Dzsinn a szamovárból 16.rész

A Parancsnok és a fia Ignatyenka először csapdákat készítettek és helyeztek el a vadcsapások mentén, aztán a folyócska egyik szélvédett helyére tartottak, ahol sok zelnicemeggy meg vörösberkenye virított, ezekre a vadgyümölcsökre megjelentek a császármadarak meg a siketfajdok. Néhányukat sikerült puskavégre kapniuk. A tavaszi áradástól elmocsarasodott vízpartra hirtelen egy Jávorszarvas vergődött le, átkelt a mellékágon, és lefeküdt a hordalékszigetre, a Parancsnok és fia szeme láttára. Két sípoló orrlyukából vérdugók csüngtek, fülét is rászáradt vér dugaszolta el. A púpos, fittyedt szájú, nedves szőrcsomókat vedlő vad teljesen fásult és közömbös volt minden iránt, csupán a testével és álmos beesett szemével érzékelte, hogy megszabadult a gyötrelemtől, hogy orrlyuka nem porként kavargó szúnyogfelhőt szippant be, hanem a folyóról fúvó szelet. Csak a füle hegye reszketett finoman, alig észrevehetően, ebből gondolhatta az ember, hogy a nagy csontos test még képes örülni az életnek. És ekkor puskalövés dörrent. Ignatyenka jó szemű vadász volt, bár fegyvere igencsak ósdinak számított, a golyó mégis megszabadította a Jávorszarvast későbbi szenvedéseitől.
A Parancsnok már három nap, három álmatlan éjjel szinte teljesen elszakadt a világtól, egy ember megmentéséért csatázott a halállal. Scsorin anyjának testében mindent elemésztő küzdelem folyt, nem egy, nem is kettő, hanem egyszerre több nyikorgó száraz fát csavargatott a betegség bensejében, hajszolta ide s tova kenetlen kerekű szekerét. „Gyulladás” – zúgott a dzsigit füleibe szüntelenül, mint egy emberre kimondott halálos ítélet, s nem tudta hogyan segítsen az elítélten. Azon gyötrődött, hogy lám ő életben marad, tovább lélegzik, a másik ember meg itt van karnyújtásnyira, mégis elérhetetlen, és távolodik, egyre távolodik. De a Parancsnok nem engedte szabadjára ezeket a gondolatokat, erőt vett gyöngeségén, úrrá lett bizonytalanságán, és feltúrta az erdő egész patikáját. „A beteget óvatosan kell gyógyítani, hisz alig pislákol benne az élet!” – válaszolgatott a férj sürgetéseire. És magára is vigyáznia kellett, mert néhány nap után, amikor egy szál ingben izzadtan szaladgált ki s be, csurogni kezdett az orra, erre gyorsan kezelésbe vette magát, tablettát vett be, mustártapaszt ragasztott a hátára s a náthát mintha elfújták volna, pedig nagyon megijedt. Még soha életében nem vigyázott így magára, nem óvta ennyire saját személyét, de az igazság, hogy még soha az életben nem volt senkinek ekkora szüksége rá, hacsak a lányának Glaskának nem. Már több mint egy hete ápolta Scsorin anyját, ekkora már fejében zúgni kezdett a vér, a térde vatta puha lett, gyakran hányingere támadt, úgy gondolta a dohányzástól meg az ivástól: erre kevesebbet szívott meg ivott.
A napok olyan gyorsan tűntek tova, mint ahogy a kerék forog, hogy jóformán a küllőket sem látni. Csak vadásztak, gyűjtögettek és gyógyítottak. A Parancsnok fiával végigcserkészte az erdőt, összegyűjtötte az összes áfonyát, töméntelen sok berkenyét cipelt a kunyhóba és megfonnyasztotta a zelnicemeggyet meg vörösáfonyalevelet szárított. Füzérszám hordták a nyulakat, aztán feldarabolták őket.
