Élettánc – És mégis 01

Köszönettel Pál Andreának és Schlosser Juditnak,
akik vállalták a lektorálás nehéz és hálátlan feladatát
és észrevételeikkel segítették az írást.
És végül köszönöm mindenkinek,
aki megosztotta velem sorsát és történeteiket,
amikből ez a regény végül összeállt.

Vannak történetek, amit nagyon nehéz elmesélni. Vannak történetek, amik nekünk nagyon-nagyon fontosak, másoknak pedig érdektelenek. Talán ez is ilyen. Nekem fontos, mert apámról és anyámról szól, arról, hogy szerették egymást, és arról, hogy lehet így élni. Igazi szerelemben. Vagy talán szeretetben? Igen, azt hiszem a saját lelki nyugalmamon túl, hogy teljesüljön az a vágyam, hogy megértsem azt, hogy miért élt így az a két ember, akitől az életet kaptam, ezért érdemes leírnom ezt, hogy akik vesződnek csak az életükben, lássák, hogy lehet így is élni. Hogy hogyan? Nehéz a szó. Mert nem igaz, hogy boldogok voltak, legalábbis nem úgy, ahogy általában szokták használni ezt a szót.
Persze, az egészet elintézhetném azzal is, hogy volt két ember, akik egy véletlen folytán egymásra találtak, szerették egymást, egyszer összevesztek, de aztán kibékültek és addig szerették egymást, amíg a halál el nem választotta őket. Ha író lennék, akkor nem írtam volna le ezt a mondatot, hiszen milyen író az, aki már az első oldalon elárulja, hogyan fog végződni a története? De szerencsére nem vagyok az, így nyugodtan elárulhattam, s nem kell törődnöm azzal, hogy a bestseller írók mintájára minden oldalon tovább gombolyítsam a történet fonalát, hogy a végén a meglepetéstől mindenkinek leessen az álla. Nem, nem ez a célom.
Ebben a könyvben magamról keveset fogok írni, hiszen az én személyem itt csak annyiban lényeges, hogy én beszélgettem sokat apámmal, aki soha nem árulta el, hogy mi történt, csak félmondatokból, elejtett megjegyzésekből tudtam összerakni a történteket.
Ígérem, később összeszedett leszek, de most az elején szeretném elmondani azt, amire később már nem lesz lehetőségem.
Igen, illenék az előzményekkel kezdenem, de ezt már apám feljegyezte két füzetbe, s azokról az időkről mindig nyíltan beszélt, így azt hiszem a családban senki előtt nem volt titok, hogy már volt egyszer egy házassága, de hirtelen meghalt a felesége és akkor elhatározta, hogy vagy megkeresi az első szerelmét, vagy megöli magát. Elindult a nagyvárosból, ahol élt… De a szerelme (az ő személye kicsit rejtélyes, hiszen azon kívül, hogy él vagy élt, nem tudok róla semmi közelebbit, de talán így van jól) az ország másik végében lakott, így hosszú utat járt be őt keresve. És találkozott anyámmal, később összejöttek, erre a tanyára költöztek, ahol most is élek, s boldogan éltek… Meddig is? Nehéz megmondani. Vannak párok, akik egész életüket leélik egymás mellett, anélkül, hogy egyszer is őszintén magukba néznének, megkérdezve, hogy valóban szeretik-e egymást, s ha néha az élet szembesíti őket ezzel a kérdéssel, döbbenten állnak.
A szüleim hosszú, boldognak hitt együttlét után… Nem, nem jó szó, hogy összevesztek. Ez annál sokkal súlyosabb lehetett. Mind a ketten kimondták azokat a szavakat, amiket nem lett volna szabad, amivel a másik legbelsőbb valóját zúzták össze. Elváltak útjaik. Anyám hazament a szülővárosába, apám pedig… Nos, ez az első rejtély: nem tudom hova ment, soha nem beszélt róla. Amikor egyszer megkérdeztem, félig dúdolva, félig szavaltan csak annyit mondott, kicsit éneklős hangon:
„Aki Pénuélben járt, azon nincs ítélet már.”
