Dzsinn a szamovárból 27.rész

Scsorin, a barátom így folytatta, ifjúkora történetét
- A vendégfogadó ötvenlépésnyire volt tőlünk, fekvése olyan, mint a mi házunké, a szobái is szerencsére az Angarára nyíltak. Egyetlen gyertya reszkető világa mellett, a szegényes bútorok, a kopott szőnyeg láttára és bosszútervünk sikertelensége miatt ruhástul az ágyra dobtuk magunkat és keservesen sírtunk. Másnap reggel mégis örültünk, amikor a nap első sugarai behatoltak szobánkba, mely most már szebbnek tetszett. De az a gondolat, hogy talán újra találkozom apámmal, szinte megőrjített. Felébresztettem Mirat és azt ajánlottam neki, szökjünk meg. Egyetértett velem. Pirosló szemmel, duzzadt arccal kuporgott az ágy szélén, borzasztó kimerültségben. Azt hittem, hogy a lelkiismerete bántja.
- Nem azért vagyok lesújtva, mert apa megmenekült. Ha elpatkolt volna, most otthon lehetnénk. Utálom ezt a csúnyaságot itt körülöttünk. – mondta.
Kimentünk az ajtó elé, a fogadós ült ott, nargilét szívott a friss reggeli levegőben. Felkelt meghajtotta magát előttünk.
- Szabad kérdeznem, miért tetszenek ilyen korán kimenni?
- Félünk a rendőrségtől, és az apánktól. – felelte Mira.
- Én felelek a személyükért, kisasszony, nyugodtan a házamba maradhatnak. Hisz ezért vannak itt.
Sohasem tudtam tisztába jönni ezzel az emberrel, sem azzal, hogy miféle összeköttetésben volt anyám családjával, de annyit tudok, hogy amíg nála voltunk, valóban senki sem zaklatott, és az apám se mutatkozott többé. De mivel nem hittünk neki, mégis eltávolodtunk a háztól: és akkor kezdődött el az a szép szabad és szomorú élet, mely csupa napsütés volt, és szabad kóborlás egy egész hónapon át. Teljesen új dolog volt nekünk ez az élet, ismeretlen gyönyörűség, új világ: két madárfióka, mely kiszabadult a kalitkából, kipróbálja a szárnyát, és mohón veti bele magát a nagy, sugárzó világosságba!
A szállónak volt egy hátsó kijárata, nagyon alkalmas volt a mi számunkra, mert rajta keresztül járhattunk-kelhettünk anélkül, hogy valaki észrevette volna: kis ajtócska nyílt egy primitív lépcsőre, ez a lépcső a töltésbe volt vágva, a kikötő felöli oldalon éppen ablakunk alatt. Amikor hozzászoktunk a szerencsétlenséghez, nevetve mondtuk, hogy itt még jobb, mint a mamánál, mert a mama ablaka alatt a lejtőnek nem volt lépcsője. Reggelente megszöktünk hazulról és csak délben jöttünk vissza. Egy ízben a dombokig csavarogtunk, ahol anyánk elvált tőlük. Könnyeket ontottunk. A nagy csapás, mely bennünket ért, most még szomorúbb világításba tért vissza emlékezetünkbe, mert már majdnem elfelejtettük. Minthogy a sötét lovasok szava szerint „pihében” nevelkedtünk, mint valami melegházi virágok, csak azokat az örömöket ismertük, amelyeket mama szobája nyújtott: táncot, az éneket, nyalakodást. Az is szép volt. De most felfedeztük, hogy van odakünn egy más világ is, és ez az „odakünn” tele fénnyel, vadvirágok illatával, még sokkal szebb volt. Eddig nem tudtuk, mi az pillangót kergetni, zöld szöcskével játszani, nagy szarvasdongót fogni, hallgatni, hogy énekel a madár nagy, szabad birodalmában, hallgatni a láthatatlan tücsköt, mikor szürkületkor hegedűje hangja elvegyül a pásztor távoli furulyaszavával, nézni a méhecskét, mikor hímporral megrakott kis lábaival óvatosan hátrafelé kimászik a virág kelyhéből – és főleg nem ismertük a gyönyörűséget, mely elárasztja a szívet, mikor testünk megfürdik a nyári mezők fölött lengő enyhe szélben.
