Dzsinn a szamovárból 9.rész

Scsorin, a barátom szerint
- Szokatlan tavasz köszöntött be abban az esztendőben, mesebeli, bolond idő. A menyegzői készülődést leste az egész falu.
Anyám átölelte vén apja lábát és könnyes szemmel esdekelt, utasítsa el a lánykérőt. De ő hajthatatlan maradt. Mert mit érthet az életből egy tizenhét éves fiatal lány? Másként állna a dolog, ha valami torzszülötthöz kényszerítené. Az igaz, hogy nem illenek össze: hisz a kolhozelnök az apja lehetett volna a lánynak. De mégis feleségül kell mennie, mert ha maga Mohamed szállt volna alá lánykérőnek, ő sem találhatott volna jobb férjet számára. Az öreg tévedett, amikor anyám engedelmességét beleegyezésnek vette.
A kemencében már pattogott a tűz, a mellette sürgölődő asszonyok olyan öregek voltak, hogy már el sem fátyolozták arcukat a férfiak előtt, a muzsikusok is készülődtek, ekkor anyám úgy döntött: megszökik!
A falun túl fölcsapta arcáról a fátylát, körülnézett, mohón és gyönyörűséggel szívta be a levegőt, karjait széttárta, mintha csak a napsugarak forró kedveskedését, a kertek hűs árnyait, s a teli árkok vizének csörgedezését akarná magához ölelni. A néptelen pusztaság messzire elnyúlt. Sárga homok kavargott és halmokba gyűlt, szerteszét domboruló halmokhoz tévedt: holt falu feküdt ott ebben a pusztai temetőben. Kesernyés-sós könnyeket érzett ajkára hullani, de szíve haragosan vert s tompa sóhaj szakadt fel elszorult, ziháló melléből: a menyegző az ő szabadsága ellen tör, az ő szabad fiatalsága ellen. Soha többé nem jöhet ide barátnői vidám csapatával, többé már nem fog pajkosan hancúrozni ebben a hullámos homokban, amely lábát égeti. A kertekben csengő lányhangok énekelnek majd, de ő már nem dalolhat többé: férje, mint madarat a kalitkába, úgy zárja be őt az „asszonyok házá”-ba!
Szíve azt mondta: mindegy, hogy hová, csak haza ne, csak az utálatos szomszédasszonyokhoz ne. Ott vetélkedve, egymás szavába vágva hízelgik körül jókívánságaikkal és irigylik a „szerencséjét”.
Soha nem járt itt még egyedül! És soha észre sem vette, milyen nehéz a homokban járni. Szemben a hegycsúcsokon a hó olya fehér volt, mint a megfagyott fehér felhő. Valahol ott a hegy lábánál terül el a világ legzöldebb városa Fergána. Egyik barátnője mesélte neki, Fergána utcáin csak nagyon ritkán lehet parandzsás nővel találkozni: ott a nők nincsenek lefátyolozva, s a födetlen női arc ott nem szégyen. A fátyolon át rosszul látni, minden elszürkül, emberek, fák, még a napsugár is, s különösen nagyon forró napokon nagyon nehezen lehet alatta lélegzeni. Neki miért kell elszenvedni ezeket a kényelmetlenségeket? Mi lenne ha Fergánába szöknék? Akkor egyszerre megmenekülnék a menyegzőtől is a parandzsától is. Nem, semmiképpen! Parandzsa nélkül járni annyi volna, mint feleségül ajánlkozni minden szembejövőnek – tépelődött anyám.
Kigombolta ruháját, s a hűs szél megérintette keblét, hirtelen összerezzent: úgy érezte, mintha titokban figyelnék. A közelben nem volt senki, de a faluból közeledett valaki. Észrevette, hogy a közeledő alak botra támaszkodik. Az apám! - sejlett föl neki. Lerogyott a homokba;s gyerekesen hegyes vállát görcsös zokogás rázta.
