Dzsinn a szamovárból 2.rész

A rózsafagylalt lassan teljesen elolvadt, Scsorin arcán lassan kisimultak a vonások, megszelídültek, nagyon nyílt, fénylő, de kérdő szemmel tekintett rám.
- Mi a baj? – kérdeztem.
- Baj az nincsen, az üzletem sem megy éppen rosszul, de ebben a pillanatban nagyon bosszankodom.
- Eddig úgy láttam ritka dolog nálad, no és miért bosszankodol? Kevés a citrom?
- Nem a citrom, hanem a becsületes svihák, az kevesebb lett.
- Hisz ez ellentmondás: a svihák az nem lehet becsületes.
- Azt hiszed? No, én tudok egyet.
Scsorin előrehajolt és mereven nézett a földre. Éreztem, hogy komolyan beszél és kíváncsi voltam a folytatásra. Noszogattam bökje már ki, mit akar.
- Nem mondanád meg nekem, hogy miért van szükséged egy ilyen svihákra?
- Azért, hogy elkísérjen pénteken az edamai vásárra. Tulajdonképpen nem is a magam számára kell, de a dolog egyre megy. Tudod, a vásárra eddig mindig a cukrászinas kísért el, egymás mellé szoktunk telepedni, ő fánkot sütött. A parasztok fánkot esznek, megszomjaznak, és ekkor itt vagyok én a limonádémmal, szükség esetén egy marék só a tésztába. Nos, a cukrászinas nem ér rá, a helyettese már megvan a kis Pirinka, de ő nem hagyhatja ott a sütőkemencéjét, kell valaki még, aki összeszedi a kopejkákat. Már napok óta keresem ezt a becsületes svihákot. Azt hiszem egyre kevesebb a remény.
- És jó vagyok én arra, hogy én legyek az a becsületes svihák, akit keresel?
Scsorin felemelte a fejét.
- Komolyan beszélsz?
- Sviháki becsületszavamra! Elkísérlek benneteket!
Azt akkor még nem tudtam, hogyan teszem magamat szabaddá a hét végére. Az építőtábor szállásterülete nem volt lezárva, de a táborparancsnok engedélye nélkül ilyen hosszú időre nem távozhattam csak úgy ukmukfuk. Azt pedig, hogy egy vásári csalónak segédkezem több mint száz kilométerre az ifjú kommunisták táborától, nem mondhattam a szilárd, és tiszta kommunista erkölcs védelmezőjének.
Végül a francia mérnöknő sietett segítségemre, aki írásban kérte a parancsnokot: hétvégére küldjön az északi ellátóbázisra fontos vizsgálati eredményekért. Mielőtt utamra engedett a bögyös, negyvenes hetéra, logarlécével a fenekemre paskolt és kikötötte: ha visszatértem, az elmaradt órákat duplán számon kéri.
Nem mondtam meg a barátomnak milyen súlyos árat kell fizetnem az ő néhány kopejkájáért, ennek ellenére jókedvűen tértünk be indulás előtt a szófukar görög Panagulis boltjába. A rosszul kivilágított bolthelyiség egyik szögletébe telepedtünk
- Rosszul megy az üzlet. Nincs meleg, így a limonádénak sincs keletje. Megeszem, amit spóroltam, és a maga cukrát is. Ugye értjük egymást? Ez egyszer még nem fizetek, jó lesz? Úgy csináljuk, ahogy szoktuk: ha meghalok, maga veszít tíz kopejkát.
A kereskedő fukar volt, de jó emberismerő. Egy kézszorítással, mely éppoly száraz volt, mint maga az ember, megadta a hitelt.
Kint az utcán Scsorin odaköszönt valami távoli ismerősének, szóviccet csinált és elkezdett fél lábon ugrándozni, a fülembe súgta
- Becsaptam a görögöt, becsaptam.
- Nem csaptad be: fizetni fogsz!
- Igen fizetni fogok, ha meg nem halok. De ha meghalok az ördög fog neki fizetni.
- Ha meghalsz az más, de ha azt mondod becsaptad és nem fizetnél, becstelen lennél.
- Talán az is vagyok.
- Most engem akarsz becsapni, te nem vagy becstelen.
- Sajnos az vagyok!
Tovább akart menni, de én megmarkoltam a kabátját, visszatartottam és fojtott hangon lihegtem
- Maradj! Meg kell mondanod az igazságot! Két embert látok benned, melyik az igazi? A jó vagy a rossz?
- Nem tudom. - durván kitépte magát a kezemből.
- Hagyj békét! – kiáltotta dühösen. De egy kicsit később, mivel azt hitte megsértett, hozzátette
- Majd megmondom, ha benő a fejed lágya.
Megcsókolt és délig, az indulásig elváltunk.
