Dzsinn a szamovárból 6.rész

Az edamai vásár felé vezető úton, két zabföld között, lépésben haladt a taliga hármunkkal. A ló prüsszögött az alkonytól felvert portól, szeme előtt a hajnalcsillag ragyogott a keleti égbolt bíbor kupoláján. Pacsirta szállott fel a nyílt mezőről, és nyílegyenesen repült az ég felé. Követtük tekintetünkkel, amíg láttuk, hogy le nem esik, mint a feldobott kavics. Scsorin ott felejtette szemét a tájon, ahol a madár eltűnt, és aztán énekelni kezdett, olyan nyelven, amit minden ember ért, akinek nincs hazája, olyan dallammal, amit nem lehet kottával leírni. Bús dalolászását csak akkor hagyta abba, amikor egy gázlóhoz érkeztünk. Díszes, négykerekű hintó vesztegelt előttünk az átkelőnél. Négy csillogó paripának kellet volna átröpítenie a sekély patakon, de azok lecövekeltek a vízparton, és egy patányit sem voltak hajlandók a vízbe gázolni. Úri kocsis ült a bakon, aki csak ostorával csattogtatott, és azt ismételgette:
- Gyí, lovacskáim! Gyí, gyí, kis lovacskáim!
Talán még mindig ott rostokoltunk volna, ha Scsorin le nem ugrik a taligáról és a hintóhoz nem rohan, indulatosan rákiáltott a hajtóra.
- Azt az égbenlakóhétszentségesúrangyalát, ha azt akarja, hogy a lovak dolgozzanak, káromkodjon már jó nagyokat, ezek csak abból értenek!
- Ó, nekem nem szabad káromkodni, az bűn! – szólt vissza a kocsis, aki most már dühösen, szuszogott, mint a leforrázott rák, elengedte a négy lova gyeplőjét, és várt. Egyszer csak kinyílott a hintó ajtaja és egy pap féle dugta ki a fejét:
- Mi ez az istenkáromlás, ki merészeli az égben lakó mindenhatót sértegetni?
Scsorin meglepetten, de nem elveszetten közölte:
- Hát kezét csókolom, főtisztelendő szentséges szentatyám, de a lovak hozzá vannak szokva a káromkodáshoz, és mivelhogy nem tud káromkodni ez a kocsis, a lovak nem ismernek rá, és nem akarnak belegázolni a vízbe.
- Hát nincs más módja, hogy elindítsák őket? – kérdezte a metropolita.
- Hát bizony kettő kell a lónak, zab és káromkodás, akkor aztán megy!
- Nos, hát, ülj fel fiam a bakra, káromkodj, feloldalak a bűn alól, csak induljunk már végre utunkra.
Scsorinnak több se kellett, felugrott az ülésre, megfogta a gyeplőt, csattintott egy nagyot az ostorral, és elkiáltotta magát, de olyan hangon, hogy a halott is felébredt a sírjában.
- Gyí, Gyíiii,! Az a hétszentséges vaspapucsát a Szentszüz Máriádnak!.. Szent Pál és Jeromos!...A tizennégy evangéliumát neki!...A hatvanhat szentségit!... Az Apostolát!.. Azt a prédikációs mindenit a pofátoknak! Gyí, Gyiii, jó lovacskák! Azt a kinkeserves kirelejzumát! Gyí!
A kocsi úgy repült át a vízen, mint a fecske. A másik parton a metropolita megint kidugta a fejét, és így szólt Scsorinhoz:
- Nagyszerűen vannak nevelve ezek a lovak, de úgy látom, hogy vallástani ismereteid hiányosak. Nincs tizennégy evangélium, hanem csak négy, és nincs hatvanhat szentség, hanem csak hét.
- Igaza van szentséges atyám, én is tudom, hogy így van, csak hát a négy és hét igen kurta számok, nem lehet velük helyesen káromkodni. A kocsisoknak, hát igyekezniük kell a vallást úgy elrendezni, hogy amennyire lehet, odapasszintsák a mesterségük igényeihez.
A metropolita elégedetten becsukta a hintó ajtaját és elindult „Illés szekerén”.
Scsorin ekkor átkiáltott felénk:
- Na, gyerünk leányom, lássuk ismered-e a bibliát!
Pirinka kezébe fogta ostor nagyot suhintott vele, majd amikor a szent szövegekre kezdte tanítani a girhes gebét, az eminens diákként megindult velünk a túlpartra.
