Csak egy hétvége...

Izzadtam már vagy tíz perce egy kiszolgált, felfordított csónakon üldögélve a napon, amikor eszembe jutott, hogy be is húzódhatnék az árnyékba. A srácok ledobálták a pecabotjaikat, merítő hálóikat, és még egy csomó számomra ismeretlen rendeltetésű szerszámot, és „vigyázz a cuccra, majd jövünk felkiáltással” elhúztak a faluba, néhány nagyon fontos, nélkülözhetetlen dolgot beszerezni a négynapos horgászathoz, úgymint: bor, sör, pálinka. Amikor jöttünk, bizony már nem fért be a Ladába négyünk mellé a demizson házi pálinka, amit Mariska néninél szoktunk megvenni, és a három láda borsodi, ami nélkül nincs horgászat.
Előkotortam a motyómból a BÜSZKESÉGEMET, a 10x50-es, tízszeres nagyítású távcsövemet, a túlélő készletemhez tartozó literes termoszt, amit otthon gondosan feltöltöttem a hűtőszekrényből bikavérrel és szódával, némi jég társaságában, és behúzódtam a bokrok alá. Máris jobban éreztem magamat. A túlpartot szinte karnyújtásnyira hozta a távcső, bár amúgy sem volt ilyenkor nagyon széles a Tisza, száz - százötven méter lehetett. Volt egy öreg ladik kikötve a túloldalon, ha hétközben keveredtünk le, volt hogy átúsztam érte, - már kitapasztaltuk, hogy a gazdája csak hétvégén használja – és olyankor a fiúk kuttyogtattak, vagy mi a bánatot csináltak. A bokrok között mozgást láttam, legnagyobb örömömre Hazug Disznó-t fedeztem fel, amint éppen valamit rágcsált.

Még tavaly csapódott hozzánk egy alkalommal, csapzottan, sántikálva, riadt tekintettel, szemmel láthatóan az éhhalál küszöbén. Fajtáját nem lehetett megállapítani, - szerintem már generációk óta - olyan volt, mint a disznósajt, ebből is volt benne egy kicsi, meg abból is. Jóllakattuk maradékkal, amit azzal hálált meg, hogy körbe fosta a táborhelyünket, mintegy kijelölve a határokat. Nyilván sokat és hirtelen kajált be. Napokig sajnáltatta magát a bicegésével, mígnem egy hajnalban nem vette észre, hogy felébredtem. Mit ad isten, úgy rohangált föl alá, mint aki az olimpiára edz, sántítás egy deka sem. Addig, míg meg nem látta, hogy figyelem. Abban a pillanatban újra elővette a sánta figurát. Akkor neveztük el, addig csak kutyának hívtuk.
Füttyre csücsörítettem a számat, és eltrilláztam a szokásos dallamot, Hazug Disznó már ugrott is be a vízbe.
Már messziről halottam a Zsiga hangját, mind a hatvan üvegsör és a kocsiban maradt bográcskislapátsátorcövek zörgését. Feltápászkodtam, megnéztem a hűtővermünk állapotát, amit még két éve ástam, de minden évben betemette a zöldár hordaléka. Az idén már harmadszor vagyunk, úgy hogy most nem sok bajom volt vele. Tomi beadogatta az üvegeket, ezt soha nem hagyta másra, biztos helyen akarta tudni az ellátmányt. A verem fölött árnyat adó faágra akasztottam a túlélő készlet fontosabb darabjait, dugó húzót, sörbontót, - ebből volt tartalék is, bár ahogy én a Tamást ismertem, szalmaszállal is felbontotta volna, ha magáévá teheti az üveg tartalmát – egy hét decis bádog bögre, Pisti részére, akit a felesége úgy engedett el otthonról, hogy napi négy - öt pohár sörnél többet nem iszik meg, és Pisti szavatartó ember volt, egy második világháborús benzines öngyújtót, ami valamilyen töltény hüvelyből fabrikáltak, de fix pont volt a kiruccanásainkon, ha máshogy nem, a kocsiból kiszívott benzint tettük bele, és így tüzet tudtunk csiholni.

