Dzsinn a szamovárból 17.rész

Scsorin apja, alias Baglaj bég családjával már az Angara folyón utazott délre és a tél lassan utolérte őket észak felől. Bratszk alatt, eléggé meleg volt, a folyón híre-hamva sem volt még jégnek.
A hajóállomáson engedtek a csodálatos holdas éjszaka csábításának, s nehogy az állomásvezető fullasztó levegőjű kunyhójában keljen hálniuk, amelyet aznap mázoltak be télire kívülről még meleg trágyával, a szabad ég alatt a parton rendezkedtek be éjszakára s egy nagy csónakban vetettek ágyat maguknak, rénszarvas-bőrökkel takarózva. A hold egyenesen az arcukba sütött.
Reggelre, mire felébredtek, minden hófehér és bolyhos volt a ráfagyott zúzmarától. A fagy első üdvözlete volt ez hosszú útjuk vége felé. Amint haladtak dél felé, a tél egyre erősödött. Mire Irkutszk városához értek, már mindenütt hó borította a partot.
Scsorin szülei egy bizonyos Miszter Bork fogadójában rendezkedtek be. Nem sokkal később a bég meg is vásárolta a fogadóstól a házat, aki a nem kevés pénzzel, kényelmesebb életű vidékre távozott.
Mister Bork hiszékeny ember volt, ráadásul semmihez sem értett. Még a mensevikek nevezték ki a grúz tengerpart egyik kis falujába tanácselnöknek. Sajnos azonban, mint elnöknek nem volt könnyű sorsa: szegény feje kénytelen volt naponta többször is inni. Az idő tájt még hazai és külföldi turisták, ismerősök és idegenek, kiküldetésben levő vezetők és közemberek özönlöttek oda, abba a csodálatosan szép, festői és gazdag faluba, amely ráadásul páratlan tengerparttal rendelkezett. És az elnök kénytelen volt mindenkit fogadni, no meg természetesen legalább egy pohár borral megkínálni. Próbált volna csak kibújni alóla! És hogy szeretett vezetőjüket megkíméljék, a falu külön határozattal két helyettest nevezett ki: az egyik a kirándulásokon, a másik az ivásban helyettesítette. Ettől kezdve kicsit könnyebben élt, a kertjében kapirgált. Hamarosan a bolsevikok elűzték a mensevik hordákat a faluból, ekkor el akarták mozdítani a tanácselnöki székből, mondván revizionista kalandor. De a falu népe ragaszkodott személyéhez, különösen helyettesei agitáltak mellette, erre a kommunisták meghátráltak. Amíg folyt körülötte a perpatvar, földi szerencse érte, narancsfaültetés közben egy cserépedényt talált Miklós korabeli aranypénzekkel. De a szerencséje nem sokáig részeltette ebben a kegyben, meg akart felelni a bolsevikok bizalmának. Egy tbiliszi újságban olvasottak jutottak eszébe. A „Követésre méltó példa!” című rovatban azt fejtegették, hogy egy bizonyos A. Sz. Kosztyinov polgártárs pénzt talált, és nyomban beszolgáltatta a hatóságoknak. Mister Bork ugyan különösnek találta, hogy valakit megdicsérnek azért, mert nem tolvaj, mert nem tulajdonította el a más pénzét, mégis úgy döntött ekképpen fog cselekedni. Elvitte a korsónyi aranypénzt a milíciára, ott megmérték az aranyat, kiderült, hogy kilencszáz gramm. Egy szót sem írtak róla az újságok, egy köszönetet sem hallott. Ellenben rászálltak, és közölték vele: hozza be a hiányzó száz grammot. Ezután hiába túrta fel az egész kertet, több aranypénzt nem talált. Szegény Mister Bork nem ismerte még a bolsevikok kommunista észjárását: munkájuk eredményét csak nagy súlyokkal mérték, kilókkal, mázsákkal, tonnákkal. A Gori-i szovjetbíróság így tolvajnak nyilvánította, és végre megszabadította a bolsevikokat tőle, ettől a jó embertől. Szibériába száműzték egész családjával. Irkutszkban aztán visszatért eredeti foglalkozásához, vendégeket fogadhatott és ihatott.
