Scsorin csak beszélt, beszélt:
- És most elérkeztem ahhoz a szörnyű gaztetthez, mely összetörte az életemet és a szerencsétlen Yolinta életét. Elérkeztem ahhoz, amit te Barátom, becstelenségnek, természetellenes bűnnek, erőszaknak, romlottságnak nevezel, és mindahhoz az átkozott gonoszsághoz, melyet a két lábon járó állatok az erkölcs, a szokás, a hagyomány köpönyege alatt elkövetnek, hogy megmérgezzék az életet, és zsarnokoskodjanak az ártatlanokon, mert én is, éppúgy, mint szűzi menyasszonyom, ártatlan voltam, beteges állapotomban is.
Talán nem tudod, miről van szó, nálunk menyegzőkor a családhoz tartozó asszonyok, sőt még idegen asszonyok is, az új pár visszavonulása után néhány órával ellepik a hálószobájukat, a fiatalokat egy másik szobába kergetik, és átkutatják a nászágyat, hogy megtalálják a fiatalasszony érintetlenségének megdönthetetlen bizonyítékát, és ezt aztán gyakran diadalmenetben megmutatják a vendégeknek, akik a szomszédos szobában lakmároznak. Van, ahol végighordozzák ezt a zászlót egy rúd végére erősítve, és az asszonynép üvöltözi körül a szemérmetlen diadalmi jelt. Így viszik el, egy hegedű cincogása mellett, a „piros pántlikát” a szerencsétlen leány boldog anyjának. Ismersz te barbárabb és undokabb dolgot ennél? Én tudtam ezeket a dolgokat. Ismertem mindezt, mikor a lakodalom napja közeledett. Fellázadtam az undorító szokás ellen, de ebben a veszélyes órában, mikor érzékeim oly nyomorultul cserbenhagytak, életbevágó fontossága volt rám nézve annak, hogy kikerüljem, hogy pokolba küldjem ezt a veszélyes ocsmányságot. Magamhoz hívtam az apát meg a nagynénit, és beszéltem velük. Az apa, bár kedvelte az undok ceremóniát, mégis engedékenynek mutatkozott, de az öregasszony konokul ragaszkodott hozzá, lévén ez a szokás „ősrégi nemzeti hagyomány és őrzője becsületnek”!
Ennyiben maradtunk, és egy szép vasárnap délutánon elindult a nászmenet a templom felé. Mindenki gyalog ment, kivéve két lovast, akik utat csináltak, utánuk egy ember, aki moszkvai gyertyát vitt, majd egy tálcás, a hagyományos kenyeret és sót vitte. Közvetlen utánuk én vonszoltam magam az úton, reszketve félelmemben és nyomorúságomban, kezemben a gyertya, karomon Yolinta, aki boldog volt a nagy halom dísz alatt, mely teljesen eltakarta. Este aztán eljött a sorsdöntő órám. Húsz fő ülte körül az asztalt, a rokonságot beleértve. A vőfélyek szónoklatai harsány vidámságot váltottak ki. Leginkább az tetszett mindenkinek, amikor egyikük, akinek az ital már a fejébe szállt, volt olyan ízléstelen, hogy egy lakodalmi históriát mesélt, melyben arról volt szó, hogy a vőlegény a menyasszonyt nem találta leánynak, még a nászéjszakán megverte, másnap reggel szekérre dobta, háttal az ökörnek, arccal a saroglyának, ahol egy rúdról cserépfazék lógott le, melynek a feneke ki volt ütve: ilyen parádéval vitték vissza a lányt a megrémült szülőknek.
Yolinta egész nyugodt maradt, de én felkiáltottam, ahhoz, ami két házastárs között történik, senkinek semmi köze.
- No, majd mindjárt meglátjuk, hogy nincs-e! - mondta a család egypár közeli barátja.
Mikor éjfélt ütött az óra, különböző irányból kenyérgalacsinok pattantak az arcomba, aztán kenyérdarabkák jöttek, és egypár perc múlva egész nagy szeletek.
- Hát ez mit jelent? – kérdeztem.
- Azt, hogy most fel kell kelni az asztaltól, és el kell végezni a kötelességeteket! – kiáltotta a násznagyné.
Az öregasszonyok Yolintát éjszakára felöltöztették a hálószobában, amit nekünk szántak, kijöttek, az apával együtt megcsókoltak, és minden teketória nélkül kinyitották előttem az ajtót, belöktek a szobába és becsuktak. Emlékszem még rá, Yolinta isteni szép fejét láttam, ahogy ott pihent a fehér párnán, fekete haja kibontva körülötte – és azon az estén egyéb nem történt: ájultan rogytam össze a szoba közepén.
