Dzsinn a szamovárból 15.rész

Szibériába érve Scsorin anyja levethette parandzsáját, az Angarán praktikusabb, férfiasabb öltözetet kellett magára vennie, lábán bundás bélésű nadrág, gumicsizma, felsőtestén lélekmelegítő, alatta sűrű szövésű pulóvert és csalánszövetű inget hordott, fején harang alakú mókusszőr kucsmát viselt, hosszú fekete haját gondosan aláhajtogatta – errefele a vadászoknál meg a halászoknál ez volt a szokás, a folyón, a tajgán, a csónakban nem mászkálhat lengén az ember, jól fel kell öltözködni minden időben. A „Rozka”-n az esővédő alatt ült, lányát, a kis Mírát, a kicsike kis bimbót szorosan magához ölelte. A folyón nem csak a külleme változott meg, a lelkéből kiszáradt az életének múltja, a jelen boldogsága szivárgott helyébe. Soha nem látott még ennyi vizet, fát, virágot, madarat, ennyi különleges állatot. És a gyakori fürdőzés, napozás, no persze a víz nem olyan meleg, mint otthon a fürdőházban. Akármilyen bolsevikok építette csatorna se változtathatta volna ilyen paradicsommá a sivatagot. Igaza volt a férjének „Amit Allah épített, ember nem változtathatja meg”.
A folyót a reggeli köd lepte be. A léghullámok fölkapták és tovasodorták a víz fölött, az alámosott fák megszaggatták, a széldöntvények összegöngyölítették, a sima folyószakaszokon végighengergőzve pedig takaros kis gombócokká gömbölyödött a pára. A föld megkönnyebbült lélegzése ez a páradús nap után, a nyomasztó fülledtségtől való megszabadulás, amikor minden élőlény megnyugszik a hűvösségtől. Még az apró halak is abbahagyták az úszkálást, a ficánkolást. Úgy rémlett Scsorin Anyjának, hogy ebben a paradicsomi környezetben még az angyalokban is hinni kezd az ember, meg az örök boldogságban, a gonosz elmúlásában és az örök jóság föltámadásában. Ó, mennyire szereti már a férjét! Varázslatos világ! – gondolta, de azt is tudta, őt nem az örök mese szomjúhozása, nem a csodavárás sodorta Szibériába. Azt viszont nem tudhatta: a boldogság rövid, múlékony, gyakran csalóka, a bánat örök, jótékony és változatlan.
Végig nézte a két szibériai férfit, a Parancsnokot erős, érett férfinak látta, éppoly magabiztos lehet, mint a férje, ha feláll olyan, mint az óriás tölgy, szakállát lengeti a szél, s pipáját, mint kutya a csontot, ha éhes, el nem engedi. A fia Ignatyenka, jóképű, szorgalmas, mindenhez értő fiatalember, minden üzbég nő szeme is megakadna rajta, csak hát az a tejfölös színű haja ne lenne. Az asszony nem sejtette, hogy őt ugyanolyan kíváncsi tekintetek hálózzák be. E két férfi még soha nem látott ilyen szépséges nőt, csak rejtegetőzve mertek titkon pillantásokat vetni rá. Ignatyenka néha bátrabban meredt rá, ilyenkor önkéntelenül is elkalandozott az ő Oljá-ja felé. A tatarkai fűrésztelepre egy katonai munkásnaszád érkezett, hogy lőszeresládákhoz deszkát készítsenek. A parancsnok egy nyápic, de nagyhangú hadnagyocska volt, aki megsebesült a polgárháborúban. Tatárkában ő volt az első kitüntetett sebesült tiszt, és senkit se kívánt ámulatba ejteni a szerénységével, a lányokat, akik odavoltak a szépségétől és háborús érdemeitől, úgy fogyasztotta, mint a diót. Magától értetődik, hogy a hadnagyocska sasszemét nem kerülhette el az olyan szemrevaló fehérnép, mint az ő Oljá-ja. Valahol aztán sikerült is elkapnia, és Tatarkában sikamlós mendemondák kaptak lábra. Ignatyenka nem teketóriázott, keményen felelősségre vonta Olját, aki a kedvese volt, hogy ő mért nem kapja meg azt, amivel a hadnagyot megajándékozta? A legények a kocsmában molesztálták, meg ugratták ezért. Tavasz közeledtével a katonákat visszavezényelték a laktanyáikba. Az anyák megkönnyebbülten felsóhajtottak, a szenvedélyek, a pletykák elcsitultak a faluban. Olja ismét virulni kezdett. Olvadáskor a tavaszi áradás idején, amikor az éjszakák egészen nyúlfarknyiak, és a madárkák szinte éjt nappallá téve énekelnek, Ignatyenka kivitte Olját a településen túlra, a tavaszi vízzel lepett ártérre, odaszorította egy fűzfa kecskék rágta törzséhez, összecsókolta, megszorongatta, megfogdosta, pontosan úgy, ahogy a többiek a kocsmában kitanították, mondván, hogy ha törik, ha szakad, egyenlítse ki a számlát a csapodár lánnyal. „Ne! Ne!” – rimánkodott Olja. „ A hadnagynak szabad?! Én is sorköteles vagyok. Meglátod, főhadnagy lesz belőlem!” – duruzsolta Ignatyenka. Aztán a lány mégiscsak fennakadt a horgon, csapkodott fehérhasú lazacként a sekély vízben, az alsóneműjében vacogva.