A srácok is meglátták az úszó ebet. Miután Hazug kievickélt a partra, ránk rázta a bundájában lévő összes vizet, futtában képen nyalt mindenkit. Amikor lehiggadt, mellém szegődött. Ő sem szeretett pecázni. Nem volt neki elég mozgalmas. Zsebre vágtam a gátőröknek rendszeresített szabvány kulcsot, ami nyitott minden lakatot a gátsorompókon, - két éve nyertem a helyi kocsmában ultin – kivettem a kocsiból egy nejlon zsákot az apró fának, adtam egy búcsúcsókot a termoszomnak, és elindultunk. Megnéztem a szokásos rabsic helyeket, nem találtam új hurkokat kitéve – ezeket mindig gondosan eltávolítottam – összekapkodtam egy jó kilónyi mezei csiperkét, - jó lesz ebédre gomba - tojásnak, halat csak estére főzök – ha lesz – bezártam a sorompót, így kisebb az esélye, hogy hétvégére társaságot kapjunk. A kocsit nem szívesen hagyja kint a polgár a gáton, inkább tovább megy, olyan helyet keresve, ahol a féltett járművét is viheti pecázni. Visszafelé összeszedtem egy zsáknyi fát, majd a srácok is hoznak hozzá, amikor kisebb, de inkább nagyobb dolgaikat mennek elvégezni az erdőbe.
Szerettem a Tiszát, bár én nem horgásztam, hiányzott az-az elszántság, ami képessé teszi az ember fiát, hogy olyasmire lessen, amit nem lát. Amíg a fiúk cukkolták a halakat, én bóklásztam a parton és a hullámtéren, ahogy hivatalosan hívták a part és a gát közötti területet. Én voltam az állandó szakács, mindenki legnagyobb megelégedésére. Hál’ Istennek mindenkiére, mondom, mert nem mindig volt ez így.

Néhány évvel ezelőtt, amikor először elhoztak magukkal, mindenáron horgászt akartak belőlem csinálni. Hármuk felszereléséből összedobtak egy negyediket, hogy majd azzal fogok én horgászni. Megkérdezték, hogy mire akarok menni. Mondtam, hogy vaddisznóra. Ők azt mondták, hogy hülye vagyok, azt mondjam, hogy milyen halat szeretnék fogni. Mondtam, hogy olyat, ami már meg van sülve. Egyre idegesebben hülyéztek le. Végül azt mondtam, hogyha választani lehet, én a harcsa pörköltet szeretem a legjobban. Egymás szavába vágva magyaráztak, mutogattak, szakszavakat ordítoztak a fülembe, összevesztek, kibékültek, végül kezemben volt az összeszerelt BOT. Kellően átszellemült pofát vágtam, a fiúkról sugárzotta „DE JÓT CSELEKEDTEM A BARÁTOMMAL” figura. Az tette be a kaput, amikor a mancsomba nyomtak egy bádog skatulyát, hogy csalizzak fel. Kinyitottam, és egy tucat ronda lótetű nyüzsgött benne. Gondolkodás nélkül bevágtam a Tiszába az egész dobozzal, amire megint lehülyéztek. Na attól a perctől kezdve én a horgász felszerelésre csak vigyázni voltam hajlandó, és gyanakodva, sőt ellenségesen kezeltem a büdös dobozaikat, és csalis vedreiket. Ámbár a halat nagyon szerettem, sőt el is tudtam készíteni minden formában. Lassan kialakult a menetrend, én gondoskodtam a sörök hűtéséről, a takarmányozásukról, ők pedig a halról, és a piáról. Azon kívül horgászat közben itattam őket, hogy legyen valami sikerélményük is, mert szerintük mindig akkor jött a nagy hal, amikor felmásztak a veremhez inni. Naponta többször eljátszották ezt, inkább lehordtam nekik a vízhez a piát.

Volt egy bazi nagy dömper felnink, olyan nehéz, hogy ezt nem tudták ellopni, az volt a tűzhelyünk. A szolgafát az utóbbi itt létünk óta nem vitte el senki, ezt jó jelnek vettem, bele tettem a bográcsba négy üvegsört és a bádog bögrét, tetejére a pólómat, amibe a gombát szedtem, és lebattyogtam a partra. Ki nyitottam a söröket, és a kezébe nyomtam a fiúknak, akik elmélyülten lesték a semmit. Ilyenkor csendben kellett lenni. Leültem az árnyékba, és újra elővettem a távcsövemet. Két hete, még alacsonyabb volt a vízállás, előbukkant a túloldalon egy homokpad. Két csini félmeztelen lány napozott rajta. Most se homokpad, se lányok. Végig pásztáztam a partot. Nem láttam semmi érdekeset. Majdnem dél volt, madarak, négylábúak elpihentek. Vagy háromszáz méterrel lejjebb, a bokrok között csillogott valami, úgy néztem, hogy egy autó krómozott lámpájáról verődik vissza a napfény. Ismertem azt a részt a túlparton, az úgy – ahogy kitaposott kocsiúttól legalább száz métert kellet még menniük a bokrok között, egy munkagödör volt ott, a zöldár után mindig benne ragadt pár darab hal. Na, oda jól beálltak, gondoltam magamban. Ha jön egy kis eső, napokig nem tudnak kijönni, ráadásul ott különösen sok a szúnyog a vizes gödör miatt.
- Pincér, kérjük az ebéd előtti aperitifet – dünnyögte valamelyik, jelezve, hogy kezdenek éhesek lenni.

