Dzsinn a szamovárból 13.rész

Halimának nem kellett tartania semmi veszedelemtől, a mullah csak fenyegetőzött. Nemhogy kövek, még egy árva kavics sem volt található a szürkés-fekete homokban egész a Darja folyóig. Felkapaszkodott a helyi komszomolisták társaságában az első, arra elrobogó teherautóra, ami a csatornaépítkezésre tartott, s maga után hagyta a kétségek gyilkos füstjét: hadd marja ki az öregek szemét. Majd csak rájönnek, a tetőre füstjárat kell.
Scsorin apjára azonban nagyon is komoly veszedelem leselkedett.
A földön heverő selyempárnákon ült, könyökig felgyűrte inge ujját s tejjel töltött tele egy csészét. Keletnek fordult, tekintete elé emelve tenyerét, testét himbálva imát suttogott. Kitolni az evés gyönyörűségének perceit, amikor a gyomor már türelmetlenkedik, ebben van valami kifinomultság, amit megérteni és értékelni kell. Az udvaránál a költőket is arra kényszerítette, énekeljék ennek vagy annak a fogásnak minden sajátosságát és nagyszerűségét, még mielőtt fejedelmi szájába vette volna a falatot. Micsoda áldott idők voltak azok! Bár csak mielőbb visszahozná Allah azokat a napokat! Ujjai nagydarab bárányhússal egy csomó illatosan párolgó rizst markoltak ki. Éppen úgy, mint azokban az „áldott időkben”, nagyra tátotta a száját, s ügyesen belenyomta a markában fogott ennivalót. Karján, könyöke felé, zavaros csíkban csurgott a lé, zsírcseppek is csillogtak rajta. Húsdarabka akadt a fogai közé, aranyos rizsszemecskék hullottak ki a szájából és szakállába keveredtek. Hangos csámcsogással rágott. Szeme boldogságba úszott. Fogát hegyezett libatollal piszkálgatta. Aztán csésze után nyúlt, a tej sűrű volt. Először csak a nyelvét nyújtogatta belé, aztán apró kortyokban nyelte és hunyorgott: már-már dúdolni kezdett.
De a harmadik marék piláf után állkapcsa lustábban mozgott s fejébe olyan gondolatok jelentek meg, amelyek az evéstől távol álltak.
Milyen erőfeszítésekbe kerül minden, amit csinál. És hol a gyümölcse?
A kommunisták javasolták elsőnek, hogy fosszák meg őt a kolhozelnöki tiszttől. Volt idő, amikor az ilyeneket csak egyetlen szóval illette: szemét. Nem csak az ilyen izzadságszaggal átitatott senkiháziak, hanem csinyovnyikok és mullah-k is megtiszteltetésnek tartották, ha lányaikat az ő szórakoztatására áldozhatták, és közülük senkinek még csak eszébe sem jutott, hogy Baglaj béget vejének nevezhesse.
Hol van az a nagy háború, amit Salimov helyettes ügyész emlegetett? Hogy lenne lehetséges, hogy a németek vezére, egy alantas mázolóinas képes lenne mindazt véghezvinni, ami még a nagy kánoknak sem sikerült.
A falutanács ülésén történteket égi figyelmeztetésnek vélte, hiszen alig kezdődött el az ülés rögtön kitört a vihar. Előtte még olyan biztonságba érezte magát, hogy akár azt is gondolhatta volna: „Itt én parancsolok!” Igaz ö mindig tiszteletteljesen fejet hajtott az öregek előtt, akik annyira gyönyörködhettek saját képzelt hatalmukban, amennyire csak akartak, de mégis úgy táncoltak, ahogy ő fütyült, s mindig azt tették, amit ő előirt. De az a födetlen arcú bolsevik lány úgy beszélt, mintha meg is nevezhetné Baglaj béget s mind azt, amit mostanában elkövetett. De lehet, hogy ez csak játék? Hiszen a nők is csak játékba kezdenek, ha vendégségbe mennek, egymást olyan néven nevezik, ami éppen eszükbe jut. És játszás közben mindent összehordanak: kit és miért vert meg a férje, kinek milyen ruhája van, mit árulnak a vásárban, s milyen aratás várható az idén. Az igaz, hogy a lakoma sem igazi: a lepény és az édesség homokból van, tea és almabor helyett az öntözőárok vizét isszák.
