Irkutszkban már este hat óra volt. Munkanap. A park sétányai a két főbejárat tájékán majdnem üresek voltak, a hunyó nap megaranyozta az utak fövenyét, míg az orgonabokrok már esti árnyékba merültek. Denevérek röpködtek mindenfelé, árván és nyugtalanul. Az útmenti padok majdnem mind üresek voltak, kivéve a kert néhány rejtettebb zugát, ahol fiatal párok ültek szorosan egymáshoz simulva. Mohón szívtam magamba a virágok összevegyülő illatát, a tiszta levegőt, mely a frissen öntözött homokból szállt fel, és a barátomra gondoltam, akivel most itt kell találkoznom, akit valószínűleg meg sem fogok ismerni.
Az 1970-es években ismerkedtünk meg Uszty-Ilimszk környékén. Ő odavalósi volt, én a világ „Ifjú kommunistái”-val érkeztem a Szovjetunió ezen, szibériai részének felvirágoztatására. Nagy nemzetközi építőtábor létesült akkoriban lelkes fiataloknak az Angara folyó mellett, gátak, erőművek, más ipari létesítmények létrehozására. Akkor soha nem jutott senkinek az eszébe, hogy évszázadokkal, évtizedekkel azelőtt egész másfajta táborok épültek - s talán voltak is - a környéken, politikai, faji megkülönböztetés, módosabb származás, más kultúra, a társadalmi összeférhetetlenség alapján nem kívánatos emberek, népek, számkivetettek, száműzöttek számára. Az egykori Irkutszk-i Kormányzóság területének ilyetén pezsdülő élete sok önkéntes betelepülőnek is otthont adott, kereskedők, hivatalnokok, kalandorok, prém- és aranyvadászok települtek a városokká terebélyesedő falvakba, a tajgából kibúvó birtokokra. Őket persze követte Ázsia söpredéke. Így azután különös helye lett ez a világnak. Csak kevés orosz élt errefelé, akikre csak színesre festett faházaik hívták fel a figyelmet. Leginkább törökök, örmények, tatárok, zsidók, mongolok, kínaiak és Belső-Ázsia sok más népcsoportjai lepték el a környéket. Az életformát nem is orosz, sokkal inkább a törökös kultúra uralta el. Sokan Isztambulnál is törökebbnek festették le a vidéket.
Az újkori építkezések idején is még az akkori szokások formálták a fiatal kommunisták építőtáborain kívüli világot. Sok honfitársamnak fel sem tünt, de én olyan földi világot fedeztem fel a kerítésen kívül, ahol a Hold is nappal járt. Addig azt hittem: a Hold csak azért járja körül a földet éjszaka, hogy a felette sötétlő baldachinon fénylő csillagokban gyönyörködjön. De most már tudom: ha a földön csillagokat vél, nappal is útra kél.
Hogy a halandók közül ki volt a barátom apja és az anyja, akik hússal és vérrel formálták, arról később, de lelke minden bizonnyal akkor született, amikor a Hold korongja az Angarában fürdőzött s a folyó hullámos karjainak ölelésében szerelmeskedett. Az ilyen ember megengedheti magának, hogy minden országban barátja legyen minden olyan ember, akinek szíve van, de őt szülőföldjén nem szerette senki, mert az emberiségnek nincs annyi szíve amennyit gondolnánk.
