Korán reggel tovább indultunk az edamai vásárba. Scsorin és én a bakon, szótlanul, Pirinka a taliga hátsó saroglyán csinosította magát. Téglaporból és faggyúból kevert kulimásszal kente be mindkét ajkacskáját, lisztel púderozta be az arcát, és a kályha rostélyairól lekapart korommal festette be a szemöldökét, még a szempilláira is jutott belőle. Amikor derekáig érő, aranylószínű haját két copfba hajtogatta, közénk furakodott, ekkor Scsorin morcosan ránézett.
- Mi a fészkes fenének mázoltad így be megadat, csak holnap érünk a vásárba? A vásárban majd rád szállhatnak a tekintetek, mint a darazsak! Na, nesze-e, itt a gyeplő, hajts te! Mi hátraheveredünk, úgy kényelmesebb.
A barátom most, hirtelen úgy viselkedett mintha a lányka apja lenne. Hamar megtalálta a kiutat, hogy eltávolítsa a két férfi test szorításából. Pedig Pirinkának esze ágában sem volt hajtani a lovat, azt hiszem, csak tetszelegni akart.
Amikor a két liszteszsákon elnyúltunk, meg is kérdeztem Scsorint.
- Tényleg, ha nagynénjei olyan szigorúan fogják, ahogy mondtad, hogy-hogy elengedték két férfival ilyen hosszú időre?
- Azt nem tudták, hogy te is jössz! Ha megtudták volna, hét lakatot akasztottak volna rá, és nem hogy a vásárba, de még a konyha kamrájából sem engedték volna ki. Amikor megkérdezték miféle emberforma az ott a bakon ponyvával letakarva, azt válaszoltam nekik, csak egy új limonádés hordó, amiből gázzal kell kinyomatni citromos levet, a szelepek kényesek, óvni kell az esőtől. Szerencsére inkább bábaasszonyok azok, mint műszaki zsenik, így aztán csak annyit mondtak: majd ha visszajöttem, kínáljam meg őket is a pezsgőző savanyúvízből. A lány gyakran segédkezik, utazgat velem ere-arra, de hazajövet amikor megvizsgálják tetőtől-talpig, mindent rendben találnak rajta, egy haja szála sem görbült meg. Így aztán engem nem is tartanak férfinak. De figyelmeztetlek, Pirinka olyan lány, aki azt sem tudja milyen fán terem az angyalbögyölő, de ha megtudná, a nyanyák még sírjukban is azzal foglalatoskodnának, hogy a földkerekség összes erdejét pusztává változtassák! Néha persze úgy viselkedik, mint aki szoknyája alatt hordja a nadrágot: nem lehet látni.
Nagyokat döccent a taliga, néha meg kellett igazítanunk ezt-azt, hogy el ne veszítsük. Amolyan kényszercselekvések voltak ezek a fájdalmas vallomás előtt.
Scsorin, azt hiszem egész indulásunktól mostanáig azon törte az agyát hogyan is kezdjen bele mondandójába. Végül elkezdte:
- Az éjszaka történtekért őszinte bocsánatot kérek tőled, de nem meghunyászkodva. Azt mondod természetellenesség, hisz mindennap megtörténik ilyesmi, mindenütt körülöttünk és senki sem lázad miatta. Általános életszokás lett ez már. Szomorú, ha az embernek akarata ellenére önmagáról kell beszélnie. Azért is beszélek, mert én az erkölcstelen ember, életleckét akarok adni neked, aki erkölcsös vagy, és az életet mégsem ismered olyan nagyon jól, mint talán gondolod.
Nem olyan régen tértem vissza szülőföldemre. Nagyon megviselt nővérem regényes elvesztése, és az elrontott élet, amelyet folytattam, amikor nővéremet a fél világban szüntelenül kerestem. Talán egyszer, majd erről is beszélek, ha kíváncsi vagy rá – nagyon mindegy nekem.
