lány bevetett. Maggie mindig gyönyörű volt és kívánatos és mindig kellette magát a fiú előtt. Néha programokat szervezett, vagy csak ott ült a vendéglőben, mikor Miguelnek ott volt dolga, szinte nélkülözhetetlenné tette magát, mikor a fiú majd szétszakadt a tennivalóktól. Lelkesen dicsérte Miguel italkészítési tehetségét és később rendszeresen közös programokra invitálta a fiút. Így ment ez már hetek óta. Egy átmulatott éjszaka után, Maggie a hűvös éjszakában fázósan bújt a fiúhoz, mikor hazakísérte, és megtörtént, amit a lány akart.
Szokatlanul hideg volt az éjszaka, Miguel ott vacogott a kapu előtt.
- Gyere fel Miguel, mert megfagysz. – mondta a lány, kézen fogta a fiút és határozottan felterelte a lépcsőn. Mire Miguel észbe kapott, Maggie már az ölében ült és forrón csókolóztak. Nem volt miért ellenállni, a fiú beindult és percek múlva már mezítelenül feküdtek a lány ágyában.
- Végre! – suttogta egy idegen hang. – Annyira vágyom rád Miguel!
Mintha egy lámpa gyulladt volna fel a fiú agyában. A vágya egyik pillanatról a másikra párolgott el, összezavarodva nézett a lányra. Hogy kerül ide? Mit keres Maggie ágyában?
Értetlenül rázta a fejét, kibújt a lány öleléséből és zavartan magyarázkodott.
- Ne haragudj Maggie, ez nem megy nekem. Jobb, ha elmegyek. – Miguel felkelt és viharos gyorsasággal öltözködött.
Maggie felült az ágyban és elképedve bámulta a fiút.
- Hova mész? – kérdezte.
- Mennem kell. – motyogta Miguel.
- Holnap? – kérdezte a lány.
- Lapozzál Maggie. Lépj túl rajtam. Nem akarok veled találkozni. – tért magához a fiú.
- Mi történt veled Miguel? – most a lányon volt az értetlenség sora, nem tudta, hogy mi történt, Miguel az előbb felizgultan ölelte, most pedig felöltözve indulni készült.
- Semmi. Semmi nem történt. Egyszerűen rossz helyen vagyok. Ne haragudj. – Miguel csendesen betette maga mögött az ajtót, de lépcsőn úgy rohant le, mint az őrült. Nem is akart arra gondolni, hogy hol volt az előbb.
Az utcán is rohant és csak miután újra átfagyott az éjszakai hidegtől, akkor fogott egy taxit és hazament. Alaposan lezuhanyozott és lefeküdt az ágyba, hogy talán meg nem történtté teheti az aznapi estét. De még órák múlva sem tudott aludni. Már teljesen józan volt.
Elővette az mp3 lejátszóját, felrakta a fejhallgatóját és elindította.
„ Figyelj rám Miguel, kérlek, erősen figyelj rám! Légy szíves, tartsd csukva a szemed és hallgasd, amit mondok. Hallod, Miguel? Maradj itt velem, arra koncentrálj, amit mondok, mindegy mit történik körülötted! Ott vagyok veled, érzed? Fogom a kezed, simogatom a kézfejedet. Nyugodtan, megnyugtatva téged. Most elmondom, hogy mi történik, miközben beszélek hozzád. Elrepülsz hozzám, ott várlak Budapesten. Meglátlak és átölellek és nagyon boldog leszek, hogy sikerült. Most rám figyelj, kérlek! Fogom a kezed, érzem, mintha egy kicsit remegne. Nyugi, fiú! Együtt fogjuk eltölteni ezt az időt, mesélek neked mindenféléről, lejátszom a kedvenc zenéimet, olvasok neked a kedvenc könyveimből...”
Szégyenszemre a könnyei kicsordultak. Gyorsan lekapcsolta a lejátszót és Lorára gondolt. Ahogy hetek óta tette, ahányszor szabad folyást engedett gondolatainak. Annyira vágyott rá, hogy valóságos fájdalmat érzett.
Már hajnal volt, mikor végre elaludt. Nyugtalanul hánykódott álmában, mégis dél elmúlt, mire felébredt. Nyilvánvalóan el fog késni Manueltől.
Manuel és Xavier két napja érkeztek haza, tele élményekkel és úgy beszélték meg, hogy ebédre kimegy hozzájuk Sitges-be. Hajtott, mint akit kergetnek, így csak egy félórát késett. Átölelte a fiúkat, zavartan szabadkozott, de lélekben nem volt ott.
Manuel és Xavier a kalandjaikkal traktálták, de nyilvánvaló volt, hogy Miguel képtelen figyelni.
Xavier tapintatosan elvonult.
Manuel apásan átölelte az öccse vállát és szeretettel kérdezte:
- Na, mi a helyzet Miguel? Nem vagy a topon. Történt valami?
Miguel kényszeredetten mesélte el az előző éjszakát, mindent őszintén elmondott, a meztelenkedést Maggie ágyában és a könnyeket a saját ágyában.
- Mondd, mit keresel még itt? – kérdezte váratlanul Manuel.
Miguel értetlenül meredt rá.
- Foglaltál már repülőjegyet? – folytatta Manuel. – Mikor tudsz utazni? Gyere, nézzük meg mikorra tudsz foglalni.
- De hova foglaljak jegyet? És minek? – kérdezte Miguel.
- Jaj, öcsém, még te sem lehetsz ilyen értetlen. – fakadt ki Manuel. – Indulj Lorához, te idióta! Amíg nem késel el.
- Lorához… - dadogta Miguel értetlenül.
- Mit csodálkozol? Nem Lora a bajod? – bosszankodott Manuel. – Szerelmes vagy öcsém, amit én teljesen megértek.
Manuel leült a számítógéphez és már a repülőjegyet rendelte.
- Holnap este hatkor indul a géped. Nem lesz baj, ugye? – kérdezte az öccsét aggódva. – Rendben leszel a gépen? Vagy menjek veled?
Miguel gépiesen rázta a fejét.
- Maradj, amíg akarsz. Csak ma este ugorj még be helyettem. – kérte Manuel.
– Csókolom Lorát. – szólt Miguel után, mikor az beült az autóba. – Vezess óvatosan öcskös. És hívj fel.
- Holnap el kell utaznom, Eszter. – bökte ki Péter pénteken szinte már éjszaka. Eszter érezte, hogy a férfi feszült, szinte ingerlékeny. Próbálta megnyugtatva átölelni, de a helyzet csak rosszabb lett, Péter kibújt a karjaiból és hanyatt fekve bámulta a plafon. Épp csak a cigaretta hiányzott a kezéből feszültségoldónak. Érdekes, Péternek is épp ez jutott az eszébe, hogy milyen jó lenne elszívni egy cigit. De ő már rég elszívta életének összes cigarettáját.
- Maradj itt hétvégére, sietek haza – mondta később.
Eszter felült az ágyban.
- Úgy beszélsz velem, mint egy kitartott nővel. – vetette oda dühösen. – Eszemben sincs maradni. – ugrott ki az ágyból. A férfi viselkedése kihozta a sodrából.
Dühösen kapkodta magára a ruháit. Péter értetlenül meredt rá.
- Eszter! Mi a bajod? – kérdezte nyugtalanul.
- Szerinted? – kiabált dühösen a nő és becsapta a hálószoba ajtaját.
Péter kiugrott az ágyból és utána futott.
- Eszter! Várj! Mivel bántottalak meg? – kérdezte, mikor utolérte a nőt és megragadta a karját.
A nő olyan dühösen nézett rá, hogy szinte elszégyellte magát.
- Mivel? – vágta oda Eszter. – Péntek éjjel tizenegy óra van és foghegyről közlöd, hogy holnap el kell utaznod. Aztán odaveted, hogy maradjak nyugodtan! Mégis kinek nézel engem? Nem tartozol nekem elszámolással, de te erőlteted ezt az összeköltözés-dolgot. Nekem ebbe nem fér bele, hogy csak odaveted, másnap elutazol.
- Ülj le Eszter, ülj le, kérlek. – kérlelte Péter egy kissé kétségbeesve a nőt. - Ennek semmi köze az összeköltözésünkhöz. Tudni szeretnéd, hogy hova megyek? Erről van szó?
Eszter egyszerre intett igent és nemet.
