Dzsinn a szamovárból 28.rész

Hosszú kerülőúton, Kazim effendi ahogy Bukharába ért friss szerzeményeivel, Mirát valami hárembe zárta, Scsorint pedig mint nemes jótevője, a gaz kéjenc, arra kényszerítette, hogy engedelmeskedjen akaratának, és megrontotta egész életét. Mira örökre elveszett, bár öccse két esztendeig tartó fogságból kimenekülve, mint vándor szálepárúsító, tizenkét éven át kereste őt.
A városban Alim emír leszármazottja, egy bizonyos Merdah nevű nagyúr – aki a szovjetek által elűzött emír egyik fiának adta ki magát – uralkodott. Bár politikai hatalma nem volt, a társadalmi és kulturális életben mindenki az ő alattvalójának, és nem a szovjetekének tartotta magát. Sztálin életében nem sok vizet zavart, mert igen szigorúan felügyelték tetteit, de a nagy vezér halála után, rövid idő alatt gyökeresen megváltoztak a dolgok. Moszkvától oly távol, a helyi szovjetvezetők, akik egykoron maguk is az emír alattvalói voltak, nem igazán jöttek tisztába a szovjethatalomban szokványos utódlás kérdéseivel, Sztálinnak ugyanis már nem volt fia, csak lánya. Zavargások törtek ki, és bár Merdah háttérben maradt, mindenki az újdonsült emír visszatéréséről beszélt. A helyi kommunista vezetők a nyugalom érdekében meg is egyeztek vele, így lassan olyan helyzet alakult ki, hogy nem is egy népi köztársaságban, hanem egy török szultanátusban érezhette mindenki magát. Merdah helyreállította Bukhara egykori nagyságát, fontos kereskedelmi, gazdasági központtá emelkedett újra. Történetünk idején, korát és beteges voltát kihasználva, egyik, nemrégen a Díván tagjai közé lépett főtanácsadója kormányozta alattvalóit.
Kazim effendi az ő távol-keleti megbízottja volt, aki félhivatalosan a kínai árucserét szervezte, de akkoriban Kínával már semmivel sem lehetett kereskedni, valójában a Szibériában akkoriban felfedezett drágakövek érdekelték. Az Angarán és a Bajkálon hajózgatott alibiből, egy-két mongol kereskedő falazott neki, akik Kínából csempésztek ki ezt-azt, főleg lőfegyvereket, petárdákat. Időnként visszarendelték Bukharába, így került Scsorin, nővérével ebbe a városba. Barátom ezekről az időkről így beszélt
- Miután nővéremet elválasztotta tőlem, sokáig szomorúság töltött el. Ezt látva, és hogy vágyait minél előzékenyebben kiszolgáljam, bizonyos szabadságot biztosított számomra. Azt gondolhatta: olyan messze kerültem szülőföldemtől, hogy a selyempárnák közül úgy sem találnék haza, és annyira elesett vagyok, hogy pártfogó nélkül egy percet sem tudnék egyedül létezni, meg Mira nővérem utáni vágyakozás is lebéklyóz. Sokáig szövögettem tervemet a szökésről, mígnem egy alkalommal, újra Szibériába kellett utaznia. Engem nem vitt magával, talán mert már megunt, és új, friss „húsra” vágyott, ez soha nem derült ki számomra, akkor éppen szerencsémre. Ekkortájt tizenöt év körül lehettem, egy szolgát sikerült lefizetnem, oly annyira, hogy maga is elmenekülhetett a büntetés elől. Szép voltam és buta, olyan ruhát hordtam, mint valami felcicomázott fiatal török herceg. Öltözetem egymagában felért egy szép paripa árával. Ezt elrablóm maga állapította meg. Aztán ott volt még az órám, mely egyenesen az én számomra készült az emír órásánál, a gyűrűk, amelyekkel minden ujjam tele volt, a teljes aranyhímzéssel fedett fezem, végül a sok ezüstrubel, amely megtöltötte mindkét zsebemet, úgy, hogy súlyuk lefelé húzta nadrágomat. De