Dzsinn a szamovárból 14.rész

Amikor Scsorin apja családjával Szibériába ért és elnyelte őket a tajga, megnyugodott, lelkében utat tört az a meggyőződés, hogy ezen a vidéken már semmilyen baj nem érheti, a kommunisták még nem fészkelték be magukat e fagyos vidékre. A kerzsákokon (óhitű szibériai őslakók) kívül, favágók, halászok éltek csak itt, és egy-két geológuscsoport túrta az erdőségeket. Az itt élők világtól való elzártságára jellemző: ha a keroszinkákon a folyók kavicsos földnyelvein kiépített telepeken, egybekeveredtek a tudós társasággal és meghallották, egyre gyakrabban azt a kifejezést: Sztálin! - a tajgában honos császármadárra gondoltak. Ezt azon szófoszlányokból hitték, hogy tudniillik a birodalomban egy császár fészkelte be magát, akire hamarosan nyugati vadászok rácsörrentenek, és akkor repülni fog.
A menekülő család Strelkánál érte el az Angarát, itt egyesül az a Jenyiszej folyóval. A kis település külsőleg hasonlít a környező természethez, peremén a széttöredezett, meredek parttal, szakadékokkal és patakokkal. Gyanakvó életet él: vajon találnak-e valamit a föld mélyén a geológusok? Ha találnak, fölvirágzik, ha nem csak vegetálni fog, majd tovább hanyatlik. Egykoron orvhalászok alapították ezt a falut, akik ezt az elnevezést nem tartották becsmérlőnek. Bizonyára titokzatosságnak érezték a veszélyt rejtő nevet, s ez arra sarkalta őket, hogy ők is titokzatos és kockázatos dolgot vigyenek véghez, ami fejleszti leleményességüket, csiszolja az értelmüket meg a jellemüket. A törvényeket meg a különféle új szellemi áramlatokat a strelkaiak az ősi parasztfurfanggal fogadták – ha a törvény megvéd a bajoktól, anyagi jóléthez segít, egy kis italravalóhoz juttat, akkor szívesen elfogadják, ha viszont szigorú, és bármiben megrövidíti a falucska lakóit, akkor elmaradottnak, gyámoltalanoknak tettetik magukat, mondván, mi nem olvasunk újságot, honnan tudhatnánk erről itt az isten háta mögött.
A településen túl, az Angarán kelet felé már a tajga egyre sötétebb, a cirbolyafenyves egyre közelebb nyomul a parthoz, helyenként szinte összezárul a folyó felett. A víz hangosabban zúg, a zátonyokon és a tavaszról ott maradt vízmosásokban áthatolhatatlan sűrűségben nő a ribiszke, a zöld medvetalp, az élekhalokfű, a tömött csomójú, rőteskék gyökérgolyva halvány virágernyőivel. A nyirkos árnyékban tombolnak a sáfrányok, virulnak a bazsarózsák, a mocsári gólyahír, a vénuszpapucsok, az ernyős köstike, meg a pimpó, a szurdokokban ott fagyoskodnak a szellőrózsák meg a bíborvirágú keltikék. De fölváltásukra máris siet a szívós tarackfű meg a hegyes, harmonikás levelű fehér zászpa. Az ezen a vidéken mindig késlekedő nyár csak nehezen vergődik fel az Angara alsó folyása menti erdőrengetegbe, ilyenkor zöld növényzet lepi el a folyó menti mélyedéseket, horhosokat, vízmosásokat, behúzódik a fenyvesek árnyékába, amelyek alatt lassacskán elvirágzik a vörös áfonya, a hely ékessége, a varjúháj meg az erős szagú mocsári bürök. A lombos erdők, a füzesek, galagonyások, a bajnócák és másféle apróbb bokros növények elbátortalanodva, félénken megtorpannak a tajga tömör erdőfala előtt, és csak a vízmosásokon, a tűzvészek után maradt tisztásokon, vadcsapásokon lopakodnak be a háborítatlan sűrűség