Dzsinn a szamovárból 24.rész

Sztálin halála után új világ kezdődött a Távol-Keleten is.
Scsorin apja visszakapta szőrmekikészítő üzemét, most már újra tulajdonosként igazgathatta. Scsorin pedig serdülőkorba jutott. Számára úgy tűnt anyja és húga visszatért valami régi elfoglaltságukhoz, mert egyre többször hallotta annak a muzsikának a hangját, amelyet anyja hasában kezdett megismerni.
Ezekre az időkre így emlékezett
- Serdülőkorom éveiből egy kegyetlen apára emlékezem, aki mindennap megverte anyámat, anélkül, hogy értettem volna, miért teszi. Anyám gyakran volt távol hazulról, mielőtt elment verést kapott, és mikor hazajött, újra megverték. Nem tudom vajon azért kínozták-e távozáskor, hogy menjen el, vagy, hogy visszatartsák, sem azt, hogy hazajövetkor azért bántották-e, mert kimaradt, vagy pedig azért, hogy egyáltalán ne jöjjön vissza többé.
Az anyám mellett Míra nővérem sírt, aki négy évvel idősebb volt nálam, és akit szerettem. Olyan szép volt, hogy egész nap mellette voltam, hogy egész nap bámulhassam. Reggeltől estig díszítette magát, és anyám ugyanezt csinálta, mert éppolyan szép volt, mint a lánya. Mikor ezt a hosszú műveletet befejezték, megcsókolták egymást, gyöngéd szavakat váltottak, és aztán engem kezdtek öltöztetni. Amikor ez is megvolt, kézen fogtuk egymást, görög vagy török táncokat lejtettünk és csókolóztunk. Így egymás közt egész külön családot alkottunk. Apám esténként jött haza. Munkahelye a város ellenkező oldalán volt a Porucsinó negyedben, mi a Gorkij utcában laktunk. Egy egész város választott el bennünket, meg valami más is.
Anyámnál egész nap nem csináltunk semmit, mulattunk. Télen teát ittunk, nyáron édes frissítőket szürcsöltünk, csemegéket ettünk, nargilét (vízipipa) szívtunk, festettük magunkat és táncoltunk. Szép élet volt!
Apám, ha váratlanul berontott a mulatságba, elverte anyámat, ökölcsapásokkal traktálta Mírát, és botját a fejemen törte el. A két szerencsétlen nő ilyenkor hóhéra lába elé vetette magát – átkarolta és könyörgött neki, hogy csak az arcukat kímélje. Milyen szép is volt ez a két nő. Hajuk olyan volt, mint a fekete folyam, és térdig ért, bőrük fehér, szemük, szemöldökük és szempillájuk fekete, mint az ébenfa. Azért voltak ilyen szépek, mert, anyai ágról három különböző faj oltódott beléjük, török, orosz és a görög, aszerint hogy Allah milyen férfiak képében járta a vidéket, a fekete pusztaságot. Anyám tizenhat éves korába szülte első gyermekét, de mikor én világra jöttem, senki nem hitte volna, hogy már három gyermek anyja. És ezt az asszonyt, aki arra volt teremtve, hogy dédelgessék és csókolják, mindennap véresre verték. Ha azonban apám nem is halmozta el gyengédséggel, szeretői fényesen kárpótolták, és sohasem tudtam meg, vajon kezdetben anyám csalta-e meg apámat, és ezért kapott verést, vagy pedig apám kezdte azzal, hogy kínozta anyámat, aki ezután hűtlen lett hozzá. Bárhogy is legyen a hejehuja sohasem szünetelt nálunk, az öröm kurjantásai állandóan váltakoztak a fájdalom sikolyaival, és alig, hogy véget ért a püfölés, máris újra felragyogott a nevetés a könnyekben fürösztött arcokon.