Egy hajó szirénája éles sípolással hasította át a tavaszi este nyugalmát, és felriasztott gondolataimból, ugyanakkor erős rózsa- és szegfűillat csapta meg az orromat. A padot hátrahagyva befordultam egy nagy sétaútra, amely a kikötő és a part fölött, a domb szélén futott körül. Néztem az ezernyi villanylámpát, mely ott csillogott a kikötőben horgonyzó hajókon. Egyszer csak hallom, valaki a nevemen szólít. Visszafordultam. Egy padon, mely előtt elhaladtam, egy ember ült, ki lábát keresztbevetve szivarozott. Először nem ismertem rá a sötétben, csak amikor felállt és zavarodottan közeledett felém, hirtelen örömkiáltás tört ki belőlem:Á
- Scsorin!...Á
Kezet szorítottunk és egymás mellé leültünk a padon.Á
Scsorin, a vásáros – többnyire „limonádés embernek” nevezték portékája miatt, mellyel a vásárokra járt, közismert figura volt a külvárosi mulatós nép között. Ahogy mondta, ma már elfelejtették, eltemette az utolsó harminc év és egy botrányból származó félreértés, amelyet heves vére okozott annak idején.
Középtermetűnél valamivel magasabb volt, szakálla fakószőke, arca nagyon sovány és nagyon ráncos, nagy kék szeme a körülményekhez képest hol szabadon és őszintén, hol ravaszkásan tekintett rám, ott tükröződött benne Scsorin egész élete. Ez a hányatott élet melyet ide-oda ráncigált furcsa és nomád természete, amelyet huszonöt éves korában elkapott a társadalom nyomorúságos gépezete - egy gazdag, szép és mélyérzésű lánnyal való házasság, amelyből egy év múlva gyalázattal borítva, összezúzott szívvel, meghamisított jellemmel szabadult ki.Á
Minden tisztességes ház el volt zárva Scsorin elöl. És különben is mit tehetett volna a kóborló vásáros, akinek senki előtt nem volt becsülete.Á
Scsorint mindenki holmi bohócnak nézte, és az is volt: valóban az akart lenni. Kopott - és még ha új volt is – gyűrött ruhájában, városi paraszt külsejével, vasalatlan ingben, gallér nélkül, betyáros lókötő arcával, olyan dolgokat beszélt és művelt, amik mulattatták az embereket, de őt magát lealacsonyították, és megfosztották az emberek tiszteletétől. Ismerőseit a nyílt utcán találó és mulatságos, de sohasem sértő gúnynevekkel szokta illetni, melyek közül sok örökre rájuk ragadt.Á
Amikor megismerkedtünk egy hűvös, kora nyári napon, szálepdzsi volt. Keleten így hívják a meleg italok utcai árusítóit. A hordozható szamovárt titokban vásárolta egy töröknél, ezzel járta a vidéket, leginkább a vásárokat, később magát is töröknek adta ki. Alkalom adtán az építőtáborban is feltűnt, de itt nem árulta, csak úgy adta a kellemes meleg limonádét, mert teának nem volt nevezhető. Itt láttam meg először. Később a külvárosban is gyakran találkoztunk, ekkor figyeltem fel mókás szokására. Mindenféle alakkal szóba állt, majd beszélgetés közben kihúzott a zsebéből egy szárított nyitott szájú, lapos kis halfejet, és szép csendesen a másik fecsegő kabátja aljára akasztotta. A koma elment, és a járókelők nagy mulatságára, magával vitte végig az utcán a halacskát, mely állandóan a ruháját harapta.
Scsorint eleinte mókáiért kezdtem megszeretni. Némelykor azonban egész különös dolgok történtek, melyek nyugtalanná tették és megzavarták. Előfordult például az, hogy csínytevések és bolondozások javában folytak, amikor Scsorin hirtelen, komoly arccal beszélgetőtársa felé fordult, és szemébe nézett, nyugodt és fölényes tekintettel, olyannal, amilyet egy jámbor, ártatlan borjú szemében látunk. Ilyenkor azt hiszem mindenkit megbűvölt ez a „műveletlen” ember, és mindenki kicsinek érezte magát ezzel a vásári kikiáltóval szemben.
Márciustól októberig a vásárokat járta, télen pedig sült gesztenyét árult.
