Dzsinn a szamovárból 4.rész

A barátom Scsorin, alias, Maris Salaskutasi folytatta ifjúkorának szomorú történetét
- Az orosz kocsmárosnak, valami jó eszű, ügyes emberre volt szüksége, aki folytassa az üzletét, és azt az embert bennem látta. Tudjuk az orosz ember nem kereskedő, csak a föld rabszolgája. Minthogy a lányát olyan kereskedőhöz akarta adni, aki valamely üzletágban alaposan járatos, és minthogy másfelől abban az időben, könnyű és jó hasznot hajtó üzlet virágkorában csak az idegenek tudtak boldogulni, örült, hogy olyan török emberre akadt, aki bejárta a világot, idegen nyelveket tudott, és ráadásul tanáccsal látta el még a fiait is, akik éppoly ostobák voltak, mint ő maga. Nem voltam képes megérteni, ezek a barmok hogyan voltak képesek olyan nagy vagyonra szert tenni! Azután tudomásomra jutott, hogy az anyjuk elsőrangú üzleti tehetség volt. A leány örökölte a temperamentumát, de anyja halála óta dermedés ült a senyvedő házon. Velem friss levegő került ebbe a körbe, és a családnak minden tagja a maga módja szerint szívta magába ezt a levegőt.
Az öreg és két fia, kéthetente eljöttek hozzám, hülye tréfákkal mulattak, amik úgy csüngtek vaskos ajkaikról, mint fáról a férges alma. És folyton üzleti kérdéseikkel kellemetlenkedtek. Hogy becsületességemet kipróbálják, nem tudtak okosabbat kitalálni, mint azt, hogy egyszer bizonyos összeget kértek tőlem, más alkalommal pedig rám bíztak valami pénzt. Mind a két ízben megfeleltem várakozásuknak, és azt gondoltam magamban, hogy a pénz és a butaság bizonyára ikertestvérek. Ez a három ember tehát nem sokban különbözött egymástól.
A vénasszony, az elhunyt anya nővére, nem szokott nevetni és még kevésbé sírni, ellenben gyakran kérdezősködött jelenlegi keresetemre vonatkozóan. Egy ideig kitérő válaszokat adtam, ő pedig gyanút fogott. Ezután kénytelen voltam, a három balek bizalmára támaszkodva kifejteni, hogy üzletem két év óta rosszul megy, mert nincs elég tőkém. Ezúttal is csak félig hazudtam, mert a dolog velejéig igaz volt. A vörösréz-árukereskedés a legjobb üzlet volt abban az időben. Elhitték, amit mondtam, mert hiszen sohasem állítottam, hogy gazdag ember vagyok. A szívem öröme a szép Yolinta vonzalma volt. Ő volt az egyetlen ebben a vigasztalan házban, aki kitartást és reményt öntött lelkembe. Ebben a házban mindent megmételyezett az önzés és a butaság, és én csak annak a leánynak a kedvéért időztem itt, aki egész lelkével a szabadság után sóvárgott. Az itt lakók szíveik olyanok voltak, mint a kihűlt hamurakás, én jöttem, ráfújtam, s mindenkinek nagy meglepetésére szikrák pattantak ki a hamuból.
Gyakran csaknem teljesen magunkra maradtunk kedvesemmel, a néni lefeküdt, mert korán szokott kelni. És ilyenkor – az apja közelében ülve – akinek csak sóhajtásai árulták el, hogy alszik-e vagy ébren van, Yolinta a kézimunkája fölé hajolva egy-egy tekintetet vetett rám, mely véremig hatolt.
- Meséljen valamit, Salaskutasi úr – mondta -, valami szomorút….
Az apa közbekiáltott:
- Nem, semmi szomorút! Az untat…
- Jó, hát akkor valami vígat – tette hozzá a leány szomorkásan.
Mindig a jó színház rendjét követtem, ahol két-három darabot adnak sorjában, a vidámabb a legutolsó. Reméltem, hogy a lélek a dráma szomorúságát a vígjáték pezsgő vizében lemossa magáról. Két kézzel szórtam a szavakat, mint csak valami olcsó rézpénzt. Néha megfordítottam a számat, mint az edényt, és hullt-hullt belőle, ömlött. Azt hiszem nem gondolták, hogy ilyen állandó zaj szólhat egy effajta vékonypénzű legényből. Közben én a plafonon a csillagokat számoltam, ők a legyeket. Folyton csak azt hallottam
- Nagyszerű! Nagyszerű! Most valami mást. – és dorombolni kezdtek.
Meséltem nekik kedvük szerint, vásárokról, barátságokról, a végét azzal zártam: tudják, hogy a vásáron az az okos ember, aki mindenkivel jó barátságot tart? Könnyen kötünk ismeretségeket, és éppoly könnyen el is veszítjük szem elöl az új barátokat, de hogy az egyik vásáros előbb-utóbb újra találkozzék a másikkal – az már valószínűbb, mint hogy a halott még egyszer találkozzék a pappal, aki eltemette.
- Ejnye, be bölcs dolog – motyogta az öreg.
A következő történet közben az apa elaludt, Yolinta megindultabb volt, mint valaha. Először történt meg velem életemben, hogy egyedül voltam egy szép lánnyal, aki szerelmes, csillogó szemekkel nézett rám. Hozzám hajolt, megfogta a kezemet, és hangja édesebben muzsikált, mint a hegedű
- Mondja, Salaskutasi úr, tudna maga úgy szeretni engem, mint én magát?