Az öreg elébe lépett, tyubetyejkájával megtörölte arcát,
- Gombolkozz be! - mondta, aztán folytatta - emlékszem, csak álltam és néztem, hogyan folyik a halott apád fejéből a vér, amikor az udvaron át odakúszott hozzám egy kiabáló csöpp kislány. Gondoltam, ez a gyerek még semmit sem érthet, anyádat szólongattad, de ő nem válaszolt. Akkor bementem az asszonyok házába, és anyádat ott láttam, fejjel lefelé lógott a mennyezetről, arca elkékült, ruhája tépett volt és vértől piszkos. Valaki megérintette a lábamat. Te voltál. Reszketve vettelek a karjaimba, mellemhez szorítottalak és kimentem a házból. Szívem azt parancsolta, hogy álljak meg apád előtt. Megálltam és azt mondtam: te már nem hallod mit mond a te szomszédod. De én mégis a lelkedhez fordulok és legyen tanúja szavaimnak az ég. Az én bűneimért vagy őseim bűneiért Allah nem áldotta meg gyermekkel hajlékomat. Az utóbbi esztendőkben szomorúan néztem idegenek fiait: nekem nincs kiben gyönyörködnöm, én senkire sem támaszkodhatom öregségemre. Mind gyakrabban ostromoltam Allahot, vezessen életem útjába egy árva fiúcskát, akit örökbe fogadhatnék. Allah neve áldassék örökké, most felelt a könyörgésemre. Nekem adja a lányodat. Ha nem is kisfiú, jó, legyen kislány. Magamhoz veszem, lelked megnyugodhat: én ezt a butuska lánykát jobban fogom szeretni, mint mások a sajátjukat. Erre esküszöm arcod színe előtt, borzalmas halálod helyén. Aztán beléptem veled a kunyhómba, nevet adtam neked. Így lettél te az én lányom.
„Így lettél te az én lányom” – ismételgette magába anyám, s minden gyöngeségét és szeretetét, amely megkínzott anyja és meggyilkolt apja iránt ébredt benne, most a mellette ülő öregre árasztotta, aki anyját is, apját is pótolta.
Apám! – az öreg vállára borult s hozzásimult – Drága apám! Ó, az a menyegző, ő az árva, sehol sem lelhet védelmet. - mondta.
Az öreg tágult szemekkel sokáig nézett anyámra, aztán felemelkedett s mellén keresztbe tett karokkal szinte megkövülten állt. Anyám megértette: ez a hallgatag várakozás parancs számára: felkelni
- A faluban az asszonyok csak azt hajtogatják: megszöktél. Ha a férfi eltévelyedik, ez még dicsőséget is hozhat neki, de ha a nő tévelyedik el, becstelenné válik.
A száraz hang, amely ezeket a szavakat mondta, újból arra figyelmeztette anyámat, hogy sorsa elhatároztatott, nincs menekvés, minden ellenkezés értelmetlen.
Az öreget elkábította lánya hálátlansága, botja mélyen befúródott a süppedő homokba, nem érezte, milyen nehéz az út. Halántékában lüktetett a vér. Soha egy ujjal nem nyúlt a lányához, de a bot most égette a tenyerét.
Anyám lelkében, abban a pillanatban, amikor felállt s elindult apja után, összetört valami: neki már minden mindegy. Csak valahol, szíve mélyén, mint kis parázs a hamu alatt, szunnyadt homályos remény: talán sohasem köszönt rájuk a holnapi nap. Talán csak álom mindez.
Lábuk alatt lassan szilárdult a talaj. A ködben elmosódottan már feltűntek a vályogkerítések körvonalai. Anyám távolból férfihangokat hallott s fátylát arcára borította.
A falu még nem aludt. Birkák bégettek, kutyák ugattak. Az utcán csoportokba verődött emberek tiszteletteljesen hajoltak meg az öreg előtt.
- A faluban még soha így meg nem tiszteltek menyegzőt. Hálálkodhatsz az égnek, hogy ilyen különösen kegyes hozzád.
- Igen, apám – felelte fáradtan fátyla alól anyám.
Scsorin fáradhatatlanul, fájdalmasan mesélt szülei menyegzőjének előkészületeiről, anyjának elkeseredéséről. Most apjának rejtélyes magatartásáról ezeket mondta
- Apámat egész másfajta gondolatok foglalkoztatták. Ott ült a frissen lerombolt vályogkerítés halmán. Másnap úgyis új kerítést építenek a kolhoz fiataljai, új asszonyhoz, új kerítés, ez itt így dukál. Új kerítés nélkül éppen olyan illetlen a ház, mint a nő parandzsa nélkül.
A térdére terített kendőn zsíros birkahús-darabok, halmozott keménytojások és lepények halma volt, báránycsontocskákat szopogatott. Eleinte a lepényt jóízűen ropogtatta s a bárányhús szinte maga kérezkedett a szájába. A falatokon alig látszott a hús, olyan kövér volt a birka, de aztán mégsem telt gyönyörűsége az evésbe. Elment az étvágya, de csak erőltette magát, s minden harapást lassan rágcsálva, mégis evett. Ez volt a megmentője: ha az ember eszik, nem kell semmiről gondolkodnia. Egyszer csak fuldokolni kezdett, elméje vad körtáncba kezdett, felkavarta gyomrát, s egész lényét baljós sejtelmek hálózták be.
