Dzsinn a szamovárból 25.rész

Scsorin anyja sokkal gazdagabb lett férjénél, és vagyona, melyet a kínai kereskedő kissé gyanús vállalataiban helyezett el, őrült költekezése mellett is elegendő jövedelmet hajtott neki ahhoz, hogy még megmaradjon bizonyos összeg, melyet fiára és lánya számára szintén a kínainál gyümölcsöztetett.
Scsorin nemigen ismerte anyja életének történetét. Arra azonban emlékezett elbeszéléseikből, hogy szülei gazdag emberek voltak, és vendégfogadót tartottak Irkutszkban. Itt szállásolták el magukat az előkelő kereskedők és más gazdag személyiségek, akik Belső-Ázsiából Kína felé, és vissza, folyton úton voltak.
Nagyapjának három felesége volt - jóravaló és hithű üzbég volt ugyanis - egy üzbég, egy kirgiz és egy orosz, az utóbbi lett Scsorin anyjának anyja, a másik kettőtől három fiú született, akik közül az egyik megőrült és felakasztotta magát.
Scsorin anyja és két mostohafivére egyaránt értettek ahhoz, hogy a szülői házat feje tetejére állítsák. Úgy látszik, a házban nem tudtak okosabbat tenni, mint két istent három különböző nyelven imádni.
A két fiú csempészésre adta magát, amiért a buharai emír kivégeztette őket. A bolsevik forradalom után Scsorin nagyapját és nagyanyját az ellenforradalmárok vezére, az elűzött buharai emír főtanácsosa, Baglaj bég gyilkolta meg. Scsorin anyját ekkor egy jóravaló üzbég, a falu mirábja vette gondjaiba. A derék ember hirtelen elhatározta, hogy nevelt lányát tizennégy éves korában férjhez adja egy kemény és szívtelen emberhez, Scsorin apjához, alighanem egy olyan pillanatban, mikor Allah az orrát piszkálta. A mirab sok pénzt kapott a vőlegénytől, aminek tekintélyes részét Scsorin anyjára hagyta, feljogosítva őt arra, hogy maga kezelhesse pénzét, amíg férjnél marad. Így tehát hozzá lévén láncolva az emberhez, akit gyűlölt, engedelmeskedett nevelőapja akaratának.
Ezután Allah irányította Scsorin szüleinek életútját. A fiú csak ifjúkorában tudta meg a teljes igazságot apjáról.
Irkutszkban a fogadó leégése után Scsorin anyja szívesen odaadta volna férjének minden vagyonát, ha visszakapja szabadságát, de a férj meg akarta bosszulni magát a sok csúfságért. Szétválásuk napján, mikor magával vitt mindent, ami az övé volt, azt mondta a feleségének, fiára és lányára mutatva:
- Ezt a két kígyót neked hagyom, nem az én gyermekeim, olyanok, mint az anyjuk!
- Azt szeretné, hogy olyanok legyenek, mint az apjuk? – felelte Scsorin anyja – Maga kiszáradt ember, egy halott, aki nem hagyja élni az élőket.
Scsorin apja napról napra kutyábbul viselkedett. Az anya búskomor lett. Elkeseredése következtében megtízszerezett dühvel bosszulta meg magát, hogy bosszantsa zsarnokát, és ez olyan jól sikerült neki, hogy a dolog végzetessé vált valamennyiünkre nézve.
Egy este a ház tele volt sujtorokkal. Legalább heten voltak. Scsorin anyja négy gyertyatartót erősített a falra, nem is szólva a mennyezeten függő csillárról, vakító fény terjesztettek. Ugyanazon a napon lakatost hívatott, és nagy reteszt tétetett a masszív udvari ajtóra, mely csak kulcsra járt. Mikor így biztonságban volt, olyan túlcsapongó örömnek és élvezetnek engedte át magát, amilyet még nem láttak. Azt hiszem, hogy előre érezte boldog életének végét, és teljesen ki akarta élni az utolsó percet. A hét vendég közül három görög zenész volt. Így szólt hozzájuk:
- Palikarias! (bátor férfiak, görögül)! Itt ezekben az erszényekben ötször annyi rubel van, mint amennyire igényt tarthattok, ha egész éjjelen muzsikáltok. Ebben a házban drágán fizetik meg az örömet, és könnyen megeshetik, hogy ma este az ablakon keresztül kell majd távoznotok. Fürge lábatok van-e?