Én őrt álltam, és édes süteményeket majszoltam, miközben az udvarlók, akik különben elég tisztességesen viselkedtek, benn törökösen a szőnyegen üldögéltek, énekeltek és táncoltatták a nőket, keleti nótákra, melyeket kasztanyetta és csengettyűs dob kíséretében gitáron játszottak nekik. Anyám és Mira, selyemruhában, felgyúlva a tánc élvezetétől, járták a zsebkendőtáncot, forogtak, perdültek, a szédülettől a kábulatig. Azután lángoló arccal lehullottak a nagy párnákra, behúzták lábukat hosszú szoknyájuk alá és legyezgették magukat. Finom likőröket ittak, és illatos füveket égettek. A férfiak fiatalok voltak és szépek, mindig barna vagy fekete hajúak. Elegánsan öltözködtek, kis kipedert bajuszt és nagyon gondozott szakállt viseltek, sima vagy göndör hajukból pézsmával szagosított mandulaolaj erős illata áradt. Törökök voltak vagy görögök és némelykor, de ritkábban oroszok is, mert a nemzetiség nem játszott semmiféle szerepe, csak az volt a feltétel, hogy a gavallérok szépek és fiatalok legyenek, finomak és diszkrétek és ne nagyon türelmetlenek.
Az ablakpárkányon kellett ülnöm, hogy megakadályozhassak minden meglepetésszerű rajtaütést. De hívatásom betöltése közben rettenetes harc játszódott le szívemben, kötelességem és féltékenységem között.
Féltékeny voltam, vadul féltékeny. A ház falakkal körülvett nagy udvar végében állott. Ablakainak egy része erre az udvarra nyílt, a hátulsó ablakok pedig annak a magasan kiugró térnek a széle fölött lebegtek, mely alatt a kikötő terült el. A háznak csak egy bejárata volt, az udvar felöl, de amikor szökésre került a sor, akkor bizony az ember nem válogatós, és ha a töltés beszélhetett volna, haj, de mennyi gavallért látott már legurulni lejtőjén. Ott ültem az ablakfába kapaszkodva, néztem a lámpát, mely egész éjjelen át égett a kapu felett, és hegyeztem a fülemet, hogy nem csikorog-e a rozsdás kapu. De fél szemmel mindig a belső mulatozást is akartam figyelni. Anyám és Mira olyan szépek voltak, olyan karcsúak szoros fűzőjükben, hogy derekuk egy gyűszűn keresztül fért volna, dagadó mellük, mint két kerek dinnye, hajuk szétbontva hullott meztelen vállukra és hátukra. Homlokukat bíborszalag fogta körül, és hosszú pilláik ördöngösen táncoltak fel-alá, mintha éleszteni akarták volna szemük tüzét, melyben a vágy lángja lobogott. A vendégek nagy ambíciójukban, hogy tessenek a nőknek, mindenféle szamárságot összefecsegtek, és gyakran nevetségessé váltak. Így egyszer valamelyik bókolni akart anyámnak, és azt találta mondani: „a vén tyúkból főzik a legjobb levest”. Szegény anyám nagyon megsértődött, legyezőjét az otromba fráter fejéhez vágta, és sírni kezdett. Egy másik vendég dühösen felugrott helyéről, és megvetően leköpte. Hajbakaptak, felborították a nargilékat, feldúlták a szobát. Mi meg nevettünk, hogy belékönnyezett a szemünk. Hogy kibékítse az ellenfeleket, anyám megcsókolta mind a kettőt.
Az öleléseket, csókokat egyébként a legkülönfélébb dolgok jutalmazásául osztogatta. Csók járt egy szép dalért, egy sikerült megjegyzésért, egy mulattató játékért, úgyszintén ha arról volt szó, hogy egy duzzogót fel kell vidítani, egy sértő szót el kell felejteni, vagy ha a dühös féltékenységet le kellett csillapítani. Mira viszont más tekintetben tűnt ki. Tizennégy éves kora óta testileg nagyon fejlett volt, és két évvel idősebbnek látszott. Kicsit hajlott orrocskája volt, kiugró álla, arcán két kis gödröcske, melyben a szerelem istene majdnem szimmetrikusan két kis lencsét ültetett el, szeles és éles nyelvű, bűbájos leány volt, aki csalafintaságaival, csipkelődéseivel, tréfáival állandóan bosszantotta szerelmeseit és engem. Amazok többet szerettek volna kapni, én meg úgy vélekedtem, hogy igenis sokat ad nekik.