fülledt csendjébe. Itt már a jávorszarvasok is kilátogatnak az országútra, hogy felökleljenek egy Zaporozsecet, a medvék emberekre vadásznak, a vadkacsák az apró pénzes péreket hajkurásszák hápogva a sekély vízben. A folyó vize tisztább, mint a könny, a halaktól bőséges, nem kell rubeleket érő horgászfelszerelés. Elég, ha a horgászbot akár egy kocsirúd, a zsinór, vastagabbat már nem is árulnának, úszónak egy darab habszivacs vagy egy jókora uborka is megteszi, a horog meg épp akkora, mint egy kampó a nagypofájú menyhalakhoz való. De vannak itt másmilyen halak is, bajuszos kövecshalak, törpemárnák, durbincsok, folyami sügérek, vadpontyok és a lenok lazac, ami a Bajkálon túl honos és ott galócának hívják. A fenekezésnél meg annyi minden akad még a véghorogra: rongy, szájkosár, csizma, szalmakalap, úszónadrág. És van még valami - a Szibériába tévedt ember nem mondhat le arról, hogy a szúnyogokat ne táplálja. Minél sötétebb az éjszaka, annál sűrűbben rajzanak, a tűz fényében nem egyszerű felhőnek látszanak, hanem tésztára emlékeztető gittnek, amely kavarás nélkül kel, dagad egyre, mintha élesztő fújná. Ezek az északi lapos hasú, szemmel alig látható vadállatok nyomban támadnak, s zümmögés nélkül belemarnak mindenbe, amit érnek, leverik a lábáról a jávorszarvast, s őrületbe kergetik az embert. Ezen a vidéken valaha iszonyú büntetés járta: a bűnöst kikötötték a tajgába, a szúnyogok martalékául.
Manapság azt mondanánk a környezetvédők Mekkája az Angara vidéke, de Scsorin apja távolról sem volt az mégis igen jól kiismerte magát errefelé. A buharai emír szolgálatában gyakran megfordult Szibériában, karavánokat vezetett gyémántért, aranyért és a fekete sűrű ragacsos folyadékért, amit ha meggyújtottak kormozó, füstös lánggal égett. A Bajkálon túlra is eljutott, onnan állati szőrmékkel megrakodva tért vissza gazdájához.
Most Strelkában eladta lovait és minden feleslegesnek vélt ingóságát, már nem volt rájuk szüksége, a folyón utaztak tovább Irkutszk felé. Indulás előtt fölfogadott egy tatarkai dzsigitet, meg a fiát Ignatyenkát, akik kitűnően ismerték a folyót teljes hosszában, minden zúgó és holtág a kisújjukban volt. A két férfi szinte semmiben, sem külsőleg, sem jellemileg nem hasonlítottak egymásra. A dzsigitet, akit Scsorin apja csak Parancsnoknak hívott, valamikor, a kommunisták gyűlöletének szele fújta a Jenyiszejhez, talán Baglaj bég embere is volt egyszer, a Kaukázus szülte, makacsul megőrizte vad küllemét. Az ide űzött kaukázusi madárka a csecsen, hozzá nőtt egy kerzsák család ágacskájához. A férfi teste csupa izom és csont, amelyek élesen, szinte egyenként kiütköztek a bőrén, kétujjnyi vastag, fekete, összenőtt szemöldökét mintha külön ragasztották volna domború homlokához az orra tövénél. A szemöldöke alól feszülten és kihívóan villogott elő metsző tekintetű szeme, de gondozatlan, dús, göndör haja és kissé jellegtelen s arcáról elütő petyhüdt ajka – amit a csecsen bizonyára anyjától örökölt – mégis enyhítette ennek a lobbanékony, zord embernek a külsejét. Nem mondta, hanem kiabálta a szavakat, és közben tekintetének villámaival szinte átszúrta beszélgetőpartnerét, meglehet, hogy vad külseje vagy a pipája, a kalandor kalózok, rablók énekét juttatta az ember eszébe.
