Dzsinn a szamovárból 10.rész

Scsorin, a barátom fáradhatatlanul és szenvedélyesen beszélt
- Anyám és apám lakodalma rendkívülinek ígérkezett, a kolhoz, hogy megadja a vőlegénynek a tiszteletet s a sok éves becsületes munkájáért az elismerését fejezze ki, magára vállalta a lakodalom költségeit.
Apám házánál már nagy volt a sürgölődés. Drága sötétkék kaftánjában lépett ki az udvarra, megigazította a derekát átkötő világoskék selyemkendőt, amit menyasszonya ügyes keze hímzett neki. Tyubetyejkája színes gyöngyöktől csillogott s az arca magabiztos volt, a büszkeség ömlött el rajta. A vendégek elözönlötték a környéket. Ahogy körülnézett hízelgett neki hiúsága: hogy irigyelhetik a legények. A háziasszonya, aki már látta a mennyasszonyt, - nem úgy, mint ő - azt mesélte neki: a lánykán nincs semmi kivetni való, ilyen lány a régi időkben az emír palotájába került, az emír miatta megfeledkezett volna többi feleségéről.
Örömét csak a vének aggódása rontotta el, türelmetlenkedtek ugyanis, hogy a falutanács elnöke és a fő-kommunista még mindig nem érkezett meg.
A mullah azonban már megérkezett, turbános kerek fejét alig észrevehetően forgatta mindenfelé és egér-szemecskéje ráncosan mosolygott. Nem, ő nem olyan ostoba, mint többi mullah-társa. Kolhoz? Csak hadd legyen! A falu népe hívő és ahol erős a hit ott a mullaht illeti az első hely és az első darab mindenből. Ő át nem adja ezt a helyet annak a hitetlen kommunista pártitkárnak!
Nem volt hiányosság a vendéglátásban, mert az egész falu odaadta terítőit, bőséges volt az ellátás: mazsolaszőlő, mandula, dió, és az ezüstös papírban cukorka bőven. A nagy csészék forró, zöld teával megtöltve, kézről-kézre jártak. Legények futkostak ide-oda a szőnyegeken, rézkorsóból töltögetve a habzó almabort. A konyhákká átalakított szomszédos kunyhókból, kinyújtott karjukon, gőzölgő tálakat tartva, egymás után jöttek a legények.
Borostyán-sárga húsleves! Húsos derelye! De mindennél jobban csiklandozta az orrcimpákat a nagy üstökben fövő ingerlő illatú piláf. A piláffőzés szertatását az idősebb kolhozparasztok látták el. Nem mindenkire lehet ám rábízni az ilyen finom fogás elkészítését: ha sokáig tartják a tűzön, kiszárad a rizs, rágós lesz a bárány zsíros része, ha meg nem jól sül át, akkor nem önti el a rizsszemeket tiszta aranyszínnel, nem olvad el a szájban és nem simogatja selymesen az ember torkát. S hozzá még itt van a túlfűszerezés veszedelme, amely isten ments, tompíthatja a sötét levéig lepárolt birkahús finom szagát.
Közben megkezdődött a tánc, apám a megterített díszhelyre ment és leült. A vályogfalon túlról üdvözlő kiáltások hallatszottak: biztos a mennyasszonya, anyám jött ki az asszonyok házából – gondolta. De hirtelen a kapuból lihegve szaladt befelé a falutanács elnöke
- Tiszteletre méltó öregek, teljesítettem a parancsotokat! Elhoztam!
Az öregek arca felragyogott.
- Halljátok? Tudtam, hogy eljön. Hiszen a nép kéri. Derék ember vagy, elnök elvtárs! Hol hagytad hát a díszvendéget! – kiáltott egyikük.
- Megkértem, hogy várjon, amíg felkészítelek benneteket. Mindjárt itt lesz.
Az elnök ádámcsutkája, mintha csont akadt volna torkán, furcsán megrándult.
- Parancsotokat teljesítettem, tiszteletre méltó vének, de…a kerületi párttitkár…nőszemély, födetlen arcú.
Ha az ég szakadt volna le, a falusiak jobban akkor sem rémültek volna meg.
Elsőnek apám, a vőlegény tért magához, aki éppen kiadta a parancsot a muzsikusoknak, hogy készüljenek a vendég fogadására.
- Hát most mi lesz? – kérdezte az öregektől? – Az bizonyos, hogy én le nem ülök egy födetlen arcúval. Egy levegőt sem szívok vele. Miatta nem veszem fejemre ezt a nagy szégyent.
Az öregek helyeslően bólogattak. A legvénebbjük meg is szólalt
- Tudom, mit követel a Korán és a régi szokások, de botrány a lakodalmi ünnepségen: rossz jel. Az nő, akit méltónak találtak, hogy fő-kommunista legyen az nem mindennapi nő. S a Korán az ilyen nőkről semmit sem mond.