És kinyitotta a lejtő fölötti ablakokat. A palikarák kihajoltak, megvizsgálták a magasságot, az erszényt kezükben, táncoltatva mérlegelték a rubeleket és udvariasan elfogadták az ajánlatot. A zene, az ének és a tánc megkezdődött.
Ezen az éjszakán Scsorin már nem állt őrt, hanem táncolt a nővérével és az anyjával, mindkettővel egyszerre, míg belé nem kábult.
Az asszony minden zenedarab után likőröket, kávét, és nargilét kínált. Két tálca török csemege csiklandozta az ínyencek étvágyát. Mindnyájan nagyon boldogok voltak. Ez június közepe felé történt, nem sokkal az Angara áradása után. Az udvarra néző ablakok vastag függönyökkel voltak fedve. Mindnyájan fáradtak voltak, mikor a hajnal fehéren és aranyosan csillogott az ablak üvegén. Ásítoztak. A levegő az illatos füstölőszerek ellenére rossz volt a sok nargiléfüsttől.
Scsorin anyja az ablakhoz lépett kinyitotta és mélyen szívta magába a friss levegőt. Mira és Scsorin mellette állva nézték a hajnalhasadást, mely már a mocsarakon és a fenyőfacsúcsokon tündökölt.
- Nos, hát, barátaim, vége az ünnepnek! Menjünk lefeküdni! – mondta az anya.
Ebben a pillanatban reszketve hallották, hogy valami súlyos test tompán lezuhan az udvarba, és csakhamar megcsikordul a retesz és az ajtó vasa. Scsorin anyja elkiáltotta magát:
- Meneküljetek! Átmászott a falon!
És amíg Scsorin apja és az egyik munkása az ajtón dörömböltek, a vendégek kiugrottak a két ablakon, megfeledkezve minden óvatosságról, mintha odakünn matrac és dunyha várta volna őket. Néhány perc alatt üres lett a ház. A sujtorok gurultak lefelé a homokos hegyoldalon egyik a másikra.
És aztán az asszony kinyitotta az ajtót. Férje rögtön megragadta hajánál fogva, földhöz vágta, a segédje ugyanezt tette Mírával, Scsorin egy nargilét kapott fel erős ütést mért a munkás fejére. Az anyja ez alatt félholtra veretett. A férfi addig ütötte, amíg jólesett neki, amíg orrából ás szájából nem patakzott a vér. Ruhája cafatokban lógott, ájultan félmeztelenül feküdt a földön, de a férj még egyre ütötte. Scsorin apja kezében kapott egy szandált, melynek sarka fából volt – valamelyik sujtor veszítette el futás közben - és a sarokkal kalapálta szegény felesége arcát, aki alig mozgatta a karját. Vérben úszó arca egyetlen seb. Mira le akarta szúrni a segédet, de az apja felemelte, a faliszekrénybe dobta, és elreteszelte az ajtaját. Aztán hátára kapta feleségét, kiment az udvarra, és néhány perc múlva Scsorin hallotta, hogy a súlyos pinceajtó dübörögve csukódik be a szerencsétlen fölött, aki most be volt zárva oda, mint a sírba. Mikor az apja visszajött, két öklével nekirohant, és vérben forgó szemét úgy meresztette rá, hogy azt hitte, elérkezett utolsó órája. De nem nyúlt hozzá, csak annyit mondott:
- Hát így állunk! Nahát, most végetek van, mindnyájatoknak!
Kioltották a gyertyákat és Scsorint kivezették. Amikor az udvaron átmentek, egy tekintetet vetett a pince csapóajtajára, óriási lakat, mely két vastag vasgyűrűt kapcsol össze, lehetetlenné tett minden menekülést. Zokogni kezdett arra gondolva, hogy szegény anyja megsebezve, összeverve, de még élve van eltemetve ebben a rettenetes sírban, míg Mira a szekrényben fulladozik kétségbeesésében.
Kint már nappal volt. Orosz szénhordók, batyuval a hátukon, hegyes végű bottal a kezükben mentek a kikötő felé, munkára. És ő hová ment?