A bárkát, ami a tutaj és a csónak egyvelege volt, farmotor hajtotta, nagyrészt külsejét alumínium borította. Nagyobb úszó alkalmatossággal nem hajózható az Angara e szakasza egész Bratszkig.
Amikor a Parancsnok besiklott vele az Angarára, fiával partra húzták, és egy borzos kis kutyával Pluto-val a nyomukban elindultak a tábortűz felé. Scsorin apja családjával már várta a vezetőt, akivel megérkezése után élénk társalgásba kezdett. Mindketten tudták nem sétahajókázásra indulnak, kétezer versztányi folyóút áll előttük, veszélyes sodrású, oldalágakkal, zúgókkal. Egy ember is nehezen boldogulna - vagy képes gondoskodni magáról, vagy nem. De egy egész család!? A dzsigit szerint az ősz derekáig el kell érniük Bratszkot, a tél beállta előtt Irkutszkot, ha úgy látják ez lehetetlen, a tajgában kell kitelelniük. Gyakran a parton vernek majd tanyát, ekkor vadászattal, halászattal, erdei gyümölcsökkel, teának való növényekkel töltik fel készleteiket. Több hónapos útra számít!
Nyárelőn indultak el, egy derűs, enyhe napon, a szellő alig borzolta a vizet. Az Angara, amely mámorosan száguldva és áradva tavasszal már kiharsogta, kitombolta magát, most nyugodt volt, s mély vizét elégedetten ringatva, szélesen és szabadon csillogott a napfényben. A partról, az erdők felöl, a párásan lebegő messzeségből a mocsarak fülledtsége, a sűrűség rejtekén olvadozó maradék hó hűvössége áradt. A rothadó tavalyi fű, a savanyú mocsár, az elhalt tűlevelek szagát elnyomta a friss virágok fűszeres illata. A napsütötte helyeken szirmát hullató gólyahír és az összesodródó tüdőfű helyett szinte vakított az aranyló boglárka, a bokrok alján meg a kőhalmokon csak úgy burjánzott a nagyapófű, mert errefelé gyerekes kedvességgel így nevezték a medvetalpfüvet. A levegő, mint a karamella. A partok felöl áradt, szinte rátapadt az ember testére az inge alatt. Scsorin anyja hosszasan nézte a bárka körül ficánkoló, lubickoló halakat, s közben önmaga sorsára gondolt. Vajon tud-e sírni a hal? Ki tudná megmondani? A vizet járja, úszik, vizes, így nem látszanak könnyei, kiabálni nem tud, annyi szent! Mert ha tudna, akkor az egész Angara, de mit az Angara, minden folyó és tenger torka szakadtából üvöltene. A természet mindent ügyesen elrendezett: az egyik bőg-üvöltözik, a másik némán él és hal meg. Játszadozik a hal a horgok meg az úszók körül, aztán rákap, és hopp – máris a zsákban van!
A „Rozka” nevű bárka már egy hete nyargalt fölfele az Angarán, napi harminc-negyven versztát is megtett, amikor váratlanul pöfögni kezdett, csörgött-csattogott veszettül, büdös füstöt eregetett és úgy bandukolt, mint aki hét versztát is megtesz egy hét alatt. A Parancsnok a kormánynál ülve egy éles kanyarulathoz irányította a „csónakot”, itt a folyó alámosta a partot – egymásra döntögette a ribiszke-, a csipkerózsabokrokat meg egy csomó más pusztulásra ítéltet, két öreg rezgőnyárfát és egy óriás fenyőt, az éppen vízbe zuhant cirbolyafenyő magával sodort néhány berkenyét. A vízbe dőlt fák amolyan duzzasztó gátat alkottak, a mögöttes csendes folyószakasz jó, védett kikötőhelynek látszott. A dzsigit partra irányította utasait, Ignatyenkára hagyta a farmotor megjavítását, ezután az éjszakázáshoz minden szükséges holmit a szárazföldre cipeltek, sátrat állítottak, a tűzrakáshoz fát gyűjtöttek, s az estig horgászással kívánták múlatni az időt.