Huszonegynéhány éves lehettem akkoriban, volt egy kis pénzem, három keleti nyelvet beszéltem, de az oroszt majdnem teljesen elfelejtettem. Azok az emberek, akik gyermekkoromban találkoztak velem, nem ismertek meg, idegenszámba mentem. Hogy mi hívott vissza hazámba? Semmi, mert már nem voltak gyökereim abban a rögben, melyen születtem, és mert jól éreztem magam idegenben. De mindez csak a látszat volt. Szabad, kóbor, de romlott életet éltem. A nőt csak, mint nővért és anyát ismertem: a feleség és szerető idegen fogalmak voltak számomra. És amellett forrón vágyódtam utánuk, de nem mertem megközelíteni őket. Nem tudom rászánni magamat az első lépésre. Csak az olvasmányaimból tudom mi az a szerelmi vallomás. Ha biztos lennék egy nő szerelméről, szívesen térdre esnék előtte, megmondanám neki, hogy szeretem, akár négykézláb, akár háton fekve is. Nekem kell, hogy a nő jelt adjon a közeledésre, hogy egy titkos sürgöny által megígérje a sikert. Enélkül mindörökre távol maradunk egymástól.
Ha valakinek hiányzik a fél lába vagy karja, senki sem gyalázza érte, mindenki csak sajnálja, de ha valakinek a lelke van megnyomorítva, mindenki visszaretten tőle, és senki sem érez könyörületet iránta! Pedig pont ez nincs meg az ilyen sajnálni való embernél, amire leginkább támaszkodhatnék az életben. Nálam sem volt meg. Azért tértem vissza ide. Azt hittem itt az érzések egészséges életen alapulnak. Meg is kaptam, de éppen annyira, hogy egy pillanatra megismerhettem, és csakhamar gyalázatos módon megvonták tőlem, hogy újból visszataszítsanak a romlásba.
Amikor hazatértem, titokban lettem limonádés ember, jártam a városokat messze innen, senki nem tudta mi a foglalkozásom. Töröknek adtam ki magam, épp csak ennyi bepillantást engedtem dolgaimba. Keveset dolgoztam, a tartalékpénzemre támaszkodtam, melyet az övemben őriztem. Aztán új ismeretségeket kezdtem kötni. Úgy öltözködtem, mint a jómódúak, bőkezű voltam. Egy napon Sibirszkojéban a Kalimer utcában valami jó borra akadtam, és ráakadtam arra is, amit visszatérésem óta kerestem: a bort némelykor a kocsmáros lánya szolgálta fel. És én hűséges fogyasztója lettem ennek a jó bornak, és egyben martaléka azoknak a lángoknak, melyek szép bálványom fekete szemében lobogtak. Nagyon óvatosan viselkedtem, mert a család puritán volt és gazdag, azon felül nem szerette az idegeneket, bár vagyonát nekik köszönhette. Sebtében eltemettem Scsorint és a szálepet, és átalakultam Maris Salaskutasinak a „szamarkandi fémcikkek árusítójának”. A név és a foglalkozásom tetszett a famíliának. A vendéglősék előzékenyek és figyelmesek lettek irántam. A lány anyja már nem élt. Az apa öreg, rideg, reumás ember volt. Hatvan év körül járt, látszott, hogy nem ő gondozza magát és nem maga öltözködik, a nagynéni gombolja be, tűzdeli, fésüli. Ritkán múlt el nap anélkül, hogy szép, középen egyenes hajválasztéka össze ne borzolódjék, vagy a nyakkendője félre ne csússzék. Képtelen volt törődni toalettjével s éppen ezért reggel mindig elegánsabb volt, mint este. Nehéz szemhéjai majdnem állandóan zárva voltak és hunyorogtak, szeme alakjai felettébb hasonlítottak a disznóéhoz. Boldog-boldogtalannal kezet fogott. Első találkozásunkkor a kézfogásunk hosszú, nagyon hosszú, a bejárati ajtónál kezdődött, a hosszú folyosón folytatódott s az étkezőasztalnál is tartott.
Egy idő után meghívtak családi vacsorára. Nagyban készültem az első vizitre. Azzal a biztos tudattal mentem hozzájuk, hogy imponálni fogok. Úgy véltem nyárspolgári családba pottyanok, vagyis olyan emberek közé, akik másképpen gondolkoznak, mint én. A kultúra fellegvárainak hittem az ilyen házakat, ezért alaposan felkészültem az orosz irodalomból és zeneművészetből. Elhatároztam, hogy idézni is fogok ismert és kevésbé ismert írókat, s talán néhány dallamot terjedelmes zeneművekből. Megismerkedtem a nagynénivel, aki a házban az anyát helyettesítette, és állandóan szemmel tartotta a lányt. Néha amikor a lány ujjai hegyét az enyéimhez érintette, gyorsan leküldte az üzletbe.