- Talán már megfeledkeztem arról, hogyan kell együtt élni. – mondta idegesen a férfi. – El kell mennem hozzájuk. Ki kell mennem a temetőbe. Nincs semmi titok, ez az én életem.
Eszter megkövülten meredt rá.
- Mi az, hogy a te életed? Hogy nekem nincsen hozzá közöm? Akkor mit papolsz az összeköltözésről? Csak azért akarod, hogy egyszerűbb legyen ágyba bújni? – kiabálta és megmagyarázhatatlanul dühös volt.
Péter nem értett semmit. Csak várta, hogy Eszter mérge elszálljon és csendesen megszólalt.
- Nem akarom rád pakolni a terheimet, Eszter. Megbirkózom velük. Eddig is megbirkóztam. De azt nem kívánhatod, hogy úgy tegyek, mintha nem léteztek volna. Ők az életem részei.
Eszter könnyes szemmel bámult a férfira. Annyira szerette és iszonyatosan bántotta, hogy ennyire nem érti, mit akar.
- Én is az életed része vagyok, Péter. – a nő elsírta magát. – Nem kérheted tőlem, hogy ne vegyek tudomást a terheidről, a múltadról. Én csak melletted akarok lenni, mikor cipeled a terheidet, hogyha segítség kell, ott legyek. És ugyanezt várom el tőled is. Nekem ez a közös élet, nem az, hogy egy ágyban alszunk.
Péter csak bámulta Esztert és próbálta megfogalmazni magában, hogy mit érez. Aztán megpróbálta hangosan kimondani.
- Én is úgy gondolom, ahogy te. Én csak nem voltam biztos benne, hogy mennyire akarsz része lenni az életemnek. Ha nem akarsz annyira belemerülni, nekem az is megfelel, csak legyél mellettem, Eszter.
- Hát hogy gondolod, csak a kellemeset kérem, a problémásat nem? Te is így szeretnél engem? Félig? – suttogta a nő.
- Dehogy. Mindenestől akarlak téged, Eszter. – ölelte át a férfi.
- Hát ezt mondom én is. – válaszolta a nő megkönnyebbülve.
- Ez azt jelenti, hogy eljönnél velem? – nézett mélyen Eszter szemébe, s mikor a nő határozottan bólintott, hozzátette. – De nem lesz kellemes, néha kiborulok.
- Semmi baj. – simogatta meg a férfi fejét Eszter. – Majd vigyázok rád. Szeretlek Péter!
A férfi agyán átfutott, hogy mennyire szerencsés. Lágyan megsimogatta a nőt, szerelmesen megcsókolta a feje búbját és szorosan átölelte.
- Nem mész sehova, ugye? Én is szeretlek Eszter, isten tudja, hogy mennyire. – vallotta, aztán magához vonta a nő ajkát és hosszan, mélyen megcsókolta. Aztán rámosolygott. – Félóra elég a bepakolásra? – Eszter bólintott, Péter pedig felnyalábolta őt és bevitte a hálószobába. Aprólékos gonddal levetkőztette, majd végigcsókolgatta, aztán álomba ringatta.
Péter egész úton nyomasztó hangulatban volt. Igyekezett kedves lenni Eszterhez, de bizonytalan volt, hogy jól döntött-e. Reggel még tett egy próbálkozást, hogy lebeszélje a nőt, de olyan csúnyán nézett rá, hogy be sem fejezte a mondatot.
Eszter láthatóan elfogadta, hogy Péter magával van elfoglalva. Vele volt, ennyi. Nem kérdezgette, nem próbált beszélgetni vele, csak ott ült az autóban mellette. Magában egy kicsit tartott a helyzettől, de tudta, hogy ha Pétert komolyan akarja venni, akkor ezen is túl kell esnie. Ez épp úgy hozzátartozik a férfi életéhez, mint bármi más. Most, hogy Lora elfogadta a férfit, nem akarta húzni az időt feleslegesen, biztos volt abban, ha még vár rá boldogság az életben, azt ettől a férfitól fogja megkapni.
Azt hitte, hogy észrevétlenül figyeli a férfit, de Péter elkapta a pillantását.
- Mi van? – kérdezte rosszkedvűen.
Eszter elmosolyodott.
- Semmi. Csak néztelek. Jó nézni téged.
A férfi egy kicsit felengedett, megsimogatta Eszter kezét, aztán minden figyelmét újra a vezetésre fordította.
A falucska előtti kisvárosban Péter megállt a virágboltnál. Vett egy kisebb koszorút, egy csokor virágot és mécseseket. Ahogy visszaszálltak az autóba, a csend még sűrűbb lett.
Olyan hirtelen értek oda a temetőhöz, hogy Eszternek nem is volt ideje felkészülni.
Mikor kiszállt az autóból, a férfi szárazon odaszólt neki:
- Nem kell bejönnöd.
Eszter nem vett tudomást a mondatról, fázósan belebújt a kabátjába és néhány lépéssel Péter mögött lépkedett.
A kis temetőben csak ketten voltak.
Péter lehajtott fejjel állt meg egy fehér márványból készített síremléknél. Eszter távolabb megállt, nem akarta az intim pillanatokat megzavarni. A férfi válla rázkódott a zokogástól. Eszter megdöbbenve a látottaktól oda akart menni hozzá, de valami megakadályozta. Mintha Péter most, tizenöt év múltán zokogta volna ki a bánatát! Aztán eszébe jutott, hogy hány évnek kellett eltelnie, hogy ne száraz szemekkel álljon ott Zoltán sírja mellett, hogy ő is ki tudja sírni bánatát. Ő sem tudta visszatartani a könnyeit. Aztán odalépett Péterhez, kezét a kezébe csúsztatta és bátorítva megszorította. A férfi először nem reagált, aztán lassan megszorította a kezét. Még álltak néhány percet, aztán közösen elrendezgették a virágokat, mécseseket. Kéz a kézben sétáltak ki a temetőből.
A kijáratnál egy idős férfi közeledett feléjük, már messziről látható volt, hogy figyeli Pétert.
- Péter! Fiam, te vagy az? – szólt oda.
- János bátyám! Jól van? – kérdezte Péter, de Eszter érezte a hangján, hogy nem akar időzni.
- Megvagyok fiam. – az öreg titkolózás nélkül szemrevételezte Eszter. A nő megrángatta Péter kezét.
- A nagybátyám. – mutatta be az öreget a nőnek. – Ő Eszter. – Péter nem is tudta, hogy mutassa be a nőt. – A párom. – bökte ki végül.
- Örülök. – mondta elégedetten az öreg. – Örülök, hogy jól vagy.
Már elhaladt mellettük, amikor utánuk szólt.
- Beugorhatnátok hozzánk, fiam. A nénéd nagyon örülne. Már régen láttunk.
Péter szabadkozni kezdett. Eszter megszorította a kezét. Mintha valami jelet kapott volna, a férfi beleegyezve bólintott.
- Estefelé beugrunk, János bátyám. Öt körül. De ne készüljenek semmivel.
- Nem kell jönnöd, ha nem akarsz. – dünnyögte Péter.
- Péter! – nézett rá szigorúan Eszter. – Mondd hányszor voltál náluk az elmúlt években?
- Többször! – vágta rá a férfi. Aztán a nő szúrós tekintetét meglátva hozzátette. – Háromszor, négyszer?
Eszter átölelte.
- Ezek az emberek szeretnek téged. És aggódnak érted. Becsüld meg, hogy vannak.
- Rendben. – súgta a nő fülébe Péter, mielőtt belecsókolt. – Rendben. Igazad van. Menjünk.
Gyalog sétáltak el a fogadótól a nagybácsi házáig. Eszter gyönyörködve nézte a házakat, többségben voltak az eredeti, de már felújított nádfedeles házak.
- Péter, ez gyönyörű! Olyan, mint a mesében. Nem sajnálod? – csúszott ki a száján.
- Már nem. – a férfi átölelte a nő vállát. – És te? Nem bántad meg, hogy eljöttél?
- Nem. – ingatta a fejét Eszter határozottan. – Veled vagyok és az mindig jó.
- Én is így érzem. – vallotta be Péter. – Mióta veled vagyok Eszter, azóta nekem nagyon jó.
Mikor bekopogtattak az ajtón, egy idős asszony sietett eléjük. A nyomában egy három év körüli lányka topogott, gyanakvó tekintettel méregette a látogatókat.
- Péter! De örülök, hogy látlak! – ölelte meg az asszony a férfit, a szemében könnyek csillogtak a meghatottságtól. – Olyan régen jártál nálunk. Gyertek be, fiam.