Ez olyan volt mint egy vers, de nem találtam sehol. Próbáltam keresni a magyar versek DVD-n, meg az interneten is, de sehol sem találtam. Egyszer arra gondoltam, hogy talán félreértettem, és Pentelére gondolt, de amikor egyszer Pentelére mentünk, hogy már nem is emlékszem, milyen üzleti ügyet intézzünk, teljesen idegenül mozgott a városban. Szóval ez is azoknak a dolgoknak a sorát gyarapítja, amiket nem tudtam megfejteni. Pénuél, Pénuél, olyan ismerős a szó, de évtizedek óta nem tudom megfejteni, hogy miért.
Amíg anyám élt, addig nem volt hajlandó többet elmesélni. Amikor meghalt, hosszú időn keresztül már ennyit sem. Aztán, hónapok múlva kezembe adta azt a két füzetet, amiben a történetüket leírta a szétválásukig. Néhány éjszakán keresztül nem aludtam, nem bírtam letenni. Döbbenetes volt meztelenül látni anyám és apám sorsát. Persze, ahogy már mondtam, a történetet ismertem én is, de más volt így egy az egyben olvasni. Majd néhány hétig én nem tudtam beszélni a témáról, gyűjtöttem az erőt, hogy megkérdeztem: - És utána?
Apám vett néhány mély lélegzetet, töltött két pohár bort, kikészített egy doboz szivart, leült a ház elé, a diófák alá, szemben a fenyővel. Én bekapcsoltam a diktafont, ő meg beszélni kezdett…

Újrakezdés

Vannak történetek, amit nagyon nehéz elmesélni. Vannak történetek, amik nekünk nagyon-nagyon fontosak, másoknak pedig érdektelenek. Talán ez is ilyen. Nekem fontos, mert apámról és anyámról szól, arról, hogy szerették egymást, és arról, hogy lehet így élni. Igazi szerelemben. Vagy talán szeretetben? Igen, azt hiszem a saját lelki nyugalmamon túl, hogy teljesüljön az a vágyam, hogy megértsem azt, hogy miért élt így az a két ember, akitől az életet kaptam, ezért érdemes leírnom ezt, hogy akik vesződnek csak az életükben, lássák, hogy lehet így is élni. Hogy hogyan? Nehéz a szó. Mert nem igaz, hogy boldogok voltak, legalábbis nem úgy, ahogy általában szokták használni ezt a szót.
Persze, az egészet elintézhetném azzal is, hogy volt két ember, akik egy véletlen folytán egymásra találtak, szerették egymást, egyszer összevesztek, de aztán kibékültek és addig szerették egymást, amíg a halál el nem választotta őket. Ha író lennék, akkor nem írtam volna le ezt a mondatot, hiszen milyen író az, aki már az első oldalon elárulja, hogyan fog végződni a története? De szerencsére nem vagyok az, így nyugodtan elárulhattam, s nem kell törődnöm azzal, hogy a bestseller írók mintájára minden oldalon tovább gombolyítsam a történet fonalát, hogy a végén a meglepetéstől mindenkinek leessen az álla. Nem, nem ez a célom.
Ebben a könyvben magamról keveset fogok írni, hiszen az én személyem itt csak annyiban lényeges, hogy én beszélgettem sokat apámmal, aki soha nem árulta el, hogy mi történt, csak félmondatokból, elejtett megjegyzésekből tudtam összerakni a történteket.
Ígérem, később összeszedett leszek, de most az elején szeretném elmondani azt, amire később már nem lesz lehetőségem.
Igen, illenék az előzményekkel kezdenem, de ezt már apám feljegyezte két füzetbe, s azokról az időkről mindig nyíltan beszélt, így azt hiszem a családban senki előtt nem volt titok, hogy már volt egyszer egy házassága, de hirtelen meghalt a felesége és akkor elhatározta, hogy vagy megkeresi az első szerelmét, vagy megöli magát. Elindult a nagyvárosból, ahol élt… De a szerelme (az ő személye kicsit rejtélyes, hiszen azon kívül, hogy él vagy élt, nem tudok róla semmi közelebbit, de talán így van jól) az ország másik végében lakott, így hosszú utat járt be őt keresve. És találkozott anyámmal, később összejöttek, erre a tanyára költöztek, ahol most is élek, s boldogan éltek… Meddig is? Nehéz megmondani. Vannak párok, akik egész életüket leélik egymás mellett, anélkül, hogy egyszer is őszintén magukba néznének, megkérdezve, hogy valóban szeretik-e egymást, s ha néha az élet szembesíti őket ezzel a kérdéssel, döbbenten állnak.