Scsorin megérkezett apja házához, a cserzőműhelyhez, majd így folytatta
- Apám rögtön munkába fogott, a köszörűkövet kellett forgatnom, melyen segédek megtompult kaszáikat, szinelőkéseiket élesítették. Körülöttem összevissza a meszes szőrtelenesítéshez használt eszközök hevertek, azonkívül mindenféle fából készült szerszámok, bodorítófa, tőke, falcok szanaszét. Délig nem adtak semmit se enni, se inni. Nem voltam munkához szokva, és a gyöngeségtől összerogytam. Ekkor apám megkorbácsolt. Később az öreg szolgálóasszony kenyeret, hecsedlibogyót és vizet adott, ez volt az ebéd. De legszomorúbb akkor voltam, mikor észrevettem, hogy mindenki vigyáz rám, és nem lehet megszökni. Délután is forgattam a követ, és amikor már nem bírtam az egyik munkás belém rúgott. Valamennyien bőrkötényt viseltek, szakadatlan dolgoztak, komoran haragos arccal, összeráncolt homlokkal jártak-keltek a műhelyben, ahol a nagy szomorúságban csak a szerszámok lármáját, a nyers bőrök csattogását és elvétve rövid utasításokat és parancsokat lehetett hallani.
Este olyan szobába zártak, melynek ablakain vasrács volt. Ott feküdtem egy szalmazsákon, a földön, világítás nélkül, egész éjjel sírtam, és arra a két drága lényre gondoltam, akik még nálam is boldogtalanabbak voltak.
A következő nap olyan volt, mint az első. Remegve kérdeztem magam, vajon az apám kegyetlensége odáig megy-e, hogy egyáltalán nem törődik többé a két becsukott, megvert és beteg nővel? Estére elhatároztam magamban, kevesebbet sírok, és arra fogok törekedni, hogy mindenáron meneküljek innen. Észrevettem, hogy az udvarban különböző nagyságú létrák vannak, és szobácskámban egy csomó durván faragott bodorítófa és néhány vasból készült meszesfogó hevert: ez valóban a szabadságot jelentette. A cseléd hozta az ebédemet, kenyeret és sajtot, és gonoszul mondta:
- Ugye nem olyan jó itt, mint otthon, úrfi, hehe! Látod az élet nem csak mulatság, bajok is vannak, a bizony. Hehe…
Rám zárta az ajtót, rögtön elaludtam. Mikor felébredtem, még éjjel volt. Ébren maradtam, anyám véres arcára gondoltam és sírtam. Aztán kukorékolni kezdtek a kakasok, és láttam, hogy hajnalodik. Mélyen aludt még az egész ház. Gyorsan kinyitottam az ablakot, és egy meszesfogóval kissé szétfeszítettem a két keresztvasat, mely nem volt nagyon vastag. Kirántottam, fogtam a kis létrát, felmásztam egy másikra és át a falon, mikor kint voltam, ahogy csak bírtam, futni kezdtem a kikötőhöz vezető úton. Még alig nappalodott, mikor megérkeztem a lejtő aljához, mely fölött házunk a kétségbeesés dermedt álmát aludta. És ez egyszer felfelé mászva tettem meg az utat, melyet eddig mindig csak lefelé gurulva szoktam megtenni. Mihelyt fenn voltam, nekitámasztottam a létrát a falnak, bevertem az ablakot, mely csörömpölve törött darabokra. Meghallottam Mira édes hangját a szekrényből:
- Te vagy az Csiricska?
Mikor nevemen szólított drága testvérem, összerezzentem és hangosan kiáltottam:
- Én vagyok! Megszabadítlak benneteket!
A nyíláson keresztül beugrottam a szobába, és félretoltam a reteszt. Mira egészen halvány volt, arca duzzadt a sírástól, nyakamba borult, és izgatottan kérdezte:
- És mama?.. És mama?
- Be van zárva a pincébe, ki kell menteni, aztán menekülünk!