Összeszedtem egypár dolgot, aminek szükségét éreztem aztán siettem a Milisin utcába. Az utca összes szomszédasszonyának jelenlétében érkezett meg Scsorin taligájával, amelyen rajta volt egész felszerelése: a víztartónak használt hordó, a limonádés hordócska, a cukor, citrom, poharak stb. A cukrászda előtt az inas segítségével felrakta a fánksütéshez szükséges szerszámokat: egy asztalt, egy kis kályhát, egy nagy üstöt, két zsák lisztet, több kanna olajat és egyéb kellékeket.. Beszereltek a taligába egy három személynek való ülést is, végül egy girhes lovat kötöttek elé és útnak indultunk a fánksütő lányért. Barátom, hogy megkíméljen a nézők gúnyolódásától nagy ponyvát terített rám.
Pirinka az orosz filmekből jól ismert parasztlányka volt: fiatal, tejfölösen szőke, hosszú hajjal, nőiességében kifejlett, a buzakévéket röptében elkapó, örökké csacsogó madárka. Scsorin szerint igen öntudatos, a férfiakat csak vízhordásra tűrte meg maga körül,szüzességét pedig nagyanyjai felügyelték.
Amikor kasmírkendőjével a fején, olcsó szövetblúzában, zsebkendőjével a jobb kezében, baljával kissé felemelte a szoknyáját és a bakra közénk furakodott nem igazán értettem barátomat, miért éppen erre a szívdöglesztő lánygyermekre esett a választása. Tapasztalatom szerint az ilyen lányka csak port kavar az úton.
Mielőtt a limonádés barátom a lóra csapott volna ostorával, megkérdeztem
- És meddig tart az utazás Edamáig?
- Egy nap és két éjszaka a szekérút, aszerint, hogy a ló lépésben megy vagy trappban és, hogy milyen a bor a kocsmákban. – felelte a nemcsak kívánatos, de okos Pirinka még mielőtt Scsorin megszólalhatott volna.
Az országúton döcögő taligán ott kuporogtunk hárman, a barátom most éppen lépésben hajtotta a lovat, a lány orosz dalokat énekelt, én pedig reszkettem, de nem a hidegtől. Talán félelemből? Az életnek e két nemtője között szorongva, azért remegtem, mert a végzet leheletét éreztem, a sorsomat, mely nemcsak az edamai vásár felé hajt most, hanem életem nagy vására felé is, pedig még alig kezdtem élni.
Sokáig mentünk a viharos alkonyat visszfényében az országúton, mely nyílegyenesen húzódott a fák, szántóföldek között. Amikor Pirinka végre elhallgatott, Scsorin zendített rá, siránkozó hangon egyre énekelte örmény nótáit. Sokáig hallgattam mindkettőjüket, semmit nem értetem énekeik szövegéből, de mindent kiéreztem dalaikból. Lassan befedett bennünket az éjszaka.
Az úton falvak, és majorok bukkantak fel, új falvak és új majorok, nyomorult, sötét fészkei bánatnak vagy boldogságnak, melyről nem tud a világ. A kocsira akasztott lámpás fényében, mely reszketegen imbolygott ide-oda, az orosz falusi nyomorúság éji látományai merültek fel, megvilágosodtak, aztán eltűntek örökre: dühösen ugató kutya, függönydarabka, mely egy kis ablak elöl húzódott félre, öreg kunyhók, az időtől megfeketült, omladozó tetővel, törött kerítésű udvarok.
Körülbelül kétóránként Scsorin megállt egy-egy kocsma előtt, megtörölte a ló szemét, meghúzta a fülét, ráakasztotta az abrakos tarisznyát, rátette a takarót, és aztán Pirinka és az én kíséretembe zajosan bevonult a kocsmába. Benn hangos volt, léha és hencegő, tréfás nevekkel szólította az embereket, és némelykor megengedte magának azt is, hogy barátságosan rácsapjon egy-egy parasztember sipkájára. Azután rendelt egy liter bort és egy poharat, elkérte a kocsmáros dohánytálcáját – előbb persze megbizonyosodott afelől, egyáltalán érdemes e – cigarettát sodort, és köszönet helyett komoly arcot vágva a földre ejtette a szelencét. A kocsmáros sietve a dolgára, már nem is látta többé.
Micsoda egy csirkefogó, és mennyi lármát csap, csak verést ne kapjunk, gondoltam magamban. Ez a lárma valahol csendet akar teremteni, ez valamit takarni akar, csak azt nem tudtam, hogy mit. Annyi bizonyos ez az ember rejteget valamit.
Hétórai út után, melyet majdnem mindig lólépésben tettünk meg, a taligán elcsigázottan, éjfél felé beértünk egy nagy faluba. Finom eső szitált, és nem lehetett egyebet látni, csak az őrjöngve csaholó kutyafalkát, mely dühösen támadta a lovat. Scsorin kíméletlenül közéjük csapott az ostorral, és biztos kézzel hajtott egy kapu felé, melynek a ló fejjel nekiment, úgy, hogy majdnem bedöntötte. Még a bakról kiáltotta
- Golovin!...Golovin!
És amikor hosszú várakozás után végre megjelent egy fekete árnyék, hogy kinyissa a kaput, tréfásan káromkodva hozzátette:
- Azt a húsvétevangéliumosszentapostolát! Tán azt akarod, hogy esővízből csináljunk fánkot és limonádét? Nyisd ki hamar, te vén lókötő!