A szüleim hosszú, boldognak hitt együttlét után… Nem, nem jó szó, hogy összevesztek. Ez annál sokkal súlyosabb lehetett. Mind a ketten kimondták azokat a szavakat, amiket nem lett volna szabad, amivel a másik legbelsőbb valóját zúzták össze. Elváltak útjaik. Anyám hazament a szülővárosába, apám pedig… Nos, ez az első rejtély: nem tudom hova ment, soha nem beszélt róla. Amikor egyszer megkérdeztem, félig dúdolva, félig szavaltan csak annyit mondott, kicsit éneklős hangon:
„Aki Pénuélben járt, azon nincs ítélet már.”
Ez olyan volt mint egy vers, de nem találtam sehol. Próbáltam keresni a magyar versek DVD-n, meg az interneten is, de sehol sem találtam. Egyszer arra gondoltam, hogy talán félreértettem, és Pentelére gondolt, de amikor egyszer Pentelére mentünk, hogy már nem is emlékszem, milyen üzleti ügyet intézzünk, teljesen idegenül mozgott a városban. Szóval ez is azoknak a dolgoknak a sorát gyarapítja, amiket nem tudtam megfejteni. Pénuél, Pénuél, olyan ismerős a szó, de évtizedek óta nem tudom megfejteni, hogy miért.
Amíg anyám élt, addig nem volt hajlandó többet elmesélni. Amikor meghalt, hosszú időn keresztül már ennyit sem. Aztán, hónapok múlva kezembe adta azt a két füzetet, amiben a történetüket leírta a szétválásukig. Néhány éjszakán keresztül nem aludtam, nem bírtam letenni. Döbbenetes volt meztelenül látni anyám és apám sorsát. Persze, ahogy már mondtam, a történetet ismertem én is, de más volt így egy az egyben olvasni. Majd néhány hétig én nem tudtam beszélni a témáról, gyűjtöttem az erőt, hogy megkérdeztem: - És utána?
Apám vett néhány mély lélegzetet, töltött két pohár bort, kikészített egy doboz szivart, leült a ház elé, a diófák alá, szemben a fenyővel. Én bekapcsoltam a diktafont, ő meg beszélni kezdett…
Újrakezdés
Miután összevesztek, Damnát Csillagvárnak vette az irányt. A házat rábízta az eredeti tulajdonos lányára, ő meg, maga sem tudva miért, elindult. Talán azért, mert a feleségét (legalábbis a szó konvencionális értelmében) ennek közelében ismerte meg. Talán azért, mert valamikor ott volt szerelmes, sok-sok élettel azelőtt. Mindenesetre messze volt és elég nagy ahhoz, hogy ne találkozzon ott ismerőssel, mégis elég kicsi ahhoz, hogy talán mégis – sorsjáték, de legalább esély. Már fáradt volt ahhoz, hogy elkövetkező életét tervszerűen alakítsa, megelégedett azzal, hogy emlékei és végig nem gondolt gondolatai sodorják. Nem érzékelte az időt, mintha szellem lett volna, úgy ment, hogy nem vett észre senkit és senki sem észlelte őt. Nem utazott, nem kelt át a folyón, nem ült a buszon, csak megérkezett és leült a főtéren. A főtéren, ahol egy élettel ezelőtt Glindával ült, a furcsa alakú templomot nézve, ahol meg kellett hallgatnia az azóta beteljesült jóslatot, hogy amit boldogságnak hisz, semmivé fog foszlani. Fáradt volt ahhoz, hogy arra gondoljon, hogy mi történt volna, ha akkor figyel a baráti szóra, hogy akkor vajon tudta-e volna másképpen sodorni az élete folyamát, vagy sem. Talán nem, mert a sorsunk nem a csillagokban íratott meg, hanem saját butaságunkban és vakságunkban, de ezek a gondolatok éppen csak megfodrozták tudatának felső rétegeit, valójában nem gondolt semmire.