Mikor beléptek, érdeklődve méregette a nőt, aki keresztfiával jött.
- Erzsi néne, ő Eszter, a párom. – Péter már sokkal könnyebben ejtette ki a szavakat. Párom. Milyen szép szó. Már jól esett kimondania.
Eszter barátságosan ölelte át az asszonyt, mintha már találkoztak volna.
- És te ki vagy? – fordult mosolyogva a kislányhoz.
Ő szégyenlősen bújt a néne lábai mögé, de kíváncsian nézett az ismeretlenekre.
- Ő az unokánk. Zsófika. Itt lakik nálunk. – válaszolta János bátya, aki épp ekkor lépett be a lakásba. – Örülök, hogy eljöttetek. – veregette meg Péter vállát.
Eszter leguggolt és úgy kedveskedett a kislánynak.
- Eszter vagyok, Zsófika. Nagyon szép kislány vagy. Meg tudod mondani, hogy hány éves vagy?
A kislány gyanakodva nézte a nőt, aztán hirtelen huncutul elmosolyodott. Nem szólt, csak az ujjaival mutatta a hármat. Azután felbátorodva kibújt a nagymamája mögül és Eszter felé lépett. Lassan megfogta a kezét és magával húzta a sarokba, ahol a birodalma volt.
- Zsófika! – szólt rá a nagymamája. – Hagyd Eszter nénit!
A kislány megtorpant, kérdőn nézett Eszterre, aki elnevette magát.
- Semmi baj! Beszélgessenek csak, úgyis régen találkoztak. Addig mi megismerkedünk Zsófikával. Igaz, kicsikém?
Így ők beültek a sarokba a játékok közé, a többiek leültek az asztal köré és lassan beszédbe elegyedtek. Néha Péter odapillantott a sarokba és csak figyelte pár másodpercig, ahogy Eszter játszik a kislánnyal.
Mikor Eszter észrevette, hogy a néne sürgölődni kezd, kézen fogta a kislányt és ők is kimentek a konyhába, hogy segítsenek.
- A kislány itt lakik velünk, az édesanyja nem igazán tud gondoskodni róla. De sajnos egyébként is beteg. – mondta Erzsi néne bevezető nélkül.
- Nagyon aranyos kislány. De nem lehet könnyű vele, úgy értem, fárasztó egy ilyen kisgyerekkel. – válaszolta Eszter, de nem kérdezett semmit.
- Régóta vagytok együtt Péterrel? – kérdezte Erzsi néne kertelés nélkül.
- Márciusban ismerkedtünk meg egy munka kapcsán. – válaszolta Eszter.
- Péter még sohasem hozott ide senkit, ha volt is társa. De talán nem is volt. – Erzsi néne sürgött-forgott a konyhában, miközben beszélt. Így könnyebb volt mindkettőjüknek. – Tudod, nehéz sors jutott neki. Nem hiszem, hogy túlzottan boldogan éltek volna a feleségével, de ez a szörnyűség teljesen összetörte lelkileg. Talán még magát is okolta, pedig baleset volt. Borzalmas baleset. Évekbe telt, míg újra ember lett belőle, de hála istennek, erős fiú.
Eszter nem szólt, a kislánnyal foglalta el magát.
- Péter fiatalon nősült. A lány terhes lett és ő tudta a dolgát. Feleségül vette a lányt. Dolgozott reggeltől estig, hogy megadjon a családjának mindent, de nem voltak összevalók. A felesége nem volt gondos asszony, a kislánnyal is inkább Péter törődött. A kislány miatt tört össze ennyire a lelke, imádta. Évike hét éves volt, mikor a baleset történt, első osztályos.
Eszter elborzadva hallgatta a történetet.
- Miért mondja el nekem? – csúszott ki a száján.
Az idős nő értetlenül nézett rá.
- Hogy tisztában legyél azzal, hogy jó ember van melletted. Hogy megérdemli a boldogságot. – A nő felbólintással erősítette meg a szavait. – Te hozzá való vagy. Első látásra látszik, hogy egymáshoz valók vagytok.
- Tudom – válaszolta Eszter.
- Mesélsz magadról? – kérdezte a nő kertelés nélkül.
- Mit szeretne tudni? Van egy lányom, huszonhárom éves. Egyetemista. – mondta Eszter.
- Az apja? – kérdezte a nő szúrósan.
- A férjem meghalt egy balesetben, mikor nyolc hónapos terhes voltam a lányommal. – felelte Eszter szárazon.
A nő rámeredt. Aztán ellágyult a tekintete.
- Akkor úgyis tudod, hogy miről beszélek. Hogy becsüljétek meg az esélyt, amit a jó istentől újra kaptatok. – barátságosan megsimogatta Eszter karját. – Ne haragudj, nem akartalak elijeszteni. Csak szeretném, ha Péter boldog lenne végre.
Eszter bólintott, aztán Zsófikával kimenekültek a konyhából. De a férfiak is elmerülten beszélgettek, így visszakuporodtak a sarokba a játékok közé.
Mire este elbúcsúztak, Zsófika szoros barátságot kötött Eszterrel és Péterrel.
- Nem volt szörnyű? Tudod, Erzsi néne úgy érzi, neki kell megjavítania mindenki életét. – kérdezte Péter, mikor kiléptek a metsző hidegbe. Magához húzta és szorosan átölelte Esztert.
- Nem. De ha te is úgy gondolod, elmondhatnád a te verziódat. – mondta Eszter és hozzásimult a férfihoz.
Péter elgondolkodva hallgatott. Aztán hosszú idő után megszólalt. A nő arra számított, hogy belekezd az élettörténetébe, ehelyett váratlan dolgot mondott.
- Az én verzióm a jövőbe néz. Feleségül veszlek Eszter és boldogan élünk. Persze, csak akkor, ha te is akarod.
A nő, miután felfogta a szavak értelmét, hitetlenkedve és fürkészve nézett a férfi arcába. Mintha a szája körüli mély barázdák halványabbak lettek volna. A szeme élénken csillogott. Kicsit várt, hátha a nő megszólal, de Eszter csak nézett rá.
- Lorától a múlt héten megkértem a kezed és áldását adta.
- Nem tőlem kellett volna először megkérdezned? – kérdezte Eszter.
- Úgysem tettél volna Lora ellenére. – mosolygott Péter és tekintete gyengéden simogatta a nőt. – Szeretlek Eszter és feleségül akarlak venni. Mindent meg akarok adni neked, amit fontosnak tartok, amit megérdemelsz és még nem kaptál belőle eleget. Szerelmet, boldogságot, családot, biztonságot. A férjed akarok lenni és vigyázni akarok rád. És boldog akarok lenni veled.
Eszter csak bámult rá hitetlenkedve. Már percek óta álltak egymással szemben az utca közepén.
- Jó. – mondta Eszter, átkarolta Péter nyakát és magához ölelte.
A férfi elnevette magát, miközben átölelte a nő derekát.
- Csak ennyit mondasz? Jó? – kérdezte és a hangja táncolt az örömtől.
- Jó. – jelentette ki Eszter komolyan. – Mit mondhatnék még? Tetszik a terved, Péter.
- Akkor igent mondasz? Feleségül jössz hozzám? – kérdezte a férfi és láthatóan ki akarta húzni a választ Eszterből.
- Igen. – Eszter megcsókolta a férfit. – Feleségül megyek hozzád. Szeretlek Péter. Azt hiszem ez az a dolog, amire a világon a legjobban vágyom.
Péter boldogan elmosolyodott. A mély barázdák teljesen eltűntek az arcáról. Csillogó szemekkel babonázta meg Esztert, aztán vágyakozva csókolta meg újra meg újra.
- Gyere! – húzta maga után nőt bolondozva a panzió felé. – Ezt megünnepeljük.
Az étteremben vettek egy üveg pezsgőt, kértek két poharat és már az utcán koccintottak az örömükre.
Egész éjjel nem bírtak aludni. Egyrészt az izgatottságtól, amely ott dübörgött a lelkükben, másrész amiatt, hogy újra és újra megkívánták egymást. Nem bírták abbahagyni egymás szerelmes ölelését, ha az egyikük kidőlt, a másik kitartó szeretgetéssel, simogatással keltette fel újra a vágyat.
- Annyira szeretlek Péter! – suttogta Eszter, miközben a Péter okozta gyönyör újra az egekbe repítette.