Ahol a vízbe roskadt fák, bokrok lombjai remegve ringottak, locsogva örvény kavargott - ott föltétlenül halnak kell lennie, mivel kitűnő alkalom kínálkozik rá, hogy a leshelyről kirohanjon a zsákmányra. De a legravaszabb, legmohóbb halnak, a Parancsnok megítélése szerint a gyökérnél, pontosabban a cirbolyafenyő vízbefordult gyökere alatt kell lesben állnia a letört ágak és a gyökérvilla árnyékába húzódva, ahol mély örvénykút sötétlett, amelynek tetején törmelék kavargott, ami tehát élelmet jelentett. Kitűnő alkalom a gereblyézésre a fenéken, mert a legtöbb hal ilyen helyen igen óvatos, fél még az úszótól is. Ekkor a törmelék közt, meg a sekélyesben vontatják kifelé a horgot akadálytalanul, s a hallevesbe valónak így olyan halakat is meg lehet akasztani, amelyek már horogtépte szájjal úszkálnak vagy horogeltávolító tanfolyamot végeztek. Scsorin apja vadrózsabokor alá telepedett, innen eresztette víz alá friss gilisztával a horgot. A dzsigit egy kis sziklához ballagott a folyóban és bevetette horgát a bokrok alá a mély vízbe, vastag zsinórt, pezsgősdugó úszókkal. Scsorin apja hitetlenkedve szemlélte a Parancsnok ténykedését, úgy gondolta, hogy ekkora csobbanás után, ilyen vastag zsinórral nemhogy egy pénzes pér, de még egy krokodil se igen kapna rá a horogra, ha megélne ezekben a jeges vizekben. Csalódva vette tudomásul, hogy már az első kapás után hatalmas pénzes pér vergődött a dzsigit lábainál. Nemsokára az ő zsinórja is megfeszült, felkiáltott örömében – Lenok lazac! A hal olyan volt, mint a kovácstűzhelyből kiszedett vasdarab, amelyik még nem hűlt ki egészen, a végein és a széleken még vörösen izzik, az oldalai pedig sötétkék és lilás színben játszanak.
Pluto kutya, a gazdája a Parancsnok mellett kecskeként ugrándozott, fröcskölte a vizet, miközben a halakat üldözte, s ha a zsákmányt elszalasztotta gyakran adományért kunyerált, mivel a halat a cukornál is jobban szerette. Egy idő után már úgy tele ette magát, hogy a köveken dülöngélve járt, mintha részeg lenne, és időnként az egész erdőt betöltötte részeg vonítása. A szárazulaton nem igen vadászgatott, mert amikor kezdő fiatal kutyaként rárohant egy megsebesített siketfajdra, az berzenkedve, és sipítva akkorát vágott a csőrével a fejére, hogy megszeppenve inalt gazdája lábához.
A két halászó férfi egy idő után már elég halat fogott ahhoz, hogy a vacsorán jól belakmározzanak valamennyien, de az özönlő kecsegéknek nem tudtak ellenállni. Aztán hirtelen valami nehéz akadt a horogra.
- Tokhal! Elfáradt, jóllakott, alig-alig rángat! – kiáltotta Scsorin apja a dzsigit felé. A szíve lassan vert, a keze is elgyöngült, alig bírta tartani a vezérzsinórt. Mély lélegzetet vett, erejét megfeszítve húzta befelé a zsákmányt – nem küzd ez a tokhal, nem ellenkezik, de ilyennel ügyesen kell bánni. Erre a Parancsnok is odasietett hátha el kell a segítség. Aztán fel is bukkant valami a víz színén, de nem vergődik.
- Kimerült a tokhal! Elaludt! Vagy döglött. Ej, a keservit neki! – motyogta a bég.
A dzsigit alaposan szemügyre vette, ami a horog végén volt, egy zelnicemeggyággal maguk felé tuszkolta aztán így szólt
- Ez egy vízbefúlt! Vicsorog, a szemgödre üres, az orra sehol, vidra vagy pézsmapocok rághatta le.