Annak az átkozott csatornának a terve nem hagyta nyugodni, amit a kiszárad falvak felvirágoztatására eszeltek ki a vörösök Taskentben, s most meg is akarják valósítani. Igaz a víz az üzbég vidék vére: de mégis, amit Allah épített azt nem lehet megváltoztatni. A természet szeszélye miatt, mert oly szűkösen látja el vízzel ezt a területet nem lehet fölforgatni az emberek életét, nem lehet megtagadni a hagyományokat, őseinket kivetnék sírjaik. Még ha maga a nagy Sztálin adott utasítást is erre, ki ő Allahhoz képest. Több ezer ember lepi majd el a környéket, igazhitűeken kívül, kommunisták, komszomolcok járják be a falunkat. Mi férfiak, hogy keveredhetnénk födetlen arcú asszonyok közé. Allah törvényei szilárdak és alkotása örökké való, akik azt hangoztatják: a nép azt akarja, minden más legyen, azok nem értik ezt. Hogy bírnának el ketmenjeink azokkal a sziklákkal.
A szomszédos Sztálin-kolhoz elnöke azt mondta: ha a fogatlan száj nem tud szétrágni egy darab húst, ez még nem jelenti, hogy a hús nem alkalmas a gyomor táplálására. A paradicsomi életet, amelyet a csatorna ígér, csak az ostobák utasítják vissza, csak azért mert sziklák állják el az utat, amely ehhez az élethez vezet. Azon kell gondolkozni hogyan lehet lerombolni őket.
Ez minden bizonnyal istenkáromlás. Sztálin hiába hirdeti, hogy nemcsak folyókat, de tengereket is képes a szovjet ember egyesíteni, és olyan gépeket készíteni, amelyek minden sziklát porrázúznak. Ez csak mese!
Apám így szilárdította meg önmagát, amikor belépett a teaház ajtaján. A legvénebb férfi mosolyogva szólt hozzá
- Elhatároztuk, hogy a lakodalomra okvetlenül el kell jönnie a fő-kommunistának.
Apámat mintha kígyó csípte volna meg.
- Minek? - kérdezte.
- Hogy-hogy minek? Egy hajdani paraszt fia, aki még maga is paraszt volt, ilyen lakodalmat rendez! Történtek ilyen csudák az elmúlt időkben? Nem! Ez a csuda: hogy te a kolhoz szeretett gyermeke vagy, a kolhoz meg a kommunisták édesgyereke. Így hát az az igazság, hogy a holnapi menyegzőn az első helyen üljön! Így vélik az öregek.
- Ezt velem kellet volna megtanácskozni. - fakadt ki ingerülten apám.
- Csak nincs ellene kifogásod, hogy a lakodalomnak ilyen tiszteletre méltó vendége lesz?
Minden dinnyének más a magja, egyébként sem helyes olyat tenni, amit az őszszakállúak nem helyeselnek - gondolta apám a kolhozelnök, és nem felelt.
A falutanács elnökének kellett Taskentbe utaznia, hogy a kerületi pártbizottság titkárának átadja a lakodalmi meghívót. Őt választották a falu vénjei, mert a mullah-nak szegről-végről rokona, és a faluban az egyetlen ember volt, aki felvételét kérte a kommunista pártba, az ilyen ember biztosan nem hoz szégyent a falura. Lelkére kötötték, hogy kérdezősködjék a csatornáról is, és úgy bocsájtották útjára, hogy „igen” választ hozzon, mert olyan nincs, hogy a párttitkár ne jöjjön, ha a nép kívánja és várja.
Nem volt ínyére a megbízatás. Mert Taskentbe még sohasem járt, a szomszéd falut elválasztó birkalegelőn túl sem. Meg aztán, amíg minden kérdésre meg paragrafusra kellő feleletet ad, addig vért izzad. De mit tehetett? Ez majd jó lesz a szamárnak, mert hamarabb mozdul el a helyéről.