De ez igazi vendégség volt!
Halima csak vendégként, a kerületi pártbizottság titkárának küldötteként jelenhetett meg a falutanács ülésén, oda egyetlen más nő nem tehette volna be a lábát.
Scsorin apja nem volt ostoba ember, így tudta: a komszomolka minden egyes szavát úgy kell érteni mintha az maga, a párttitkárnő szájából hangzana. Ez pedig nem jót jelentett. Valószínű már mindent sejtenek, ha bizonyosságuk lenne már le is tartóztatták volna.
Menekülni kell!
Ősi szokásokra támaszkodni? Nagyon jó tanács, ha a szokások még élnek. De ezeket már elpusztították az új idők. Ali-alig tartják már magukat. Olyanok, mint az elkorhadt, kiszáradt fa, amely csak addig áll, amíg a gazda baltája nem koppan egyet az elhalt törzsön. Ilyen balta volt a régi élet pillérei számára a faluban ez az átkozott csatornaépítés! Nem is szólva a fiatalokról, akik fölött a Komszomol parancsnokol. A Mullah meg egy kis falka öreg, ennyi a „pillér”. Ezekre már nem lehet támaszkodni. Ha nem lennének tanácsok, kolhozok, akkor nem lenne joguk az élethez az ilyen párttitkárnőknek, Halimáknak!
Annak idején azt ígérték neki, hogy talán Üzbegisztán kormányába is jelölhetik, legrosszabb esetben az ország valamelyik tartományának vezetését kapja. Nem volt ugyanis olyan ember, aki kis haszonért ott hagyja iráni földbirtokát s szinte koldusnak öltözve tengesse napjait a sivatagban.
Mint a kígyó, Baglaj bég is bőrt cserélt. Értett hozzá, hogy összenőjön azzal a bőrrel, amilyet neki az adott pillanatban Allah küldött.
Nem tudhatta még, hogy a felesége megveretésének ügye nem zárult le, s a kerületi párttitkár fellebbezése nyomán az ügyet most már magasabb szinten újra elővették, sőt a CSEKA is bekapcsolódott a vizsgálódásba. Egy területi helyettes ügyész ugyanis nem utasíthatta volna el ilyen egyszerűen egy Komszomol titkár bejelentését. Ez több mint gyanús – gondolták Taskentben, a bolsevik hivatalnokok.
Megérzései arra indították, hogy a lehető leghamarabb, családjával és vagyonával elhagyja a jól ismert vidéket.
Négy jó lovat vett az andidzsoni vásáron, és meghagyta a kupecnak, hogy amíg értük nem jön, a legjobb zabbal etesse, s kristályos vízzel itassa őket, nehogy száraz kóró vagy pocsolya kerüljön eléjük.
Ezután háza udvarának egyik végéből előásta szamárbőrbe varrt vagyonát.
Felmálházta a két kolhozban használatos gebéjét, meg két szamarát és egyetlen feleségével, s az időközben megszületett Mira–val, Scsorin nővérével útnak indult.
Éjszaka vágott át a fekete pusztaságon a kisvárosba, ahol a hosszú útra felkészített lovaira váltott.
Hogy merre induljon, már jó előre eltervezte. A leleplezéstől tartva mindig felkészülten várta ezt a pillanatot. Olyan helyet választott, amelyet a szovjethatalom szemetesládájának tartottak. Elfogása esetén úgyis oda száműzték volna, így legalább megkímélte a bolsevikokat, hogy szívességet tegyenek neki.
A Bajkál melletti várost, Irkutszk-t – ugyanis ide tartott - nem az önként vállat börtönének hitte, hanem a lehetőségek kincsesházának. A száműzöttek, kalandorok, kétes személyiségű lumpenek, kincsvadászok és szőrmekereskedők „Mekkája” volt ez a terület. Különösen értékes volt az itt élők számára a folyton jelenlevő kínai cserekereskedelem és a csempészet.
Már a Dungans–ok földjén járt, amikor hírül vette Salimov ügyész letartóztatását és annak a nagyméretű német kémhálózatnak a leleplezését, ami egész Üzbegisztánt lázban tartotta.
Neki már bottal üthették a nyomát. Most már magára ölthette azt a másik kígyóbőr ruhát, amit Allah küldött neki.