Hirtelen rémület fogott el, csak annyit tudok, hogy forgott velem a világ, mintha háztetőről szédülnék le. Szó nélkül megragadtam a kalapomat és megszöktem. A leány tréfának vette a dolgot, és nagyon nevetett, mikor másnap újra találkoztunk. De én egészen kétségbe estem: a félelem, amit akkor szoktam érezni, mikor egyedül kellett lennem egy nővel, most hevesebben jelentkezett, mint bármikor. Minden javulás, amit több hónapi bizalmas együttléttől reméltem, szétfoszlott, megmaradtam teljesen annak, aki voltam: megnyomorított lelkű embernek. Pedig azt hittem, ahogy a félős lovakat hozzászoktatják a tűzhöz, én is – ha huzamosan a szemem előtt lobogtatom a lángot – végül megszokom, és nem fogok félni tőle. Ehhez azonban az emberek jóakaratára lett volna szükségem, és kedvező körülményekre is. De sem azok, sem ezek nem voltak hajlandók arra, hogy megmentsenek egy embert. Az eredmény az lett, hogy fejjel mentünk a falnak, de kettőnk közül én jártam rosszabbul.
Nem akartam megkérni Yolinta kezét, mielőtt nem tudtam bizonyosan, hogy természetemben megkezdődött a gyógyulás, de egy másik kérő megelőzött, és veszélyeztette a pozíciómat. A leány hevesen hangoztatta, hogy nem akar máshoz menni, csak hozzám, és ekkor az apja megkérdezte, miképpen gondolkozom, a dolog felől. Hogy miképpen gondolkoztam a dolog felől? Már a házasságnak puszta gondolata is pokoli ijedséggel töltött el. Nem tudtam mit feleljek. Kitérő, zavaros választ adtam. Yolinta büszkeségében megsértve, könnyeket ontott, melyek a szívemet égették. Az apa zavaromat annak tulajdonította, hogy nem vagyok gazdag ember, és vigasztalni kezdett:
- Majd meggazdagszik idővel, ha itt nálunk fog dolgozni.
Érted, Barátom azt hitték azok az állatok, hogy a pénz miatt járok hozzájuk.
Egy idő után annyira belemelegedtek, hogy hibátlannak tartottak. Mivel azt hazudtam se nem dohányzom, se nem iszom, ezt a nagy ember előrelátásának tartották, aki a jövőre készül
- Milyen jó maga! Maga a jóság! – mondták.
És nekiálltak, hogy vésővel megmintázzák rólam a Jóság hatalmas és nehéz szobrát, hanyagul a szék alá vetve a használhatatlan anyagot, a többi apró-cseprő, hitvány erényeket. És én beadtam a derekamat, arra kértem őket, fogadjanak el munkatársuknak, egy kis agyaggömböt hadd biggyesszek a szoborra, az arca közepébe, a lelkiismeretemet. A lelkem ugyanis már, mint a tenger hullámzott, egy láthatatlan és fáradhatatlan asztalos gyalulta a felületét és állandóan forgácsokat göngyölített belőle.
Ezután valahányszor meglátogattam őket, a terítéket közelebb rakták hozzám, egyre finomabb falatokkal kínáltak és kíméletesen vitatkoztak, kicsoda adjon előbb a salátából. Ilyenkor mindig megjegyeztem
- Kitűnő a leves! Csak maguknál tudnak főzni. - és felsoroltam az ismert vendéglők neveit Omszktól Moszkváig, mintha járatos lennék ottan. A második fogás, a tengeri halaknál egész Szentpétervárig jutottam. A desszertnél Párizsig hazudtam magam és még azt is hozzátettem: ott csak az olcsó, ami drága. Néha leengedtem a bizalmukba egy mérőónt, vajon föveny borítja-e a fenekét, vagy szikla, összegyűrt tengeri fűvel benőve.
A veszély azonban mind inkább közeledett, én pedig egyenesen neki mentem: megkértem Yolinta kezét. A leány ujjongott örömében, az egész ház feléledt – én pedig úgy éreztem, hogy végem van. A következő napok olyanok voltak számomra, mint a halálraítélt utolsó percei.
- Az izgalomtól olyan csendes maga? – mondta egyszer Yolinta nekem. – Látja, én milyen boldog vagyok!
Szegény leány!
Hogy valahogy elkábítsam magam, reggeltől estig folyton tréfálkoztam, de az emberek észrevették, hogy más vagyok, mint azelőtt. A menyegző estélyén, egy hajszálon múlott, hogy nem ájultam el. A jelenlevő rokonságot nagyon izgatta a dolog, ők valamint a menyasszonyom furcsa zavaromat a megindultságommal magyarázták. Ó, miért nem maradtak a dolgok annyiban? Vagy miért nem menekültem el a dráma elöl? Mert a dráma, a hosszú, végtelen dráma bekövetkezett három hét múlva. Ez a három hét! Tele hihetetlen és elképzelhetetlen kínnal, amikor minden csók, amit menyasszonyomtól kaptam, mintha azt tanácsolta volna nekem, hogy vegyem a lábam a nyakamba és fussak, tűnjek el a nagyvilágba.
Lám mily hitvánnyá tesz bennünket a nő – a hús után való vágy! Mert a szívét csak annyira becsüljük, mint a félretaposott cipőket és lelkét se tartjuk többre a hal kopoltyújánál, amelyet haltisztítás közben eldobunk. A hiúságunk csak arra ösztökél, hogy bírjuk a nőt, hogy mint pékek dagasszuk a testét hajrázva, a gyönyör torokhangú sikongásával és hörgésével. Csak ne lennék gyáva, csak ne félnék, hogy meghülyülök - kiherélném magam és annyi vágy és baj okát egyszerűen odadobnám az éhes kacsáknak.
Ez a dráma a menyegzővel kezdődött.