Dzsinn a szamovárból 11.rész

Scsorin apja napról-napra kevesebb időt töltött otthon. Néha még éjszakára is elmaradt. Porosan, fáradtan, de elégedetten járt haza. Minden kérdésre néma mosollyal vagy legfeljebb két-három kurta szóval válaszolt: „Utat építettünk”, „Póznákat állítottunk telefondrótnak”, vagy „Gyűlésen voltam”…- ilyeneket felelgetett feleségének. A fiatalasszony egy percre sem tudta kiverni a fejéből, férje, ha gyöngéd is hozzá, lélekben nagyon-nagyon távol van.
- Minn gondolkozol, drága férjem? – tört ki belőle egyszer szomorúan a kérdés.
A férje zavarba jött.
- Ehhez te nem értesz, édesem. Hallgass és ne kérdezősködj!
A fiatalasszony ettől kezdve soha semmit sem kérdezett, de magában elégedetlenkedve gondolta: „Minek az a csatorna? Legfeljebb nem lesz az udvaron árnyékos kert. Hadd maradjunk inkább szegények, de ragyogja be az életünket a szerelem. Azon kívül semmi más nem kell”. „Drága férjem, térj észre, gondolkodj csak! Ne tedd tönkre a boldogságunkat, ne tipord el, amit irántad érzek férjem lelkem!” – De sértett hiúsága azt parancsolta: „Hallgass!” – és ő hallgatott.
Scsorin pedig így folytatta
- Apám látta, hogyan szenved a felesége, de ami benne forrongott, arról nem beszélhetett az ég egy adta világon senkinek sem.
Anyámnak ekkor eszébe jutottak azok a fiatal nők, akik teherautón mellette vonultak el gyakorta a falu utcáján. Arcuk vidámnak és boldognak látszott. Jó volna megtudni, milyen lehet azoknál az élet és mit fognak ezek a csatornánál csinálni?
Anyám ettől a pillanattól kezdve, gyakrabban találkozott Halimával, a barátnőjével, a margeláni Komszomol titkárával, és eljárt a faluban tartott Komszomol gyűlésekre is. Egy idő után már arról gondolkodott egy-egy ilyen kiruccanás után, hogyha nincs Allah, akkor ki irányítja az életet? Ki küldi el a szigorúan megállapított időben a nappal után az estét, az este után az éjszakát s az éjszaka után a reggelt? Miből vannak a csillagok? Ki gyújtja fel őket este és ki oltja ki reggel? És miért nem mindenütt egyforma a nap? Itt, a nap forró sugarai elöl el sem lehet menekülni. De azt mondják, vannak vidékek, ahol az emberek megdermednek akkor is, ha a nap süt. És itt van a Szir-Darja, vajon lehet-e, hogy az emberek megfordítsák a vizét. Vajjon nem lehetne-e a napot is rákényszeríteni, hogy engedelmeskedjék az embereknek. Egy tanult ember azt mondta a csillagokról, hogy csak azért látszanak olyan aprónak, mert nagyon messze vannak a Földtől. De vajjon nem lehet-e őket közelebb hozni? Akkor a villanyt sem kéne bevezetni és talán világosabb lenne, mint a Sztálin-kolhozban. S még egyszerűbb lenne, ha a házak tetejét olyan varázslatos üvegből csinálnák, mint amilyen a mikroszkópban van. Akkor nagy világosság ragyogna föl, mert a csillagok óriásira megnőnének, és ami a legfontosabb: a tetőn keresztül meg lehetne látni mindent, ami az égben történik. És akkor a férjem is megláthatná, hogy semmiféle Allah nincsen. De lehet-e készíteni ilyen tetőt? S ha lehet, miért nem csinálják meg? Kitől lehet erre feleletet kapni. Talán a bolsevik párttól?
Egy napon a teaház vezetője egy levelet nyomott apám kezébe. Az állt benne, hogy a felesége Komszomol tag lett és, hogy a gyűléseken rendszeresen parandzsa nélkül mutatkozik idegen fiatalemberek előtt. Még azt is állította a levél írója, hogy anyámat a csatorna építésénél is látták. Apám nem hitte el ezeket az ocsmány szavakat.
