Élettánc – És mégis 03

Újra otthon, egy szál szivar
És mégis: teltek a napok és már nem tudott haragudni Ferdyre. Illetve a harag nem jó szó, hiszen valójában sohasem neheztelt az asszonyra, csak egyszerűen tudomásul vette, hogy inkább csak játékszernek tekinti, játékszernek, amit élvez, de ha megunja, gondolkodás nélkül kidobja. Mindezzel azonban valami nagyon mély üresség és csalódottság töltötte el, amikor a nőre gondolt. Már nem személy szerint őt siratta, hanem a vele kapcsolatos álmait, nem a szerelmet és a szenvedéllyel telt éjszakákat, csak azt, hogy elhitte, hogy talált valakit, aki egyszer egy szép nap meghallgatja és talán megérti. Megértés: ez volt a legtöbb álma. Nem volt valami különösképpen élvezetes élete. Volt néhány kellemetes éjszakája, néhány szép pillanata és olyan évei, amikre jó volt visszaemlékezni, érezte, nyugodtan tudna meghalni, ha nem is az élettel betelve, de legalábbis nem tartva a neki jutott szenvedést és boldogságot aránytalannak. Egy valamire vágyott: hogy legyen valaki, aki meghallgatja, még akkor is, ha évekig tart, amíg mindennek a végére él, s a végén meghozza az ítéletet: nem voltál rossz ember. S ha ez a mondat elhangzik, akkor már felszabadultan halhat meg. Ferdy lehetett volna ez a valaki, de úgy látszik, mégsem ő lesz, aki megváltja saját magáról szőtt kételyeinek hálójából.
Ha Ferdyre gondolt, furcsán kavarodtak benne az érzések. Érezte, hogy az a nő valahol nagyon okos, ha nem is a szó köznapi értelmében, lehet, hogy nem falja a könyveket, de olyan valaki, aki talán képes megérteni a másikat. Sok férfit szerezhetett meg magának, sok ember életében játszott szerepet, talán látott már annyi sorsot, hogy megértse az övét is, s válaszolni tudjon a „miértre”. De vágyott arra is, hogy a nőnek fontos legyen, valami olyasmire, amit a két lélek egybeolvadásának lehetne nevezni. Akarta, hogy a nő életének része legyen és fordítva. Szellem, lélek… és test. Ha feltűnt a nő, nem tudta magától elzavarni a gondolatot, hogy vajon milyen lehet az ölelése, szájának keménysége, combjának szorítása. Erővel kényszerítette magát arra, hogy mindig a szemébe nézzen, de erre is képtelen volt: azokban a szemekben olyan életerő volt, amit nem tudott állni, inkább lesütötte, másfele nézett. Ha az asszony feltűnt a lakásban, talán meg tudta állni, hogy ne nézzen rá, de ha elment, újra rátört az érzés, az a megfoghatatlan vágy, hogy eggyé kell válniuk: mindegy, hogy szellemben, lélekben vagy testben. Mindegy, de a világ természetének a rendje, hogy nem mehetnek el egymás mellett, kell, hogy történjen valami közöttük, hogy hassanak egymás sorsára, akár jó, akár rossz irányba. Lehet, hogy a végén kölcsönösen elpusztulnak ebben a találkozásban, ebben a kölcsönhatásban, de akkor is: ez a pusztulás lehetne az életük teljessége.
Ferdy csak élt, s olyan megfoghatatlan volt, mint egy nyári szellő. Nem merte felhívni, félt, hogy tolakodónak tűnne, s félt, hogy hangja remegése nevetségessé tenné csak, vagy ami még rosszabb lenne, egyértelművé tenné, hogy teljesen ki van szolgáltatva a nő kedvinek. Néhanapján rövid sms üzeneteket írt, látszólag közömbös témákról, s megpróbálta elképzelni, hogy milyen arccal olvassa, hogyan kacag rajta, s megdobbant a szíve, amikor a telefon visszaigazolta az üzenet olvasatát. Ritkán, de azért néha érkezett válasz is. Néhány odavetett szó, helyesírási hibáktól zsúfoltan, mégis tízszer és ezerszer is elolvasta, hátha mégis, talál bennük valami, ami legalább nyomelemeiben hasonlít a szeretet valamely megjelenési formájára. S ha néha úgy is tűnt, hogy igen, a második olvasatra már nem volt semmi súlya a szavaknak. Soha nem volt ereje ahhoz, hogy kitörölje ezeket az üzeneteket, mindig elmentette, néha-néha újra olvasta őket sorba, hátha kisejlik mögülük egy történet, talán mégis kapcsolódnak egymáshoz és valami lényeges összeáll belőlük, de kép sohasem tisztult ki.