- Imádlak, Eszter! – nyögte Péter és újra elélvezett.
Eszter ébredt előbb, némileg kijózanodva. Ahogy eufórikus hangulatából magához tért, újra betört a tudatába az a pillantás, amit akkor kapott el, mikor tegnap Zsófikával a sarokban játszott és a tekintetük összeakadt Péterrel. Kevés fájdalmasabb tekintetet látott életében. Péter mosolygott rá, de a tekintete szívszorító volt, mint aki tudja, hogy soha nem érezheti a saját gyermeke szeretetét. Fájdalom, lemondás, vágyakozás kavargott abban a tekintetben.
Eszterben most tudatosult, hogy soha nem adhatja meg Péternek, amire az elkapott pillantása szerint a legjobban vágyik, hogy saját gyermeke legyen. Negyvenhat éves volt. Már nem vállalkozna gyerekszülésre. Péter is negyvenhat. Neki még lehet gyermeke, de nem tőle. Eszter fájdalmasan szembesült a gondolattal. Annyira fájt a szembesülés, hogy a könnyei kicsordultak.
És ez volt az a pillanat, amikor Péter felébredt. A férfi titokban figyelte Esztert és nem értette, hogy mi történt, arra számított, hogy Eszter csókjaival ébreszti, ehhez képest a könnyeit kellett látnia. Megdermedt a szíve. Talán meggondolta magát. Talán…
- Eszter, mi a baj? – simította ki a szőke tincseket a nő arcából. A könnyek egyre sűrűbbek lettek, bár látszott, hogy a nő próbálja fegyelmezni magát.
Aztán zaklatottan megszólalt.
- Péter, nem lehetek a feleséged.
A férfi elborzadva meredt rá.
- De hát mi történt? – rekedten ejtette ki a szavakat. – Mi az isten történt? Itt aludtál mellettem és álmodban meggondoltad magad? – kérdezte kissé durván.
- Neeem. – sírta Eszter. Odabújt a Péterhez egészen közel. A férfi első indulatát elfelejtette, de tudni szerette volna az okot.
- Akkor? – kérdezte gyengéden. – Mi a baj szívem? Megijedtél?
- Neeem. – zokogott Eszter. Arcát a férfi nyakába fúrta és próbált megnyugodni. Hogy a fenébe lehet percek alatt elveszíteni mindent? Csak ez járt a fejében. A dolgok nem változnak. A boldogság egy másodperc alatt szökik el az embertől. Mint amikor Zoltán elment. Emlékezett milyen boldog izgalommal várta és akkor megszólalt a telefon és egy durva hang közölte vele a tényt. Zoltán nincs többé. Az emlékek még jobban felzaklatták.
- Én… én… nem tudom… megadni neked,… amire igazán vágysz Péter – mondta zaklatottan. – Én… én…. nem tudok… gyereket szülni neked – sírta. – Túl öreg vagyok.
Kimondta. Nem lett könnyebb. A férfi nem reagált.
- Másvalakit kell keresned. Te még fiatal vagy, lehet gyermeked, lehet családod, de én már nem szülhetek.
Pétert felzaklatták Eszter mondatai. Ő erre nem gondolt, csak arra, hogy Eszterrel boldog lenne. Most, hogy a nő kimondta, talán egyet is értett vele. Lázasan gondolkodott. Hogy mit szeretne jobban. Esztert vagy gyereket. Már volt egy gyereke, akit elveszített. Talán nem érdemelte meg, ezért történt. Igen, akart volna Esztertől gyereket, de most úgy érezte, hogy Eszter kell neki. Eszter sokkal jobban kell neki, mint bármi más a világon.
A nő még mindig sírdogált a karjaiban és egyáltalán nem akarta ezt.
- Figyelj rám, Eszter! Figyelj rám, kicsim! – könyörgött a nőnek. – Csak egy kicsit nézz rám, kérlek!
A nő végre ráemelte könnyáztatta szemét.
- Én téged szeretlek, Eszter. Itt és most, ennyi idősen, ahogy vagy. És igen, vágyom gyerekre, hogy újra legyen gyermekem. De rád sokkal-sokkal jobban vágyom. Rád, Eszter. Téged akarlak. Így, ahogy vagy. A többi nem számít, érted? Téged választalak. – vallotta őszintén.
- De honnét vagy biztos abban, hogy jövőre, hogy öt év múlva is így gondolod? Te még akkor is lehetsz apa, de én nem lehetek a gyermeked anyja. Pedig hidd el, hogy gondolkodás nélkül megtenném. – mondta Eszter őszintén.
- Mert téged szeretlek, Eszter. És ez így lesz öt év múlva is. Sokkal jobban szeretném az életemet leélni veled, mint amennyire gyereket akarok. Ilyen egyszerű. Gyere ide! – magához húzta a nőt és vágyakozva megcsókolta. Eszter csókja mindig felpezsdítette a vérét, a szíve dübörgött a mellkasában, ahogy mindig, mikor átölelte a nőt. Szinte kamaszos hévvel imádta.
Miguel teljes kábulatban tette a dolgát az este folyamán. Mikor éjjel kettőkor hazaért, csak beájult az ágyba. Manuel telefonjára ébredt.
- Készülődsz? Még nem? Igyekezz, néhány óra és indul a géped. Vidd magaddal Lora hangját. És vigyázz magadra. Ha megérkeztél, hívj fel. Sok szerencsét, öcskös.
Miguel felkelt, összepakolt néhány holmit gondolkodás nélkül és az utolsó pillanatban ment ki a reptérre. Míg a gép elindult, arra koncentrált, hogy néhány óra múlva találkozik Lorával, de így is kiverte a veríték és a rosszullét kerülgette.
Mikor a gép gurulni kezdett, feltette a fejhallgatót és Lora hangjára koncentrált. Lassan megnyugodott és két és fél óra múlva a lány utasításait követve kinyitotta a szemét. A gép már állt, az utasok leszálláshoz készülődtek. Megkönnyebbült, túlélte az utat.
Mikor megtalálta a csomagját, félrehúzódott és úgy hívta a lányt. Lora elég hosszú idő után vette fel.
- Miguel? – kérdezte csodálkozva. – Bocs, csak kocsiban ülök, alig találtam meg a telefonomat.
- Nos, kislány, itt állok a reptéren. Hova induljak? Béreljek kocsit és menjek Szegedre vagy itt vagy Budapesten? – Miguel próbált könnyed hangon beszélni.
Lora nem válaszolt, a fiú csak a fékcsikorgást hallotta.
- Lora! Minden rendben? – kérdezte aggódva.
- Nem hülyéskedsz? – kérdezte a lány zaklatottan.
- Nem. Itt vagyok a reptéren. Hova menjek? – kérdezte a fiú.
- Sehova. Maradj ott. Egy fél óra és ott vagyok érted. Most indultam Szegedre. – mondta Lora és Miguel hallotta a kattog az index, csikorognak a kerekek, a lány irányt váltott.
- Azért épségben érj ide, jó? – ugratta a lányt. – Én megvárlak.
- Fél óra. El ne tűnj.
- Az nem az én stílusom.
- Ezt majd megvitatjuk. El ne mozdulj!
Lora letette a telefont.
Miguel hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát. Szüksége volt valami erősre.
Bement a kávézóba, kért egy erős kávét és egy whisky-t. Mindkettőt egy húzásra hajtotta fel. Felhívta Manuelt, aki már aggódva várta a hívását. Miguel hálás volt magában, hogy a bátyja ilyen együttérző.
Lora hatalmas tempóban indult visszafelé, a reptérre. Aztán egy pár perc múlva elindult a kérdések özöne az agyában. Hitetlenkedve rázta meg a fejét. Álmodta ezt a néhány percet? Látta az út mellett a táblákat, valóban visszafelé haladt. A következő pihenőhelynél kihajtott és megállt. A szíve a torkában dobogott. Elővette a telefont és óvatosan megnézte a fogadott hívásokat. Az utolsó Miguel száma volt, pontosan tíz perce. Rámeredt a kijelzőre. Akkor mégis igaz. Beszélt Miguellel. Érte megy vissza a reptérre. Izgalmában a tenyere izzadni kezdett, a szíve a mellkasában szinte kalapált. Legszívesebben visszahívta volna a fiút, de nem akarta, hogy bolondnak nézze. Így óvatosan elindult, aztán egyre félelmetesebb tempóban haladt. A parkolóban csak bevágta az ajtót, felkapta a kabátját és rohant az érkező terminálba. A bejáratnál megtorpant, sietősen pásztázta a teret, majd elindult. Nem látta Miguelt. Mégis álmodta? Vagy a fiú hülyét csinált belőle? Akkor elégedett lehet. Lora szeme könnybe lábadt és idegesen hívta a számot.