Nem sokkal ezután egy Komorozovó nevű településre értünk. Köztere egy cirkusz porondjához hasonlított, a két kijárata egymással átellenben, területe legalább kéthektárnyi volt. Körös-körül a sárgára meszelt, sárral összefröcskölt házikók sorakoztak kék, rikítózöld, és piros színű ablakokkal, sártenger udvarokkal, dülöngélő kerítésekkel és kapukkal. A tér közepén volt a szeméttelep: trágyadombok, a gödrökben és békanyálas pocsolyákban macskák, kutyák, tyúkok és a sárban túró éhes disznók lakmároztak. Ez a látvány sehogy sem tetszett nekem, és azt hiszem a limonádés barátomnak sem, mert bár ezen a helyen több kocsmát láttam, mint utunk eddigi részén együttvéve, egyiknél sem álltunk meg. Az egyik ház előtt kintorna nyekergett valami katonai indulót. Végig a mezőben végződő úton fiatalemberek támaszkodtak a házak falának, köpködték a napraforgómagot, a kapuk előtt asszonyok lefetyeltek, guggoló ülésben tökmagot ettek. Kitartóan bámultak, mint valami csodát, s igazuk is volt, mert cipő volt a lábamon, gallér az ingemen. Fellélegeztem, amikor elhagytuk ezt a szeméttelepet, azt az iszonyatos bűzfelhőt, amit a hordószám kidobált savanyúkáposzta erjesztett.
Végre kora nyári illat, és melege fogadott, amint elhagytuk az utolsó házakat. Errefelé már csak, kövéren és vidáman burjánzott a gaz mindenfelé.
- Sok kocsmát láttam, hogy-hogy nem, álltunk meg egynél sem? – kérdeztem Scsorint.
- Ó, Kedves barátom itt nem lehet csak úgy mulatozni! Ebben a városkában van a vörös hadsereg egyik lovas kaszárnyája. Ilyentájt kezdik meg a főtéren a gyakorlatozást, annak vége felé pedig belátogatnak minden kocsmába, és a szegény jóravaló, mezítlábas parasztokat kihajigálják, hogy mikor nap végén leszállnak lovaikról elegendő hely legyen számukra a söntéseknél. Nagy verekedéseket szoktak rendezni, van, hogy egymást összeszurkálják zárórára. Állítólag a vezérkar még nem tudta eldönteni: a kocsmákat kell-e bezáratni, vagy a kaszárnyát áthelyeztetni. Végül abban maradtak: legjobb, ha betartják a politikai bizottság felsőbb utasítását: minden áron fenn kell tartani a kialakított rendet.
Késő estére végre megérkeztünk egy lovaskatonáktól mentes faluba, egy kocsmája volt, de az tiszta, és a tojás is megfelelő nagyságú volt ahhoz, hogy a tizenkét darabból készült tojásrántotta elégséges legyen barátom étvágyának, a bor szintúgy. De mindezt csak én gondoltam. Scsorin rámutatott egy a kocsma sarkába levő asztalnál egy ülő férfira
- Egy dúsgazdag öregúr, katonatiszt volt, a feleségétől az orvosok fosztották meg, most bánatában utazgat a környéken, vásárról vásárra jár, azt hiszem valami fehérnépet venne magának. Nem valami nagy ész,kicsit hiszékeny és öntelt, sokat szeret beszélni. Ezek megbocsátható hibák ahhoz, hogy valami ehetőbbel is megtöltsük gyomrunkat.
Felállt és én meg Pirinka követtük. Nagy lármát csapva a kocsmában, hogy a szunyókálók is fölriadtak - akik hangosan szitkozódtak - az öregúrhoz lépett
- Ó hát ön az tisztelt uram, Irkutszk dísze, a harcművészetek fáklyája. Lehetséges, hogy ön volna az a rendkívüli katona, akinek olyan óriási hírneve van ezen a vidéken? Önök nem is tudják - folytatta Scsorin a kocsmároshoz és a feleségéhez intézve szavait -, önök nem is tudják, kit fogadtak házukba! Valóságos kincs ez a barátunk, ez a kiszolgált tisztúr a világ nyolcadik csodája!
Aztán hirtelen az öregúr nyaka köré fonta karját
- Bocsássa meg elragadtatásomat - tette hozzá -, de nem tudok uralkodni magamon, annyira örülök, hogy találkoztunk.
- Nem is gyanítottam, hogy ismert vagyok errefelé? - válaszolt az öreg.
- De mennyire, hogy ismerős, itt nyilván tartanak minden nevezetes személyiséget százmérföldes körzetben. Önre itt úgy tekintenek, mint valóságos csodára, s én nem kételkedem benne, hogy egész Szibéria egyszer még éppoly büszke lesz önre mint a Görögország Nagy Sándorra.
Erre az öregúr
- Ó, drága kedveseim üljenek asztalomhoz, meghívom önöket vacsorára.