Az épület egy magas töltésen épült a folyó fölött, hosszú fehér falában olyan hívogatón, feketéllett a széles kapu, hogy a lovak maguktól fordultak be rajta. Mindjárt a kapubejáraton túl fedett udvar következett, odább kerekes kút, rácsos jászol a lovaknak. Ekkor még semmit mondó hely volt, a városban csak úgy találtak rá, ha azt az iránymutatást követték –„Tudja, ott a nemibeteg-gondozóval szemben!”
- Én már itt születtem – folytatta Scsorin, családja történetét.
- Szüleim már ötéves korom óta a Korán parancsai által előírt imák gyakori és pontos elismétlésére neveltek. Azt persze sehogyan sem értettem, miért van szüksége Allahnak az én imáimra. Gyermeki képzeletemben ez az ismeretlen isten, akitől mindenki félt, szőrszálhasogató, gonosz öregnek rajzolódott ki, akitől minden aljasság kitelik. De szüleim szavából az is kiderült: a gonosz öreg, aki valahol a felhők fölött él, egy cseppet sem veszedelmes azokra, akik jóindulatát napi két imával megvásárolják.
Reggel és este evés előtt gépiesen elmondtam a kívánt imákat s aztán a nap többi részében, sem éjjel sem nappal, semmi dolgom nem volt Allah-hal. És úgy gondoltam: Allahnak sem velem. Nem túlságosan terhes kapcsolatom az istennel, lassan szokásommá vált. Azonban ahogy növekedtem egyre inkább olyan gondolatok kóvályogtak fejemben, hogy ott fent csak üresség van, benne bárányfelhők és viharfellegek. És milyen szamár az apám, hogy hosszú éveken keresztül, napról napra lefizetette az adóját az üres felhőknek! Minderről azonban nem voltam feltétlenül meggyőződve. Mindenesetre azt véltem a legokosabbnak, ha semmin sem változtatok s kitartok a kényelmes felfogás mellett: fent Allah, lent én, és köztünk két ima: a reggeli és az esti.
De az igazság kedvéért meg kell vallanom, nyugtalanított a gondolat, hogy eljön majd az idő, amikor az a magasságbeli öreg sokkal komolyabb áldozatokat követel tőlem, s nem elégszik meg majd azzal, ha a mindennapi imákkal töltöm az időmet.
Azt a magyarázatot, hogy Allahnak a nőkkel szemben tanúsított sokkal ridegebb magatartása szent célt szolgál: hogy gyönyörűséget szerezzenek a magasabb rendű férfiaknak – rosszul kiagyalt hazugságnak tartottam. Mert micsoda elégtétel az, hogy a parandzsa oltalma alatt a magamfajta legényekre olyan „szépség”-et is rátukmálhatnak, akiktől még a teve is megbokrosodik, mintha magát a sátánt látná! Kiderült tehát, hogy a kiváltságos vonzalomnak, amellyel Allah a saját neme iránt viseltetik, akárcsak a botnak, két vége van. S ha majd eljön az idő, az egyik vége igen fájdalmasan koppanhat az én fejemen is. De ha mégis volna Allah, akkor sem volt, s nem is lesz szándékomban megadóan engedelmeskedni minden értelmetlen követelésének. Szembefordulásomat Allah ősidőktől való akaratával nem tartottam istenkáromlásnak és szentségtörésnek: mert ki ítélheti el azt, aki kikerüli az ütést, még ha nem is közönséges, hanem szent kéz méri is a fejére? Mert vajjon nem igaz-e a közmondást: „Aki eltűri, hogy arcul üssék, azt még ülepen is kell rúgni”.
E felismeréshez apám magatartása is nagymértékben hozzájárult, hiszen az Angara partjára érkezésük után hamar levetkőzte vallási fanatizmusát, sőt anyámról is levetette végre a parandzsát. A kaftánról európaias öltözetre váltott, divatos és drága ruhákat kezdett hordani, gondosan ápolta sötét szakállát, arcát borotválta és mindjobban lehullott róla a durva, a hatalmaskodó.
Anyámnak megengedte, hogy idejét hasznosabban tölthesse, aki ezután szinte egész nap, szobájában ülve, művésziesen varrt ki képeket üveggyönggyel.