Nem gondolt semmire csak arra, hogy jó, hogy süt a nap és hogy jó, hogy voltak boldog pillanatok az életében, amik kitartanak azokon a napokon, amikor úgy tűnik, hogy nincs remény és sohasem létezett.
- Ferdy vagyok. – összerezzent, bár a nő már egy öreg negyedórája ott ült mellette. Szőke, lehet, hogy nem természetes, már nem fiatal (korosabb, mint Márta, ezt elsőre megállapította), de még tartott az időskor előtti utolsó nagy fellobbanás, amikor minden asszony, aki még nem találta meg az életét kétségbeesve kapaszkodik az ifjúsága hitébe. Smink, rúzs csak annyi, hogy felkeltse a férfiak érdeklődését, de kevesebb annál, ami visszataszítóvá válna. A körmeit valami idegesítő élénk árnyalatra festette, de ezen kívül mégis valami nehezen megfogható harmónia áradt belőle. Olyan valakinek tűnt, akit egy pillantással fel lehet mérni: a férjet, akit nem szeret, a szeretőt, aki nem igazából szereti, csak időtöltésnek tartja, a gyerekek, akiket elhalmoz ajándékokkal, vagy ha idősebbek, csak pénzt ad nekik, hogy vegyék meg, amit akarnak, de még egyszer sem ült az ágyuk mellett, hogy meséljen nekik.
- Hogy vagy? – Egyszerű kérdés, nem lehet tudni, hogy csak a szokásos banális udvariasság, vagy valóban érdekli a sorsa, valóban felelősséget érez iránta – nem, ez nem lehetséges, miért is törődne vele most, amikor az sem gondol vele, akihez az életét akarta kötni?
- Ismerjük egymást? – feleslegesnek tűnt a kérdés, mert biztos volt benne, hogy bár sok ilyen típusú emberrel találkozott, de ezzel (még gondolatban sem tekintette valakinek, csak valami megtestesült lelki ürességnek) még egyszer sem. Mindennel együtt nem akarta lerázni, mert örült annak, hogy nem kell egyedül ülnie, s jó volt a remény, hogy évek vagy évtizedek óta először beszélgethet valakivel.
- Nem, legalábbis nem emlékszem. De láttam, hogy már egy órája itt ülsz. Itt ültél, amikor ebédelni mentem és most is ugyanígy itt ülsz, csodálom, hogy nem zsibbadt el semmid, és láttam, hogy könnyesen csillog a szemed. Nem tudom, de nekem úgy tűnt, hogy valahogy nem vagy a csúcson. Nem tudom, hogy segít-e rajtad, de ha kell valami és nem túl sok, akkor csak szóljál. – Rádöbbent, hogy mégsem egyszerűen és gyorsan átlátható ez a nő. Egy egyszerű kérdés, egy egyszerű pillantás, egy egyszerű érzést, a részvét, s rá kellett döbbennie arra, hogy ebben a nőben valami nagyon különleges, nagyon egyedi dolog él: a jóság, amivel Ábrám halála óta nem találkozott. Talán még szeretni is képes.
Nem volt semmi kihívás az asszony hangjában, csupán az érdeklődés és a részvétnek ama furcsa keveréke, amivel egy törött lábú kiskutyát, vagy még inkább egy repedt házú csigát szoktak nézni, vajon belepusztul-e vagy nyomoroncul, de mégis túléli. – Éhes vagy? Nézd, ha segít, ki tudlak valamivel segíteni… - elővette a pénztárcáját. A márkás divatcikkek olcsó műanyag utánzata volt. Az aprópénzes rész majd kibukott, de a papírpénzek magányosan árválkodtak benne. Damnát legszívesebben felnevetett volna, de amikor a másik szemében nézett képtelen lett volna erre.
- Ha segítene, lakást szerezni, megköszönném. Meg tudom fizetni. – Ösztönös mozdulattal a pénztárcája felé nyúlt, de aztán meggondolta magát, nem akarva megszégyeníteni annak vastagságával a nőt. – Most érkeztem és még nem vagyok igazán ismerős a városban.