Megmostam a gombát a Tiszában, fölmásztam a parton, és nekiláttam az ebédnek. Öt - hatujjnyi vastag szalonna darab az alföldi bográcsba, (ez széles szájú, halászlének való, legalábbis ezen a vidéken) két fej hagyma a zsírjába. Komótosan elkezdem aprítani a gombát a hagyma tetejére, tíz perc alatt bele került az összes a kondérba. A túlélő készletből előhalászok egy paprikát a csípősebb fajtából. Egy kis gondolkodás után bele is szelem az egészet, hogy holnap is legyen minek örülni. Ráeresztek az egészre tíz darab tojást, és már jön is le a bogrács a szolgafáról. Megzörgetem a Pisti becsületbögréjét a kisbaltával, és előkotorom a fatányérokat, amit Tamás nyert a szomszéd falu kocsmárosától három éve tekézésből kifolyólag. Nagyon praktikus eszközök, nem törnek, és egy – egybe belefér jó fél liter halászlé. Sanyika hozza a demizsont és a háromkilós veknit a kocsiból, és megszegi, ahogy illik: kereszt, isten áldásával, és ámen.
A gombatojás jó volt, majd’ mind elfogyott, az utána leküldött sör pedig besegített a délutáni szundikálásba. Aludtam volna még, de valami felébresztett. Pisti ált mögöttem, és egy fűszállal csiklandozott. Ahogy felnéztem, rám villantotta mind a százhuszonnyolc fogát.
- Mi van? – kérdeztem alig - alig durcásan.
- Vészhelyzet! - közölte még mindig Fülig Jimmyt utánozva.

Elkocogott a veremhez, hozott egy ébresztő sört, amit békülés gyanánt legurítottam.( IGEN, ebéd után altató volt, most pedig ébresztő!) Amikor látta, hogy már valamennyire felébredtem, levette a kocsi tetejéről a felfújt dömper belsőt, és udvariasan maga elé engedett. Még kába voltam egy kicsit az alvástól, ezért későn kapcsoltam. Hátulról rám húzta a belsőt, lódított egyet rajtam, én pedig leszáguldottam a meredélyen, egyenesen a vízbe. Na mindegy, végtére is ezért jöttem. Beleakadt valami drága mű csali egy, a víz alatt titokban leselkedő gonosz, elsüllyedt farönkbe, és az én tisztem volt kiszabadítani. Ráhasaltam a gumira, kézbe fogtam a damilt, és oda lavíroztam a kritikus hely fölé. Addig próbálkoztam, amíg éreztem, hogy elengedte a gonosz a zsákmányát. Nos, hogy újra boldog volt mindenki, gondoltam megtekintem, hogy miből lesz a vacsora. Ezt a szertartást mindig eljátszottuk, mindannyiunk legnagyobb örömére. Napközben babonából tilos volt kérdezgetnem, hogy megvan-e már a vacsorára való, de ilyenkor mindenki kivette a szerelést a vízből, hoztak egy nagy öl friss füvet a partra, kirakták rá szép sorba a zsákmányt, és szerényen – büszkén várták hogy megnézzem. Én azon nyomban kiválogattam a lének valót, a többi ment vissza a szákba, vagy mi a búbánatnak nevezték a haltartót. Szépen fogtak, volt alap lének való is, meg szeletnek is jutott bőven. Dicséret helyett fölkutyagoltam a bográcsért, és a demizsonért. Öntöttem mindenkinek egy nagy slukkot, és kisúroltam egy kis homokkal a kondért. Sanyika pucolta a halat, én pedig végig hallgattam, ki hogyan, milyen stratégiával küzdött meg a halnak álcázott szörnyetegekkel.