Nyár dereka volt, Scsorin apja családjával, meg a két tatarkaival lassan egy hónapja éltek a folyón. Az Angara folyása mentén, a parton fölverték már sátraikat a tunguzok, a szekkupok, a nganaszánok, megkezdték a nemes halak halászatát.
A „Rozka” nevű bárka férfi utasaiban egyre nőtt a feszültség, a Szerafinka-zúgóhoz közeledve a menekülés legkockázatosabb helyéhez érkeznek. A partok itt összeszűkültek, mint egy kőfolyosó, a víz kavargott, valósággal felpúposodott köztük, a sötét szikláktól a folyó feneketlennek látszott. Forrt, zúgott minden, mintha egyszerre ezer malom köve dübörögne. Az Angara lélekvesztője volt, a kerzsákok szerint áldozatok nélkül átkeni rajta lehetetlen. Valamikor a cári időkben százszámra pusztultak a száműzöttek hajóvontatóként, nem lévén olyan úszóalkalmatosság, ami képes lett volna egymaga átkelni rajta. Ezek a halálraítéltek, a folyó két oldaláról a vastag kötélvégre fűzött hajókat húzták-vonták, amerre éppen kellett. Manapság a zúgót robbanóanyaggal elegyengették, jóval biztonságosabbá tették, és sok hajó már önerejéből, kapaszkodó nélkül lyuggatja acélcsőrével a tömör, hömpölygő víztömeget. Egyes hajók, a Rakéták, a Meteorok már fittyet hánytak a zúgóknak, könnyedén repültek át rajtuk fölfelé, de a „Rozka”, ez a kis törékeny bárka, ez el fog pusztulni. Szerencséjére az „Angara” nevű kapaszkodóhajó munkához láthat. A kapaszkodóhajó a zúgóhoz van láncolva. A lánc egyik végét a zúgó előtt rögzítik, a másikat a zúgó fölött a mederben. S a kapaszkodóhajó - amin daru is van - egész útja mindössze két verszta, fentről lefelé és lentről fölfelé.
Itt a Szerafinka-zúgónál, a folyó partján egy kis falucska bámult üres ablakszemeivel, sárgállott fedél-csontvázaival, ásított üres ajtaival, tető- és ablakroncsaival. Gyakran összetorlódnak az átkelésre váró lélekvesztők, ilyenkor a parton létesült település Helena, megtelik utasaikkal, személyzetükkel. Őket az „Angara” fedélzetéről, nagy hangtölcsérrel értesítik a sorra következő hajóról, műveletekről. Helenát leginkább a zúgó műszaki létesítményeinek munkásai, bójaőrök és családjaik lakják. Egyetlen szatócs boltjában jószerivel csak paradicsomos heringet, gyufásdobozokat, meg vodkát lehet venni. A falucska már most is elárvult, lassan el is néptelenedik, a nagy vizierőmű, aminek nemrég fogtak a megépítésébe, teljesen megváltoztatja az Angarát, már nem lesz szükség kapaszkodóhajóra, bójákra sem.