Az ember, akihez ezt a megszólítást intézte, motyogott valamit a fogai között, és megfogta a lovat a kantárszárnál. Kifogták az állatot, a taligát pedig betoltuk a színbe. Aztán beléptünk, persze a kocsmába, ami ugyanolyan volt, mint a többi, itt is jókat ehettek, meg ihattak, jókat mondhattak és rosszat, aszerint, hogy milyenek voltak az emberek, milyen korúak, és főleg aszerint, hogy milyen volt itt a bor.
Scsorin mivel üres volt a helyiség csak röviden nyilatkozott:
- Vacsorázzunk meg jól, de ne pazaroljuk az időt fecsegéssel. Megpihenünk hajnalig, és tovább megyünk. A nehezebb részén már túl vagyunk. Holnap reggel, pihent testtel és pihent ésszel, mikor a folyó mentén haladunk előre, majd mesélgetünk egymásnak, és nézzük, hogyan kel fel a nap: mert szép időnk lesz holnap.
Rántottát szolgáltak fel neki, tizenkét tojásból, füstölt szalonnát, túrót, és olyan bort, amitől az embernek kedve kerekedik, hogy ha lett volna, kalapját is kipenderíthesse az ablakon. Pirinkával mi kevesebbel is beértük. A koccintás közben Golovin megkérdezte Scsorintól:
- Ugye, az edamai vásárra mégy?
Scsorin igenlően bólintott, Golovin tréfálkozva folytatta:
- Még mindig szaharint használsz cukor helyett és citromsavat citrom helyett?
Scsorin a szeme közé nézett, lenyelte a falatot, ami a szájában volt, azután nyugodtan mondta:
- Hát te vén disznó, még mindig spirituszból és kútvízből kotyvasztod a vodkát, hogy megmérgezd a parasztot és meghizlald a pénzeszacskódat?
A viccelődés végén felkeltünk, a gazda gyufát és gyertyát vett elő, és felvezetett bennünket a padlásra, melynek felső része félig volt tömve szénával. Egy óriási gyékényt terítettünk a padlóra, és úgy ahogy voltunk, ruhástul, Pirinkástúl rávetettük magunkat nehéz gyomorral és kissé kábultan a bortól és a fáradtságtól. Öt perc múlva mind a hárman aludtunk.
Nem tudtam hány óra van, de a sötét éjszakában egyszer csak azt éreztem, hogy egy kéz megérinti a vállamat és aztán az arcomat. Amikor álomittas szememet egy pillanatra felnyitottam, alig emlékeztem rá, hogy egy idegen padláson vagyok. Megpróbáltam újra elaludni. De mi ez? A kéz újra végig simít rajtam, és ugyanakkor egy forró csókot éreztem a jobb arcomon. Egészen felébredtem, csendben maradtam és elmélkedni kezdtem. Mi az ördögöt jelentsen ez? Igyekeztem pontosan visszaemlékezni hogyan is helyezkedtünk el a gyékényen: Jobb kéz felől a limonádés barátom, balra egész távol tőlem Pirinka. Hogyan? Scsorin megcsókolt?
Kínos gondolat vert gyökeret az agyamban, olyan kínos, hogy rögtön szabadulni igyekeztem tőle. Bizonyára csak álmodom. Lehetetlen.
Egy pár perc múlva éreztem, hogy Scsorin keze többször egymás után a mellemhez nyúl. Megdöbbenve, fojtott hangon, de mégis elég hangosan megkérdeztem:
- A tárcámat keresed? Tudod, hogy nem dohányzom!
A limonádés felkönyökölt, megfogta a karomat és izgalomtól reszketve súgta a fülembe:
- Hallgass!
- De hát mit akartál? Te csókoltál meg az imént? – emeltem fel a hangomat.
- Hallgass! Ne kiabálj! – és erősen belecsípett a karomba.
Néhány percig csend és rettegés uralkodott, aztán hirtelen Pirinka megszólalt, törökül beszélt, röviden kérdezett valamit Scsorintól. Többször szót váltottak aztán indulatosan veszekedni kezdtek. A koromsötét éjszakában élesen csattogtak a haragos szavak. Amikor Pirinka oroszra váltott Scsorin betapasztotta nagy tenyereivel a száját:
- A szüzmáriádat, törökülj beszélj, nehogy megértsen egy szót is.
Kettétörtem a civakodást:
- Scsorin! Miért tetted ezt?
- Hogy miért? Hát azért édes barátom, mert becstelen vagyok! Mondtam már neked.
- Ez több becstelenségnél: ez természetellenes bűn.
Scsorin nem válaszolt. Cigarettát sodort, az arca a felismerhetetlenségig megváltozott. Szája és orra megnyúlt, a szeme beesett, a bőre színe kísérteties volt.
Kint kutyaugatás, kakaskukorékolás töltötte meg a levegőt és a hajnalt.