Amikor Pisti az általa fogott hal, - egyébként csodálatos másfélkilós harcsa - súlyát már három kiló körülire saccolta, és éppen azt ecsetelte, hogyan küzdött a mélység eme rettenetes példányával, ránéztem. Kissé szúrósan. Ezzel vége lett a mesedélutánnak. Beleraktam a mesterien megtisztított haldarabokat az edénybe, kellő mennyiségű Tisza vízzel felöntöttem, és büntetésből Pisti kezébe nyomtam. Tomi hozta a szerelését, ő mára befejezte, szerinte az este arra való, hogy az ember a nehéz, embert gyötrő nap után lehörpintsen néhány liter sört. Én vittem a partról a füvet, jó lesz szúnyogriasztónak. Rádobtam a parázsra, a füst szépen megült az évszázados fák lombkoronája alatt. Föltettem az alaplének valót, ahogy a tiszai ember nagykönyvében meg van írva: halfejek, farkak, apró halak, apróra vágott makói hagyma, és annyi víz, hogy éppen ellepje. Ezután főhet lobogó vízben egy bő órahosszát. Megérkeztek a halszeletek is, besóztam őket, és felmásztam a gukkerommal az Öreg Tölgyre. Szinte kényelmesen lehetett vagy tizenöt méter magasságig felkapaszkodni, nekem elég is volt ennyi, hogy belássam a környéket. Mindkét oldalon láttam néhány autót felkapaszkodni a gátra, ők nyilván nem fogtak semmit, és siettek, hogy még nyitva érjék a halboltot, hogy otthon legyen mivel dicsekedni. Itt-ott füst szállt fel a fák között a mi oldalunkon. Velem egy magasságban néhány fával odébb, véletlenül a távcső fókuszába került egy kuvik, olyan közelről néztem a szemébe, hogy majd’ lebukfenceztem a fáról ijedtemben. Lecipeltem magamat a fáról, elővettem a hatalmas paradicsom-passzírozómat, ezzel percek alatt áttekertem az alaplének valót, és belefőztem a halszeleteket a lébe. Hatalmasan bekajáltunk, ittuk Tomival a söröket, néztük a tüzet, és talán még énekeltünk is.

Hajnalban egy pacsirta köszöntötte véleményem szerint igen hangosan a napot, fel is ébredtem rá. Újraélesztettem a tüzet, nem volt nehéz, a hamu alatt még találtam némi parazsat. Szeltem négy hatalmas karaj kenyeret, elővettem a csomagtartóból a sütő rácsot, és a parázs fölé tettem. Perceken belül felébresztette a kosztosaimat a piruló kenyér semmihez sem hasonlítható illata. Jó reggelt mondtam egy - egy féldecivel mindenkinek. Letelepedtünk a tűz köré, és nekiálltunk a kedvenc reggelinknek. Bedörzsöltem a pirítósokat fokhagymával, olyan vastagan, hogy, még a pacsirta is abbahagyta az énekórát. Mindenkinek rátettem egy szelet megkocsonyásodott halszeletet a kenyerére, és csak tömtük magunkba, mert itt beszédnek nem volt helye.
- Öcsém’… - hagyta a levegőben a folytatást Pisti, amikor lenyelte az utolsó falatot. - Ilyet még a kínai császár sem evett.
- A múlt héten a borforgalminál voltam fuvarban – mondta Sanyika.
- Hol van? – kérdezte Tomi felcsillanó szemmel, és indult a kocsi felé.
- Az ülés alatt – szolgálta meg Sanyika a belé vetett bizalmat, és Tamás már hozta is a négy üveg Bikavért, és a célszerszámot, hogy hozzáférjünk a nedűhöz.
Így felkészítve magunkat az előttünk álló napra, a fiúk mentek fürdetni a gilisztáikat, én pedig elővettem a BÜSZKESÉGEMET. A túloldalon újra megláttam a bokrok között az autót, de semmi mozgás nem volt, mint ahogy az este sem, vettem észre sem tüzet, sem füstöt. Kezdte piszkálni a csőrömet a dolog. Becsusszantam a vízbe, - majdnem melegebb volt, mint a levegő - és komótosan célba vettem a másik partot. HAZUG semmi pénzért nem maradt volna le az úszó edzésről.