Sujtoroknak hívták az udvarlókat törökül, akik Scsorinékhoz jártak. És ezek a sujtorok minden lehető alakalommal csókolgatták az anyja, és nővére kezét, a szandáljukat, ruhájukat. Mira szerette az orrukat vagy a szakállukat megcibálni, málnaszörpöt öntött a szénre mely nargiléjukba égett, poharával kínálta meg őket, és azután eltörte a poharat, hogy bosszantsa a sujtort, de egy perc múlva haja végét rányomta a sértett ember szájára.
Mindezek a dolgok nagyon dühösítették Scsorint, mert Mirát sokkal jobban szerette, mint anyját. Imádta és alig tudta elviselni, hogy másvalaki is dédelgesse, nem csak ő.
Egy este féltékenysége tetőfokát érte el. Mira szandálja szalagja kioldódott tánc közben, és ő lábát egy sujtor térdére tette, és kérte, hogy kösse meg a szalagot. Micsoda falat a szerencsés fickó számára! Hozzálátott a dologhoz, és amennyire lehetett, nyújtotta az élvezetet, mialatt Scsorin dühös szemeket meresztett, azután a komisz fráter elkezdte Mira bokáját tapogatni, sőt lábikráját is. És ő, nos, hát, ő nem szólt semmit, hagyta! Ekkor a féltékeny fiút elöntötte a düh, mindenről megfeledkezett, és elkiáltotta magát:
- Apa jön! Meneküljetek!
A két sujtor egy pillanat alatt kiugrott az ablakon, és legurulva a lejtőn, eltűnt a sötétben. Az egyik, valami török nagy sietségében ottfelejtette a fezét és a gitárját, Scsorin anyja gyorsan felkapta őket, és az ablakon át utána hajította, míg nővére gyorsan elrejtette a két feles számú nargilét.
Ez a jelenet olyan mulatságos volt, hogy mihelyt elmúlt Scsorin haragja, nevetési roham fogta el, leesett az ablakpárkányról, végighempergett a szőnyegen, arca egészen lila lett, úgyhogy elfogyott a szusz a nevetéstől. Szegény anyja azt hitte, hogy megőrült a félelemtől, mert jön az apja, szegény nők sikítoztak rémületükben, megfeledkeztek apáról, férjről, ördögről, mindenről, és kétségbeesetten rávetették magukat.
- Semmi! Nem is jön apa! Nincs apa. – Végre ki tudta mondani ezeket a szavakat.
- Csak haragudtam, mert Mira hagyta, hogy megfogják a lábát. És megbosszultam magam! Ennyi az egész.
Most örömükben még hangosabban kiáltoztak. Megpaskolták alaposan Scsorin ülepét, összevissza csókolgatták, és utána rögtön táncolni kezdtek, örültek, hogy ilyen szerencsésen megúszták a dolgot, ők az ijedséggel, a fiú meg egy kis veréssel, ami inkább becézés volt.
Így telt el még két-három év, serdülőkorának egyetlen korszaka, melyre Scsorin világosan emlékezett, tizenegy éves lehetett akkoriban, Mira pedig tizenöt, és úgy ragaszkodott hozzá, hogy semmi sem tudta tőle elválasztani. Valami gyönyörteljes érzés, melyet csak később értett meg, kötötte hozzá. Lépten-nyomon követte, mint a kutya, leskelődött rá, mikor öltözködött, csókolgatta ruháját, melyen rajta volt az illata. Szegény leány gyengén és gyengéden tiltakozott, mert ártatlan, veszélytelen dolognak tartotta az egészet. Az is igaz, hogy nem volt semmi határozott szándéka, maga sem tudta, mit akar, csak olvadozott a gyönyörűségtől és szédült, ha a közelében volt.
Meg kell jegyezni, hogy a házuk valóságos szerelem fészek volt. Szerelem volt itt minden, két nő, a szerelmeseik, a likőrök, az illatok, a dalok és a táncok. Még az udvarlók groteszk és izgató menekülése is valahogy kéjes és szenvedélyes színben tűnt fel. Csak egy kellemetlen dolog volt, amiben nem volt szerelem: mikor jött az apja, és megrakta őket. De ezt úgy tekintették, mint valami váltságdíjat: az öröm váltságát.