- A Legnagyobb örömmel! - kiáltott fel Scsorin. - Nagyon hálásak vagyunk a jó csillagunknak, hogy összehozott hírneves urammal, és amilyen sokáig csak tudjuk, ki is akarjuk használni jószerencsénket. Nem vagyunk túlságosan éhesek, csupán azért foglalunk helyet asztalánál, hogy társaságát élvezhessük, és legföljebb udvariasságból eszünk egy-két falást.
Ezután a kocsmáros és felesége egymás lábait taposva tálalták fel a finom falatokat. Először a pisztrángot, aztán a hatalmas adag birkaláb-becsináltat rohamoztuk meg. Eközben az öreg megfújta a hősi trombitát és - hála Scsorin étvágyának, aki elég gyorsan elpusztított mindent maga körül - örültünk, hogy sikerült megúsznunk két ostrommal és három ütközettel. Emlékezete ugyanis kimeríthetetlen forrása volt a különféle haditetteknek, ezek meghallgatása koránt sem szerzett olyan élvezetet, mint amilyet az öregúrnak szerzett az előadásuk. Amikor minden morzsa is eltűnt az asztalról Scsorin még néhány magasztaló szót intézett vendéglátónk felé, s minthogy már jó tele ette és itta magát, befejezte a komédiát. Felálltunk az asztaltól és Scsorin ezeket mondta
- Nagy örömünkre szolgált, hogy ilyen gazdagon megvendégelt, s nem akarunk úgy elbúcsúzni öntől, hogy egy hasznos tanáccsal el ne lássam, úgy látom szüksége van rá. Ezentúl óvakodjék a dicshimnuszoktól és tartózkodjék az ismeretlenektől. Találkozhatik olyanokkal, akik vissza akarnak majd élni az ön hiszékenységével, akárcsak mi, ne menjen lépre, s ne higgye el nekik, ha azt fújják, hogy ön  a világ nyolcadik csodája. Elköszöntünk és elfoglaltuk éjszakai szálláshelyünket.
A padlás, ami hálóhelyünké rendeltetett, elég tágas volt, hogy Scsorintól kissé távolabb ágyazzam meg fekhelyemet, nagy szénakazal választott el bennünket. Így akaratlanul is közelebb feküdtem Pirinkához. Eleinte csak a folyamatos egerek cincogása, az elemózsiás faládánk oldalát dézsmáló rágcsálásuk, meg a svábbogarak szüntelen jövés-menése zavart. A hold egyre hidegebb levegőt lehelt az éjszakába, a padlás nyitott ablakán leskelődve. Scsorin már nagyokat fujt torkának trombitájába, amikor én is álomba szenderültem. Jó idő múlva, ahogy oldalt fekve, álmaimban kalandoztam, mocorgás ébresztet, testes valami tolakodott az ölembe. Kellemes meleget éreztem a hasam alján, a hátamat végre körbefonta a szűkös takaró, amit eleinte egymásról húzogattunk le Pirinkával. Lassan felfogtam: a leány álmában kereset meleg menedéket magának. Felmelegedő húsos feneke még a szoknyán keresztül is forralni kezdte véremet. Kezem, ahogy véletlenül lecsúszott térdemről, szoknyájába gabalyodott, megpróbáltam finoman kibontani, de bársonyos bőrével találkozott. Ahogy megérintettem meztelen térdének hajlatát éreztem, hogy libabőrőssé kezd válni, lassan felfelé csúsztattam egyre izzadó tenyeremet. A hét fogást lassan és érzékien kezdtem, de a nyolcadikhoz érve, a hosszú orosz bugyogó gyűrődése elgátolta kezemet. Pirinka, bizonyára álmában, sóhajtott egyet, kicsit helyezkedett is, és a ráncok kisimultak. Ezután már könnyen utat találtam a feszes combok találkozásához. Megleltem a búzavirág nyiladozó szirmait, közben ujjaim a virág selyemszálú porzószálai közé tévedtek, végül megérintettem a virág ajkai között egyre duzzadó bibéjét. Ujjaim méhpárnácskái simogatva körbe-körbe zsongták, és amikor megérezték az első mézes nektárcseppeket egyre több és több mézet követeltek. Aztán egyszer csak szétnyílt a virágkehely és a bőséges örömkönnyekben fuldokoltak. Az éjszakában, ebben a pillanatban felhangzott egy sikoly, hirtelen minden elcsendesült, az egerek is megdermedtek, a csótányok is lemerevedtek. A süketkamrában is nagyobb zajt hallani, mint most a padláson. Csak az ember tudja így visszatartani lélegzetét, ha fülel. Mielőtt megszólalt volna más, én tetettem magam:
- Mi volt ez? Hiszen sem a Rigó, sem a Gilice nem ad ilyen hangot, ilyentájt?
Scsorin válaszolt:
- Még fiatal, érintetlen Jérce volt az, aki véletlenül a kakas szemétdombjára tévedt!