Amikor megláttam a padon, nagyon megörültem neki, úgy, ahogy bizonyára a patak is örül, ha folyóval egyesül, és a folyó, ha beleömölhet a tenger ölébe. Figyelmesen vizsgáltam Scsorin arcát, nem tudtam eltalálni a korát, még megközelítően sem. Azt azonban mégis észrevettem, hogy halántéka táján hajának halvány szőkesége szürkés-fehérré változott.
- Mit nézel úgy rám? – kérdezte. – Nem vagyok eladó.
- Tudom, csak azt nézem, fiatal vagy e még, vagy már vénülsz?
- Fiatal is vagyok, vén is, mint a veréb…
- Az igaz: veréb vagy te, Scsorin.
Hogy Scsorint egyáltalán megismerhettem azt honfitársaim ostobaságának köszönhettem. Féleszűnek tartották, amolyan idiótának, akit gyakran kigúnyoltak, és ha megszomjazván citromos vizére vágytak, kaviccsal dobálták szálepjét (bádogtartály ), vagy görbült hátát. A szálepdzsi, eleinte úgy tűnt nem sokat törődik ezzel, de lelkében már érlelődött sajátos válasza.
Scsorin valami tisztességesebb foglalkozással szerette volna keresni a kenyerét, ekkor egy örmény cukrászinas azt ajánlotta neki, változtasson mesterséget. A száleppel sohasem fog annyi pénzt keresni, hogy hathónaponként tíz rubelt csatolhasson a majdani menyegzőjének költségeihez, a szálep nem hajt annyi aranyat, mint az ő kártyajátéka „Itt a Király, hol a Király”.
Az építőtáborban egy alkalommal arra lettem figyelmes, nagy tumultus vette körül s indulatos kiabálással próbáltak szót érteni vele, szedett-vedett ruháját ráncigálták, valami miatt így kívánták jobb belátásra téríteni. Mint kiderült, leendő barátom „Itt a király, hol a király” játékra bírta rá egyik honfitársamat, a dunaújvárosi kohó egyik KISZ titkárát. A fölényes magyar persze jó néhány rubelt vesztett, amit azon nyomban visszakövetelt. Csalással vádolta a limonádés embert, akinek esze ágában sem volt visszaadni a pénzt. Amolyan alkalmi bíróként léptem közbe és azt javasoltam a kohásznak, hagyja a pénzét a fenébe, ennek fejében kérje meg a szálepdzsit, tanítsa meg neki is ezt a játékot, sokkalta több pénz szerezhet ezután.
Scsorin rám nézet, szemében ekkor pillantottam meg először azt az ártatlan borjú tekintetet.
Néhány nap múlva a városban találkoztunk. Éppen egy jól öltözött zsidó kereskedő ezüst cigarettatálcáját készült meglovasítani, de amikor meglátott, véletlenül abba a kabátzsebébe csúsztatta, amelyik éppen lyukas volt, így a dózni az utca kövén landolt, nagyot koppant. Mire a lóvátett kereskedő felocsúdott, a svihák a cigarettatálca után kapott, felemelte, megtörülte, bocsánatot kért:
- Ó, be ügyetlen vagyok.
- Nem baj, uram - felelte a meglopott.
És amikor a tulajdonos zsebébe akarta dugni, melléje csúsztatta. A szegény doboz, újra a járdán landolt, de akkora már a kifigurázott alak messze járt.
Ezután Scsorin már nem tévesztette el kabátjának foszladozó zsebeit. Felém intett, és magához hívott. A sarki ivóba invitált, fél liter bort rendelt, és miután koccintottunk, kiment az udvarba és aznap nem jött vissza többé.
Jó néhány nap eltelt, amíg újra egymás elé kerültünk. Az építőtábor műszaki irodájának az oldalánál, az árnyékban vettem észre, a kohász és néhány kártyalap társaságában. Amikor meglátott gyorsan összeszedte motyóját és hozzám sietet. A Kisztitkár, akit ott hagyott, mint eb a szamarát, gúnyosan felénk bökte – semmirekellők.