A „Rozka” utasai is kényszerű pihenőre vonultak a parton, ahonnét jól belátták a majdani átkelésük minden részletét. Kisvártatva idős ember telepedett melléjük, a tűzből kivett egy zsarátnokot, hogy rágyújthasson. Miután rágyújtott, nagyot sóhajtott, mint egy kisgyerek, barátságosan rájuk mosolygott, levette fejéről a tengerészsapkáját és arról kezdett beszélni mi módon fognak átjutni a Szerafinkán, a kapaszkodóhajóról küldték. A Parancsnok meghívta vendégüknek, ossza meg velük az elemózsiájukat. Nem kérette magát megitta a vodkát megtörülte a száját, és ünnepélyes örömmel, óvatosan emelt föl egy karika uborkát meg egy szelet retket, mondván, hogy az idén még nem evett friss zöldségfélét. A vendéglátásért köszönetet mondott, majd mesélgetni kezdett a településről, magáról, aztán arról, hogy a zúgónál, kövektől, homoktól lepetten sok kiváló tutajos pihen, csónakos kupecek őrzik a víz alatt kincseiket, meg szerencsétlen áttelepülők, akik nem lelték meg helyüket, azok is ott nyugszanak, no meg mindenféle nyughatatlan népség is ott lelt magának állandó lakhelyet, és még hozzátette
- De azért a magunkfajta bójaőrök közül nyugszanak ott a legtöbben.
Arra a kérdésre, hogy „Mi szél hozta ide?”
- Perm közelében nőttem fel egy kis faluban, itt a patakot nyár derekán kiitták a tehenek, én meg talán ennek okán valami nagy vízre vágytam. Valahonnan bizonyára tengerészvér is került ereimbe! – itt elhallgatott, de szemét le nem vette a zúgóról – és gyalogosan talpaltam be az országot, fiatal voltam, erős, fejszével, fűrésszel még gyermekkoromban meg tanultam bánni. Így jutottam el az Anyiszejig.
- No, lám a sózott fülű permi, egészen elszibériásodott, a Jenyiszejt úgy tudja, ahogyan mi. - vetette közbe Ignatyenka. Aztán folytatta a bójaőr
- Ha hiszik, ha nem, ahogy az Anyiszejhez értem és megláttam teljesen megnyugodtam. Itt van, Pável – súgta a lelkem -, itt van a te kikötőhelyed! Matrózként jártam az Anyiszejt, és ahogy idekerültem, egészen belehabarodtam, aztán az Angarához kerültem. Ó, te jóságos atyaúristen! Ha nem álmodik, akkor is láthat ilyet az ember? Itt kell lehorgonyozni.
A bójaőr miközben beszélt, szakadatlanul a zúgót nézte, de hallgatói tudták, hogy álmélkodása nem ért véget, ehhez a gyönyörűséghez nem lehet hozzászokni, lehetetlenség betelni vele. És csak most értették meg: miért kérik a zúgó környéki öregek, hogy vigyék ki őket a szabadba a haláluk előtt. Az ember bizonyára szerette volna hinni, hogy a síron túl, a mindent megnyugtató sötétségben továbbra is látni fogja a szeretett folyót. De az is meglehet, hogy az a szükségszerűség húzta, vonzotta a folyóhoz, hogy meggyőződjék róla, hogy az ő élete után is folytatódik az élet, nem ér véget a folyó futása, a zúgó dübörgése, és a hegyek, az erdők olyan rendületlenül állnak majd továbbra is az égre támaszkodva.
A Szerafinkán, mint nagy piros csörgök, virítottak a bóják, amikor a hangtölcséren a „Rozka” utasait szólították. Mielőtt a bójaőr útjukra engedte volna vendéglátóit, a zúgóra mutatott, és azt mondta
- Ott az a szikla, kerüljék a legmesszebbre, ne maradjanak a kapaszkodóhajó sodrásában, akármennyire kéri is a kapitány. Mindjárt az indulástól térjenek ki a sodrásból a szikla átellenes oldalára, csak így kerülhetik el a biztos pusztulást.