Egy alkalommal azonban munkája a csatornához szólította, legjobb embereit az építkezésre rendelték és munkaerő híján selejtes lett a gyapotföldek előtrágyázása. A kerületi-pártbizottság titkárát, az építkezés egyik irányítóját kereste, akivel a lakodalma óta már úgyis ismeretségben volt. Egyszer már visszakövetelte embereinek egy részét, de akkor a párttitkárnő elutasította a kérését azzal, hogy dolgozzanak végre a nők is falujukban, dolgoztassa csak őket, és azt ajánlotta: a kolhozelnök elvtárs vesse le végre magáról a butaságból szőtt parandzsáját.
Apám, mint a fölbőszült bika készült megfojtani azt az átkozott bolsevik nőszemélyt. Szerencsére nem találta a sebtében felállított hivatalába.
A párttitkárnő éppen arra az építkezési területre tartott, ahol parandzsás nők verődtek össze. Minden nap, egyenként vagy csoportokba kijöttek a munkához s fátylukat kicsit fellebbentve mohón körülnézegettek. A nőkhöz lépett és megkérdezte Halimát
- Barátnőid melyik faluból valók?
- Különböző helyekről.
Egy kis szélroham egyikük arcáról fellibbentette a fátyolt. Olyan feltűnő szép volt a fedetlen arc
- Á, hát maga az? – kérdezte a párttitkár.
- A szomszédos faluból. – felelte zavartan a gyönyörű nő, az anyám.
Apám miután nem találta a párttitkárnőt, úgy döntött, személyesen keresi fel a falujuk táborát és majd ő maga meggyőzi az ott lévőket az otthoni munka szükségességéről is.
Először a Sztálin-kolhozbeliek táborán haladt át. Barakkjaik ragyogtak a tisztaságtól. A teaházban a legszembetűnőbb helyre állították a jutalmakat: krómbőr csizmákat, ruhára való selyemanyagot és más értékes holmikat. Azokat jutalmazták velük, akik egy hét alatt a legjobb példát mutatják, meg akik az építkezés befejeztéig mindenkinél többet dolgoznak. A vörös sarokban bicikli várakozott. Vadonatúj s a lakkozás friss szaga érzett rajta. Gramofon játszott, a kolhozbeli lányok körül sürögtek-forogtak a más kolhozok legényei, udvaroltak nekik.
Falujának tábora úgy állt mellettük, mint valami szegény rokon – se barakk, se díszítés, amelyekbe érdemes volna gyönyörködni: cölöpök és rajta tető. Két kemence füstölgött s a piláfos üstök feketéllettek a koromtól. Kissé távolabb juhok, ökrök és öreg gebék voltak összeterelve. A levágásra szánt állatok voltak egybegyűjtve. A szamarak és tevék, akárcsak a nomád népek táborában, a szekerek és taligák mellett pihentek. Az egyik tető alól, a nagy hasas szamovár felöl trágyafüst szaga terjengett szüntelenül. A földre ugyan szőnyegek voltak terítve, de a párnák olyan zsírosak voltak, hogy nem lehetett megállapítani, milyen a színűk és milyen anyagból készültek. Ez volt a teaház.
Ha valaki megnézte a Sztálin-kolhozbeliek táborát, azt hihette volna, hogy lakói állandóan otthon tartózkodnak, olyan barátságos, szép rend volt náluk. Mellettük apáméké valamiféle menekültek gyülekezetének látszott, akik az állomáson a vonatra várnak. Apámat mindezt tapasztalva csak egy valami dühítette föl: mindenki szeme előtt élnek s még imáikat is az istentelenek előtt kell elvégezniük. Ennek is az a szemérmetlen párttitkárnő az oka!
Dolga végeztével apám a sátrak és barakkok széles utcáján haladt, amikor a távolban az utca másik oldalán három nő közeledett. Magukra vonták az általános figyelmet. Egyiküket azonnal felismerte, maga a kerületi pártbizottság titkára volt, a másik, födetlen arcú, ismerősnek tűnt, mintha már látta volna a falujukban, a harmadik parandzsában, vajon ki lehet ő? Le nem vette szemét a parandzsáról. A sötétkék színű aranyos szegélyű gallér valahogy ismerősnek tűnt. Pontosan ilyet vásárolt a feleségének. Máskor talán az ilyen hasonlóság elkerülte volna a figyelmét, de most gondolatai a nem is oly régen kezébe nyomott levél tartalmán jártak. Hát mégis igaz? Igen! A felesége volt.