Miguel a kávézóban elgondolkodva üldögélt. A lehetőségeket latolgatta, ami most vár rá. Elveszítette az időérzékét. Arra ocsúdott fel, hogy cseng a telefonja.
- Merre vagy? Vagy hülyítettél? – Lora hangja szemrehányó volt.
- Az durva lenne. Megyek, a kávézóban vagyok. Már indulok. – Miguel szinte futott ki a kávézóból, Lora pedig rohant oda.
Az ajtóban ütköztek össze.
- Úristen, Miguel, tényleg itt vagy? – kérdezte Lora és gondolkodás nélkül a fiú karjaiba vetette magát.
Miguel szorosan átkarolta, ajkát finoman végigfuttatta a lány nyakán és élvezte a pillanatot. Lora megremegett, óvatosan megsimogatta a fiú fejét, aztán magához húzta és lágyan megcsókolta a száját. Nyelve kutakodva kalandozott a fiú szájában, s Miguel vágyakozva csókolta vissza.
- Menjünk! – adta ki az utasítást Lora, miután véget vetett a csókoknak, átkarolta a fiú derekát és szorosan bújt hozzá. Miguel éppolyan szorosan ölelte át a lány vállát és szó nélkül mentek az autóhoz.
Miguel elcsodálkozott, mikor meglátta a hatalmas szürke Volvo-t.
- Hát ez az autó? Nem is illik hozzád. – mondta csodálkozva.
- Ez igaz. Ez nem szerelem volt első látásra. Ezt is örököltem és nagyon biztonságos. Tiszteletben tartjuk egymást. – mesélte Lora.
- Szegedre megyünk. – folytatta, mikor beszálltak az autóba. – Vagy akarsz vezetni?
- Nem. – rázta meg a fejét Miguel. – Már ittam egy bátorító italt.
- Jól utaztál? Nem volt baj? – kérdezte Lora és szégyellte magát, hogy elfelejtette a fiú repülés-fóbiáját.
- Ott voltál velem. – mondta Miguel. – Miattad ittam most, mikor megérkeztem.
- Ezt nem is hallottam. Mióta félsz tőlem? – nevetett Lora és lendületesen elindult. – Jó két óra az út. Nem vagy éhes? Mert megállhatunk, ha akarod.
- Nem vagyok éhes. – felelte jóval később Miguel és fél szemmel a műszerfalat figyelte. A kilométeróra már 180-at mutatott. - Meglehetősen tempósan vezetsz.
- Ezek szerint mégis tőlem félsz. – nevetett Lora. – Már becsukott szemmel is tudom az utat. Ilyenkor meg forgalom sincs.
- Megállnál? Csak öt percre? – kérte Miguel.
- Rosszul vagy? – kérdezte Lora ijedten, rápillantott a fiúra és azonnal lassított. – Rendben, lassabban megyek.
- Kérlek Lora, állj meg, rendben? – kérte a fiú újra.
A lány nem értette a dolgot, de nem szólt, hanem a következő pihenőhelynél lehajtott az autópályáról.
- Nos, megálltam.
Miguel csak nézett maga elé.
- Baj van Miguel?
- Nincs. – mondta a fiú, mégis nagyot sóhajtott. – Nem is kérdezted, hogy miért jöttem.
- Majd elmondod. Mostanában kivárom a dolgokat, Miguel. Nem akarom megfejteni. – Lora hangja szomorú volt. – Örülök neked nagyon, mindegy miért jöttél. Örülök, hogy itt vagy. Ez nem elég?
- Hát, nem éppen. Miattad jöttem. Nagyon hiányoztál. – vallotta be a fiú.
- Ezt már mondtad régebben is. Te is hiányzol nekem, nagyon. De már megszoktam. – mondta Lora szenvtelenül.
- Lora, kérlek!
- Elmondanád, miért álltunk meg? – kérdezte a lány élesen.
Miguel megfogta a lány kezét.
- Nézz rám, Lora! – kérte gyengéden.
Lora ránézett és elmerült a fiú sötét szemeiben.
Úristen, ez a szempár fog az őrületbe kergetni! – sóhajtotta magában.
- Szeretném, ha tudnád, hogy nagyon szeretlek Lora. Őrülten hiányzol és őrülten szerelmes vagyok beléd. És utálom a távkapcsolatokat, de miattad bármire képes vagyok. Azt szeretném, ha hozzám tartoznál és persze azt, hogy velem legyél. Persze, tudom, hogy nem azonnal, de számolj velem, kérlek. Én veled tervezek. – a fiú szájához húzta a lány kezét és belecsókolt. – Ennyit akartam mondani. Ha akarod, indulhatunk.
- De nem akarom. – Lora mosolygott, de a szemében, mintha könnyek csillogtak volna. – Azt akarom, hogy ez a pillanat soha ne múljon el. Hogy ezt halljam, újra és újra. – Megszorította a fiú kezét. – Én is szeretlek Miguel. És én is veled szeretnék tervezni. – tette hozzá halkan. – Most már indulhatunk.
- Még ne – vágott közbe a fiú. Magához húzta a lányt és megcsókolta újra és újra, mélyen kalandozott a szájában, aztán körbecsókolta az ajkait még egyszer. – Most mehetünk.
Lora még egy darabig megpihent a fiú karjaiban a nagy izgalomra, aztán nagy nehezen elindult. Alig bírt a vezetésre koncentrálni, lassabbra is vette a tempót. Hosszú ideig nem beszélgettek, csak néha egymásra pillantottak, mintha nem hinnék el, hogy a másik ott ül mellettük az autóban.
- Sűrű hetünk lesz. Tele vagyunk rendezvényekkel. – szólalt meg Lora nagy sokára. - Jól kell gazdálkodnunk az időnkkel. Meddig maradsz? – kérdezte.
- Nem tudom. Manuel és Xavier helyettesít. December elején mindenképpen vissza kell mennem, mert az ünnepek előtt mindig nagy a forgalom, nem hagyhatom Manuelt szarban. – mondta Miguel látszólag egykedvűen.
Lora a szigorúan útra koncentrált, hogy ne ájuljon el. Magában számolta a napokat, heteket újra és újra, hogy biztosan jól számol-e. Hosszú percek teltek el mire meg bírt szólalni.
- December elején? – nyögte ki végül. – Az egy hónap. Még sohasem voltunk ennyi időt együtt. – kutakodva nézett a fiúra. – Nem versz át?
- Csak ha nem zavarok, akkor maradok addig. – válaszolta a fiú kajánul vigyorogva.
- Hülyéskedsz – jelentette ki Lora még mindig hitetlenkedve.
- Majd meglátjuk. – Vonta meg a vállát Miguel.
- És nálam laksz? – kérdezte a lány és a hangján hallatszott, hogy egy szavát sem hiszi a fiúnak.
- Nem tudom, hogy mit szól hozzá az anyukád.
- Majd meglátod, negyed óra és meglátod. – engedett fel lassan Lora.
Hirtelen eszébe jutott valami.
- De csak egy kis bőröndöt hoztál. Mégis át akarsz vágni.
- Na igen, ez nekem is eszembe jutott. Kicsit szét voltam csúszva, mikor pakoltam. Néhány percem volt csak rá. Attól tartok, be kell vásárolnom, mert nem hoztam semmi értelmeset. – vallotta be a fiú. – Adsz fogkefét ma estére?
Lora újra ránézett a fiúra, próbálta kitalálni a gondolatait, de nem jutott semmire.
- Tényleg itt maradsz egy hónapot? – kérdezte komolyan.
- Tényleg – mondta Miguel határozottan, de fél szemmel az útra figyelt. – Lora, figyelnéd az utat? Elképesztő vagy.
Lora visszakapta a fejét, épp időben, hogy beforduljanak az utcájukba.
Fékezett és megállt.
- Megérkeztünk? – kérdezte a fiú.
Lora bólintott, láthatóan nem voltak ott a gondolatai.
Miguel kipattant, kinyitotta a lány előtt az ajtót, megfogta a karját és kisegítette. Becsapta a kocsi ajtaját és magához ölelte Lorát. Ő boldogan csimpaszkodott a nyakába és halkan kérdezte:
- Tényleg decemberig maradsz?