A túlparton kis pihegés után beljebb caplattunk a bokrok közé, míg meg nem láttam az autó tetejét. Kicsit hallgatóztam, nem akartam estleges intim tevékenység közben megzavarni senkit sem. Semmi zaj, kivéve annak a százmilliónyi szúnyognak zümmögését, akiknek az érdeklődését felkeltettük. Illetve valamit mégiscsak hallottam. Először nem tudtam hogy mi az a hang, míg rá nem jöttem, hogy HAZUGTÓL származik. Nyöszörgés volt, ilyet még nem produkált soha. Kikerültem a kubik gödröt, és kiléptem a kis tisztásra. Az első sárvédőnek dőlve egy pasas ült a földön, és bámult rám. Már majdnem köszöntem neki, amikor feltűnt, hogy legyek mászkálnak az arcán, és nem hessegeti el őket. Láttam, hogy soha, semmit sem fog már elhessegetni. Vagy tíz méterrel föntebb egy másik ürge, ő sem heverészni dőlt le. Várakozó álláspontra helyezkedtem. Talán arra vártam, hogy elkiabálja valaki magát, hogy „ennyi” és előjön a stáb, de semmi ilyesmi nem történt. Körülnéztem, de csak HAZUG feküdt a tisztás szélén reszketve. Az autó hátsó ajtaja nyitva volt. Közelebb léptem, és bekukkantottam. A hátsó ülésen négy vászonzsák üldögélt. Mindegyiknek nyitva volt a szája. És pénz volt mind a négyben. Rengeteg pénz.
Visszamentem GYÁVA NYÚLHOZ, és leültem. Az én lábam is rogyadozott. Miután kiremegtük magunkat, kiballagtam az ösvényre, és fölsétáltam egy jó kilométert, hogy ne az árral szemben keljen úsznom.

Jóval föntebb értem partot a táborunktól. Gondolkodnom kellett, és ehhez elég volt HAZUG társasága. Nem tudom mennyi idő telt el, mire a veremnél találtam magamat. Magamhoz vettem egy pakli cigarettát, néhány sört, és leballagtam a srácokhoz. Vázoltam a helyzetet. Sanyika éppen egy hatalmas lótetűt akart karóba húzni, ki is ejtette a kezéből. A többiek hitetlenül néztek rám. Teljesen paff lett mindegyik. Ültünk vagy tíz percig, szívtuk a cigit, olyan csendben voltunk, mint az a ponty, ami Pisti mellett feküdt a földön egy fűcsomón. Pedig mi ki sem voltunk belezve. Újra fölmásztam a parton, úgy látszik ez már egy ilyen mászkálós nap lesz. A demizsontól kértem tanácsot. Csak úgy pohár nélkül. Egyenként jöttek utánam, és nézték, hogy mit csinálok. Kiöntöttem az övtáskám tartalmát az autó ülésére, és bele tettem a sorompó kulcsot. Összehajtogattam pár darab nejlon zsákot olyan kicsire, hogy a kulcs mellé beférjenek. Pár méter damil, és egy bicska. Picike tubusban pillanat ragasztót vettem észre a sok horgász kacat között, azt is a többi közé biggyesztettem. A derekamra csatoltam a táskát, és ránéztem a fiúkra. Megvonták a vállukat, és lecsámpáztunk a vízhez.

Lassan tempóztam, hagytam, hogy sodorjon az ár, pontosan tudtam, hogy hol akarok partot érni. A partról HAZUG nyöszörgését hallottam, a hátamra feküdtem, és láttam, hogy Sanyika a nyakánál fogva tartja a kutyát. Intettem hogy had jöjjön, ha valaki bóklászna a túloldalon, hamarább észreveszi, mint én.
Vízre hajló fűzfa alá lavíroztam, bár ha lehet, itt még több volt a szúnyog, mint máshol. Leültünk, és csendben voltunk. Ehhez nagyon értettünk mind a ketten, sokszor csináltuk már sétáink során, cserkészés közben. Ücsörögtünk vagy ötven szúnyogcsípésnyit, már indulni akartam, amikor HAZUG megmerevedett. Néztem, hogy mit néz. Egy levelibéka vadászott le egy kisujjnyi kövér hernyót a mellette levő bokorról. Alig tűnt el a szájában, amikor a békára csapott le egy vízisikló, olyan gyorsan, hogy a meglepetéstől mind ketten összerezzentünk. Nem beszélve a békáról. Nem tudom, HAZUG látta-e a siklót, én biztosan nem. Na, gondoltam most már csak egy gólya hiányzik, hogy nyakon csípje a kígyót. Nem jött gólya, a sikló azzal volt elfoglalva, hogy magáévá tegye a békát hernyóstól. A béka érthető okokból kapálódzott, én pedig megunva a műsort fölálltam. Úgy látszik a kígyó sem látott minket, mert az úgy meglepődött, hogy kiejtette a szájából az ebédjét, és eltűnt a víz alatt. A béka dülledt szemmel vartyogott valamit. Lehet, hogy megköszönte az életmentést.