Egy idő múlva a nappalok egyre rövidebbek és rövidebbek lettek, és minél gyorsabban rövidültek, annál feszítettebb munkát jelentett a beteg ellátása. Kezdtek megritkulni a császármadarak, óvatosabbak lettek a mókusok, a nyulak, több lett a nyom, a coboly nagyobb köröket írt le, a csapdák ritkábban keresztezték egymást, de egyre többször lehetett véres küzdelmek színhelyére bukkanni, megindult az ezüstróka, a farkas meg a rozsomák is. A csapdákat meg a csapókalitkákat, már nem is nagyon ellenőrizték, a kis prémes állatokat és a siketfajdot kiették belőle e ragadozók. Ennek ellenére a Parancsnok igyekezett változatosan táplálni a beteget, hogy minél előbb erőre kapjon: levessel, hússal, reggelire egy-egy szelet sózott pénzes pért vagy egy darab galócahátat adott neki, csemegének meg áztatott tőzegszedret, vörösáfonyát, sőt néha még egy kanál sűrített tejet is.
A dzsigit fülét napjában többször is a beteg fiatalasszony hátára tapasztotta, ilyenkor hallgatózott, a lapockája alatt még sípolt, szörcsögött valami, a láza valamelyest enyhült, a teste sem volt már állandóan nedves. A kezelés úgy látszott kezdett hatni. A meleg levesbe meg a Jávorszarvas nyers májába már krumplit is kevertek, és mielőtt a beteg szájába csúsztatták volna, már fel is ültették. Scsorin anyjának láza a második hét után kapaszkodott először a piros számig, és ott a 37-es számnál állapodott meg. A Parancsnok csettintett az ujjával, meg a térdét is megcsapkodta, aztán tenyerével megdörzsölte az arcát és elégedetten dörmögte:”Ez már döfi!” Utána úgy érezte, hogy nem bír tovább talpon maradni, csak úgy kóválygott a feje, annyira kimerült az utóbbi napokban.
Egy héttel ez után, hogy a betegnek lement a láza, és a mellkasában is megszűnt a szörcsögő hang, a tajgát bilincsbe verte az első kora őszi fagy. Ugyanezen a napon Scsorin anyja segítség nélkül elhagyta a kunyhót, bejárta az erecske menti „gyümölcsöskertet”, zelnicemeggyet, vörösáfonyát, berkenyét eszegetett, ilyenkor ezeket az erdei gyümölcsöket megcsípte a reggeli dér és édesebbek, zamatosabbak lettek. Valamennyien megnyugvással vették tudomásul a látványos feltámadást.
A Parancsnok közölte Scsorin apjával, hogy néhány nap múlva útnak indulhatnak, de addig is vadászattal kell tölteni napjaikat, a hosszú folyami útra elegendő húskészletet kell felhalmozniuk. Mielőtt elindultak a béggel földúlni az erdőt, Ignatyenkára bízta a gyógyult asszonyt, meg gyermekét, és meghagyta neki szedelőzködjön, minden szükséges holmit készítsen elő a folyami utazáshoz.
A halovány, sárgarépa színű pitymallat, a hegyes tajga egyenetlen, csipkés öltéseivel az alacsonyan csüngő égbolthoz fércelve olvadozott, amikor a két erős férfi bevette magát a rengetegbe. Ahogy eltűntek Scsorin anyja kisétált a füstös lakótérből, szemügyre vette a vadászkunyhót, gyógyulása helyszínét. Most nem volt gerendával betámasztva, csak a fogantyúján volt keresztüldugva egy záróhusáng, amit Ignatyenka faragott – ezt az erős botot a tajgai vándorlásnál és a síelésnél használják, kitapogatják vele a fövenyt a folyókon, vízmosásokban, mocsárban az ingoványost, és ugyancsak ennek a husángnak a végével ölik meg a csapdába került kis vadakat. A fiatalasszony a suháng véres hegye láttán - elengedhetetlen eszköz, kegyetlen munka, rideg élet, mindenről most már volt fogalma. Tudta például, hogy az erdei telelők ajtaja miért nyílik befelé – ha a kunyhót betemeti a hó, ki tudja ásni magát az ember, hogyha meg medve téved a kunyhóhoz, ne tudjon betörni: a vadállat mindent csak maga felé húz – ilyen hihetetlenül egyszerű az egész. „És olyan csodálatos itt minden!”, „Kedves, vén kicsi kunyhó! Isten áldjon!” Csak nem sajnálja a vadászkunyhót? Olyan kényelmesnek, otthonosnak tűnt, és most itt marad magányosan a télben, senki sem éleszti fel benne a tüzet, s végtelenül hosszúnak tűnő estéken senki sem üldögél majd félhomályban a cirbolya-, gyanta- és füstszagú csöndben.