- Munkája van?
- Köszönöm igen. Nem nagy pénz, de meg tudok élni belőle.
- És végleg ide akar költözni?
Damnát megérezte, hogy ez lehetne az a pillanat, amikor mélyen a nő szemébe nézve csak annyit mondana, hogy ha lesz miért, ha lesz kiért, akár örökre, de fáradt volt lelkileg ahhoz, hogy ilyen romantikusan sematikus megoldásban gondolkozzon. Nem akart semmit, se szerelmet, se örömöt, csak valahol lefeküdni, egy olyan ágyban, amit nem melegített elő asszony test, különösképpen nem a feleségéé, olyan lakásban, ami nem viseli magán keze nyomát, és aludni a világ végezetéig. – Nem tudom. Nem vagyok az a típus, aki bárhol is gyökeret verne.
Ebben a pillanatban meglepő dolog történt: az asszony beletúrt Damnát hajába és fáradt mosollyal annyit mondott: - Pedig akinek már ilyen szépen őszül a halántéka, lassan megnyugodhatna. Nem volt semmi ebben a mozdulatban. Nem volt semmi ebben a tűzben égő szerelmesek mozdulatából, sem a forró nyári éjek szenvedélyéből, talán csak annyi, amivel régen a parasztok megnézték a megveendő lovak fogát és sörényét, de Damnát hálás volt érte. Egy ember, aki nem ismeri, mégsem undorodik tőle. Talán éppen azért, mert ő nagyon is undorodott magától. – Most vissza kell mennem dolgozni, de ha komolyan gondolod, hogy szállást szerezzek, várj meg munka után. Addigra találok valami megoldást. Ötkor ugyanitt.


A délután nagyon gyorsan eltelt. Valami izgatott várakozás töltötte el, bár nem tudta mit is vár tulajdonképpen. Érezte, hogy valami új közeledik – nem szerelem, nem kapcsolat, de talán valami barátság. Olyan, amilyen barátot csak néhányat talál az ember az életben. Akit nem vigyorogva kell üdvözölni, hanem akivel ha nem találkozik az ember tíz évig, akkor is mosolyogva üdvözlik egymást. Olyan, amilyen Glinda is volt…
Talán együtt elindulnak azon az úton, ami a barátsághoz vezet. Az igazihoz, nem csak a szokás-mondáshoz.
Gyerekkorában, amikor még a világ varázslattal és bűbájjal volt tele, sokszor játszott ilyet: ha sikerül átugrania a patakon, sikerülni fog a felelés… ha elkapja a feldobott vadgesztenyét, akkor nem büntetik meg a szülei… Most is hasonlót érzett: ha most, amikor minden összeomlott, ilyen könnyen és gyorsan talál barátra, akkor újra vissza tudja szerezni Glindát, újra visszaszerzi a feleségét és minden újra olyan lesz, mint régen volt, csak még igazabb és valóságosabb.
Nem tudta volna elmondani, hogy mivel telt a délután, csak azt tudta, hogy ötkor egy csokor virággal a padon várta Ferdyt. Nem rózsával, a rózsacsokorral múltkor sem volt szerencséje. És félt: hogy nem jön vissza, hogy az egész csak egy felvillanás volt. Különben is, látta talán csak egy percig, hogy bízhatna meg benne ezek után annyira, hogy beengedje egy lakásba. Megértené, ha nem jönne vissza, ha soha többet még a tér környékét is elkerülné – mégis, akármennyire is érthető és természetes lenne, mégis ez lenne a vég. Nem olyan vég, ami után az ember felvágja az ereit, hanem olyan, ami után már csak létezik, de nem él többé.