Újra ott voltunk a tisztáson. A két pasas is. Sőt, ahogy láttam pénz is. Nem mentem közelebb, elhúztunk a gát felé. Fölérve szétnéztem, egy teremtett lelket sem láttam. Nem is hiányzott senki sem. Bezártam a sorompót. A lakatba belenyomtam a pillanat ragasztóból egy rendes adagot, és hogy ne végezzek félmunkát, a markomba vettem egy kis finom port a gátról, és utána küldtem a ragasztó után. Meg voltam elégedve magammal, ezt a lakatot kulccsal többé már nem nyitják ki.
A tisztás szélén megálltam. Ha tovább megyek, már nincs vissza út. Belenéztem az ülő pasas szemébe, de nem adott tanácsot. Tovább mentem.
Bekötöttem a vászonzsákok száját a damillal, ezeket bele csúsztattam a nejlonzsákokba, ezeket is lekötöttem. Kétszerre elvittem a csomagokat a kedvenc fűzfám alá, és még egyszer visszamentem. Az ülő pasasnak haslövése lehetett, mert azt szorongatta, és tele volt vérrel az öle. Megszenvedhetett, mire meghalt. Félig a feneke alatt egy stukker pihent. Ronda szerszám volt, gyanítom ez volt a véleménye a másik pasasnak is, mert neki a hátában volt egy luk. A haslövéses jól célozhatott, mert pontosan a gerincét találta el. Ennél nem láttam fegyvert. Gondoltam ennyi elég is volt a helyszíni szemléből, mielőtt Colombo ideér. Úgy véltem, ideje újabb fürdőt venni, de HAZUGNAK megjött a bátorsága, és macerált valamit a fekvő ipse mellett. Megnéztem mi az. Érdemes volt.

Kis bőrzacskó volt, nagyapám tartotta ilyenben a pipadohányát, míg élt. Fölvettem, valami zörgött benne. Gondoltam, nem üveggolyók. Betettem az övtáskámba, nagyon gondosan ráhúztam a cipzárt. Kár lett volna elhagyni. Végig gondoltam még egyszer, hogy mihez nyúltam. Amihez hozzá értem, azt el is viszem, állapítottam meg, búcsút intettem a csendes barátainknak, és néhány száz légynek, akik egyre komolyabb érdeklődést mutattak a helyszín iránt. Bemásztam a vízbe, és engedtem, hogy sodorjon lefelé, mert a táborunk fölött vagy kétszáz méterre új csapat érkezett a partra. Már a Tisza közepén lubickoltam, amikor elvonultak, halottam az autójuk hörgését a gátoldalon. Arra is rájöttem, hogy miért mentek el. Csúnya fekete felhő úszott nagyon alacsonyan az alföld felől, egyenesen felénk. Ebből már egy meterológus is meg tudta volna jósolni, hogy eső lesz.
Sikeresen kikötöttem. A csülkeim már kezdték unni ezt a zsúfolt programot. Szerettem mezítláb lenni, de ezt már egy kicsit sokalltam. Visszacaplattam a három ideges horgászhoz. Érdekes módon egyikük sem pecázott. A cigaretta csikk viszont már halomban ált körülöttük. Tomi felmutatott a felhőre.
- Ez még jól jöhet – állapította meg. Egyet értettem vele.
- Vigyük ki az autót – javasoltam, ő pedig ezzel értett egyet.
Már érezni lehetett a közeledő vihar előszelét. Otthagytunk csapot – papot, csak a demizsont fogta kézbe az előrelátó Tamás. Beültünk az autóba, éppen a zuhé kezdetére voltunk a gáton. Nem aprózta el, jött le rendesen. Előhalásztam a bőrzacskót, és kiöntöttem Sanyika szalmakalapjába, azt, ami benne volt. Jól gondoltam, nem üveggolyók voltak. Még nem láttam közelről gyémántot. Pláne ennyit.