Amíg Scsorin anyja a tajga csöndes szépségében gyönyörködött, máshol, ugyan ebben az erdőben, szikraként villant elő a fenyves sűrűjéből a szajkó, egy nyúl szinte eszét vesztve száguldott át az erdei tisztáson, csörögni kezdtek a szarkák, a megremegő erdő zúzmarát hullajtott, a pusztítók pedig kibiztosították távcsöves puskájukat, kényelmesebben elhelyezkedtek és meresztették a szemeiket.
Szibériában a jávorszarvas már a tizenhármas esztendő óta vadászati védelem alatt állt, kezdetben még a lakott településeken is fölbukkant, s nagy zűrzavart keltett a gyerkőcök és a helyi firkászok örömére, akik nyomban kiszínezték az eseményt. Moszkvában azzal viccelődtek, hogy egy bizonyos Glija Asztufina hogyan hajkurászta ki udvaráról seprűvel az erdők óriását, amely meg akarta dézsmálni a háztáji kecske takarmányát. De az ilyen távoli helyeken, mint az Angara folyó vidéke, a vadorzók úgy vadásznak rá, mint a nyúlra, húsát megfőzik maguknak meg a kutyáknak, máskor meg eladják és elisszák az árát. Ezért aztán az itteni tajgában a jávorszarvasok a régi módon viselkednek, leginkább a hallásukban, a szaglásukban meg fürge lábaikban bíznak, nem pedig a természetvédelmi törvényekben. Még azt is tudják, hogy egy erdésznek, vadászmesternek és vadőrnek nevezett állatfajta is él közöttük, amely rajong a potya itókáért, a városi cigarettáért.
Ahogy dúlták az erdőt vad után kutatva, a Parancsnokra gyakran rászólt Scsorin apja – hagyja abba az ivást – de az rá sem hederített
- Nagyuram a felesége meggyógyult, igazán lehetne elnézőbb! – válaszolta.
- Magára még szükségem van. Messze vagyunk még célunktól! – mondta a bég.
Aztán még sokáig vitatták a szesz szükségességét, ez a szócséplés afféle lírai bemelegítés, szellemi pihenő volt az igazi veszélyes és nagyszerű tett előtt.
A folyócska parti tisztáson hirtelen megjelent egy a csordától elvert, megriadt, elgyötört vad, és megállt, az oldala izzadt, erősen lihegett, nem tudta hová fusson, mitévő legyen, hatalmas, esetlen, védtelen, oly sok évtizedes védettség után már-már bízik az emberben, aki megint csak elárulja. Két nedves orrlyukán a szarvas csak úgy szívta, szinte szivattyúzta magába a levegőt – mindenfelől különböző, a nemesi erdei vadak között ismeretlen szagok áramlottak feléje: égetett szesz, dohány, hagyma, kutya bűze. A jávorszarvas megdermedt: az ilyen undorítóan, ilyen félelmetesen bűzlő vad, mint az ember nem kegyelmez senkinek és semminek, sem az erdőnek, sem az állatoknak, sem önmagának. Nem lehet se elrejtőzni előle, se a könyörületére számítani vagy védekezni ellene, már régóta nem harcol nyíltan az erdőben, csak a fa mögül lő, biztonságos távolból tüzel. A nemeslelkűség érzése, a barátság szelleme, a természet szeretete és megértése rég kiveszett belőle. Az egész lénye az önelégültség zsírjától csöpög, hogy ő van szellemi fölényben.
A két vadász lassan szétvált, külön akarták becserkészni a vadat, mert ha a jávorszarvas megunja a szaglászást és friss fűre, hajtásokra éhezik, kicsörtet a partra és elmegy „haza” – neki ugyan mit számít, hatalmas és szabad, oda megy, ahova akar, aztán próbáljon meg valaki rátalálni ezen a végtelen térségen, a mocsaras tajgában, amely telis-teli van kidőlt fákkal, ágakkal, korhadó avarral.
