Dzsinn a szamovárból 26.rész

Az Angara és a Bajkál feletti rekettyésben eltöltött időről és az azt követő végzetes éjszakáról Scsorin ezeket mondta
- Mikor egyedül maradtunk, elfelejtettük, hogy éhesek vagyunk, és egymást átölelve sírtunk, amíg a kimerültség és a nap forrósága elzsibbasztott, és elaludtunk. Ébredéskor az volt az érzésünk, hogy már nem vagyunk ezen a világon, hogy valami rettenetes dolog történt: nem tudtuk többé, hogy rossz álom környékez-e bennünket, vagy eddigi életünk volt-e csak álom.
Az esti ima órája elérkezett. A nap leereszkedett a látóhatáron, elvesztette csillogó fényét. Nyugtalanul fürkésztük a puszta utat, melyen anyánk eltűnt szemünk elöl, felmásztunk egy dombra, és láttuk, hogy messze a Rudnogorszki úton porfelleg emelkedik. Egypár perc múlva két lovas jelent meg, felénk vágtattak, hosszú poruszály húzódott mögöttük. Féltem, hogy eltaposnak a lovak, melyeknek ütemes dobogása mindinkább közeledett füleimhez. Lementem a dombról. De Mira nem követett, ott állt a gerincen, könnyű szoknyáját lengette a szél, zsebkendőjével intett, és örömsikolyokkal üdvözölte messziről a rohamosan közeledő két embert. Leszállottak, a lovukat kantáron vezetve a rekettyésben mentek tovább, aztán kivették a zabolát, és otthagyták a lovakat, hogy a dombok mögött legelésszenek.
Mira lesietett a lejtőn, leoldotta fejéről a fátyolt, úgyhogy szép fekete haja vállára omlott, és az ismeretlenek lábai elé vetette magát. A két férfi úgy állott előttünk, magasan és szélesen, mint két terebélyes tölgyfa. Nem kínaiak voltak. Egyforma termetű, óriás két ember volt, negyven-ötven év körül lehettek, az egyik valamivel fiatalabb, turbánt viseltek fejükön, mely alatt a haj egészen rövidre volt nyírva, szakáll és lefelé görbülő bajusz fedte el szájukat, nagy szemük tekintete majdnem elviselhetetlenül éles volt, de tiszta és őszinte. Szőrös kezük a medve mancsához hasonlított, feketék voltak, mint az ördög, nagy köpenyükben, mely nyaktól lábszárig burkolta be testüket. Egy percig mozdulatlanul álltak, és néztek bennünket, engem, aki úgy bámultam őket, mintha régi legendák hősi alakjai támadtak volna fel előttem, és Mirat, aki lábuk előtt feküdt. Aztán levetették köpenyüket, és láttam, hogy török divatú öltözetet viselnek: ujjatlan mellényforma kabátot, bő nadrágot, széles övet vörös gyapjúszövetből, de megrémültem, mikor észrevettem, hogy állig fel vannak fegyverkezve, mint holmi útonállók: rövid csövű puska vállukon, övükben pisztoly és tőr.
És ekkor kitört Mira rettenetes vadsága, mint a villámcsapás. Egyetlen kéréssel, amelyet e két hatalmas emberhez intézett, megsemmisített egy egész családot, és maga is áldozata lett féktelen bosszúvágyának.
Az idősebb férfi felemelte Mirat, kezét a vállára tette és a szeme közé nézett.
- Kislány! Mond meg nekem mi a neved?
- Mira.
- Nos, hát, Mira megcsókollak, mint a szolgálód, de boldog az a halandó, ki mint szerető fogja harapni cseresznyeajkadat.
Megcsókolta és a társa felé tolta. Aztán felém fordult:
- Hát te, derék Csoricska, mit nézel olyan ijedten? – mondta, közben megcsókolt. – Puskáját köpenyére dobva hozzátette: - Talán szakállunktól félsz?
- Igen, és a fegyverektől.
Hangos nevetésbe tört ki:
- Az embernek soha sincs sok fegyvere, ha haragban van az Istennel és teremtményeinek igazságszolgáltatásával. De ezt még nem érted, a te korodban.
Ebben a pillanatban Mira térdre borult, összekulcsolta a két kezét, mintha imádkozna, és felkiáltott:
- Én, értem, én igen! És te megbünteted őt!
- Bravó, Mira. Fiatal szíved bosszút forral talán?