Erős lázban, eszméletlenül feküdtem huszonnégy órát, aztán tizenöt napig beteg voltam. Mikor meggyógyultam ellenséges világ vett körül. Apósom és a néni felelősségre vontak a szégyen miatt, melyet házukra hoztam, magyarázatot követeltek. Egy időre kibújtam a vádak alól, az mondtam: „meg vagyok kötözve”. Még jobban utáltak. És ezután elkezdődött az a rettenetes élet, melytől még ma is borzadok, ha visszagondolok rá. Barikádok közé voltam zárva. Még azt is megtiltották, hogy lemenjek a boltba. Az asztalnál hallgattak, mint a süketnémák, én pedig papucsban és ingujjban jártam-keltem egyik szobából a másikba, mint valami parazita, mint valami naplopó vagy ingyenélő. Yolinta teljesen elhidegült családjától, egészen összeforrott velem. Kértem, hogy bocsásson meg. Ö azt felelte, semmiben nem tart hibásnak, szentül hitte, hogy valami boszorkány megbabonázott, és imádkozott a jó istenhez, hogy győzze le az ördögöt.
Ezután már nem voltam olyan ijedt, mint azelőtt, nem féltem a feleségemtől, már nem dermesztette a véremet a rémület, ha hozzáértem. Sőt megkörnyékezett a vágy, ébredezett az érzékiség, bizsergett a testem, és pirultam, mikor feleségem átölelt, becézett és szerelméről biztosított.
De amit a szerelem nagy nehezen felépít, azt a gyűlölet egy pillanat alatt lerombolja. A két baglyas banya minden reggel megrohanta a feleségemet, hogy történt e már valami, és válási tanácsokkal látták el szegénykét. A két "szamarkandi hóhér" támadni kezdett, szidalmaztak, és parancsolóan követelték, hogy feleségemet válásra bírjam. Hirtelen feltámadt bennünk a szökés gondolata. Átölelve tartottuk egymást, mint két testvér az ellenséges vitákban és ezekben az órákban olyan mindent feledtető boldogságban merültünk el, amilyennél nagyobbat nem érezhet ember a földön.
De ezek az órák egyszersmind az utolsók voltak, amelyeket együtt élnünk megadatott.
Február vége felé jártunk, tervünk készen volt, március végén hajón Angarszkba menekülünk.
Napok múlva változást vettem észre a család viselkedésében, Yolinta könnyekre fakadt:
- Valami szerencsétlenség fenyeget bennünket! – mondta.
Másnap ragyogó, szélcsendes nap volt. Vastag hóréteg borította a világot makulátlan lepellel, mindenfelé repülő szánok kis csengetyüi honvágyat ébresztő csilingeléssel töltötték meg a levegőt. Elvesztettem a fejem, valami ellenállhatatlan erő vonzott kifelé, oda ahol mozgás van és élet. Yolinta arra kért, hogy vigyem magammal a tőrömet és két pisztolyomat és hogy ne álljak senkivel szóba az úton. Megcsókoltam a papucsát, felvettem a bundámat, fejemre tettem asztrahán sapkámat és lementem a boltba. Ez volt a vesztem és Yolinta veszte. Felismert egy áruló szem, melyet az öreg valami ajtó mögé elrejtett, és amely leleplezett. Másnap vacsora vége felé jártunk, török kávét ittunk, amikor megcsikordult az ajtó, és belépett komoran, mint két vészbíró, a két fivér, és kíséretükben egy ember, akinek a láttára elfehéredtem. Egy török volt, valamikor a barátom, aki most árulónak, és gonosztevőnek jött ide. Mindhárman megálltak az ajtóban, nem köszöntek, az áruló ejtette ki az első szót, karjával rám mutatott, orosz nyelven mondta:
- Ez az a híres Salaskutasi Úr? No, akkor értem, hogy „meg van kötözve”: ez Scsorin, a szálepdzsi és pederaszta.
Az utolsó szónál Yolinta elsikoltotta magát, és földre hanyatlott. Kegyetlenségtől és bosszúvágytól lihegő sógoraim megragadtak, kihurcoltak a boltból, lábukkal megtapostak, addig verték a fejemet, arcomat, a mellemet, amíg el nem ájultam.
Ezután kint ébredtem a hóba, az elreteszelt ajtó előtt, mely egy zsákutcára nyílt. Egy becsületes töröknél találtam menedéket, akitől a szálepet vettem. Könyörületes kötelességgel fogadott, és testvéri szeretettel ápolt.
Négy napra rá ez a rendes ember, anélkül, hogy tudta volna, kivel beszél, elmondta nekem azt a hírt, mely aznap bejárta az egész várost: Angarszban, a bal parton kifogták Yolinta holttestét az Angarából.