Naphosszat a fotelben ült, néha a kezébe vett egy-egy könyvet, amit korábban a sok elfoglaltságára hivatkozva későbbre halasztott, de inkább csak önmaga előtti igazolásként sodorta a lapokat. Ha Ferdy feljött hozzá, megborotválkozott és kapucsínót  készített. Nem kávét: néhány próbálkozás után rájött arra, hogy a kávé mindig Vera emlékét hozza elő. De Ferdy más: még legvadabb fantáziájában sem tudta elképzelni, hogy reggelenként vele főzze a kávét. Mindent el tudott képzelni, de ezt sohasem. Másnap aztán elment sétálni egy nagyot, amikor úgymond takarítást kellett rendezni. Harmadnap, pedig mindig megállapította, hogy Ferdy biztos majdnem mindenben tökéletes, de a takarítás, hát az valahogy nem megy neki igazán.
Elmúlt a nyár, s lassan már kiszínesedtek a fák az ablak előtt, de Damnát csak naphosszat ült a fotelban és várt, várta, hogy valami történjék végre, de úgy látszik a személyre szóló megváltás elmaradt.
Szent Kereszt ünnepe volt, régi vérízű fagyos szerelmes éjszakák emléke kínozta, s hogy felejtsen, ne pedig a temetőszagú képekkel kelljen viaskodnia, elhatározta, hogy hazalátogat, haza alatt a tulajdonában lévő házat értve.
Még soha nem volt olyan hosszú az út a falutól a tanyáig, még soha sem volt ennyire cuppogós a sár, soha nem fújt ennyire a szél, s nem vágott ennyire az eső. Nem tudta, mire számít: hogy a ház elhagyatott lesz, gondozatlan, vagy olyan vidám és élő, mint amilyennek Mártával szerették volna látni… Hirtelen rádöbbent, hogy hónapok teltek el, s még egyszer sem próbálta meg keresni. De hát végtére is, ő hagyta el, neki kell visszajönnie, legalább félútig… Nagyon-nagyon lassan fogyott csak az út. Ő kezdte. Ő mondta ki először a megbocsáthatatlan, végzetes szavakat. Ha egyszer félútig eljön, ha csak egy szóval kimondja, hogy bánja, ő is bocsánatot fog kérni és megpróbálja kitörölni a múltból azokat a szavakat. És akkor minden olyan lesz, mint régen…
Álom, csak egy álom. Egy régi álom, ami soha nem teljesülhet. Nem teljesülhet, mert már van egy új álma: Ferdy.
A kapu ugyanúgy nyílt, mint régen, de már nem szaladt elé senki, kihalt volt a ház, azonban érezni lehetett, valahol az ésszel használható érzékeken túl, hogy ez az üresség még nem az a végső, a magára hagyott, kihalásra ítélt házé. A kerti szék még mindig ugyanúgy ott volt a verandán, mint ahogy hagyta, mellette a hamutartó tisztára mosva, az ajtó üvegje tisztán csillogó, talán, ha lenyomná a kilincset, mögötte Márta főzné a vasárnapi ebédet… Nincs értelme álmodozni. A háznak hideg szaga volt, nem lehetett benne érezni az asszonyi gondoskodás illatát, amikor a naponta főzött meleg étel íze beleívódik a falakba, keveredve a tisztítószerek és az illatosító szerek, talán vázába tett vágott virágok aromájával. Igen, ha lenyomná a kilincset, akkor minden egyértelművé lenne, egy mozdulattal véget vetni a hiábavaló álmodozásnak. Márta nincs itt, messze jár, talán jobb is így. Csak egy mozdulat és nincs több reménykedés – de ez a mozdulat végtelenül nehéz és kivitelezhetetlen.