ahhoz, hogy az ember élni tudjon, még más is kell, nem csak pénz. Nagy fájdalom volt lelkemben és még nagyobb naivitás a szívemben, s ez a kettő olyan erős zsarnok, aki mindig győzedelmeskedik a szív emberén. Azt hittem, hogy az emberek, ha szabad leszek, segíteni fognak anyám és Mira felkutatásában, és én minden áldozatra kész voltam, hogy megtaláljam őket. Kész, még a testem feláldozására is, mely most már meg volt rontva, és hozzá volt szokva egy új állapothoz, mert mindenhez hozzá szokunk az életben, és a bűnhöz még könnyebben, mint bármi más dologhoz, ami kezdetben rossz. Olyan boldog voltam, amikor csodás módon kimenekültem arany börtönömből. Már nem féltem zsarnokomtól. Nekieredtem és összevissza rohantam Bukhara piszkos utcáin végig, számtalan rühös kutyának a farkára tapostam, nekimentem a szálepárusoknak, fellöktem a vak koldusokat és a nargilészívókat a járdán. A sok új látnivaló és a váratlan szabadság teljesen megzavart. A járókelők azt hitték, hogy bolond vagyok. Egy török megállított, tiszteletteljesen köszönt, nevetnem kellett a ceremóniás udvariasságon, mellyel azt mondta
- Legyen szabad nagyságodat, négyhírű nevű, nemes bej fiát figyelmeztetnem, hogy atyja méltóságával nem egyeztethető össze az ilyen szórakozás. Mi a neve nagyságodnak? És hol a nevelő mestere?
- Mi az a „nagyhírű neve”, és mi az a „nevelő mester”? – kérdeztem, felhúzva nadrágomat, mely térdemen alulra csúszott. Aztán hátat fordítottam neki. Minden gondtól és minden kényszertől szabadnak éreztem magam. Elhatároztam, hogy lovagolni fogok, és kiválasztottam egy szép lovat. A tulajdonos előzékeny és udvarias volt. Segített a felszállásnál, és hozzám igazította a kengyelt. Csakhamar észrevette, hogy nem tudok lovagolni, és hogy utam céljával sem vagyok tisztába, megmutatta, hogyan kell bánni a gyeplővel, és megkérdezett, hogy hová akarok menni.
- Mindenüvé! – feleltem, és felágaskodtam a kengyelben.
- Mindenüvé? De hisz kegyelmességed nem mehet mindenüvé egyszerre. El kell határoznia, hogy melyik utat választja.
Miután megadtam a séta célját, a városból kifelé tartottunk, a csodás érzéstől elfejtettem, hogy ki vagyok, elfelejtkeztem az emberről, aki a lovat kötőféken vezette, és egy szót sem szólt, ahogy én sem intéztem hozzá egyetlen kérdést sem, nem nyitottam fel a számat egyszer sem ezen a felejthetetlen úton. Mint valami álomban, úgy éreztem meg, hogy a ló egyszerre megállt, és egy ismeretlen nyafogó hang mondja:
- Effendi, késő van. Nemsokára éjszaka lesz. Éhes vagyok, és éhes a ló is. Parancsolja, hogy hazavezessem nagyságodat?
Megértettem, hogy le kell szállnom. Tudtam, hogy fizetni kell, kivettem a zsebemből egy ezüst rubelt, és átadtam a ló tulajdonosának, de fogalmam sem volt, sem a pénznek, sem azoknak a dolgoknak az értékéről, amelyek az élethez kellettek.
- Három kopejkába kerül – mondta az ember - nincs véletlenül három kopejkája?
Gépiesen még két rubelt adtam neki.
- De nem, effendi, mondom, hogy igen sokat tetszik adni, nem hiszem, hogy lesz pénzem visszaadni.
- Nos, hát akkor tartsa meg a pénzt – mormoltam.
- Jaj, azt nem teszem. Ennyi pénzt csak egy hét alatt keresek én.
- Nem tesz semmit, tartsa meg.
- Allahra mondom, nem!- kiáltotta. – Nagyságod hatalmas atyjának joga volna, hogy levágassa a fejemet! Nem! Nem!
Visszaadta a pénzemet, többször meghajtotta magát, lovára ült és eltűnt.