Miguel magához szorította a lányt, a nyakát csókolgatta, miközben ugyanolyan halkan válaszolt.
- Csak ha akarod.
- Akarom. Akarlak Miguel – suttogta boldogan Lora.
- Én is akarlak Lora. Magamnak akarlak. – Csókolt bele újra a lány nyakába.
Lora összerezzent az izgalomtól.
- Úgyis tudod, hogy a tied vagyok. Szeretlek Miguel. – suttogta, miközben a fiú száját kereste.
Arra riadtak fel, hogy az udvari lámpa felgyulladt.
- Segítsek Lora? – kérdezte egy női hang.
A lány elhúzódott.
- Anya az – súgta a fiúnak.
- Nem kell Anya. Van segítségem. Hoztam magammal egy meglepetést.
Eszter léptei közeledtek. Kikukkantott a kapun és földbe gyökerezett a lába.
- Miguel? – kérdezte meglepetten. Azonnal megismerte a fiút, rengeteg képet látott róla.
Kitárta a kaput és ösztönösen lépett a fiúhoz.
- Hello Miguel. – Úgy ölelte, mintha régről ismerné. – Örülök, hogy végre megismerhetlek. Eszter vagyok, Lora édesanyja.
Miguel kissé meglepődött az ösztönös üdvözléstől, aztán két puszit nyomott Eszter arcára:
- Én is örülök, hogy végre itt vagyok.
Lora csak egy fél órácskát hagyott az ismerkedésre, aztán beterelte Miguelt a szobájába, majd megmutatta a fürdőszobát. Bevitt a fiúnak néhány dolgot, aztán visszament az anyjához a nappaliba. Sugárzott a boldogságtól.
Eszter kérdőn nézett rá.
- Nem tudtam, hogy jön. Csak felhívott, hogy ott van a reptéren. Már azt hittem sosem látom, erre felhív, hogy itt van. – Lora szavai kapkodóak voltak. – Azt hittem, már vége, erre megjelent és azt mondta, hogy egy hónapig marad. Azt mondta, hogy bármit megtenne értem, és hogy velem tervez.
Az anyja elmosolyodott.
- Ezek szerint komoly az ügy. Sűrű hónapunk lesz. – szeretettel simogatta lánya arcát. – Elküldted az ösztöndíjkérelmedet?
Lora nemet intett.
- Nem mertem.
- Azt hiszem ideje, hogy megtedd. Talán nem csúsztál le a határidőről. Megyek, mert holnap fárasztó napom lesz. Azért számíthatok rád? – Eszter elindult a hálószobájába.
- Persze, ahogy megbeszéltük. Péter mikor érkezik? – kérdezte Lora.
- Holnap estefelé.
- Egy közös vacsora holnap? – kérdezte Lora. - Elintézek mindent. Nem kell bajlódnod semmivel.
- Jó ötlet. – Egyezett bele Eszter. – Jó éjszakát.
Lora beviharzott a szobájába, Miguel épp elkészült és kényelmesen elhelyezkedett Lora ágyában.
- Siess! Egy vágyakozó pasi vár az ágyadban. – Nevetett a lányra.
Alig telt el öt perc és Lora már bebújt mellé. Szorosan hozzásimult, átkarolta a fiú mellkasát, a fejét a vállára hajtotta.
- Most elmondod, hogy kerülsz ide? – kérdezte halkan és közben lágyan simogatta a fiút.
Miguel mindent elmondott őszintén. Hogy nem azért nem jelentkezett, mert nem akart, csak tényleg el volt foglalva. Hogy egymagának azért kicsit sok volt a négy hely felügyelete két hónapig, miközben végezte a mixer iskolát. És azt is elmondta, hogy Maggie újra megjelent az életében és ez nagyon kényelmes volt neki. Elmondta, hogy Maggie szinte nélkülözhetetlenné tette magát, de csak az az egy eset volt három nappal ezelőtt, amikor közel kerültek egymáshoz. És hogy nem történt semmi, mert elmenekült, mert rájött, hogy egy idegen nő fekszik mellette, akitől nem akar semmit. Azt is elárulta, hogy sírt fájdalmában, mert annyira hiányzott Lora. És hogy Manuel parancsolt rá, hogy ide utazzon és el is kísérte volna a repülőútra, és hogy csókoltatja Lorát. És Manuel adta neki az egy hónapot, mert ő soha nem kért volna ilyet tőle.
- Manuel sokkal jobban tudta, hogy mennyire szeretlek, mint én. És azt is tudta, hogy te még mindig vársz rám. Fogalmam sincs honnét. Nekem nem lett volna bátorságom eljönni, ha nem parancsol rám, attól tartottam, hogy már rég túlléptél rajtam.
Magához húzta a lányt és vágyakozva csókolgatta. Lora fáradhatatlanul simogatta a fiú testét, keze el-elkalandozott és óvatosan megpihent Miguel tökéletesen kemény farkán.
- Soha nem léptem túl rajtad. Egyszerűen vártam rád. Hogy majd te is teszel egy lépést felém. Szeretlek Miguel, de nem akarlak olyan helyzetbe kényszeríteni, amit nem akarsz.
A fiú kezei lágyan játszottak Lora gerincén, aztán mintha véletlenül kerültek volna oda, megsimogatták a fenekét, mélyen becsúszva a combjai közé. A lány remegve sóhajtott és ujjai finom játékra indultak Miguel farkán.
Miguel óvatosan magára húzta a lányt, a farka épp Lora combjai közé szorult. Végigsimogatta a lány testét és csókolgatni kezdte az arcát. Lora szorosan hozzá simult, és ahogy mozogni kezdett, éppen Miguel farkát masszírozta. A fiú nagyot sóhajtott a vágytól, a nyelve egyszerre hatolt Lora szájába, a farka pedig a hüvelyébe. Lassan, óvatosan mozgatta a lányt, aki mohón csókolta vissza, miközben hüvelye ugyanilyen mohón fogadta be a fiút.
- Szeretlek! – suttogták egymásnak, mikor az ajkuk felszabadult, s miközben Miguel farka egyre mélyebben hatolt a lányba. Lora felemelkedett, hogy még jobban magában érezze a fiút. A szemük egy pillantásra sem engedte el a másikat. A fiú óvatosan megemelte a lányt és mozgatni kezdte fel és le. Fel és le. Fel és le. Figyelte, hogy a lány szája kissé kinyílik és egyre sűrűbben sóhajtozik. Lora teste megvonaglott, a sóhajok egyre hangosabb nyögésekké váltak. Miguel még mindig fogva tartotta a lány tekintetét és még mélyebben bújt bele.
- Szeretlek Miguel! – suttogta felhevülten Lora és teljesen széttárta combját, hogy a fiú elérje a teljes mélységet.
- Te jó ég, Lora! – kiáltotta hangtalanul Miguel, megragadta a lány fenekét és az utolsó vad mozdulatokkal a csillagok közé repítette mindkettőjüket.
Csodás repülés volt, a testük összeolvadt, érezték egymás forróságát, a lelkük eggyé vált. Egymáséi lettek.
Lora lihegve hanyatlott a fiú mellkasára, a könnyei kicsordultak a gyönyörtől.
Miguel szerelmesen fogta kezébe a lány arcát, lecsókolta a könnyeit és úgy vallott szerelmet.
- Szeretlek Lora. Soha senkit nem szerettem ennyire. – mondta elérzékenyülve, aztán magához szorította a lányt, hogy megpihenjen.
Reggel Lora azonnal kinyomta a telefonját, mikor megszólalt, hogy ébressze, nehogy felkeltse a fiút. Adott magának tíz percet és csodálta a mellette fekvő fiút. Soha nem látott ilyen gyönyörű, férfias testet, aki egy pillantás alatt tűzbe hozta. Végigfuttatta ujjait Miguel tetoválásán, újra megcsodálta az ízléses mintát, ami kiemelte a fiú csodás izmait. Izgalmában összerezzent, hogy ez a gyönyörű férfi érte rajong, az ő ágyában alszik, őt tartja a karjában, vele szeretkezik, és főképpen őt szereti.
- Hát ez a szerelem kölcsönös! – sóhajtotta, végigcsókolta a karját és kibújt volna az ágyból, mikor a fiú átölelte.
- Hova sietsz kislány? – kérdezte anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét és magához húzta Lorát egy csókra.