- Úgy van! - helyeseltek a többiek.
Susogtak a fák. Pattogott a láng. A vályogfal mögül vidám asszonyi kiáltások hallatszottak. Végre megkezdődött a tánc.
Mindenki remélte nem lesz botrány.
Az utca felöl autó dudált, és a kerületi párttitkárnő belépett az udvarra. Csatos lakkövvel leszorított zöld selyemruha volt rajta. S kezében egy virágcsokrot tartott.
- Szálám, elvtársak!
Az üdvözlésre választ sem kapott. Nyugodtan ahhoz a terítőhöz lépett, ahol az öregek és a vőlegény ültek. A szél kellemes parfümillatot sodort felőle, ibolya szagot.
Apám hirtelen felállt, hogy otthagyja az egész lakodalmi gyülekezetet, de mikor látta, senki sem követi a példáját, visszaült a helyére. Belesápadt az izgalomba. Ajkait összeharapva olyan üdvözlő szavakat keresett, amelyekkel a párttitkárnőt sem bántaná meg, de az öregeket sem sértené azzal, hogy nőt olyan tiszteletben részesít, amelyek ellenkeznek az ősi szokásokkal. A keresett szavak nagy bosszúságára, sehogyan sem ötlöttek eszébe. A mellette ülő öreg oldalba lökte. Ekkor felemelkedett és a vendég elé lépett.
- Köszönöm! - mondta s a csokor után nyúlt.
A párttitkárnő elnevette magát, elkapta előle a bokrétát.
- Ezt nem neked hoztam vőlegény. Ez a menyasszonyé. Neked és nektek daliák, meg nektek tiszteletre méltó öregek, olyan hírt hoztam ajándékba, amely ezt a ragyogóan fényes menyegzőt még ragyogóbbá teszi. De ezt a jó hírt nem adják ám ingyen! – tréfálkozott az asszony, majd így folytatta – Elvtársak, éppen az imént kaptam telefonüzenetet a területi pártbizottságtól. A kormány és Üzbegisztán Kommunista Pártjának Központi Bizottsága elhatározta, jogosnak ismeri el a nép óhaját, hogy völgyünkben a Nagy Csatorna megépülhessen.
Mintha szélvihar tört volna az udvarra. A távolabb álló férfiak előre tolongtak s olyan szorosan fogták körül a párttitkárt, hogy az öregeknek fel kellett állniuk, ha az asszonyt látni akarták.
- Mikor kezdjük? – kiáltotta valaki türelmetlenül.
- Azonnal! A központi bizottság egyik tagja Moszkvába repül, hogy közölje Sztálin elvtárssal népünk óhaját. Sztálin elvtárs engedélye után neki látunk elvtársak.
- Akkor hát meglesz a csatorna. Hála Allahnak! – mondták ünnepélyesen az öregek.
Lesz csatornánk, repült végig az udvaron. A kolhozparasztok áradó örömmel csapkodták egymás vállát s bökdösték egymást oldalba.
Már senkinek sem jutott eszébe, hogy födetlen arcú asszony ül közöttük. A párttitkárnő mosolygott s a csokrot maga elé tartva eltűnt az asszonyok házában.
A felhők mögül már régen kigurult a sárga kerek hold, hajnal tájt a vendégek is lassan elszéledtek, minden elcsendesedett, akkor apám bement anyám szobájába.
Elkomorodott és megkérdezte
- Nem szeretsz?
- Nem?
- Akkor miért jöttél hozzám feleségül?
- Kérdezd meg az apámat.
- A kézfogon nem az apád mondott „igent”, hanem te! Vissza akarsz menni az apádhoz?
Anyám tagadóan rázta a fejét. Neki már nem volt apja: azt, akit a fehér turbános baszmacsok megöltek, nem is ismerte, a mostani apja pedig a menyegző előtti estén számára meghalt.
- Mégis mit akarsz?
- Semmit.
Anyám valóban azt akarta, hagyják békén és feledkezzenek el róla.
Apám másnap, egész estig a maga szobájában ült.
Amikor következő nap meglátogatta feleségét, az így fogadta
- Menj el tőlem.
- Megöllek!– ordította dühösen apám.
Anyám megfogta a kezét
- Ölj meg! Ha szeretsz, kérlek, ölj meg férjem.
Az apám elrántotta a kezét, kint az udvaron nagyot csapódott utána a kapu.
A következő napokban, az egész faluban, mindenki arról beszélt, milyen csodálatos volt a lakodalom, milyen szép a pár, és hogy senki semmiben nem szenvedett hiányt. Csak a bégek ültek ilyen lakodalmat, mondogatták.