Ferdy eljött, könnyű léptekkel, mosolyogva. Jobb kezével kislányosan lóbálta retiküljét, s a bearanyodott nyárban, mint a fodrozódó víz ölelte körül lenge szoknyája combjait. A napfényben meg-meg villantan papucsán a flitterek. A férfi világ életében utálta az ilyen papucsokat, valahol közönségesnek tartotta az ilyen nőket, most mégis: szépnek látta.  Damnát arra gondolt, hogy ez a nő szerelmes, mert csak a szerelem és a másik szeretetének bizonyossága tud így megszépíteni valakit. Esetleg a hit vagy az anyaság, de ha nem is tűntek el teljesen ezek a portékák a világból, már nagyon megritkultak. S Ferdy nem rakott belőlük a kosarába. Olyan volt, mint egy megelevenedett Vénusz szobor, pogány életörömmel telve. A mának élő, de másokon segítő, nem szép, vagy ha szép is, az a fajta szépség, amit nem lehet lefotózni, vagy szoborba faragni, de olyan valaki, akire felkapják a férfiak a fejüket, ha a közelükben érzik.
Ebben a pillanatban Damnát érezte, nem, tudta, hogy ezt a nőt meg kell szereznie. Nem szexuális értelemben (bár nem ágált fel benne a moralitás erre gondolva), hanem úgy, mint barátot, akit nem foglal le magának az ember, de az életének a része lesz. Akarta, hogy ez a nő meghallgassa és mindent elmondjon neki. Mindent tudni akart róla, a kisgyermekkorától kezdve a kedvenc ételén keresztül egészen addig, hogy miért ilyen lehetetlen árnyalatra festi a körmét. Legszívesebben köszönés helyett azonnal letámadta volna a „ki vagy?” kérdésével, de félt, hogy a nő félreérti és valamelyik ezerszer elhadart sablonos válasszal fizeti ki – és ezt nem akarta. Nem akart sablonos választ, hiszen úgy érezte, egész eddigi élete csak sablonokból állt össze. Talán egyszer felteszi neki a kérdést, de akkor, amikor választ is kap rá.
S csak állt buta némasággal, amíg a nő oda nem ért hozzá és vidáman rá nem köszönt.
Ahogy lépdelt előtte a belvároson keresztül, ahogy végigfecsegte az utat, finoman ringálva csípőjét. Nem, nem nagyon, nem kihívóan, csak éppen annyira, hogy kihangsúlyozza nőiességét. Olyan volt ez az út, mint amikor a csecsemők arcára kendőt ejtenek, s játsszák, hogy el- s feltűnik a világ. Egyszer csak egy közönséges, kifestett asszony gyalogolt, majd a következő pillanatban már a megtestesült fiatalság és életöröm volt. A férfi szerette volna, ha ez az út örökké tart, ha örökké tartott volna ez a furcsa, álomszerű körforgás nő – öröm – asszony – reménység – hétköznap – ünnep… De pár perc alatt megérkeztek, anélkül, hogy rövid egy-két tagú szavakon kívül bármit is felelt volna neki.
A lakás nem volt nagy: két szoba, ebédlő, konyha, fürdőszoba, amiben elfér egy fiatal pár, vagy egy öregember az emlékeivel. Minden célszerűen berendezve, de valahogy furcsamód hiányoztak belőle az asszonyi melegséget sugárzó tárgyak, az a pár giccs, ami mégis otthonossá tesz egy lakást. Nem voltak papírral kiegyensúlyozott szekrények, kopottas ágy, megfáradt fényű lámpák: ha nem is volt minden új, de látszott, hogy valaki vigyázott rá. – Anyámé volt. Pár éve halt meg. Öreg volt, azóta megpróbáljuk kiadni, de még nem volt tartós lakója. – Damnát gépies mozdulattal végighúzta ujját a bútoron, de furcsamód nem lett piszkos, mintha valaki nagyon is gondját viselte volna. Biztos rendszeresen járt takarítani. Különös volt, hogy a nő minden érzelmi felindulás nélkül beszélt anyja haláláról, nem úgy, mint felesége (ahogy rá gondolt, önkéntelenül is megrendült a szája), vagy bárki más. A lakás mindenesetre tiszta volt, az asszony baráti árat mondott, hát egy bólintással meg is egyeztek. A beköltözés szertartását egyszerű mozdulattal megoldotta: a zsákját kiöntötte az ágyra és elkezdte különdobálni ruháit, de a nő nem engedte. Nevetve (vagy csak Damnát érezte úgy, hogy Ferdy minden mozdulatából, grimaszából és hangszínéből kacagás árad?) segített az új lakónak. Olyan volt a lénye, mint egy táncoló napsugár a poros századelős polgári házakban, ahol az ezredforduló és Babits verseinek zengése bennrekedt. Szét tudta volna maga is válogatni a holmiját, nem volt sok, kicsit szégyellte is, hogy egy idegen nő ér hozzájuk, de jó volt, hogy itt volt, hogy nem volt egyedül. Véletlen meztelen válla karjához ért és ebben a mozdulatban rejlett valami, amiben keveredett az anyai gondoskodás és valami erotikus feszültség.