- Órám van. És el kell intéznem néhány dolgot. Aludj csak. Visszajövök érted. Szeretlek. – suttogta a lány, hogy ne verje ki az álmot Miguel szeméből.
- Akkor jó. – válaszolta megnyugodva a fiú és újra álomba merült.
Lora gyorsan összekapta magát, főzött egy kávét, termoszba tette, rakott egy croissant-t is mellé és egy levélkét.
„Sietek vissza. El ne tűnj! Máris hiányzol. Lora”
Kocsival ment, hogy mielőbb végezzen, türelmetlenül ülte végig az óráit, gyorsan elintézte a tennivalókat, amire az anyja megkérte és fél kettőkor már vissza is ért.
Futott fel a szobájába és Miguel még mindig aludt, a kávé és a croissant is érintetlen volt. Lora leült az ágyba a fiú mellé és simogatni kezdte, hogy felébredjen.
- Hékás, ébresztő Miguel! Mindjárt lemegy a nap. – keltegette.
Mikor a fiú kinyitotta a szemét, furcsán nézett a lányra.
- Ilyen hideg van? – kérdezte, ahogy látta, hogy Lora vastag pulcsiban van.
- Még annál is hidegebb. Egy-két fok lehet, nagyon lehűlt az idő. Na, ki az ágyból. Rengeteg dolgunk van. – húzta a karját a lány. – Hoztam neked egy megmentő pulcsit, de be kell vásárolnunk, mert megfagysz egy bőrdzsekiben. Gyere szívem.
Miguel kikászálódott.
- Ezt gyönyörűen mondtad. – Gyorsan nyomott egy csókot Lora arcára és szedelőzködni kezdett.
- Bekapunk valamit, veszünk neked meleg holmit, aztán bevásárolunk vacsorához. Ma én vállaltam be a vacsorát, anya barátja ma érkezik haza, együtt vacsorázunk. – szólt a fiú után Lora.
- Ezek szerint anyukádnak újra van valaki az életében? – kérdezte Miguel érdeklődve. Még élénken emlékezett beszélgetésükre, amikor Lora aggódott az anyukája egyedülléte miatt.
- Igen. Majd elmesélek mindent. Sok minden megváltozott nyár óta. Sok időt töltök Budapesten, már egészen berendeztem a lakást. És Péter is gyakran van nálunk. Jó fej, majd meglátod. – fogta kézen sürgetve a fiút. – Menjünk már!
- Mi lenne, ha én vállalnám be a vacsorát? Elvégre képzett szakács vagyok. – kérdezte Miguel, miközben beszálltak az autóba.
- A paella a la Miguel tökéletes lenne. Azóta sem ettem olyan finomat. – Nevetett rá Lora.
Elmentek a bevásárlóközpontba és Miguel meglepően gyorsan megvette a ruhákat. És vett egy melegebb cipőt is.
- Annyit vásárolsz, mint egy nő. – kuncogott Lora. És nem kerülte el figyelmét, hogy a szembejövő lányok szeme megakad a fiún. – Sikered van a lányoknál, észrevetted? – súgta Miguel fülébe nevetgélve.
- Már foglalt vagyok, sajnálom, hölgyeim. – tárta szét a karját teátrálisan fiú, aztán magához ölelte Lorát. – Ő az én kedvesem.
Szórakozva, nevetgélve vásároltak be, Lora mindenben rábízta a döntést Miguelre.
Hat órakor már a konyhában tettek-vettek. Miguel volt a szakács, Lora csak kuktáskodott mellette. Elismerően figyelte a fiút, aki gyakorlott mozdulatokkal készítette elő a húsokat, a rizst, a zöldségeket, aprította a salátának valót és még katalán krémet is készített.
Lora csak megterített és néha belekortyolt a vörös borba, amit Miguel bontott kedvcsinálónak.
Mire Eszter és Péter hét óra felé beesett az ajtón, már minden elkészült.
A gyors ismerkedést követően asztalhoz ültek.
Eszter nem győzött csodálkozni, hogy mindent Miguel készített. Az ételek nagyon ízletesek voltak, szinte minden elfogyott. Még Péter is megette a katalán krémet, pedig egyáltalán nem szokott édességet enni.
- Mesélj a családodról! – kérte Eszter.
- Nekem a bátyám a családom. És talán Lora, ha ő is így akarja. – rápillantott a lányra, aki elpirult zavarában. – A szüleim meghaltak repülőgép szerencsétlenségben, Közép-Amerikában, így ketten maradtunk a bátyámmal.
- Sajnálom, hogy ez történt. És mivel foglalkozol? Eszter mondta, hogy egy hónapig maradsz. Ez azért elég szokatlan, hogy ennyi szabad időd van. – kérdezte Péter.
- Éttermeink és bárjaink vannak a bátyámmal közösen. Így szabadabban mozgunk. Két hónapig ő volt távol a barátjával, most nekem is jutott egy szabad hónap a karácsonyi őrület előtt. Bár eddig csak ő szokott utazgatni, én ritkán szoktam otthagyni Barcelonát. Gyermekkoromban annyi helyen laktam, hogy élvezem, ha egy helyben maradhatok. – mondta Miguel.
- A bátyádnak sincs családja? – kérdezte Eszter.
- A bátyám a barátjával él, egy francia fiúval. Már évek óta együtt vannak. – Miguel nem árult zsákbamacskát, nyíltan nézett Eszter és Péter szemébe. De nem tapasztalt semmi ellenérzést.
- Manuel és Xavier Sitges-ben laknak egy gyönyörű házban. Manuel úgy figyel Miguelre, mintha az apukája lenne. – mesélte Lora. – Legalábbis nekem úgy tűnt.
Miguel elnevette magát.
- Na igen, ez pontosan így van. Ha nincs Manuel, én nem lennék itt. Ő vigyáz arra, hogy a fontos dolgok ki ne maradjanak az életemből. És nagyon kedveli Lorát.
- És tanultad a vendéglátást? – kérdezte Péter érdeklődve.
- Azt az igazság, hogy eredetileg szociológiát tanultam az egyetemen, Manuel pedig filozófiát. De mikor a szüleink meghaltak, mindketten úgy éreztük, hogy a saját utunkat kell járnunk, Manuel vendéglátást tanult, én pedig elmentem egy szakácsiskolába, most ősszel pedig egy mixerképző iskolát végeztem. Szóval képzett szakács és mixer vagyok. Szeretem a gyakorlatias dolgokat és szeretem a vendégeimet magam kiszolgálni. Lorát is így ismertem meg, betévedt az éttermembe és elkápráztattam egy paella a la Miguel-lel. – Miguel elnevette magát, mikor meglátta Lora csodálkozó arcát. – Nem gondoltad, hogy képzett szociológus vagyok, igaz?
- Nos, én nem csodálkozom, hogy Lora beléd szeretett. Isteni volt ez a paella. – nevetett Eszter.
- Megtanítanál rá Miguel? – kérdezte Péter olyan komolyan, hogy a többiek megdöbbentek. – Kell, hogy legyen valami plusz titkom, hogy elkápráztassam a nőket. – nevette el magát hangosan, az elképedt arcokat látva.
- És mik a terveitek? – kérdezte Eszter. Mikor Lora rosszalló arcát meglátta, azonnal hozzátette. – Úgy értem a testvéreddel. Úgy veszem ki, hogy meglehetősen céltudatosak vagytok és vannak elképzeléseitek.
- Hát, sokat beszélünk Mauellel arról, hogy veszünk egy borászatot. A környékünkön nagy reneszánsza van most a minőségi borászatnak és van pár eladó birtok, aminek a mérete még kezelhető lenne a számunkra. Engem is érdekel a borászat, de Xavier képzett borász, a leghíresebb francia iskolát járta ki. Nagyon kelendő szakember, sok ajánlata van, de szeretne független maradni.
Mikor Miguel meglátta a csodálkozó szemeket, úgy érezte, hogy magyarázattal tartozik.
- Az apám üzletember volt, meglehetősen nagy vagyont örököltünk, ingatlanokat és cégeket is. A cégeket már eladtuk, az üzlettársai jó áron megvették és még néhány ingatlant is eladunk, ebből kijön egy közepes méretű borászat. Szerencsénk van, mert bár Manuelt nem nagyon érdekli az üzleti világ, a megérzései nagyon jók e tekintetben. Azt hiszem, azért akarunk teljesen más utat járni, mint az apánk, mert az egész gyerekkorunk alá volt rendelve az ő munkájának. Nyilván dacból tanultunk az apám szerint teljesen felesleges dolgokat és ezért ragaszkodunk a saját elképzeléseinkhez, hogy ne kövessük el az ő hibáit. – nevetve tette hozzá. – Hogy a saját hibáinkat kövessük el.