A fogadó gyorsan átalakult. Apám felvásárolta egész Moszkváig, a tönkrement nemesek értékes ingóságait, a porcelánnal kirakott értékes szekrénytől, az ezüst teáskanálig. A szobákat nyírfából való bronzveretű ágyakkal és nagy bőrkarosszékekkel rendezte be. Az egykori ivót most a város egyik legfelkapottabb mulatójának tartották. Nem petróleumlámpák világítottak, hanem díszes csillárokba vezetett elektromosság. Sejtelmes, színes fényekben, kínai selyemből szőtt függönyök csillogtak, hímzett párnákkal bélelt faragott székek, és buharai szőnyegek kínálták a kényelmet. A falakat borító élénk szövetek, ha széles napsugár hullt rájuk szivárványszínben égtek, akárcsak felhők az esti pírban.
A vendégek is kicserélődtek, nem krumpli szagú vodkát vedelők, hanem csiszolt kelyhekből, jégbehűtött mézest ivók népesítettek be minden talpalatnyi helyet.
A jó hangulatról, az örökös, önfeledt mulatozásról, gyakorta megjelenő mutatványosok, zenészek, táncosnők és más ripacskodók gondoskodtak.
Az udvarház végében, amit keskeny folyosón lehetett megközelíteni a mulatóból, kaszinó féle működött, tele mindenféle jött-ment alakkal, szerencselovagokkal, tollas fejdíszekkel felcicomázott kifestett arcú, hívott és hívatlan nőkkel.
Hullott a pénz apámhoz, mint a pelyva.
Közben apám lelkületében is sok minden megváltozott. Elnézve a brokátszarkofágokba fuldokló, kasmírsálakkal, mindenféle szalagokkal átkötözött, zsíros kenőcsökkel kikent nőket és összehasonlítva velük anyámat, rájött kivételes szépségére, s a vásári kofaasszonyok között igazi hercegnőnek tartotta. Amikor megengedte neki, hogy a mulató környékére menjen és alkalom adtán be is lépjen, büszke volt rá, különösen simogatta férfiúi lelkületét, ha vendégei meglátván, egyöntetűen kijelentették
- Micsoda egy szépség! Még a napot is elhomályosítja, aranykoszorút font a feje köré.
Anyám egyre több időt töltött a vendégek között. Különös, de egyben tetsző is volt számára az ő eddigi életétől gyökeresen eltérő vidámság.
Lassan a fogadó vezetésébe is beletanult, és amikor apám úgy döntött, hogy egy szőrmekikészítő üzemet létesít a város másik végében, teljesen rá is maradt annak minden kötelezettsége és felelőssége. Ettől kezdve, esténként sokat olvasgatta a Korán szövegeit: vajon helyes-e, ha nő ilyesmivel foglalkozik?
Láttán felesége talpraesettségét és tehetségét, apám váratlanul arra intette
- Mélyértelmű az a bölcsesség, de mi már kereskedők vagyunk, kétkezű munkások, nem kell már annyit elmélkednünk ilyesmiről, most már egyszerű dolgokat művelünk. Az emír megboldogult fia ötezerszer is elolvasta azt a könyvet, és még ötezer másikat, végül az istenben való hitet is elvesztette. Minden földet beutazott, megfordult mindegyik nagyúrnál, híres ember volt! De amikor szövőgyárat alapított, kudarcot vallott vele. És bármibe belefogott is, nem fizette ki magát. Így egész életében csak alattvalói adóját emelte föl. Eddig úgy éltünk, ahogy parancsolták. És ha láttuk is: nem azt kell tenni – a dolgokon nem változtathattunk, nem ránk tartozott csak az urunkra. Nem csak cselekedni féltünk saját eszünk szerint, de még gondolkodni sem mertünk, nehogy összezavarjuk a magunk felfogását az urunkéval. Így a felelősség is kevesebb volt: nem a magunk lábán jártunk, kormányoztak. Felelősség nélkül élni könnyebb, de nincs sok értelme.
Apám szájából ezek a szavak, akár istenkáromlásnak is tűnhettek, de anyámat mélyen megindították és úgy érezte: talán újra szeretni tudná Baglaj béget.