A jávorszarvas a patak közepén állt, fölemelve a fejét, gyanakvóan fülelt, nagyokat szuszogott, s mintha a folyó is vele lélegzett volna. Összepréselődött az oldala, s behorpadt hasa alól bugyborékolva csapott ki a víz, miután teleszívta magát levegővel, kigömbölyödő teste felduzzasztotta a vizet, az pedig körülfolyta a prémes óriást, megcsiklandozta a lágyékát, körülsimogatta a szügyét, és kellemesen hűsítette a bőr alatti izmokat. A szarvas ajka petyhüdten csüngött, szeme fáradtnak látszott, de fölfelé meredő fülével éberen figyelt. A két fül megmerevedett, ide-oda fordult, majd ismét mozdulatlanná meredt. A vad egyetlen izma se rándult, a szeme se rebbent, de az ajkát beszívta, megneszelt valamit. Scsorin apja, fölüle, egy kis magaslatról zizegést hallott, apró göröngyök hullottak, apró kövek folytak lefelé, szürke mohafoszlányokat ragadva magukkal. „Az fajankó Parancsnok lopakodik! Még elijeszti a vadat” A bég fölhúzta a kakast, vállához emelte a puskát, a célgömböt ráültette a jávorszarvas bal lapockájára, amely alatt a víztől megsötétedve lüktetett az állat bőre, hol behorpadt, hol megfeszült – ahogy a vad szíve erősen, egyenletesen dobogott. Scsorin apja visszafojtotta a lélegzetét, egy pillanat, és meghúzza a ravaszt – amikor hirtelen összerezzent, megtántorodott. Föntről, mintha az égből jött volna, valami kiáltásfélét vagy inkább recsegést hallott, mintha a távolban fát hasított volna ketté a villám, de ez ugyanakkor mégiscsak ordítás volt, nyers és iszonyattal teli. Nem a hallásával fogta ezt föl a bég, inkább tudat alatt érezte, amit később már tudott: ember kiáltott, és így csak akkor kiált, amikor zuhanó fatörzs vagy más súlyos valami sújtja halálra, akkor fullad így el a kiáltás, reked hörgésszerű hangba, nyöszörgésbe, nyögésbe csap át, de valami olyan gyötrelmet fejez ki, amelyre egyedül csak az ember képes.
Scsorin apja kiugrott a fűzfagallyak szövevényéből s még láthatta, amint – legnagyobb sajnálatára – a jávorszarvas sebesen szelve a vizet, gőzhajóként távolodik a patakban a sekélyes sziget felé, s beveszi magát a tőzeglapályon sűrűn burjánzó ribiszkésbe, majd eltűnik a kerítésszerűen tömör, zelnicemeggyes bozótban.
A bég nem engedte le a kakast, izzadt ujjai a fegyver vasára tapadtak, fölugrott a meredek vízpartra, ahol egy kopár, nyirkos hordalékkal borított göröngyös földsáv húzódott, a talaj olyan sötétszürke volt, mintha fölégették volna, csak itt-ott világított egy-egy mohafolt. A fenyvesben egy sürgölődő torzonborz kis embert pillantott meg – valamit éppen elásott, s ágakat szórt rá. Az emberen nem volt lábbeli, dühödten feldúltnak látszott, kapkodva, de céltudatosan dolgozott, munkájában azonban volt valami gonosz és titokzatos. „Szökevény! Bűnöző! Megtámadta a Parancsnokot!”. Anélkül, hogy tekintetét az emberről levette volna, Scsorin apja egy fa mögé lépett, hogy a fedezékből ráirányítsa a fegyvert: „Föl a kezekkel!”, azután lesz, ami lesz, lehet, hogy lőni is kell. Ahogy a lábával óvatosan tapogatta a ruganyos mohát, hirtelen egy kerek, nedves valamihez ért, ijedten visszahőkölt, s mielőtt még lenézett volna, a lába már vitte is árkon-bokron át – a fehér mohán vérrel frissen bemázolt, eltorzult szájú, kinyomott szemű emberfej feküdt.
Kiáltás helyett a bég torkából csuklás tört fel, de ez abbamaradt – mert amikor az ember megfordult, kiderült, hogy széles farú, hatalmas, ragacsos-nyálas, vicsorgó pofájú medve. Az elásott, ágakkal fedett zsákmány tovább áztatta vérrel a mohát, és az ismerős ruháról Scsorin apja már tudta: a medve egy megcsonkított, fej nélküli hullát rejtett el.