Gyorsan elvegyült a tömegben, nem akart botrányt kelteni, számára az végzetes lehetett volna.
Megbocsátani? Scsorin apjának nem volt könnyű elhatározás, hogy feleségével leszámoljon, bár a gondolatára is egész testében megremegett a dühtől. Agyát szinte szétfeszítették gondolatai
- Feleségem, persze bűnt követett el velem szemben, de az isten előtt sokkal kisebb mértékben bűnös. Mert hiszen az, akit kényszerítenek, hogy eltévelyedjen, kevésbé vétkes, mint az, aki a rosszra való hajlandóságot felkeltette benne. A fene vinné el azt a parandzsát! Ha a feleségemre néz valaki, attól még nem változik el az arca. Egész Üzbegisztánban födetlen arccal is járnak nők s nincs semmi bajuk. Hiába, a jó szó a kígyót is rákényszeríti, hogy kimásszon fészkéből, a rossz, a muzulmánt is kiforgatja a vallásából. De mit tegyek? Allah szerint ütni kell a makacs, engedetlen asszonyt, és verni kell a feleséget, ha szégyent hoz rám! Ezer és ezer férfi gyönyörködött födetlen arcában, és ruháján keresztül gömbölyödő keblében. Ezért meg is ölhetem.
Amikor Scsorin anyja belépett a házba, férjének kezében már ott volt a csillogó pengéjű, ezüst markolatú tőrkés, Allahot dicsőítő felirat díszítette a kézbe simuló alabástromot.
- Ölj meg édes lelkem, drága férjem! – kiáltotta a fiatalasszony.
Meglendült az erős férfikar és lesújtott, de mielőtt a penge éle átfúrta anyám bársonyos bőrét és a szívébe hatolt volna, hirtelen megállt a parandzsa selyemszálból hímzett, Allah-t dicsőítő díszítésénél. A markolat ebben a pillanatban szinte szétégette a férfi kezét. A gyilokot a sarokba hajította és ugyanazzal a mozdulattal a korbácsáért nyúlt. Ezután véresre ütlegelte szépséges feleségét, csak az arcát kímélte: Allah had gyönyörködhessék tovább benne.
Az asszony ezután nem hagyhatta el többé a házat, férje a magas hegyekről egy vénasszonyt hozatott őrizetére.
A napok múlása nem csak a sebeket gyógyította, de egy sor változást is hozott a falu életében. A szüntelen gyűlésezés, a helyi Komszomol megerősödése, a kommunista agitátorok fáradságot nem ismerő működése azt eredményezte, hogy az asszonyok is megjelentek a gyapotföldeken, többen már a parandzsájukat is elégették.
Halima, a margeláni komszomolka, Scsorin anyjának barátnője odáig merészkedett, hogy a szónoki emelvényről azt hirdette
- Allah egyáltalán nincs, csak a mullah-k találták ki. Aki pedig úgy gondolja, Allah igenis van, gondoljon arra, a Prófétája úgy látta, hogy a nők szépsége meglágyítja a harcosok szívét és elrendelte: a nők takarják le arcukat! De hát harcolnak a mi férfijaink? S ha háború lenne, mi miért ne tudnánk éppen úgy használni a fegyvert, mint a férfiak? Miért van hát szükségünk a parandzsára? De mi közünk nekünk, szovjet nőknek, Mohamedhez és az ő harcosaihoz? Dobjátok Mohamednek ezt az átkozott fátylát máglyára.
Ahogy haladt előre a csatorna építése, úgy változott ennek a fekete-pusztaságban álló falunak a mindennapi élete: új utat, iskolát, benne kultúrtermet építettek, postahivatal, mindennap taskenti újság hozta a híreket a Szovjetunió minden részéből. Az egyetlen traktor is megérkezett, a nagy Sztálin adományaként.
A falutanács ülésén legutóbb már az is felvetődött, hogy új falut építenek a régi helyén, világoskéknek kell lennie. Kékre festik a házak homlokzatát az utcára nyíló ablakokkal, az oldalukat meg fehérre, mint a hó a hegyekben, és a zöld kertek sűrűjéből kandikáljanak ki. A vályogkerítéseket le kell rombolni, a poros utak helyén pedig sokan látták már a szép parkot, virágokkal, szökőkutakkal.