Leült a fotelba, elővette szivartárcáját (vajon hol vannak, akiktől kapta, hová sodorta őket az élet, akik még a nevüket is belegravíroztatták?), kiemelt belőle az utolsó szivart, szertartásosan megszagolta, majd szütyőjében gyufát keresett, hiszen a szivar túl nemes élvezet ahhoz, hogy gázról, vagy benzinről gyújtsák meg. A foszfor már átnedvesedett, nehezen gyulladt meg, végül mégiscsak fellobbant kékülve. A fadarabka lángján megtáncoltatta a dohány-rudacska végét, hátradőlt és behunyta a szemét. Ahogy a régi sámánok a szent tűzbe hajolva révedeztek el, a szivarfüst benne is régi emlékeket idézett fel… Elmosolyodott, amikor Huncutra gondolt. Már elbúcsúztak egymástól, amikor rágyújtott a szivarra, s Huncut azzal a feledhetetlen mosolyával egy szívásra elkérte tőle, s a cigarettához idomult szokásával megpróbálta letüdőzni, s szegény asszony könnyezve köhögött. Amikor pár perc múlva végre szólni tudott, csak annyit mondott: majdnem olyan rossz, mint a csókod… nevettek. Nem tudta felidézni magában, hogy találkoztak-e utána még. Mi lehet vele?
S mi lehet Narával? Kint zuhogott az eső, ők ketten ruhátlanul a sátorban ültek meztelenül, formás lábait szemérmesen maga elé húzta, ő megkínálta egy szivarral, s a füsttel űzték az esőfelhőket. Az eső elment, tőle is elbúcsúzott, s őt sem látta soha többé…
De akármennyire is próbálta érzéki emlékképekkel távol tartani azt az egyetlen képet, ami a csendes boldogság képét jelenítette meg, minden egyes füstpamaccsal közelebb jött. A vasárnapi ebédek után, egy pohár viszkivel és egy jó szivarral kiült a ház elé… Márta mosogatott, aztán ő is kijött, s leült mellé. Néha szóltak egy-egy szót, néha csak hallgattak. Damnát mindig átengedte a kényelmesebb széket az asszonynak, de ezeken a vasárnap délutánokon kivételesen ő ült a karosszékben, s a felesége a támlátlanon. S eltűnt Huncut és Nara képe, kiszorította Márta csendes vasárnap délutáni hallgatásának emléke. Boldogság, vasárnap délután, ismételgette magában, mint valami nagyon titkos varázslat szavait. Márta, Márta, felelt magának, mintha imádkozna. Márta, Márta, s hirtelen ez volt a legszentebb és legcsodásabb ima, amit valaha is mondott. Mindeközben tudta, hogy se a varázslat, se az imádsága nem tudja visszahozni az elfutott időt. Nagyot szippantott a szivarból, a füst keserűre égette szájpadlását. Már nem volt több belőle, mint egy ujjnyi, óvatosan letette a hamutartó közepére, olyan tisztelettel, ahogy a vadász is hagyja, hogy zsákmánya méltósággal búcsúzzon az élettől és az erdőtől. Aki szivarozik, tudja, hogy a szivar él, méltósága van, nem szabad elnyomni, hagyni kell, hogy magától hunyjon ki, s az utolsó parázs is megkapja az esélyt, hogy szabadon égjen hamuvá.
Kiürült a szivartárca, ahogy az élete is. Csak erre tudott gondolni, s hátradől, s hagyta, hogy forogjon tovább az idő, hátha hoz magával valamit, valami, ami kiszabadítja az elszalasztott emlékek fogságából. Mikor kinyitotta a szemét Márta helyén ült valaki – egy pillanatig hitte, mert hinni akarta, hogy az egész, attól kezdve, hogy Márta elment csak egy álom volt, s most végre az ébredéssel tér vissza az igazi élethez. De az álom csak álom, a valóság pedig valóság, racionálisan nincs közöttük átjárás. Nem volt Márta, nem is lehetett, hanem Éva volt, Ábrám lánya, akire valamikor réges-régen, talán hónapokkal ezelőtt rábízta a házat.

- Nemsokára készen lesz az ebéd. A vendégszobát befűtöttem. Ha maradni akar. Egyedül van még?
- Igen.
- És bosszút állt már?
- Nem. – Alig emlékezett azokra a végletekig keserű szavakra, amikkel elbúcsúzott az asszonytól.
- Ha kicsit alábbhagy az eső, megmutatom a kertet. Már termett dió is. Nem sok, de talán a karácsonyi süteményre elegendő. A kutya elpusztult. Nem volt hajlandó enni. Kihívtam hozzá az állatorvost is, de nem tudott segíteni. Oda a fenyőfa alá temettem el. Az állatorvos segített. Abból a pénzből, amit a házra hagyott, nem költöttem semmit.
- A fenyőfa alá?
- Igen. Valaki megpróbálta kivágni, de szerencsére csak félmunkát végzett. Sok gonosz ember él itt a pusztán. Összekötöttem, pár ága leszáradt, de újra erőre kapott. Az élet erősebb, mint a gonoszság.