Ahogy fogytak Scsorin anyja életének napjai, úgy érezte egyre közelebb férjét az ő szívéhez. Lassan elmúltak már a menyegző emlékei, amikor minden pillanatban arra gondolt, hogy el kell mennie, mindegy hogy hova, csak el. Most már elhitte, amit a falu asszonyai beszéltek. Igen, bármilyen vőlegény is jó lett volna neki, de az olyanért, mint az ő férje, hálát kell adni Allahnak. Ő tiszteletreméltó férfiú! A fiatalokban megvadul a vér, de neki komoly minden gondolata. Úgy él majd mellette, mint a paradicsomban, Az ő drága férjének feje többet ér az aranynál.
Egyik nap Scsorin apja keskeny öntözőárkot ásott. Felsőteste meztelen volt, hátán, vállán a ketmen minden lendületére játékosan vonaglottak meg az izmok. A felesége elgyönyörködött benne. Abban a pillanatban ébredt talán az új érzés iránta. Olyan öntudatlanul gyönyörködött munkájában, mint a kerekedő szélviharban, amely orkánt kavar a sivatagban. Az arcába akart nézni, de a férfi mintha csak kitalálta volna kívánságát, megfordult. Tekintete mogorva volt, de csak egy pillanatra. A fiatalasszony elpirult, mert észrevette, hogy a férje arca örömtől ragyogott. „Mennyire szeret”. Úgy érezte, hogy nem megy sehova. Most már nem tudna elmenni.
A férfi leültette maga mellé, átölelte. Had jöjjön még több víz ide – mondta – annyi fát ültetek, hogy a nap sugarai alig tudnak áttörni lombjukon. És ez mind a tied lesz. Szeress engem nagyon, édes, szépséges feleségem, és én olyan életet teremtek neked, amilyet egyetlen bégnek a feleség sem ismer.
Máskor Scsorin anyja a konyhában, a tűz mellett állt, amikor férje a házba lépett, karjaiba emelte, ajkával zárta le az ajkát s a fiatal nő csodálkozva érezte, hogy nem tud, de nem is akar ellenkezni. Kimerülten aludt el, de álmán keresztül érezte, hogy lelke felüdül, mint tavasszal a föld. Szürkületkor ébredt csak és összerezzent, mert látta, hogy a feje férje mellén nyugszik, s ő szorosan magához öleli a nyakát. Beléje villant a felismerés, hogy ennek így kell lennie, hogy vele most nagy, szép és derűs dolog történt.
Ezután minden nap nagyon várta haza, s elképzelte, hogyan kapja karjába és viszi csókolgatva a szobába. Végre mindezt megérhette, ez az, amit életnek hívnak! Még nem tudhatta, hogy a boldogsága hamar elrepül, mint azok a felhőcskék, amelyek a házuk fölött úsztak. A szél a Nagy-csatorna felöl fújt.
Végre megérkezett a Nagy-Vezér engedélye Moszkvából, a csatorna megépítésére. Ekkor a kerületi-pártbizottság titkára elérkezettnek látta az időt, hogy a faluban is rendet tegyen. Mert az mégsem járja, hogy sem pártszervezet, sem Komszomol nincs ezen a helyen, s az egyetlen pártagjelöltjüket is kizárták a szervezetből. Az ő feladata lesz, hogy virágzó Lenin-kolhozt csináljon Allah követőinek!
Önbizalmát növelte, hogy maga Sztálin helyeselte a kinevezését. Amikor az Taskentbe látogatott, és elébe tették a leendő funkcionáriusok listáját, rábökött a nevére és megkérdezte
- Miféle szerzet ez az elvtársnő? - Gyorsan és kimerítően felvilágosították
- Egykor ismeretlen írástudatlan lányka volt, egy béresnek a gyermeke. Később az első komszomolka lett a vidéken, de akkor még senki sem gondolta, hogy az ő nevéhez fűződik a gyapottermelésben beállott gyökeres változás. A gyapotcserje trágyázásáról irt tanulmányt….
- Elég! – szólt közbe Sztálin – Ez az igazi agronómus. Ilyen emberekre van szükségük az itteni bolsevik testvéreinknek. Az ilyen tudást meg kell becsülni, mert a korhadt fejeket is képes felvirágoztatni, az elszáradt, csökevényes szellemet pedig nyesegetni.