Ebben az időben egy mese kezdett elterjedni külvárosunkban: azt beszélték, mint biztos tényt, hogy anyám szeretői ölték meg a segédet, és vágták le apám fülét. Sőt odáig mentek, hogy névvel említették a sujtorokat, akik furcsa véletlen következtében ugyanazon az éjjelen hajóztak Irkutszkba, amikor a dráma lejátszódott. Megértettük, hogy apám megőrizte a gyilkosság titkát, és nem emelt panaszt ellenünk. Apánk irántunk való közönye megnyugtatott bennünket, és kóborlásainkat újult erővel kezdtük űzni, de Mira most mind kevésbé vett részt bennük. Ennek az volt az oka, hogy bizony a mi derék újdonsült sujtorjaink ólálkodni kezdtek új lakásunk körül, éjjelizenéket rendeztek ablakunk alatt, a part felöli oldalon, ahol kevesebb volt a járókelő. Kínosan kapaszkodva álltak a lépcsőn, mely egyre omladozott alattuk és estéről-estére többen jöttek. Pukkasztóan komikus dolog volt látni ezeket az alakokat, ahogy nagy erőlködéssel ágaskodtak a töltésen, bőgtek és mekegtek zavarosan, összevissza játszottak hangszereiken, ordenáré módon veszekedtek, és néha úgy gurultak le a lejtőn, mint a teli zsákok. Nagyokat nevettünk nővéremmel, amikor a vendéglős vederrel öntötte fejükre a hideg vizet, de a szerelem erősebb volt, mint a víz, és a bohócok tovább mulatattak bennünket. Mira teljesen megbolondította őket, újból csinosítani kezdte magát, és így reggelente egyedül kószáltam, jóval messzebbre, mint azelőtt. Tizennégy éves elmúltam, és még nem tudtam milyen élvezet az: csónakban tovasiklani az árral, miközben az evezősök szép, mélázó dalokat énekelnek. Abban az időben a folyónak nem volt rakodópartja, és be lehetett menni tíz-húsz lépésre, amíg a víz a melléig ért az embernek. Ha valaki csónakba akart szállni, kis fahídon kellett átmennie, a künn horgonyzó vitorlások törzsüket a pontonokhoz dörzsölték, melyek a deszkából és gerendákból ácsolt nagy híd egyik végét támasztották alá. Török, orosz, görög, tatár teherhordók hemzsegtek, mint a hangyák, jártak-keltek zsákjukkal a hátukon, és a híd deszkái hajladoztak súlyuk alatt. Először távolról néztem ezt, később elvegyültem a korombéli fiúk közé, akik ott lebzseltek – a városlakók négy-ötféle nemzetből valók voltak - és megkedveltem játékaikat. Különösen akkor mulattam, amikor fürödtek, olyanok voltak, mint a kis meztelen, barna ördögök. Sőt magam is fürdeni akartam velük, de megijedtem mikor láttam, hogyan verekednek a vízben, és nyomják egymás fejét a víz alá, hogy majd megfulladnak. Egyik nap egy kisfiút húztak ki a partra, aki olyan ártatlan volt, mint én, kis híján belefulladt a vízbe. Akkor hagytam ott őket. A hajósok iránt kezdtem érdeklődni, akik bárkáikban heverésztek-szundikáltak a napsütésben, füstöltek, daloltak. Egyszer az egyiküket megkértem, hogy vigyen egy kicsit hajókázni bárkájában. Azt felelte, ha hajón akarok menni egypár kopejkát kell fizetnem. Én pedig nem tudtam, mi az: pénzt hordani magamnál és fizetni. A bárkás ostobának talált, és megmagyarázta, hogy ő abból él. Megfordultam és egy szép és gazdagon öltözött idősebb törököt pillantottam meg, aki cseresznyefa botjára támaszkodva némi távolságban állott mögöttem, és hallgatta beszélgetésünket. Magához intett ujjával, és így szólt:
- Török vagy? Jól beszéled a nyelvet.
- Nem. – feleltem –, orosz vagyok.
Aztán még sokat kérdezett felőlem, barátságos és udvarias hangon, én azonban nem feleltem minden kérdésére. De azért rokonszenves volt nekem ez az ember. Ó miért nem éreztem meg a szerencsétlenséget? Az az undok lény állt előttem, aki tönkretette életemet és Mira életét: Kazim effendi, Vitorláshajó tulajdonos.