Ez az Angarába szerelmesedett öreg férfi beszélgetőtársaitól élesen elütött, szélcserzett arca lágy vonásokat hordott, barátságos viselkedése, az egész olyan volt, mintha réges-rég ismerték volna egymást, s bizalmat ébresztett ez iránt az ember iránt, azt a meggyőződést sugallta: valóban találkoztak már valahol. Scsorin apját is egész ellágyította. Arra gondolt, gyakran találkozott már küzdelmes élete során ilyen személyekkel. Vannak olyan megingathatatlanul és javíthatatlanul nyílt emberek, akik mintha egyforma alakban, egyszerre élnének az egész világon. A többiek is mindig megnyílnak előttük, mindenki vonzódik hozzájuk, a bajba jutott vándoroktól kezdve a legmakrancosabb gyerkőcökig. Az ilyen embereket soha nem harapják meg a kutyák, nem lopnak tőlük semmit, és nem is kérnek. Maguktól odaadják mindenüket, a testüket meg a lelkületüket is, még a néma segítségkérést is mindig meghallják. S ki tudja miért, de róluk, akik soha nem ordítanak, nem tolakszanak, még a legmegveszekedettebb elárusítónő is megérzi, hogy ez az ember nem ér rá, a többiek feje fölött nyújtja neki át az árut, és a sorban senki nem zúgolódik emiatt, mivelhogy ezek ilyen emberek, többet adnak, mint amennyit kapnak. De sokat is piszkálja a felesége az ilyen férjet a mulyaságáért, ő meg csak megadóan, olyan képet vág, mintha teljesen jogosnak tartaná a szemrehányást. Könnyű a lelke, irigylésre méltóan szabad élete van az ilyen embernek. És aztán hogy siránkoznak az asszonyok az ilyen gyorsan felőrlődő, hamar sírba szálló, gyámoltalan férj után, amikor kiderül, hogy a vagyont összeügyeskedni, magáért kiállni nem tudó, csöndes, békés természetű kis ember a legdrágább volt számukra, hogy szerették, halálosan, csak éppen becsülni nem tudták.
Azt hiszem, soha nem derül ki: az élet zúgóinál a Baglaj bég féle emberek kihasználják a bójaőröket, vagy a bójaőrök megsegítik a Baglaj bég féléket.
Mielőtt Pável az öreg bójaőr végleg elbúcsúzott volna a „Rozka” utasaitól, Scsorin anyja felé fordult és azt mondta
- A kisasszonykának sürgősen kórházba kellene kerülnie, azt hiszem hamarosan nagyon beteg lesz! - Az aggodalmas figyelmeztetésre csak a Parancsnok vonta meg bozontos szemöldökét, de most még hallgatott.
A bárkán az esővédő fölé a padlózatig nagy vitorlavászonból sátrat feszítettek, ide terelte be a dzsigit Scsorin anyját a kislányával, őrizetűket, baj esetén a férjre bízta. Nem akarta, hogy a fehérnép a fedélzeten lábatlankodjék, akadályozva őt és fiát a kétséges sikerű átkelés irányításában. Meg azt sem akarta, hogy megrémüljön a látványtól és elájuljon, olyan idegállapotba hajszolva őket, hogy erőfeszítéseiket gátolja.
A kapaszkodóhajó végre megindult, maga után kötve a „Rozka” követte, fejét békésen a parti sziklák közé dugva, mint ahogy azt a ló teszi az abrakos tarisznyába. A vontatóhajóról hangtölcséren folyvást hangzottak az utasítások, ennek ellenére a Parancsnok igyekezett mindent úgy tenni, ahogy azt a bójaőr tanácsolta. A gőzhajó a zúgó közepén megremegett, nyikorgott, lapátkerekeivel szaporán verdeste a vizet, sűrű füstöt eregetett kéményéből, s az egész környéket fölverve, bömbölt, mintha rá akarna ijeszteni a folyóra, el akarná űzni a komor sziklákat, vagy irgalomért könyörögne. A kis „Rozka” meg utána, bukdácsolva próbálta utolérni az alóla eliramodó folyót. A sziklák közt elhaladva, megdermedt minden földi szín, hang és valahonnan a folyó alól, a föld mélyéből egyre tisztábban hallatszott a fokozatosan növekvő tompa morajlás – bizonyára a földrengés közeledik így. A partok csak úgy forogtak a bárka körül, mintha rá akartak volna dőlni, és megpróbáltak volna bedobni minden élőt a hullámok közé, amelyek tajtékzottak a sziklasoron. Aztán hirtelen valami nagyot csörrent a „Rozka”-n, s akkorát dörrent, hogy a hang felhőként csapott a magasba, majd lassan, elmaradva, tompán elhalt, s halálos csönd állt be. „ Kész! Süllyedünk! Nem hiába látták a megfulladt legénykét lábbal előre sodródni. Vajon melyikünket keresi párjának?” – gondolta Scsorin anyja. A szikla ugyan vonzotta magához a kis hajót, hogy összegyűrje, mint egy ócska bádog szemetesvödröt és a fenékre süllyessze, de a bárka nem borult föl, elerőtlenedve az istenek kénye-kedvére bízta magát. Végül a zúgó megszégyenülve úgy köpte ki magából, mint egy elszívott szivar füstölgő végét. Ezután csak párállott a folyó, fehér tajtékot hányt, s ott forgott a kőzátonyok közt, már messze a hajófar mögött. A munkája végeztével a kapaszkodóhajó lekapcsolta magáról a „Rozka”-t, útjára engedte a szabad vizekre, amelyen maga sohasem járt, és búcsúzásképen jó szülő módjára elnézően csak jelzett neki egyet.