- Szaladj le egy kétrubeles mandulatortáért. – mondta Yolintának.
Amikor beszélgetni kezdtem vele, rögtön kimondtam Puskin és Tolsztoj nevét. A nő erre bevallotta, hogy egyiket sem ismeri, s én ahelyett, hogy szigorú vagy részvevő arcot öltenék, mint az, aki valami tudatlanságot fedez fel, hanyagul annyit mondtam:
- Sebaj!
Hanyagul ismételtem, hogy sebaj, és dicsérni kezdtem a nagynénit, aki semmit sem tudott. Amikor pedig felállt, majd a zongorához ült és megkérdezte: zongorázzék-e?
- Helyes, zongorázzék, de csak egy ujjal. – válaszoltam.
Később végre rátaláltunk egy olyan könyvre, amelyet viszont én nem ismertem, nem titkolta, hogy a szebb helyein szemét elöntötték a könnyek, ennek okán életének keserűségéről beszélt. Ekkor arra gondoltam: sokat szenvedhetett. Az életét egy hordóhoz hasonlítottam, amely ide-oda gurult, most a mélyén seprű ül, s öt perc multán, hogy a nőt dicsértem, aki semmit sem tud, halkan dicsőíteni kezdtem a nőt, aki mindent tud. Eközben észrevettem, hogy olyan foglalatosságba kezd, amihez bizonyára a legjobban értett, gombokat varrt a férfiak alsónadrágjára, most rájöttem: legjobb lesz, ha visszatérek önmagamhoz. Hamar azt állapíthattam meg: egyre élvezem a hazugságaimat, és nézem, hogy emelkedik a háziak csodálkozása irántam, mint a higanyoszlop.
Itt azt állapíthattam meg, hogy mindig jó, ha az ember csak félig hazudik. A vacsoránál tudniillik jelen volt az öreg két fia is, tagbaszakadt, erős legények, mint valami bakák, akik a villát dugóhúzóvá csavarják, lám éppen szamarkandi szőnyegekkel és rézárukkal kereskedtek. Szerencsére jobban ismertem Szamarkandot és a mesterségüket, mint ők maguk, mert gyakran adogattam már el odavaló szőnyegeket és vésett vörösréz tárgyakat. Vacsora közben különféle históriákat meséltem életemből, és nyomatékosan rámutattam arra, hogy mennyi szomorúságot takarnak a híres szamarkandi szőnyegek és dísztárgyak. Elbeszéléseim mulattatták a kisasszonyt, és könnyeket csaltak szemébe, de a többieknek kemény szívük volt, őket a történetekben nem sok minden érdekelte. Ez nagyon visszataszítóan hatott rám, már-már elmaradtam a háztól, de kellő időben eszembe jutott: nem azért járok oda, hogy az egész háznépet vegyem el feleségül. A leány ízlésemre való volt, és én őt akartam elvenni. Két hónappal később már szinte családtagnak tekintettem magam. Fullasztó volt a levegő ebben a házban, ahova alig járt valaki, de az egyetlen, akit ez a légkör valóban fojtogatott, az a melegszívű teremtés volt, akit szerettem.
Minden este két-három órát töltöttem vele, mesélgetésekkel, tréfálkozással, és gyakran szép, szomorú keleti dalok éneklésével is. A nénit és az apát elszórakoztatták ezek a dolgok, de a leányt erősen megragadták, nem tudott betelni velük, többet és többet kívánt. Az apa elkergetett a boltból minden vendéget, aki zajt csapott, száműzött minden lármát, amíg meséltem. Mind ritkábban nyitott ajtót egy-egy fogyasztó. A hátul üvegajtóval elkerített söntésben a néni, aki mindenese volt a háznak, fehérneműt foltozott, és függönyön át ügyelt a gyöngén világított boltra. A kisasszony hímzett vagy csipkét horgolt, míg az apa a fülkében ágyán hevert, szunyókált, sóhajtott egyet-egyet, és némelykor hallgatta elbeszéléseimet. Olyan buta ember volt, hogy a butasága egy birkát is kétségbeejtett volna. Mellette ültem a díványon, és mindenfélét beadtam neki, ami terveimnek használhatott, és ő mindent szentül el is hitt.
Csak így-tovább!