- Minden boldogságnak megvan a visszája, még az életnek is, mert azt a halállal fizetjük meg. Éppen ezért élni kell az életet. Éljétek, gyermekeim, kedvetekre, úgy, hogy ne legyen mit sajnálnotok az utolsó ítélet napján.
El lehet képzelni, hogy ilyen filozófiai útmutatás mellett milyen buzgón követték anyjuk példáját.
Az asszony, személyi vagyonát egy kínainál helyezte el, becsületes muzulmánnak tartotta, akit még a „Lebegy” mulatóból ismert, aki távol-keleti cikkek csempészésével foglalkozott. Scsorin anyja így megengedhetett magának minden kedvtelést, amit a szeszélye kívánt. Imádta magát, kénye szerint változtatta boldog vagy kevéssé boldog imádóit, éppoly sűrűn, mint ruháit, agyba-főbe verette magát a férjével, miközben csak arra vigyázott, hogy lehetőleg védelmezze az arcát, és ezután azonnal valami új szórakozást keresett. Sőt, volt bizonyos bátorság is benne: ha igen bűnösnek érezte magát, és attól tartott, hogy urának dühe gyermekeit sem fogja kímélni, nem húzta félre a reteszt addig, amíg azok ki nem ugrottak az ablakon, aztán elszántan ajtót nyitott, és egymaga kapta az egész porciót. Gyerekei mire néhány óra múlva hazakerültek, ott feküdt a díványon, arcát vörösborba mártott fehér kenyérbél fedte, hogy lelohassza a daganatokat és kék foltokat. Aztán felkelt, és hangosan kacagott, tükröt vett elő, arcára mutatva így szólt lányához és fiához:
- Ugye, nem nagy dolog. Két nap múlva nyoma sem lesz az egésznek. És akkor majd meghívjuk megint a sujtorokat. Ebbe nem hal bele az ember!
Aggódtak a teste miatt, borzasztóan felsebződhetett. De ő így kiáltott fel:
- Ó, a test. A test, az nem látszik!
És amikor a sérülések meggyógyultak, a mulatság újra kezdődött, újult erővel.
Főzés egyáltalán nem volt a házban, mert az asszony akkortájt már undorodott a pirított hagyma szagától. Egy szomszédos vendéglőből, aminek titokban ő volt a tulajdonosa, hozatta a kosztot, onnan szállítottak mindent, amire szükségük volt: levest, húst, süteményeket, krémeket, ónozott rézedényben. Minden hétfőn reggel jött a mosónő, elhozta a tiszta ruhát, és elvitte a hét szennyesét. Hozzávéve még az öreg törököt, aki kenőcsöket, fűszerszámot és patikacikkeket árult, más embert nem látott Scsorin a házba lépni – kivéve persze a sujtorokat, akik nem voltak mindig bizonyosak abban, hogy ott fognak e kimenni, ahol beléptek, és kivéve apját, aki hívatlan sujtor volt, és nagyon kellemetlen látogatásokban részesítette őket.
Scsorin apja már két év óta nem aludt nálunk, és havonta csak háromszor vagy négyszer ment el, hogy megverje szeretteit, a ház általában nyugodt volt.
Mivel hát nem volt semmi háztartási gondjuk, a két nő pihenéssel, fürdéssel, öltözködéssel, eszegetéssel, frissítők fogyasztásával, nargilé szívással és az udvarlók fogadásával töltötte idejét. Nem feledkeztek meg az imádságról sem, az az idő, amit Allahnak szenteltek, nagyon rövid volt. Scsorin anyja mentegette magát, mondván:
- Allah amúgy is látja, hogy nem cselekszem ellene: olyan maradok, amilyennek teremtett. Engedelmesen követem szívem hívását és parancsát.
- De mama – vetette közbe Mira -, nem gondolod, hogy néha az ördög is beleelegyedik kissé a dolgokba?
- Nem – válaszolta anyja -, nem hiszek az ördögben, Allah erősebb az ördögnél. És ha ilyenek vagyunk, akkor ő akarta így!