Péter elismerően nézett a fiúra.
- Abból, amit elmeséltél, arra következtetek, hogy a szüleid nagyon büszkék lennének rátok. - jelentette ki komolyan. – Nos, szombaton a lányok eléggé elfoglaltak, úgy tudom, hogy egy esküvőt kell menedzselniük, elmehetnénk egy barátomhoz. Ő komolyan borászkodik, már kétszer volt itthon az év borásza. Lenne kedved hozzá? – kérdezte Miguelt.
A fiú Lorára pillantott, aki élénken bólogatott.
- Van kedvem hozzá, nagyon is. – lelkesedett Miguel.
Később Lora felhúzta a fiút.
- Találkánk van a barátaimmal. Most itt hagyjuk anyáékat, rendben?
Gyalog indultak el. Miguel szorosan átölelte a lányt.
- Jól érezted magad? – kérdezte Lora.
- Jól, nagyon jól. Csak az a kérdés, hogy átmentem-e a vizsgán. – nevetett a fiú. – Lehet, mire visszajövünk, a csomagom kint lesz az ajtó előtt.
- Akkor én is kipakolok. – mondta Lora komolyan. – De szerintem a paella a la Miguel most is működött. Tényleg ezzel veszel le mindenkit a lábáról? – nevette el magát.
- Csak nem azt akarod mondani, hogy a paella a legjobb, amit csinálok. – duzzogott viccesen a fiú.
- Csak a legelső legjobb. – nézett rá titokzatosan a lány.
- Komolyan veszel engem, Lora? – váltott hirtelen komolyra a fiú. Megállt, szembefordult a lánnyal és mélyen a szemébe nézett.
- Nem vehetnélek ennél komolyabban Miguel. – válaszolta Lora és állta a pillantását.
- Gondolkodtál már azon, hogy mi lesz egy hónap múlva? – kérdezte a fiú.
- Ne szaladj annyira előre, fiú, most élvezd azt, amid van. Lehet, hogy a hónap végére kiábrándulsz belőlem. – nevetett Lora.
Miguel kézen fogta és úgy indultak tovább.
- Biztos vagyok abban, hogy ezt a lehetőséget kizárhatjuk.
Lora barátai nagyon meglepődtek, mikor látták, hogy a lány nem egyedül érkezik, hanem egy fiúval, ráadásul láthatóan bensőséges viszonyban. Mikor megtudták, hogy honnét ismeri a fiút, sokuk számára világos lett, hogy a korábbi, vidám, nyitott Lora miért változott meg az utóbbi időben. Persze azt nem igazán tudták, hogy a lány az utóbbi időben nem csak Miguellel való viszonyát szenvedte meg, hanem a múltját is most emésztette meg. Ők csak annyit érzékeltek, hogy Lora zárkózottabb lett és kevés időt töltött velük, állandóan úton volt.
Miguel nagyon élvezte a napokat Lora mellett. Úgy vett részt Eszter és Lora életében, mintha mindig az életük része lett volna, az otthoni feladatokból is szívesen kivette részét, de az irodában is gyakran besegített. Mikor Lora tanult, odaült mellé az ágyba és elfoglalta magát, vagy előfordult, hogy járta a várost és tesztelte az éttermeket. Gyakran és sokat értekezett Manuel-lel, ebből Lora egy szót sem értett, mert katalánul beszélgettek. A lány csak a beszéd hangulatából tudta, hogy a fiúk egy húron pendülnek és élvezik egymás társaságát.
Miguel Péterrel is jól érezte magát, a férfi gyakran hívta el a fiút, hol a cimboráival borozgatni, hol csak squash-t játszani. A fiúnak annyi holmija halmozódott fel Lora szobájában, hogy majdnem kiszorította a szekrényből.
Az utolsó héten kicsit romlott a hangulatuk, már érezték az elválás nyomasztó érzését. Mikor egymásra néztek, már látták egymás szemében a ki nem mondott kérdést, hogy hogyan lesz ezután.
Az utolsó hétvégét kettesben töltötték Budapesten és nem tudtak betelni egymással. Két napot töltöttek gyakorlatilag összeforrva. Lora nem akarta, de gyakran elsírta magát.
- Gyere el karácsonyra és szilveszterre! – javasolta a fiú.
- Nem tudok, annyi vizsgám van. Ráadásul januárban síelni is megyek, így a két ünnep között is lesz két vizsgám. – panaszkodott Lora fájó szívvel.
- Te jó ég, Lora, éreztem, hogy nincs veszélyérzeted! – nevetett Miguel. – Azt érteném, hogy vízisíelsz, de hogy vagy képes ennél is hidegebb helyre menni?
- Egy mazochista vagyok. Abból is látszik, hogy síelni megyek, ahelyett, hogy hozzád mennék. – bújt a fiúhoz.
Miguel elkomolyodott.
- És hogy lesz ezután? Van valami terved, kislány, hogy mi lesz a kettőnk dolgával?
Lora bólintott.
- Megpályáztam egy ösztöndíjat Barcelonába. Remélem, hogy megkapom és akkor a következő tanévet ott töltöm. De ez csak jövő szeptembertől esedékes. Megvársz? – kérdezte kétségbeesett tekintettel.
Miguel szíve megtelt forrósággal. Egyszerűen el volt varázsolva ettől a csodás lánytól.
- Bármeddig várok rád. Komolyan. Akármeddig. Megvárlak Lora. Anyukád tudja, hogy mit tervezel? – kérdezte aggódva.
- Persze. És biztosan nem hiszed el, de az ő ötlete volt. Most már nekem is könnyebb, hogy itt van neki Péter. Azt hiszem, nyáron megszervezhetem az esküvőjüket. Eljössz?
- Ha meghív!
- Miguel? Most nem leszel annyira elfoglalt, hogy eltűnsz előlem?
- Már soha nem leszek annyira elfoglalt. És mit gondolsz Barcelonáról? Kibírnád ott egy évnél tovább is?
- És te? Te kibírnád Barcelona nélkül?
- Tetszik Szeged. És Budapest is gyönyörű.
- Komolyan mondod?
- A legkomolyabban.
- És az étterem? A borászat?
- Az emberek itt is járnak étterembe és borászatok is vannak. Még nem válaszoltál, kibírnál egy évnél többet is Barcelonában?
- Veled?
- Naná, majd mással.
- Bárhol bármennyit kibírok, csak velem legyél.
- Hát én is éppen ezt mondom.
- Akkor nem lesz távkapcsolat?
- Néhány hónap és nem lesz távkapcsolat.
- De jó! Utálom a távkapcsolatokat. – suttogta Lora.
- Ezt még eddig nem mondtad.
- Még sohasem kérdezted.
- Lora! Tudod, hogy már nem menekülhetsz előlem?
- Magam elől sem menekülhetek, Miguel. Ha előled menekülnék, magam elől menekülnék. Nagyon komoly a helyzet.
- Igen rémesen komoly. Nem tudok élni nélküled.
- Én nem is akarok nélküled élni.
Miguel hazarepült, Lora maradt és veszettül tanult. Hátha mégis ki tud sajtolni néhány szabad napot január végén, a síelés után. Naponta vizsgázott, a karácsonyt és a szilvesztert is tanulással töltötte, mindenből levizsgázott a síelés előtt. Nem mondta meg Miguelnek, csak mielőtt indult síelni.
- Meglepetésem van. Van egy szabad hetem a síelés után. Van szabad hely nálad? Tudsz szállást adni vagy keressek? – nevetett boldogan a telefonba.
Miguel szóhoz sem jutott.
- Úgy érted, eljössz? – kérdezte hebegve.
- Akarod? – incselkedett Lora.
- Naná! – lelkesedett Miguel. – Sajnos szabad ágyam nincs, de szívesen megosztom veled az enyémet.
- Ezt akartam hallani. Szeretlek Miguel.
- Hihetetlen vagy Lora, imádlak. És várlak, várlak, várlak!
Így Lora elment síelni, de a gondolatai valójában már a következő héten jártak. Ez volt a baj akkor is, amikor a legnehezebb pályán siklott lefelé. Máshol járt az esze. És talán ez volt a szerencséje. Az ösztönei léptek működésbe az esze helyett.