Lám csak, hogy jut a halacskához az ember! Tessék itt a zsákmány! A Parancsnok behunyta a szemét, úgy szabadította meg a horogtól a legényt, mire az ismét libegve úszott tova a vízen, a sírhantja meg a keresztje után. Szerinte nem üdvös dolog a halottat halottnak mondani, pláne ha vízbe fulladt. Legénynek mondhatja az ember, így azután eltemetni se kell föltétlenül, mintha csak tréfa lenne az egész – véletlenül akadtak össze, s jóban váltak el egymástól.
A legény persze elúszott, de a nyomasztó érzés ott maradt a lelkükben – nem szépen, nem emberi módon jártak el ezzel a szerencsétlennel. Át kellett volna adni a földnek a testét. Ráadásul a Parancsnoknak eszébe jutott a hiedelem: „Ha a vízbefúlt lábbal előre úszik a folyón, keresi a párját!” Ez vajon hogyan úszott?
Kint a parton a csecsen félrevonult, nem tudott legyűrni magában egy nyomasztó érzést, még mindig a legény jutott az eszébe meg a lánya Glaska. Talán inni kéne! – gondolta. Amikor ivott, megkönnyebbült a lelke, a munka is frissebben ment. A bor az persze kész kolera, de félelmetes erő van benne. És ilyenkor körös-körül minden akár a paradicsom. A két part csupa zöld, a víz csupa napfénysziporka, sirályok röpködnek, bizony ez a boldogság. Ez ám az élet! Ő soha nem értette és nem is fogja megérteni a városi módit: a gyárak dudáitól a dudákig élni, kincstári koszton, s mindenért fizess. Bezzeg az ő lánya mégis főiskolára készült valamelyik szibériai nagyvárosba, talán Krasznojarszkba. Föl kellett készítenie a tízedik osztály utánra, öt-hat darab cobolyt kellett elejteni, sapkára, gallérra valónak, azokkal a cobolyokkal tán még egy kandidátust is megbolondított volna. Rajongott a lányáért, kényeztette, persze az is kedvelte az apját. Volt neki másik lánya is meg másik fia is, de mintha idegenek lennének, ezek az anyjukhoz álltak közelebb, s az igazat megvallva, mintha otthon is egy másik otthonuk volna, s a kettő között az okos Glaska volt a híd. Egyszer részegen nyargalászott a folyón, s érezte, tudta ilyenkor mindig valami baj történik vele. Kiugrott a csónakból, néhány hatalmas ugrással átugrotta a parti meredélyt, rohant haza. A gyerekei elbújtak a fürdőház mögé, a pitvarban tolongott a nép, az ágy mellett a bátyja Zinovij álldogált, a Parancsnok lába gyökeret eresztett a szoba közepén, ahogy Glaskát meglátta. Ott feküdt a tiszta ágyterítőn, gyűrött, szakadt, piszkos egyenruhájában – s olyan összetört volt, mint egy leparittyázott, fehér mellényes kis parti fecske. Felüvöltött, félrelökte a feleségét, karjába kapta a lányát, megrázta, majd esetlenül ringatni kezdte. Amikor kicsik voltak, egyikkel se foglalkozott, Glaskával se törődött, nem foglalkozott velük, ádázul szidta őket, amikor bömböltek, becsináltak vagy betegeskedtek. Olajos tenyerével most letörölte a vért lánya arcáról, nyakáról, s fölemelte félrebicsaklott madárfejecskéjét a varkocsával, amely olyan ernyedten csüngött, mint a törött szárnyú madárszárny. Majd az ágyra fektette, két lecsüngő kezét keresztbe tette a mellén, és titokban keresztet vetett.