Mereven bámult egymásra a vadállat és az ember. A nehéz medvekoponyában mélyen ülő, résnyi keskeny szemben az állati értelem visszfénye tükröződött, s azt jelezte a bégnek: a medve érzi, hogy bajt csinált, tudja, milyen büntetést érdemel érte. És ha meg akarja menteni az irháját, ismét támadnia kell vagy elmenekülni és elrejtőzni. Elmenekülni nem lehet – az embernél puska van, és az ő gyávaságától magához tér, felbátorodik. Addig kell még nagyobb rémületbe ejteni, amíg magához nem tér, amíg döbbenten áll, aztán rácsapni s lesújtani.
„R-r-rah!” – tört ki a vadállat bensőjéből a rémítő bömbölés. De az ember nem mozdult, nem takarta el az arcát, nem dobta el a puskáját, hanem hirtelen felkiáltott: „Rohadt bolsevik!” – és saját kiáltásától elfulladva, rekedten szinte fáradtan kérdezte:
- Mit műveltél, te?! Mit műveltél?!
A vad olyan kiáltást várt, amibe beleremeg az egész erdő, de ettől a kiáltástól, amelyben rémület és elkeseredés rettegésről, tehetetlenségről árulkodik, benne föltámad a merészség, a tomboló düh. A medve e pillanatban egy undorító sakálra emlékeztetett, „Most kéne megfordulni, elfutni”, - de a vadállat már némán feltartóztathatatlanul megindult Scsorin apja felé. A bég előretartotta a puskát, mintegy elbarikádozva magát vele, és testben-lélekben megdermedve, döbbenten állapította meg, hogy erre az óriás felbőszült fenevadra nincs hová lőjön! A homloka, amelybe olyan gyakran küldik a golyót a nagy mesemondók, keskeny és csapott, ha nem pont a közepébe talál, elcsúszik a golyó a csonton. Fekete orrú pofája is keskeny, de ezzel a keskeny homlokú, lehajtott fejjel a vad ügyesen fedezni tudja a mellét. Csupán nyakszirtjét az ágaskodó szőrrel borított és macska módra, ragadozószerűen megnyúlt hátát érheti a golyó, de ha nem találja el a gerincet, a vad nyomban lesújtja, összezúzza, szétmarcangolja.
A kezét-lábát béklyózó laza, de engedetlen szálakat széttépve, Scsorin apja végre legyűrte bénultságát, és egy fa mögé lépett. Lábával megint a fejhez ért, ismét félrerándult, közben csak úgy mellékesen az is átvillant az agyán: a medve a fa mögül a jávorszarvasra cserkészet, a Parancsnok meg idejött, és ő is megfelelt.
„Gyere csak, gyere!” – mondta a bég, mintegy biztatva a medvét, s előrelépett. A vad nyomban visszahőkölt, s kövér fenekére ült, nem számított ellentámadásra, hiszen látta, tisztán látta: az ember vissza akart vonulni, el akart rejtőzni a fa mögött, az ember félt, kicsi volt, esetlen és fakó, akár a mocsári galambgomba, ő viszont vastag bundájú, hatalmas, merész vad. És lám csak, a kicsi ember megindult feléje, a tajga ura felé, és ekkor már a vadállat és az ember is tudta, ki lesz a vesztes. A medve igyekezett nagynak, hatalmasnak tűnni, baloldalt, a hóna alatt lüktetett a göndör, pelyhes szőr, de a bensőjéből feldübörgő morgás lassan elhalkult, mint a felfordult bádogtalicskából kiguruló kavicsok zaja. Két lábra állt, látni engedte mély, asszonyos hónalját, mintegy megmutatva gyönge pontját, ahol sebezhető, aztán, hogy e baklövését jóvátegye, félelmetesen elbődült, legalább is úgy vélte, pedig valójában csak egy megvert kutya ugatása tört föl a torkából, és elernyedve nem rávetve magát, hanem csak rádőlt az emberre.