Eszébe jutott a folyópart, egy másik nő, aki még a felesége, valójában soha nem volt az, ahogy ő sem volt a férje, ahol csak két magány talált egymásra és fonódott egy sorssá, hogy aztán szétoldódjon. Más volt az a perc, más volt az az érzés, amikor ruhátlanul úsztak a folyóban és összeért a bőrük. Más volt, mert akkor meztelennek, védtelennek érezte magát, de az volt a másik is és mindketten tudták, még ha be sem vallották, se maguknak, se a másiknak, hogy találtak valakit, akiről gondoskodhatnak. Nem szenvedéllyel, de valamit találtak, amiért érdemes élni. De nem volt ez szerelem, és nem volt szenvedély.
Ez a nő más volt. Ahogy beszélt, mintha énekelt volna. Lebegett könnyű nyári ruhája, még a virágminta csiricsáréja sem volt zavaró. Damnát érezte, hogy ezt a nőt tudná szeretni, olyan szenvedéllyel, mint egyszer régen azt az Álomlányt… Nem akarta és szégyellte is magát, de tudatába mindig visszalopózott a gondolat, hogy vajon ez a nő is ugyanúgy tudna ölelni, milyen az érintése a nyelvének és milyen ízű a bőre. Boldog lehet a férje. Visszagondolt saját házasságára. Olyan volt, mint egy kimért, lélektelen szertartás. Hazugság, az őszinte fajtából, amikor ha tűz nélkül mondják a másiknak, hogy „szeretlek”, még el is hiszik, de legalábbis már nem gondolkoznak el annak igazságán.
Ez a nő más volt. Nem volt szép, állapította meg magában tárgyilagosan újra, de volt benne tűz. Ezért a nőért érdemes meghalni és élni is egy utolsó éjszakát. Vajon, ha korábban találkozik vele, akkor másképpen alakul az élete? De nem. Nincs királyi, sem más út, mindenki azt kapja, amit választott, függetlenül attól, hogy mit érdemel. Isten megadta mindenkinek, hogy felépítse saját poklát (nem tudta hozzágondolni, hogy talán a mennyországot is). Talán mindent megért volna, hogy ez a nő egyszer neki mondja tűzzel, hogy szeretlek, vagy legalább azt, hogy gyűlöllek.
Szerető vagy feleség lehetne? Elszégyellte magát a gondolatra. Másnak a felesége, biztos szereti és őt is szeretik, olyan szentségtörőnek tűnt a gondolat, mint templomban emlékezni az élet boldog, de bűnös perceire. Nem szándékos gondolatok, de beleitták magukat az agytekervényekbe és kitörölhetetlenné váltak. Nem jönnek elő, csak lesben állnak, hogy amikor az ember védtelenül áll Isten előtt, vádlóként, gunyorosan ellene tanúskodjanak.
Ebben a nőben benne van az élet igazságtalansága. Valakinek ő jutott, a perzselésével és a szerelmével, neki meg az üres szoba. Bőrének illata beleívódott orrába, s tudta, ezentúl minden bútorból ezt fogja érezni. „Csacsogó szád szeretni való” olvasta valahol, sokat is kajánkodott anno, hogy a szerelmes ifjú a kapcsolat elején még kedvese csacsogását is a szférák zenéjének, csergedező kis pataknak tartja, míg pár év múlva az asszony egyetlen szavával is ki tudja kergetni a világból. Elgunyorosodott saját magán: csak fejtette vissza az évek fonalát, hogy újra buta gyerekként csüngjön egy nő értelmetlen és felesleges csevelyén. Hiszen ha most megjelenne egy angyal vagy egy ördög, hogy teljesítse kívánságát, hogy ez a nő a felesége lenne, pár év múlva minden szó a pokollá színeződne. Ha tudja, hogy ez lesz, akkor vajon miért issza minden hangját, minden gesztusát? Persze, ha nem lenne meg ez az ostobaság a férfiakban, s a nőkben meg a kissé eltérő, mégis oly hasonló, bizonyára ki halt volna az emberiség.