- Én akartam kivágni – a gondolatok, a ki nem mondott szavak fojtogatták. Hogyan mondhatná el, hogy az a fa a szerelmüket, a házasságukat jelentette, a múltat, amivel nem akart, de szakítani kényszerült?
- Nem szabad. Apám arra tanított, hogy ami élni akar, azt élni kell hagyni, vagy ha kell, méltósággal kell elpusztítani. Emlékszem, mekkora pofont kaptam tőle, pedig nem szokott megütni, amikor csak gyerekes szórakozásból törtem le a fák ágait. Azt is megtanultam, hogy fát kivágni csak lombhullás után szabad, mert akkor nem fáj neki. Gyerekkoromban ezt tanultam tőle, kamaszként már kinevettem, de most már megértem, vagy legalábbis azt hiszem, hogy megértem: az egész világon mindenkit tisztelt, kicsit és nagyot, embert, növényt, állatot, földet… Ő békében élt a világgal, csak a világ nem élt békében vele. Most, hogy már véget ért az a valami, amit az életemnek hittem, kezdem megérteni, hogy igaza volt, és fáj, hogy ezt már nem mondhatom el neki.
- Tudja. – Gyűlölte magát ezért a közhelyes válaszért, de gépiesen kibukott belőle, nem tudta visszaszívni.
- Tudom. És most, mit csinál?
- Nem tudom. Azt hiszem, hazamegyek.
- Haza? Nem ez az otthona?
- Már nem. Üres.
- Ahogy gondolja. De ha vissza akarnak majd jönni – a többes számot alig érezhetően megnyomta, - csak szóljon és elmegyek. Ez már nem az én házam, megvette a férjemtől.
- És ön?
- Hogy érti?
- Nem akar visszamenni a férjéhez? Talán elmúlt már a szöszimániája és újra együtt lehetnének.
- Nem ismeri. Nem olyan ember, akinek kellene egy öreg és kövér asszony. – Damnát feleslegesnek érezte, hogy tiltakozzon. Hiszen Éva férjét ismerte annyira, hogy neki, bár korához képet nagyon jól tartotta magát az asszony, mindenképpen kövérnek, öregnek és divatjamúltnak tűnik. Nem azért, ahogyan kinéz, sokkal inkább annak okán, ahogyan gondolkodik, hogy valami még megmaradt belőle az öreg Ábrám neveléséből, ami itt, az öreg házban csak megerősödött, mint a fenyő a ház mellett. Megpróbálhatja elpusztítani az asszony, vagy a férje, de túl erős ahhoz, hogy csak úgy magában elpusztuljon. Talán, ha kivetné magából a tanyának a világát, lenne esélye, hogy visszaszerezze a férjét, de ezzel énjének legértékesebb, vagy egyáltalán értékes részéről mondana le. Annál még a magány is jobb. Vagy mindez csak önigazolás, hogy ne kelljen fáradni azzal, hogy a gondolatokat mondattá formázza, hogy ne kelljen vállalnia a felelősséget, hogy beleszól a másik életébe. Miért nem hívta Ferdy? Miért nem küldött sms-est napok óta? Ha most megcsörrenne a telefon, vagy üzenetet jelezne, akkor indulhatna, repülhetne haza.
- Mindjárt kész az ebéd.
- Nem kérek, haza kell mennem.
- Ahogy gondolja. És ne gyűlölje a világot.
Legszívesebben azzal vágott volna vissza, hogy ez nem a maga dolga, de nem akarta megbántani, talán ő is törekedni akart arra, amire Ábrám, hogy békében éljen a világgal, csak az nem hagyott neki békét.
- Viszlát.
- Isten áldja. Karácsonykor várom. Diós sütemény lesz. De a fát nem vágom ki, csak egy ágat díszítek fel.
Keserű volt a hazaútja. Már induláskor is fázott, az eső nem hagyott alább, fájt Márta emléke, fájt, hogy Ferdy nem írt és nem hívta, lekéste a buszt, már öreg éjszaka volt, amire hazaért. A lakás hideg volt, annyira remegett, hogy képtelen volt akárcsak egy gyógyitalt is keverni magának. Napokig feküdt betegen, s nagyon örült volna, ha valaki meglátogatná, már nem ragaszkodott Ferdyhez. De a telefon néma maradt, s az ajtón sem akart senki sem bejönni, s a már-már eltemetett gyűlölete a világgal szemben feltört és egész lényét betöltötte. Aztán lassacskán felgyógyult, legalábbis testileg.