Honfitársam úgy gondolta méltán hordhatja fenn az orrát, hiszen brigádvezető volt, amit annak köszönhetett, hogy KISZ tagsága mellett párttag is volt, és amolyan okostojásnak hirdette magát. Sajátos módon nem azzal kérkedett, hogy maga kohómérnök, hanem hogy apja a dunaújvárosi OTI fogorvosa és hány tömést készített számára a legújabb alapanyagokból.
Dühös lettem erre a fennhéjázó ifjúra: mert más országba kerülök, azért már mindjárt semmirekellő volnék, a limonádés pedig mert nem a származását és azt kiáltozza minden utcasarkon hány foga hiányzik a szájából, nem is lehet más csak semmirekellő?
Scsorinnal egymásra néztünk, és azt hiszem, ekkor döntöttük el, hogy egymás barátai leszünk.
Másnap a városban számomra váratlanul, szabályosan egymásba botlottunk.
A Francia Dassault cég mérnökei irányították az építkezést, egy emeletes rönkházban laktak, az irodájuk is ott volt. A magyar csoport megérkezésekor rögtön tolmácsot választottak maguknak. Rajtam kívül egy másik, győri fiatalembert is eléjük vittek - csak ketten voltunk a háromszáz fős csoportban, akik franciául is beszéltek. Amíg felváltva beszéltettek bennünket, egyikük, egy mérnöknő gyakran a társaihoz fordult, valamit sugdolóztak egymás között, végül intett, hogy hagyjuk abba, ekkor mélyen a szemembe nézett és megkérdezte
- Que lui-même combien d'année les jeunes hommes ? ( Maga hány éves fiatalember? )
Amikor feleltem a kérdésre, megelégedettség ült ki az arcára. Engem választott.
Ettől kezdve eleinte ritkában hívattak a mérnökök, majd egyre gyakrabban a mérnöknő.
A házból kilépve Scsorin termett előttem, hirtelen karon fogott és az örmény cukrászda felé vonszolt. Mialatt a rózsafagylaltot nyalogattam - amit az ismerősétől a cukrászinastól volt kénytelen rendelni, a tulajdonos nem volt hajlandó kiszolgálni őt – kérdőre vont:
- Csak nem valami buta nőt varrsz a nyakadba, ezek a francia nők ráadásul házinyúl természetűek is, nem hagynak békén gyengéd érzelmeikkel, és ilyenkor a szobájukból trágyadombot csinálnak. Ne hagyd, hogy rávegyen kis maflákat fabrikálni, a világot rabszolgákkal megtölteni, hogy aztán te legyél a kis tyúkok rabszolgája!
- Ugyan, Scsorin még nem is ismerjük egymást, máris féltékeny vagy?
- Hát bizony megszerettelek, mert eszesebb vagy nálam, tanultabb, s mert nem tűröd a nyomort.
- Képtelenségeket beszélsz!
- Nos, hát igenis én a barátod akarok lenni. És boldog leszek, ha az lehetek.
Hangja úgy csenget, mint egy papnak a templom kupolája alatt.
- Hallgass! – mondtam és megfogtam a limonádés szagú karját.
Ekkor törökül kezdett beszélni, talán, hogy ne érthessem fájdalmát. Egyszer a fejét fogta vaskos tenyerei közé, máskor könyökére támaszkodott, élesen csattogtak szavai, mint kardpengék a párviadalban. A török nyelv magánhangzói úgy búgtak Scsorin szívében, mint az oboa jajongása, és a sok mássalhangzó, mint dobpergés riasztotta az én szívemet.
Sírva fakadt és zokogva mondta:
- Én egyike vagyok azoknak, akiket ez az egész természetellenes élet nyomorított meg. Minden, de minden természetellenes, erőszakos és bűnös volt az életemben, ennek a nagy romlottságnak mérges környezetében nőttem fel. Pedig nem volt nekem erre hajlamom.
Ugye, érted, miért?A