- Szent és igazságos bosszút. – felemelte a puskát a földről, megcsókolta és így folytatta – Nem később, mint ma este, apám mellébe fogod röpíteni ebből a golyót. Tegyétek meg ezt, könyörgöm! Bosszuljatok meg két árvát, és én a rabszolgátok leszek, amíg élek.
A fekete férfi kivette a fegyvert a kezéből, és így szólt:
- De mondd, kis ördög lánya, nem fogsz halálra ijedni, ha ma este meglátod apád szétroncsolódott fejét?
- Bemártom a kezem a vérébe, és megmosom vele arcomat!
A sötéttekintetű lovas összehúzta a szemöldökét, és tekintetét a hunyó nap tüzébe merítette, mintha pásztor távoli, bánatos furulyáját hallgatná. Körülöttünk a lovak szelíden, mint a bárányok ropogtatták a füvet s prüszköltek, miközben lassan leszállt a sötétség, és a dombok feketék lettek. Akkor a két férfi felkelt, az idősebb megszólalt:
- Nos, hát, Miralinka, édes leheletű kígyó, anyád lánya: úgy legyen, ahogy te akarod. Megpróbáljuk ma este. Ti ketten, te meg az öcséd, ti lesztek a csalétek.
Nemsokára lejtőn lovagoltunk lefelé, mikor megcsillant az Angara csillámló szalagja.
Leszálltunk a lovakról, így mentünk a folyó mentén a kikötő felé. Mikor a töltés végébe értünk négykézláb kezdtünk előrekúszni. A házunk sötétben állott. A medve formájú férfiak hallgatóztak, aztán puskatussal betörték az ablakokra szegezett deszkákat, és behatoltunk a házba. Az idősebbik mondta:
- Lemegyünk az udvarba, és elrejtőzünk, ha kell ott maradunk reggelig. Csukjatok be minden ablakot, gyújtsatok meg hat vagy nyolc gyertyát, egyetek valamit és feküdjetek le felöltözve a díványra, megértettétek? Ha jön az apátok és kérdez tőletek valamit, feleljetek neki, amit akartok, úgy sem fog sokáig alkalmatlankodni.
Aztán eltűntek az ablakon keresztül.
Gyűlöltem kegyetlen apámat, egész szívemből kívántam, hogy az ördög vigye el, de valakinek a halálát kívánni – az gyűlölet dolga, azonban jelen lenni a kivégzésénél, ahhoz már kegyetlenség kell.
Lassan pergett az idő. Mira a tükörhöz szaladt megnézte magát benne, aztán hallgatózott. Átszaladt egy szomszéd szobába és egy kis tőrrel tért vissza.
Alig volt ideje, hogy keblébe csúsztassa, mikor az ajtó vasa valami siránkozó panaszt vinnyogott, mely úgy hasított szívembe, mint a haldokló utolsó hörgése. A kulcs nyikordult a zárban, és dermedten láttam, hogy belép apám összeráncolt homlokkal, ökölbeszorított kézzel, egy munkás követte. Épp csak annyi ideje volt, hogy a nyitott ablakra mutatva megkérdezze:
- Ki törte be ezt? Hol az anyátok?
Két lövés dördült el, csaknem egyszerre, az ablakok megrepedtek, belereszketett a ház, sűrű, égettruha- és puskaporszagú füst töltötte meg a szobát.
Mira karja szorosan átölelt, nem láttam egyebet a rettenetes percben, mint hogy a munkás hanyatt vágódik a földön, apám pedig kiveti magát a kikötő felé nyíló ablakon.
A segéd feje szétrepedt, mint a falhoz vert dinnye.
Megmentőink még négyszer sütötték el fegyvereiket apám nyomába.
Mira elkiáltotta magát:
- Elhibáztátok! Csak a bal fülét vitte el a golyó!
Nem válaszoltak, kioltották a gyertyákat, leültettek a díványra, és az öregebb azt mondta nekünk:
- Talán utoljára csókollak benneteket Mira és Csoricska. Apátok a harmadik ember, akit elhibáztam, a jóslat szerint annak az ellenségemnek a kezétől fogok meghalni, akit harmadiknak hibáz el puskám telihold idején. Most menjetek a vendégfogadóshoz. Ebbe a házba pedig nem teszitek be többé a lábatokat soha.
- Nem visztek el magatokkal? – kérdezte Mira.
- Nem, ehhez nincs jogunk. A mi életünk kemény élet, és ti pihében nevelkedtetek.
- De akkor az apánk meg fog ölni!