A Komszomolban többen felvetették, hogyha valami új dolog, amibe belefogtak balul sült el, ha náluk sikertelen volt a régi módszer megváltoztatása, ami másutt felvirágoztatta az emberek életét, az Scsorin apjának hibája kellett, hogy legyen. Az ő akadékoskodása az oka mindennek. Kedvelt és gyakori fenyegetőzését, Mohamed hosszú kezét pedig nem hitték, levágta azt már rég a szovjethatalom.
A változásokkal szemben csak a vének tartottak ki, és Scsorin apja a kolhozelnök.
Kommunisták, Komszomol, építkezés, födetlen arcú nők – mindez olyan volt számára, mint egyre jobban feszülő hurok a nyakán. Az foglalkoztatta: meddig élhet nyakán kötéllel az ember? Hiszen nem ma, és nem is tegnap hurkolódott rá. Élni akart minden áron. Megszökni a faluból? De hová? Ott, ahol a régit rombolják, nincs hely az ő számára. És a régi össze is omlik ebben az országban. Vagy talán már mindenütt össze is omlott! Olyan falvak, ahol élnek a régi szokások, nagyon ritkák, de ezeket bármi áron meg kell tartani. Nagyon hamar szükség lesz rájuk. Oh, ha csakugyan s mielőbb jönne a háború!
Scsorin anyja egyre gyakrabban kapott verést. Ennek ellenére Halimával titokban találkozgattak a homoksivatagban, a halott falu maradványainál. Már régen felfedezte, hogy férje a karámok mögött - faágakkal eltakart - a vályogkerítésen vágott nyíláson fogad és bocsát el idegen embereket. Ezen a nyíláson át szökött meg egy alkalommal barátnőjéhez, aki nem csak sajnálkozott, de mélyen felháborodott a férj viselkedésén. A sok megkékült sebhely, a korbácsszíjak friss nyomai arra indították Halimát, hogy Scsorin anyját szökésre bírja. Margelánba, majd Fergánába akarta vinni, amit már meg is beszélt a kerületi pártbizottság titkárával. Legutolsó találkozásukkor átadta a párttitkárnő azon utasítását, hogy azonnal hagyja el a falut, a Komszomol majd segítségére lesz.
Halima parancsolóan rászólt
- Azonnal szedd össze a holmidat, megyünk Fergánába. Majd elhelyezünk a textilgyárban.
A fiatalasszony tagadóan rázta fejét
- Nem tehetem. Teherben vagyok.
Nem sokkal ezután Scsorin apja levelet kapott, beidézték Fergánába. Úgy gondolta az ügy, amely miatt beidézték az ügyészségre, nem rejthetett magában különösebb veszedelmet. Persze nem kellemes, de nem lesz nehéz kivágnia magát: a selejtes trágyázás nem csak az ő hibája, az öregek is belementek, de legfőképpen az alkalmas trágya és az emberek hiánya okozta. A csatorna építésre minden állatot kihajtottak és a legjobb embereit kivezényelték. Ilyen fölfordulás csak akkor kerekedik, ha ilyen nagy munka, mint a csatorna építésénél asszony parancsol.
A városon csak üggyel-bajjal tudott átvergődni. Autók robogtak, lovasok vágtattak és ünneplőbe öltözött emberek között terelgette lovát.
Majdnem délre járt az idő, amikor a területi ügyészség előtt leugrott a lováról.
Óvatosan nyitott be a megjelölt ajtón s ugyanolyan óvatosan csukta is be maga után.
- Szálám, Baglaj bég!
A lába összecsuklott! Első gondolata az volt - menekülni – de hallotta a parancsoló hangot.
- Lépjen közelebb!
Bizonytalanul pislogott az asztal felé. Szeme kerekre tágult, s megdermedt a csodálkozástól:
- Radzsim bég? – kérdezte Scsorin apja.
- Helyettes ügyész…Salimov elvtárs! – igazította helyre élesen az iroda gazdája.
– Üljön le!
A kolhoz elnöke Scsorin apja nehézkesen ereszkedett a székre. Salimov az asztalon át odanyújtotta Halima feljelentését. Ő elolvasta a sorokat, majd az ügyész visszatette az iratcsomó közé.
- Ostoba históriába keveredett. Az asszonyverés semmiség. Nekünk másról kell most beszélgetnünk, komolyabb dolgokkal kell foglalkozni, Baglaj bég. Elfelejtkezett az esküjéről.