Amikor Scsorin anyjának, a szépséges üzbég nőnek a nyakán és arcán a szúnyogcsípések nyomai kezdtek egybefolyni liláskékes foltokká, a Parancsnok félrehívta az asszony férjét s így szólt hozzá
- Nagyuram, a felesége beteg! Gyulladás! Néhány nap múlva lábra se tudd állni. Csak a jávorszarvas májából készített kása, meg a tajgában található gyógynövények hozhatnak gyógyulást, de ez hetekig is eltarthat, az eredmény pedig kétséges, ekkor lehet, hogy valamennyien itt veszünk. Vagy, gyermekével időben céljához ér, és a kisasszonyka itt marad az Angaránál a maguk istenének akaratából. Nagyuramnak reggelig döntenie kell.
Scsorin apja, alias Baglaj bég nem szólt semmit, csak a bárka orrába vonult onnan nézte feleségét, aki az esővédő alatt még szorosabban ölelte magához kicsi lányát, Mírát. Az asszony is halovány arccal a férjére meredt, szíve mélyén tudta: férje most az ő sorsáról határoz.
A Parancsnoknak nem volt kétsége afelől, hogy a férj, ez a rendíthetetlen megátalkodott hogyan fog dönteni. Ismerte az ilyen erőszakos, akadályt nem ismerő embert, aki képes akár egy kardcsapással is kettéhasítani az útjába gördülő kősziklákat, ugyanakkor a szíve is megnyílik az életben, de csak egyetlen egyszer.
A bég nem kérte az ő istenének, Allahnak a tanácsát, mert tudta, szörnyen megharagítaná, ha az nem gyönyörködhetne továbbra is feleségének szépségében.
A Parancsnoknak azt az utasítást adta
- Megállunk! Tegyen mindent belátása szerint! Az asszonyomat talpra kell állítania
Másnapra a folyó azon pontjához értek, ahol néhány versztányira, benn a sűrű tajgában a dzsigit által összeeszkábált vadászkunyhó állt. Egy az Angarába ömlő kis folyócska torkolatánál kikötöttek, poggyászaikat kirakodták, leponyvázták, a ponyva szegélyét kövekkel rögzítették és búcsút intettek egy időre a „Rozka”-nak. A kis tartalék csónakjukkal elindultak az első rakományukkal leendő lakóhelyükhöz. Az ilyen kunyhók, téli vadászszállásnak készültek, ilyenkorra az alsó koszorúfájáig penészes, rozzant kis faviskókká lettek, amelyeknek tetejét a vastag hóréteg igencsak meglapított, amúgy körülötte mindenre, borongós, végtelen csend telepedett. A sűrű fenyveserdőbe, a cirbolyafenyők között már a nap is csak fűszálvékony sugarakban leskelődött. A mocsárbűz, ami a kis folyócska torkolatától követte őket, lassan megszűnt, csenevész erdős helyre értek, itt már az enyésző mohák enyhe illatával keveredett a friss levegő, s körös-körül kibontakozott az égtiszta hegyek koszorúja. A téli szállás összenyomott tetejével, sötét foltnak látszott a part menti bozóton túl, a csupasz cirbolyásban. Közvetlenül a kunyhó mögött hatalmas, nyirkos, mohos szikla terpeszkedett, kicsiny erecskét préselve ki magából vagy maga alól, amelynek útja és élete a világában igencsak nyúlfarknyi volt. A vadászok ritkán állítják fel kunyhójukat ilyen nyirkos, elhagyatott helyen, de a Parancsnoknak éppen az volt a célja: minél kevesebben találjanak rá, a tajgában össze-vissza csatangoló orvvadászok közül. Mert az ilyen, holmi csavargók bizony meglátogatják a legelhagyatottabb emberi fészkeket is.