A szörnyeteg Kazim effendi rendkívül tapintatos volt Scsorin és nővére iránt: komoly, nyugodt, tartózkodó. Mikor búcsúzott, és szőnyegekkel és párnázott ülésekkel ellátott szép csónakja felé ment, közönyös hangon mondta:
- Ha kedved van egyszer-másszor kissé hajókázni, egyedül vagy a nővéreddel, szívesen felajánlom csónakomat.
Hívta az evezősét egy tatárt, parancsot adott neki, és elindultak a folyón. Scsorin el volt ragadtatva az ajánlattól, és csak azt sajnálta, hogy nem élt vele rögtön. Attól tartott, hogy nem fog többé találkozni a törökkel.
Lélekszakadva szaladt a vendégfogadó felé, felment a töltés lépcsőjén, messziről csókokat szórva Mírának, aki az ablakon nézett ki éppen.
- Rossz vagy – mondta -, mulatni mégy, és engem itt hagysz unatkozni magamban!
- Úgy fogsz mulatni holnap, mint egy hercegnő, egy bej gyönyörű csónakjában! – kiáltotta, miközben megcsókolta.
És mohó sietséggel elmesélte neki a csodát, amit felfedezett. Ó, miért nem volt ő sem érettebb, tapasztaltabb, mint én – gondolta Scsorin a nővéréről, aki mohón szívta magába szavait, és az a kilátás, hogy díszes csónakban fog hajókázni az Angarán, úgy megbolondította, hogy a türelmetlenség elvette az álmát.
Másnap egész délelőtt a lány öltöztette öccsét és öltözködött. Délfelé kimentek a partra. A tatár már ott volt kis hajójával, a török még nem. Mira bátran megszólította:
- Azt parancsolta az urad, hogy bármikor hajókáztass bennünket!
- Igenis! – felelte az ember, felemelkedve a helyéről.
Mira felszaladt a kis hídra, és fürgén, mint egy kis őz, beugrott a csónakba. És ekkor, Scsorin hallotta, hogy egy hajós ezt mondja mögötte:
- Micsoda szép vad!
Elmondta ezeket a szavakat Mírának.
- Szamarak – mondta rá.
Langyos szellő lengedezett, és ők először érezték most ennek az akadálytalan tovasiklásnak gyönyörűségét: a csónaknak vitorlája alig dagadt. A part egyre távolodott, és a csónakjuk a szabad víz kis hullámain szökdécselni kezdett. Felbukkant a házuk a töltés fölött, puszta szomorúságban, mellette a romos vendégfogadó, szobáik nyitott ablakaival. A csónak lassan haladt el előttük, valamint a kikötő hangyabolya, számtalan vitorlás, teherhajó és ponton előtt, és a kikötő másik végében voltak, mikor csónakjuk egy magányos palló felé fordult és kikötött. A parton a török várt rájuk. Eléjük ment, Mirát mély meghajlással üdvözölte, és segített neki a kiszállásnál. Miranak nagyon hízelgett az udvariasság. Ennek a töröknek mozdulatai tetszetősek, modora választékos volt, más, mint amilyent az ők szeleburdi sujtorjaiknál tapasztaltak.
Ó, a szegény emberi szív mily boldogan adja oda magát az élet örömeinek! És milyen elvakult az ember! Milyen könnyelműek lehettek, hogy nem tűnt fel nekik a török pontos és gyanús megjelenése érkezésükkor, és ügyes távolléte, mikor útnak indultak?! De még sokkal ügyesebb volt. Nyugodt és finom viselkedése, ősz szakálla olyan bizalomkeltők voltak, hogy Mira még nagyobb bolondságot követett el: megkérte, hogy mutassa meg nekik vitorlását. Épp ezt akarta a gazember, de mert biztos volt benne, hogy zsákmányát karmai közt tartja, a legtisztább török nyelven ezt felelte:
- Most mindjárt nem mutathatom meg, drága kisasszonyom. Vitorlásom a folyó másik oldalán horgonyoz, az egyik mellékágban, épp most rakományt vesz fel, és mivel a kisasszony nincs hozzászokva a forgóárhoz, rosszul lehetne tőle. De legközelebb készségesen kielégítem kíváncsiságát.