Megvártuk, míg kiadja a mérgét a vihar, csak pár percig dühösködött, aztán szép csendesen folytatta tovább, de az látszott hogy egy darabig nincs szándékában abbahagyni. Visszacsúszkáltunk a vízpartra. Máskor, zuhé után nagy giliszta vadászatba kezdtek volna a srácok, most eszükbe sem jutott. Újra elővettük a dömper belsőt, és most már hárman úsztunk a túlpart felé, de csak a fűzfáig. A víz fölött olyan pára volt, mint a gőzfürdőben. Örültünk neki. Egy óra múlva már a kocsiban voltak a zsákok, újabb óra múlva pedig már Mariska néninél, szépen belerakva a sátorvédő huzatokba, a használaton kívüli garázs egyik sarkában, a bográccsal, plédekkel, horgász felszereléssel és sörös ládákkal a tetején. Mariska néni egyedül élt, nem bánta, ha alkalmanként ezt azt ott hagytunk nála. Ha volt fogás, a fiúktól kapott halat, felpucolva, a pálinkáért pedig rendes árat fizettünk. - „Rendes városi gyerekek ” – szokta mondogatni a szomszédjainak, amikor már bevette a napi kontyalá valót. Ez alkalommal különösen a kedvébe járt Pisti, az öreglány kedvence volt a süllő. Most pedig három darabot is kapott.
- Kár hogy ez az eső kiverte magukat. Egyébként jól sikerült? - kérdezte, miközben egy tálat hozott a halaknak.
- Csak a szokásos hétvége – mondtuk szinte egyszerre, és egymásra vigyorogtunk.

Újsághírek

Két férfi nagy értékű ékszert rabolt el Budapest elegáns belvárosi üzletében, fényes nappal. A rablók vásárlóként mentek be az ékszerüzletbe, ahol lefegyverezték a biztonsági őrt, egyikük bántalmazta az eladót, s eközben társa kalapáccsal betörte, majd kiürítette a vitrineket. Számos csiszolt gyémántot vittek el, de zsákmányuk része egy különleges gyémánt is, amelynek értéke egymagában megközelíti az összes többi elrabolt ékszer értékét.

1999. július 1. csütörtök

Fegyveres rablás történt csütörtökön este kilenc óra tájban Miskolcon. A Fata Morgana Service biztonsági cég pénzt szállító furgonja elé egy sötét színű BMW típusú személygépkocsi vágódott, amelyből két csuklyát viselő férfi szállt ki. Kézigránáttal és pisztollyal fenyegetve meg a biztonsági őröket, a pénz átadására kényszerítették őket. A rablás során lövés érte mindkét biztonsági őrt, és az egyik rablót is. Azt egyelőre nem tudni, hogy merrefelé menekültek el a rablók a helyszínről, mivel a támadásnak az eddigi adatok szerint nem voltak szemtanúi. Előzetes becslés szerint 600 millió forint a rablók zsákmánya. Ez a legnagyobb összeg, amit rablás során vittek el Magyarországon.

1999. július 1. csütörtök

Két férfi holtestére bukkantak Kisköre alsón, a Tisza parton. Rendőrségi feltételezések szerint, közük lehet a hónap elején, Miskolcon történt fegyveres rabláshoz. A helyszíni felderítést nehezíti az utóbbi idők csapadékos időjárása.

1999. július 23. péntek

Epilógus

Izzadtam már vagy tíz perce egy kiszolgált, felfordított csónakon üldögélve a napon, amikor eszembe jutott, hogy be is húzódhatnék az árnyékba. A fiúk horgásztak a parton, HAZUG a lábamnál lihegett, én pedig képeslapot írtam, már vagy a tizediket. Külön - külön vásárolt mindenki lapot, de a fiúk a kezembe nyomták valamennyit.
- Írni tudsz, a címet tudod, mi megyünk horgászni – mondta Tomi – rám vigyorgott, majd hozzátette – FŐNÖK. És otthagytak.
Ugyanazt írtan mindegyik képes lapra:

„Üdvözletünket küldjük erről a csodálatos szigetről. Időnk nagy részét horgászással töltjük, és halételeket főzünk. Bár a halászlé nem az igazi tengeri halból…
Tomi, Pisti, Sanyika, Laci

Sanoa
Dominikai Köztársaság

1999. augusztus 18.