A párttitkárnő két célpontot jelölt ki, a parandzsás nőket, és a fiatalokat, akikre sodró lendülettel a kommunista erkölcs hatását kell kiterjeszteni. Egy célpontot pedig meg kell semmisíteni, a kolhozelnököt, Scsorin apját. A régi szokások, a hagyományok tiszteletének a bástyáját látta benne, és nem feledhette neki a menyegzőn tanúsított megaláztatását. Amikor a lakodalomi sokaságnak arról beszélt, hogy a csatorna nem csak az éltető vizet, de az új bolsevik eszméket is elhozza, a dúsan virágzó kertekben és a gazdagon termő földeken födetlen arcú asszonyok dolgoznak majd, fiatalok sereglenek a Komszomolba. A kolhozelnök gúnyosan, nevetve mondta neki
- Nem a szavain nevetek elvtársnő, hanem szavainak az értelmén. Vallja be, lehet-e nevetés nélkül végignézni egy meztelen emberen, aki száz drága kaftánt ígér magának nászajándékul.
Az emberek tízezrei tódultak a Szovjetunió minden részéből a környékre a nagy építkezéséhez. Egy hónap alatt kellet elvégezni a munkát. Az építkezés vezetői úgy gondolták, ezen idő alatt az emberek is, az idő is megtelítődnek a bolsevizmus éltető eszméivel. Ezek az eszmék a szocialista verseny, a hatalmas sztahánov-mozgalom. Ezek voltak azok a pontok, amelyeket még Archimedes sem tudott megtalálni, hogy kifordítsa sarkaiból a világot. A párttitkárnő szentül hitte: az ösztönző erő, amely a tömegekre hat, az ő kezünkben van, a „sarkot” ahonnan a világot is kifordíthatják, jól ismerik.
Ahogy elkezdődött az építkezés, a falu asszonyainak rendszeres gyűléseket hívott össze egy erre az alkalomra épített vályogviskóban, személyes utasítására nagy ablakot kanyarítottak rá. A fiatalokat pedig, szabadidejükben állandóan utaztatta, egyik Komszomolból a másikba. Amint végig dübörögtek az addig soha nem látott teherautók a falu utcáján, hatalmas porfelhőt hagyva maguk után, a kolhoz elnöke mindig megjegyezte: a „sátán szekerei”.
Az eredmény nem sokáig váratott magára.
Egyik alkalommal egy fiatal nő ugrott le a teherautó platójáról. Egyenesen Scsorin szülei háza felé tartott, bement a konyhába és a barátom anyjával szorosan átölelték egymást. Régi barátnők voltak. Halima néhány éve költözött bátyjához Margelánba, amikor meghaltak szüleik. Az egyetlen nő volt a kerületi párttitkár mellett, aki födetlen arccal sétálgatott alkalomadtán a faluban a vályogviskók között. Mellesleg a város egyik Komszomol szervezetének a funkcionáriusa volt. A lakodalomra nem jött el: miért látni barátnője szégyenét és szenvedését. Biztos volt benne, hogy ez a menyegző csak gyötrelem.
Amióta megkezdődött az építkezés gyakran meglátogatta a házat, persze csak akkor, amikor Scsorin apja a gyapotföldeket járta. Ilyenkor el-elsétáltak a homokos pusztaságba, a holt falvak buckáihoz, pont úgy, mint kislány korukba. Hosszasan beszélgettek ilyenkor, a múltról, de leginkább a jelenről és a jövőről
- Boldog vagy? - kérdezte Halima.
- Miért ne lennék boldog, drágaságom? Az uram szeret. – volt a válasz.
Ezután a városi élet szépségeiről beszélgettek, moziról, táncról, fiatalemberekről. Scsorin anyját már nem villanyozták fel ezek a témák. Ő most csak férje szerető gondoskodását kívánta. Ezt megérezve Halima témát váltott
- Hallottad már? Munkaversenyre hívtuk ki a falutokat. De előbb meg kell alakítanotok a Komszomolt. Ma este gyűlés lesz. A kerületi párttitkár azt ajánlotta, hogy okvetlenül vegyünk be téged is.
- A csatorna nem nők dolga, Halima. Hogy te milyen különös lettél! – válaszolta a fiatal feleség.
Halima ezután a találkozás után sem hagyta annyiban a dolgot, egyre gyakoribbá váló megjelenése a faluban nem csak a Komszomol megalakulásának volt köszönhető. A párttitkárnő nemcsak a helyi fiatalok patronálásával bízta meg, hanem barátnője meggyőzésével is. Bár ezen utóbbival kapcsolatban eredeti célját soha nem érte el, de arra sikerült rábeszélnie, hogy legalább látogasson el az építkezéshez, nézze meg milyen nyüzsgő élet folyik ott. Munkaidő után zenészek, színészek lépnek fel, mindenféle mutatványosok bűvölik el az embereket, a táncmulatságok pedig a késő éjszakába nyúlnak.
Scsorin anyja és Halima megbeszélték, hogy másnap a Nagy-csatorna építkezésénél találkoznak.