Egyedül maradtam a homokos úton, szemem mohón itta magába a keleti mesék fantasztikus képeit: paloták és a ciprusok árnyékát, melynek rajzát a hunyó nap visszfénye vetítette és nyújtotta szemmel láthatólag mind hosszabbra.
Ilyen szép hát a föld?
De hol vagyok, Hol egyek valamit? Hol aludjak? És hol vannak ők, Mira és mama?
Hol keressek melegséget, szeretetet?
Scsorin a városhoz vezető magányos úton sírta el nyomorúságát, mely ki volt szolgáltatva a kegyetlen életnek. Erről így mesélt
- Sem a sok ezüst, mely a zsebemet nyomta, sem a drága gyűrűk, melyek minden ujjamon díszelegtek, sem az a hercegi óra nem tudtak tanácsot vagy csak egy kis vigasztalást is adni. Mindenkorra elvesztették becsüket szememben. Odaadtam volna mindenemet, még az ingemet is annak, aki megmutatja, nem Mirat és az anyámat, hanem csak egyetlen fürtjét a hajuknak, mert ennek látása erősebbé tett volna, mint ezek a megbecsülhetetlen drágakövek.
Egy fordulónál hirtelen erős világosság ütötte meg a szememet. Két futár két fáklyával a kezében, gyorsan haladt el mellettem, és egyszerre kiáltotta
- Helyet! Helyet!
Alig volt annyi időm, hogy kitérjek az előkelő fogat elől, mely elrobogott mellettem, mikor csattant az ostor, és erős fájdalmat éreztem nyakamon és homlokomon. Földre rogytam, arccal a földre. Apám durvaságai óta nem éreztem ilyen fájdalmat. Valaki felültetett, és a hold világosságánál egy arcot pillantottam meg. Egy öregember volt, átöleltem a nyakát – piszok, meg dohányszaga volt – és kértem, segítsen megtalálni anyámat és nővéremet
- Segítsen nekem megtalálni őket, mert boldogtalan vagyok! Magának adom az összes ezüstöt, ami a zsebemben van, a gyűrűimet, az órámat, a ruhámat.
- Allah nevére, ne sírjon! Jöjjön velem.
Egy félóráig mentünk, ő hallgatagon, én pedig teljesen kimerülve. Eddig az estéig még sohasem gázolt lábam annyi sárban, szemem még sohasem látott olyan piszkos városrészeket, annyi rettenetes nyomort. Végre valami kamrafélébe vitt, ahol nem volt egyéb, mint egy fekvőhely és egy vizeskorsó, mindkettő a földön.
- És most mondja el nekem a történetét. – mondta.
Elmondtam egész történetemet, röviden, de semmit se titkolva el, anyám házától kezdve ideérkezésemig. Ezután ledőltem, mint egy fatuskó, és láttam, hogy jótevőm egy sarokba húzza meg magát, és engem néz, reméltem segítségemre lesz szeretteim felkutatásában.
Másnap korán felébresztett.
- Indulni kell!
- Hogy megkeressük Mirát?- kérdeztem gyorsan.
- Nem, gyermekem, nem azért, hogy megkeressük Mirát, hanem, hogy soha többé ne találkozzunk, mert a maga ezüstje, a maga ékszerei, a maga ruhája szerencsétlenséget hoznak. Allah óvja meg útjain!
Becsukta az ajtót, ott hagyott és eltávozott. Ettől a perctől fogva az első lépés, amit tettem, egyenesen az örvénybe vitt.
Nem tudom, micsoda gyerekes elgondolás sugallta nekem azt a kényszerképzetet, hogy anyám még mindig kezelteti arcát és szemét valamelyik kórházban. Ebben az irányban kellett tehát megkezdenem a kutatást. Minden járókelőtől azt kérdeztem merre van a város központja. Mindnyájan a Ljabi-hauz-hoz küldtek, ahova tizenegy órakor érkeztem meg.
Mivel olyan éhes voltam, hogy alig álltam a lábamon, valami ennivaló után néztem, arra indultam, ahonnan jó ürüsült-szag jött felém. Az egyik saroknál, kis bódé előtt egy ember állott, szította parazsat egy rost alatt, melyen nyársra szúrt kis darab húsdarabok sültek. Fején fez, inge nyitva bronzszínű szőrös mellén, így járt-kelt bódéja körül, forgatta a szemét, és kiabálta az utca népe felé:
- Kebab! Kebab!