Tűzsugár freccsent szembe vele, a hóna alatt leperzselődött a szőr, s a szívét tüzes ár verte át, úgyhogy belerándult, megremegett egész teste, még a csontjai is ropogtak. Telhetetlen bendőjében sötétség gomolygott, csigolyái kifordultak, egy pillanatra még látta a kibuggyanó, bíborló vért, égett bűzét is érezte, tekintete megmerevedett, lusta álmosság vett erőt a vadon, törzse megroggyant, mancsa, egész teste elnehezedett, s valami kietlen űrbe süllyedt. Megpróbált ellenállni, mancsával csapott egyet, már gyöngülő, de rendkívül érzékeny szaglásával megérezte a gyűlölt emberszagot, érzékelte a fegyver vasának hidegét. Diadalmas nyögéssel, féktelen dühének maradékával még egyszer összeszedte magát, megpróbált fölemelkedni, fölemelni karmos mancsát, hogy széttépje, szétlapítsa velük ezt az esetlen, jelentéktelen, galambgombaszerű emberkét, s vele együtt pusztuljon el. A medvét ennél a gyors mozdulatnál érte a vég. Néha még megrándultak, összecsattantak a fekete medvekarmok, amelyek most mintha pirosra lettek volna lakkozva, hóna alatt a baloldalon még mindig sugárban dőlt a vér, s amíg lüktetve bugyogott, a vad szemében nem hunyt ki a fény. Az ember iránti ősi gyűlölet, még azután is ott égett benne, amikor a vér már elapadt, csak cseppenként csordogált, átitatva az állat bundáját, s megdermedt, akár az áfonyakocsonya. Nem is hunyt ki a gyűlölet lángja, nem fedte el a halál sötétsége, ott kövült meg a két szembogárban.
„Kész!” Scsorin apja szinte eszelősen topogott, forgolódott egy helyben, mint akit bezártak, mint aki bármerre néz, csak halált lát maga körül.
A hordalékos erdő mélyén mindig hűvös van, s ettől állandóan nyirkos minden, nem harmat, harmat itt soha nincs, hanem a csontig ható nyirkosság, amely forró napokon párává változik. Ez az ősz eleji didergő pára Scsorin apjának kezeslábasa alá kúszott, körülfogta, valósággal magába szorította verejtékben úszó testét, amikor a Parancsnok fejét a kökény tüskéjével visszatűzte az elárvult testre. A folyócska partján vén cirbolyafenyő állt, amelynek sűrű, bolyhos, szél nem járta lombsubája egész a földig ért, rajta megszólalt a fenyvesszajkó, zsémbelődve munkálkodott a cirbolyán, egy tobozt csipegetett, ez azt jelentette itt biztonságban érzi magát. Scsorin apja ezen a helyen takarta be kövekkel a halott tatarkai dzsigit testét, s nyomatta le a mocsaras ingoványba. A medve bundáját fűzfaveszővel összekötözve hátára vetette, a vad megnyúzott testét avarral betakarta, azután visszaindult övéihez.
Ahogy feltűnt alakja az erdő sűrűjéből, Pluto hozzárohant, lábához dörgölődzött, vakkantott, aztán eliramodott a fenyvesbe, valakit, mást is üdvözölni. A kutyus csalódottan, lehorgasztott fejjel, nyüszítve tért vissza, Ignatyenka lábai elé ült, fejét felszegte, és tekintetével a fiú arcába írta a szörnyű hírt. A Parancsnok fia ebből megértette: az apját elvesztette.
A kis csónakon a bárka felé közeledve, Scsorin apja a vén terebélyes cirbolyára mutatott, ami hatalmas ágmancsokat növelt, sűrűjében tobozok vöröslöttek, érintetlen, válogatottan szép, hatalmas tobozok.
A „Rozka”-n, az Angarán hajózva a bég felajánlotta Ignatyenkának – tartson velük egész Irkutszkba és álljon a szolgálatába – de a fiú azt válaszolta
- Nagyuram, nem tehetem! Vissza kell térnem a családomhoz, anyámhoz és a testvéreimhez. Bratszkig elkísérem magukat. Ott most nagy munkástelep létesül, menetrendszerű helikopter járat közlekedik Kureljkába, azzal majd hazautazom. Nagyuramék majd másik hajót fogadnak, onnét már könnyen, még a tél beállta előtt Irkutszkba érhetnek.