Damnát rájött, hogy fél. Fél, mert ez a nő könnyen a hatalmába tudná keríteni, ha akarná, s csak egy élettelen bábu lenne a kezében, amivel talán kicsit játszik, amikor éppen úgy szottyan kedve, aztán, ha megunja, végleg kidobja a szemetesbe. Félt a nőtől – és félt magától is. Mert tudta, hogy akár még a szemetest, akár még a halált is vállalná azért, hogy ez a nő csak egy kicsit játsszon vele, mert az a pillanat többet érne, mint az, ami nélküle várna még rá az életben.
Az asszony olyan volt, mint egy tündér, aki varázspálcájával mindent életre kelt. A holt és idegen tárgyakból újra otthonosság áradt. Egy férfi képtelen megtanulni, hogy hogyan hajtsa össze ingét, de a nő néhány légies mozdulattal a szekrénybe rendezte mindet. – Férfiak – mondta, s hangjában egyszerre volt kacagás és anyáskodás. – Felépítenek egy atomreaktort gyufaszálakból, de nem tudnak rendet rakni egy ruhásszekrényben. Majd valamikor hozok néhány vállfát és egy vasalót. Tudod használni? – felnevetett, mint aki maga is tudja, hogy lehetetlenségről beszél komolyan. Damnát is vele nevetett, egy végtelennek tűnő idő óta először. Már azt hitte, végleg elfelejtette, hogyan is kell. Csak később tudatosult benne, hogy ettől a pillanattól kezdve ő is visszategezte.
Marasztalta volna az időt, hogy örülhessen a másik közelségének, de az órát feltartóztatni nem lehet. Ferdy egyszer csak megállt a lakás közepén, büszkén, mint egy tábornok a győztes csata mezején és körbenézett. – Készen vagyunk, mondta és egy gyors mozdulattal valamit a táskájába csúsztatott. Damnát csak a szemeit nézte, pedig ha a kezét követte volna, talán mindkettejük sorsa másképpen alakul. Csak egy pillantás, de a sorsnak csak egy ága van: ami megtörtént, nem elmúlik, hanem örökké változatlanul megmarad a múltban. Nincs „ha”. Damnát egyszerűen nem tehette meg abban a pillanatban, hogy ne a nő szemeit nézze, hanem a részleteket figyelje meg. Ez a pillanat is elmerült a múló időben, hogy később megerősödve visszatérjen, mindent romba döntsön és újrateremtsen.
- No, akkor rendben vagyunk. Érezd jól magad. Majd valamikor a héten felugrom hozzád és akkor megmutatom, hogyan kell háztartást vezetned. Nem nehéz, még egy butuska nő is meg tudja csinálni, talán egy okos férfi is képes rá. A teremtés koronái – és újra kacagott.
Az ajtóban visszafordult, hogy elbúcsúzzon. Damnát udvariasan meg akart hajolni, követve a régi idők kézcsókosztó szokását, de a nő félreértette a mozdulatát és egy puszit lehelt az arcára és azzal a boldogan lebegő járással, ami a sajátja a boldog asszonyoknak, ellibbent.
Damnát a régi vad, szerelmes éjszakákra gondolt, de összes parázna emléke semminek tűnt a Ferdy ajka érintésének nyomához képest. Egyedül maradt, de nem magányosan. Nem tudta, mivel fognak telni elkövetkező napjai, de azt igen, hogy minden percben a másik visszatértét fogja várni. Mint egy rossz filmben: amikor kilép a nő szobából, hirtelen fekete-fehérré válik a kép, de nem végleg.
Bár még messze volt az éjszaka, de lefeküdt és békésen aludt másnap reggelig.