Ignatyenka ért előbb a szálláshelyükre, de már mutatta egyezményes jelüket közeledő apjának, hogy bizony járt itt valaki. A kunyhót megrongálták: a sarkait lehasogatták tüzelőnek, az ajtó fölül leszedték a szélvédőt, de még a padlódeszkákat is fölhasogatták. Az ablaküveget talán a szúnyogok vagy a hideg miatt kímélték meg a pusztítók, hiszen üveget betörni, a kunyhót bemocskolni, fejszével összevagdosni a gerendafalat, késsel összevésni az asztalt, kutyakötelességnek tartja minden itt éjszakázó, ha nem teszi, elégedetlenül távozik, szinte belebetegszik.
Nemcsak az emberek, de Pluto kutya is aggodalmasan szemlélődött, ahogy kiugrott a csónakból. Kérdőjellé görbült farkát csóválta, mert tudta nem azért jött ide, hogy vidáman nyargalásszon a tajgába vagy, hogy siketfajdokat és császármadarakat bosszantson, komoly munkára fogják majd. Ezeket az embereket, akiket a bárkán látott először, még körül sem tudta szaglászni igazán, mert ehhez nagy tér kell, meg rengeteg finom, büdössé keveredett levegő, csak így tudja megállapítani: miféle emberekkel van dolga. Különösen az a nagydarab kétlábonjáró, Scsorin apja keltette fel az érdeklődését, vele még talán vadásznia is kell: ugyan miféle ember lehet, hogy férünk majd össze? Scsorin apja mintha megértette volna Pluto gondolatait, megborzolta a kutyus puha nyakbundáját, körmével megvakargatta hegyes fületövét. Pluto leendő gazdája térde közé dugta tiszta, nedves pofácskáját, elcsendesedve, alulról fölfelé, engedelmes kedvességgel figyelt. „Csak ne verjél, akkor minden rendben lesz” – mondta a tekintete. Errefelé ugyanis a kutyákat kegyetlenül verik. Még a legjobbakat, a legszükségesebbeket is, a szánhúzókat és a vadászkutyákat is. A szobakutyákat nincs miért verni, azok cukrot esznek, pacsit adnak, vakkantanak, és ennyi az egész. A tajgában kemény az élet, pacsiadással semmire sem lehet menni, dolgozni kell, és azzal is tisztába kell lenni, mikor kell ugatni és mikor hallgatni.
A Parancsnok szerint a kunyhó ajtaját meg kell erősíteni, és tömíteni kell a szemöldökfa feletti rést, ki kell tömni mohával, mert a madarak és az egerek mind elhordták belőle, de mindenek előtt benn kell rendet tenni, hogy Scsorin anyját megfelelő, tiszta helyre tudják fektetni. A fiatalasszony már alig tudott állni, az arca olyan volt, mint a csontvázé, a feszes, viaszsárga bőrt mintha csontjaira ragasztották volna, az orra kihegyesedett, homlokcsontja kidülledt – az egész ember az elmúlás bélyegét viselte. A vadászkunyhó rendbetétele után a fiatalasszonyt szarvasbőrökkel bélelt priccsre fektették, majd a Parancsnok arra kérte a béget vetkőztesse le a felségét, melegvizes ruhával tisztítsa meg a testét, szesszel dörzsölje át minden porcikáját, mustártapaszt tegyen a meglilult bőrre, s csavarja forró priznicbe, végül itassa vele az erdei gyümölcsökből készített teát.
A tatarkai dzsigit meg a fia mostani első vadászatukra indultak, szárnyaslevesnek valót meg valamilyen vöröshúst kellett keríteniük, a sok halleves után most erre volt szüksége a betegnek, na meg a jávorszarvas májára. A környéket halovány fény öntötte el, és a tajga mélyérő tiszta hideg levegő áramlott, a szúnyogfelhő szemlátomást hol dagadt, hol apadt, csak a harmatmuslincák kavarogtak körülöttük sűrű felhőként. Látszólag minden egyszerű itt, szemmel és füllel érzékelhető. A coboly mókust üldöz, hogy elvihesse fiókáinak táplálékul, a madár megmozgatja szárnyait, hogy teste alatt elgémberedett lábait pihentesse, a marálszavas borjával sétálgat, közben megmutatja neki mit, hogy kell csinálni, a cirbolyafenyők ágain lilás kis játékpuffancsok játszadoznak, amelyek öregkorukra hatalmas tobozokká fejlődnek. De egy halálosan beteg ember itt is mindent bonyolulttá tud tenni.