Tatarkán ezen a kis településen napjába két-három gépkocsinál több nem haladt keresztül, de ezek nem kevesebb tyúkot, malacot, kutyát meg embert ütöttek el, mint más helyen sok száz autó. A sofőrnép itt mindig részeg. Ez is fát szállított a vízpartról, miután valami lőrétől berúgott, elaludt a volánnál, fölrohant a járdára, és elütött két iskolás lányt, akik a délelőtti bankettról mentek hazafelé. Glaska egy kerítésoszlopnak csapódott a tarkójával és a segélyhelyen meghalt. Az a lányka, akit Glaskával együtt ütött el az autó életben maradt, bár csak mankóval tudott járni, a Parancsnokot azonban tudat alatt egyre rágta és gyötörte, hogy miért az a himlőhelyes, ritka fogú, seszínű hajú lány maradt életben? Az ő szépséges Glaskája micsoda erős, egészséges gyerekeket szült volna, amannak meg milyen utódai lesznek? Hitványak!
Így nem szabad gondolkozni, intette magát a dzsigit. Az ilyen sötét gondolatokért megkínozza, megbünteti a sors. Az emberek iránti dühe egész lényét átitatta, iszonyúbb betegségként burjánzott el benne, mint a rák. Megtette, ami erejéből tellett: igyekezett minél ritkábban s a lehető legrövidebb ideig tartózkodni az emberek társaságában, bezárkózott az uszály kormányfülkéjébe, s részegen ordítozott, a könnyeivel áztatta, dagadt ajkával csókolgatta leánya fényképét, amikor aztán a szövetkezet uszályát télire leállították, akkor bevette magát a tajgába vadászni, az Angara mellett több titkos vadászkunyhót is eszkábált. A felesége megöregedett, megkeseredett, rettenthetetlen asszony lett, aki gyakran rátámadt az urára, mondván: ha nem csatangol, nem iszik, segít felnevelni, gondozni a gyerekeket, akkor megoltalmazhatták volna leányukat! Tőle mit lehet várni? Ő nő, asszony, a jajgatásban feledést lel, megnyugszik, megkönnyebbedik sajgó lelke. De hiába, nem tud szabadulni attól az érzéstől, hogy valóban ő is vétkes, nem csillapodik fájdalma.
A Parancsnoknak, akinek születése óta nem volt komolyabb betegsége, rakoncátlankodni kezdett a szíve, az álmatlanságtól felszökött a vérnyomása, s a fejfájástól majd széthasadt a koponyája, mérhetetlenül nehezen hordozta a lelkét, amely szinte megroggyant, s mintha a föld felé nyomta volna, egyre lejjebb és lejjebb, s már-már lehull, a földre zuhan egészen elfeketedve, bele a gödörbe, ahol gyalult cirbolyakoporsóban ott fekszik csipkés, szalagos ünneplő ruhában, lakkcipőben egy szépséges leányka, akinek nem sikerült ifjú hajadonná serdülnie – szíve vére, egy kicsi fecske, éretlen bogyócska -, eltiporta, sírba taszította egy részeges borissza.
A Parancsnok még egy utolsó pillantásával utolérte a horoggal kifogott legénykét, látta, ahogy a vadrózsabokrok lehullott, lilás szirmai betakarták, és eltemették a folyó hullámai.
Visszatért a többiekhez, a tűz már égett, Ignatyenka megjavította a csónakmotort, már a hallevest főzte. Ez volt aztán a halleves! Tulajdonképpen nem is halleves volt ez a vödörben, hanem valami zsíros, fölséges csemege! A fiú mestere volt a halfogásnak, de a halételt nem szerette. Scsorin apja nem volt hozzászokva a halak ilyen bőségéhez, mégis bekebelezett vagy öt kisebb, omlósra főtt pénzes pért, s szinte eldőlt a vödör mellett. Valamennyien több mint eleget ettek, még Scsorin anyjának gyomrát is megfeküdte a zsíros lé. A tatarkaiaknak mindez meg se kottyant, mert a maradék halat vitorlavászonra öntötték, alaposan megsózták, parti hagymát harapva hozzá komótosan megették az egészet, az utolsó szálkát meg a halfejeket is leszopogatva.
A nap végén megelégedetten tértek éjszakázni a tűz köré, minden porcikájukat bekenték vastagon szúnyogűzővel, egymáshoz bújtak, mint a juhok, és nagy vitorlavászon alatt aludva várták a reggelt.