Az esti órákba érkezett meg az elnökelvtárs a taskenti vasútállomásra. Kiment az állomás előtti térre, ahol soknyelvű sokaság zajongott s nyüzsgött. A park kanyarodóján túl villamosok suhantak. Valahol úgy ordítoztak a szamarak, mintha csak versenyezni akarnának az autók kitartó tülkölésével. Az utak szélén fejüket lobálló tevék álltak. Az utcákon élénk a forgalom, madárcsicsergést is hallani. A kertek susognak, s a kirakatok fényétől megvilágított kupalakú, bozontos, titokzatos topolyákat a rejtelmes sötétből kibukkanó erdőnek vélné távolról az ember. Mindenhol kecskelábon álló táblák jelölték az utcákat. Nem, nincs város a világon, amely Taskent szépségével versenyezhetne. És senki el nem hitte volna neki, hogy Taskentnél szebb város is van a világon.
Másnap a pártbizottság épülete előtt szekerekbe fogott tevék, szamarak és megnyergelt lovak álldogáltak. Az épület nyitott ablakain keresztül kihallatszott az innen-onnan érkezett kolhozparasztok hangja.
A párttitkár a falutanács elnökére rivallt, aki az asztaltól tiszteletteljes távolságban ült
- Jól értettem? Maguknál az asszonyok között semmiféle munka nem folyik?
- Mit tehetek én róla? Elvtársnő, én csak kis ember vagyok.
A falutanács elnökének inge a hátához tapadt, de a férfi, tudta, hogy nem csak a hőségtől izzad. Amint átlépte a küszöböt s meglátta, hogy a párttitkár asztala mellett nő ül, kiverte a verejték. Nem volt neki nehéz elképzelnie, mit szólnának az öregek, ha a lakodalmon fedetlen arcú nő jelenne meg. S miközben a kolhoz meg a falu ügyeiről számolt be, egyre azon töprengett: teljesítse-e a megbízást, vagy sem?
- Én csak kis ember vagyok – hajtogatta mindenre, s a világért sem mert a párttitkárnő szemébe nézni.
- A párt tagjelöltje nem lehet kis ember. Vagy nagy ember lesz, vagy….
Nő és a kerület párttitkára egy személyben - csodálkozott az elnök. Jól kigondolták, hogy asszonyt állítsanak a kerület élére. Akaratlanul is észrevette, hogy a titkárnő bár hízásra hajlamos, mégis nagyon csinos és vonzó. Fene enné azt a parandzsát!
- Vizet keresnek? Nagyon helyes – mondta lágyan a titkárnő. – Azonban egyedül a víz tanácselnök elvtárs nem teremti meg a boldog életet. Feleségüket, nővéreiket, lányaikat parandzsa alá rejtik. S tudja miért? Mert maguk, férfiak is, parandzsát viselnek. A férfiak parandzsája visszataszító maradiságból s előítéletekből szövődött. Ideje volna már nyitott szemmel és nyitott lélekkel élni. Azon a korhadságon, amelyet a régi időkből örököltünk, csak harccal törhetünk át. Ezt a korhadságot nem lehet már tovább tűrni. Ugye, nős vagy, igen? Adok neked egy baráti tanácsot: kezd magadon. Hazamégy a faluba, így szólsz a feleségedhez: „Gyerünk csak asszony hol is az a parandzsa? Dobd a tűzre.” Jövő héten okvetlen kimegyek hozzátok, üdvözölni téged, az első embert a faluban, aki megértette, hogy szégyen a nőt lealacsonyítani s ezért felszabadította a feleségét a piszkos parandzsa rabsága alól. Örömest ismerkednék meg a feleségeddel. És ha nem így lesz, akkor másként kell beszélnem. A párt nem tűrhet meg soraiban olyan embert, aki legbensőbb barátját, a feleségét rabszolgasorban tartja.
A falutanács elnökében éktelen düh támadt az asszony ellen, aki meg akarja szégyeníteni az egész falu előtt. Ideállítottak egy asszonyt – gondolta – aki most aztán csak zűrzavart csinál. Hiába ha asszony kezébe adják a gyeplőt, még a szamár füle is elvörösödik szégyenében. Aztán megszólalt
- Titkár elvtárs ne bántsd azt, aki téged sosem bántott. Én azért jöttem hozzád, mert az öregek küldtek valamilyen ügyben.
- Az öregek? - az asszony az órájára nézett.
- Van a falunkban a kolhozelnök – szája kiszáradt, a zsebéből lopótök-palackot szedett elő, nagyot nyelt belőle - a mi mirábunknak, Allah tartsa meg száz évig, van egy leánykája. Az öregek azt szeretnék, ha eljönnél a menyegzői ünnepségre.
- Igen?