Beléptem a bódéba, ahol nem volt senki, kenyeret kértem és pecsenyét. Piszkos faasztalról körülbelül fél font kenyeret faltam be, meg három kisnyársnyi húst, és vizet ittam hozzá. Aztán egy marék ezüst- és rézpénzt vettem ki a zsebemből, és szabad választásra ajánlottam fel neki:
- Vegye ki, ami az ételért italért jár.
Az árus visszahőkölt, végignézett rajtam, fürkésző szemmel az ajtóra tekintett, aztán gyorsan kivett egy ezüstrubelt a kezemből. És gyorsan zsebébe csúsztatta. Mikor kimentem azt gondoltam magamban: „Valamelyik a kettő közül: vagy drágább egy ebéd, mint egy egész napi lovaglás, vagy pedig ez a lókötő nem fél attól, hogy hatalmas atyám levágatja a fejét!”
Ezután így gondolkoztam: okosabb dolog a nagyokhoz, az előkelőkhöz fordulni, azoknak nincs szükségük rá, hogy meglopjanak, és nem félnek az ékszereimtől és ezüstjeimtől. Okoskodásom helyes volt!
A tér egy nagyobb kávéháza felé irányítottam lépéseimet. De mielőtt beléptem volna, lábamat egy cipőtisztító ládájára tettem, ahogy ezt egy csomó embertől láttam, akinek cipője sáros volt, mint az enyém. Jól megfigyeltem, milyen pénzdarabot dobnak a cipőtisztítónak, és úgy, mint ők, én is a legkisebbet adtam, egy rézkopejkát. Azután ragyogó cipővel beléptem a kávéházba. Óriási hangzavar, kocka és csattogó fatallérok lármája csapta meg a fülemet. Alig volt szabad hely az asztaloknál, ahol mindenki valami játékot játszott, valóban itt csak előkelő emberek voltak, civilek és katonák. Milyen kellemes dolog – gondoltam – ha az embernek csak jónevelésű emberekkel van dolga! Sokkal jobban érzi magát, mint a szegények között. Találtam egy szabad helyet, két sakkozó mellett. Az egyik tiszt volt a másik civil. Teljesen elmerültek a játékban. Rokonszenvesek voltak nekem, különösen a mellettem ülő tisztnek az arca. Nagyon keveset beszéltek, de igen választékos orosz nyelven, ami nagyon tetszett nekem, de egyben félelmet is keltett, mert Kazim effendi is nagyon finoman beszélt. De a tiszt egyenruhája megnyugtatott. Minden bevezetés nélkül megszólítottam:
- Bocsánat uram, nem tudja….?
Felemelte mutatóujját, és anélkül hogy rám nézett volna elvágta a szavamat. Tovább próbálkoztam:
- Bocsánat uram, nem tudja, hol ápolják az olyan embert, akinek kiverték a szemét?
- Kinek verték ki a szemét? És ki verte ki? – ordította a tiszt.
- Az… az anyámnak. – dadogtam.
A tiszt dühösnek látszott. Barátja felé fordult, és bosszankodva ismételte szavaimat, majd:
- Te értesz ebből valami Ottakir?
- Igen, igen. – felelte a másik -, de közelebbről kellene megvizsgálni a dolgot, és nem itt.
Arcomat megsimogatva, hozzátette:
- Előbb erről a gyermekről kell gondoskodni. Gyerünk innen.
Kint kocsit hívott, és mind a hárman beleültünk. Ottakir bej kapujánál szálltunk le, a tiszt elbúcsúzott barátjától. Rám csak egy szigorú és rosszalló pillantást vetett, csak több év múlva találkoztam újra ezzel az emberrel.
Keményen ítéltem meg, és gyermeki szeleburdiságomban azt mondtam a bejnek:
- Büszke ember a barátja.
- Igen, kissé büszke, de jószívű.
Hathónapi édes remény és keserű csalódás, korlátlan szabadság és fényűző élet követte ezt a második és utolsó találkozásomat a szépszavú, előkelő emberek nemeslelkűségével.