E szavak után ünnepélyes szalemet csinált, mélyen meghajolt előttük, úgyhogy selyemruhája hullámzásba jött, kezét a homlokához emelte, majd ajkát és mellét megérintette, és beült a csónakjába.
Ez az újfajta mulatság elfelejtette velük anyjukat, apjukat, a fekete lovasokat, a sujtorokat, sőt magát Allah-t is.
Testestül-lelkestül kiszolgáltatták magunkat a „derék” férfiúnak.
Három nap egymás után csavarogtak így az Angarán, mind messzebbre merészkedtek, végre egy napon a csónak oly ügyesen távolodott el a parttól, hogy nem is vették észre, miképp történt, egyszer csak a túlsó part vizein találták magukat. És most végre kíváncsiságunk is kielégült: a vitorlásra kerültek.
Kazim effendi kaftánban és papucsban fogadta őket, díszesen berendezett szalonkabinjában, mely a keresztárboc mellett volt. Sohasem láttak még ilyen pazar gazdagságot. Az ismeretlen illatok kellemesen csiklandozták orrunkat. A falon berámázott Korán-sorokat láttak, szép arab írásban, és vakítóan szép odaliszkok arcképeit, melyek magukra vonták Mira figyelmét:
- Ó, milyen szépek!
- Ön éppoly szép, kisasszony. – bókolt a török.
Ezután tapintatosan kérdezősködött Míránál szüleik felől. Amikor mindent megtudott, amit akart, e szavakkal búcsúzott tőlük:
- Nos, hát itt táncolhat, amikor kedve van.
Visszavitték őket a partra.
Mira és Scsorin egyre jobban örült, és egyre kevesebbet sejtett. Felhagytak minden eddigi kedvtelésünkkel. Egész életüket az átkos vitorlás foglalta el. Mindennap csónakáztak, és szobáikat csak alvásra és étkezésre használták. Mira ruháit most már egyszerűnek, a szobáikat egyenesen kibírhatatlannak találta, szerette volna, ha a fekete lovasok mielőbb végeznek apjával, hogy visszamehessen a házukba, és birtokába vehesse vagyonát, elegáns dáma lehessen, és fogadhassa – ó, nem a szokott sujtorjait -, hanem Kazim effendit! Szegényke!
Egy teljes héten át folyton látogatták a török kabinját, táncoltak és mulattak. Teljesen otthonosan érezték magunkat nála. Mira esküdözött, hogy „valóságos apa ez az ember”. Ládáiból kápráztató odaliszkruhákat vett ki, fel is öltöztette Mirát. Igazi odaliszk volt, olyan, mint a képeken! Scsorint is felöltöztette, bő nadrágba, pisztollyal, hímzett övvel. Mikor így ki voltak cicomázva, kis híján megkérték, hogy vonja fel a horgonyt, és vitorlázzon el velük. Meg is tette, de, hogy még jobban kijátssza őket, levétette a ruháikat velük, ládába zárta, és most mikor már folyt a nyáluk, még egyszer hazaküldte vendégeit.
Másnap reggel Mira sírt dühében: apja még élt, és a fekete lovasok még mindig nem vették célba! De ha ők késlekedtek is ez üdvös munka elvégzésével, volt másvalaki, akit célba vettek.
Egy rákhalász érkezett az ablakuk alá, magához intette őket:
- Jaj, nektek! A fekete embereket orozva lepuskázták apátok emberei. Az egyikük megsebesült, de sikerült lóháton elmenekülnie.
Folyt a könnyük! Védelmezőiket megölték és megölik! Mi lesz velük? De hisz a parton vár rájuk a szép csónak, és a vitorlás!
Kazim effendi karjaiba vetették magukat, mintha édesgyermekei lettek volna. Megcsókolta őket:
- Elviszlek benneteket Buharába, bizonyára ott lesz anyátok is, hogy a szemét gyógyítsa.
- Mikor indul? – kérdezte Mira.
- Néhány óra múlva mihelyt lemegy a nap.
Nem mentek Buharába, hogy megtalálják anyjukat. Egyszerűen elrabolták őket, elrabolták, és pedig a saját beleegyezésünkkel.