Fejszecsapásokkal szétvágtam a vasgyűrűket, lesiettem a lépcsőn, Mira követett. Penész-, káposzta-, rothadt zöldségszag csapott az orrunkba, mert két vagy három év óta senki nem járt le a pincébe. Teknősbékák mászkáltak a földön, és tojásaik, melyek kissé nagyobbak voltak, mint a tyúktojás, a fal mellett feküdtek sorjában. Ebben a nyomorúságban élt anyám negyvennyolc óra óta.
Mikor anyámra ráakadtunk, állott, várta, hogy megöljék. Feje, ruhájának rongyaiba volt burkolva. Felsegítettük a csúszós lépcsőn, és mikor a szabadban voltunk, és láttuk, hogy mi maradt meg ragyogó anyánkból, mint valami vértanúnak, a lábához borultunk. Egyik szemét elfedte a kötés, de elképzelhettük milyen állapotban van. Mikor láttuk azt a megkékült arcot, a bezúzott orrot, a felhasított ajkat és az alvadt vérrel tele nyakat és mellet, intett és tompán mondta:
- Meneküljünk, ez a legfontosabb most!.. És hozzatok magatokkal valami ennivalót is.
Visszamentünk a szobába, ahol megmosakodtunk, és sietve sötét, egyszerű ruhát öltöttünk. Anyám magához vette ékszeres és pénzes kazettáját, aztán lassan lebocsátkoztunk a töltésen, miután bedobtuk a létrát az udvarba, és becsuktuk az ablakot, melyen annyi sujtor szökött ki. Meg volt írva, hogy utoljára a ház úrnőjének magának is ezen az úton kellett távoznia.
Egy órával később a Rudnogorszki úton voltunk, teljesen elrejtve a rekettyebokrok között. Két dombocska között leültünk és ekkor anyánk körülbelül ezt mondta nekünk.
- Fogadalmat tettem, hogy megölöm magam, ha az emberek más életre akarnak kényszeríteni, mint amilyenre testemben, lelkemben, lényemben hívatást érzek. Ma erre a fogadalomra gondolok. Elhagylak benneteket, gyermekeim. Elmegyek messzire, hogy gyógyítsam magamat. Ha meg tudom menteni a szememet, és el tudom tüntetni a rútság minden nyomát, akkor élni fogok, és viszont fogtok látni. Ha a szemem elveszett nem fogtok viszontlátni többé. És most jól figyeljetek arra, amit mondok. Te Miram, ha nem érzel magadba hajlamot arra, hogy az erénynek élj, annak az erénynek, ami Allahtól jön: ne légy erényes úgy, hogy megtagadod saját magad és belső érzésedet, légy élvező, sőt ledér nő, de olyan, akinek szíve is van. Jobb ez így. És te Csiricska, ha nem tudsz erényes ember lenni, légy olyan, mint a nővéred és az anyád, sőt légy tolvaj, de olyan tolvaj, akinek a szíve a helyén van, mert az ember, akinek nincs szíve, gyermekeim, az halott, aki nem hagyja élni az élőket, mint az apátok. Most pedig itt maradtok ezen a helyen, ahol vagyunk, amíg a nap korongja háromlándzsányira nem süpped a látóhatár fölé. Ha esik, ha villámlik, ne menjetek fa alá, hanem bújjatok ebbe a kis barlangba, itt a domboldalban. Az esti ima ideje után nem sokkal két kínai lovas ember jön értetek, elvisznek magukkal és megvédenek. A két lovas a barátunk, olyan ember mind a kettő, akinek szíve és szava van. Ha nem érkeznének meg arra az órára, menjetek vissza a városba, kérjétek meg nevemben a vendéglőst, aki főzött nekünk, hogy fogadjon vendégül benneteket, de ne mozduljatok ki a szobátokból mielőtt a lovasok el nem jönnek értetek. Sok pénzt hagyok nektek náluk.
Megcsókolt bennünket, és elindult teljesen beburkolva csuklyás köpenyébe. Húsz-harminc lépés után visszafordult felénk, két kezét ajkára emelte, aztán magasra emelte karját, ujjával az égboltra mutatott, hátat fordított és eltűnt.
- Vajon mit jelentett ez? – kérdeztem Miratól.
- Ez azt jelentette, édes testvérem, hogy az égben fogjuk viszontlátni egymást. – felelte Mira.
Azóta semmit sem tudok anyámról.