Belépő az Édenbe 33-34. rész

Harmincharmadik fejezet

Az elhárítás nyomozója, Khaleb Muszuf, a bagdadi irodájában ült, és az útelzáró szakaszok jelentéseit böngészte. Száztizennégyezer kocsit állítottak meg az utóbbi kilenc órában, köztük negyvenkilenc mentőt. Elsősorban ezek érdekelték, bár az is lehetséges, hogy a szökevények kocsit váltottak, vagy, hogy visszajöttek Bagdadba, és most valamelyik házban rejtőztek. Az egyik amerikainak tüdőgyulladása volt, orvosra lett volna szüksége. Három nagy csoportra osztotta a jelentéseket. Mentők, teherjárművek és magánautók. Aztán az egészet szkennerrel bevitte a számítógépbe. Problémás eseteket keresett. Tizet talált.

Négy ebből lopott kocsi volt. Ezek nem az ő emberei voltak, mert letartóztatták őket, és rögtön kiderült volna, hogyha köztük lettek volna a szökevények. Kettőnél lopott árút szállító teherautóról volt szó. Ezek között sem talált érdemes adatokat. Három férfi a szeretőjével volt és ezért mondott be hamis adatokat. A tizedik pedig mentő volt. Az űrlapra a katona csak annyit írt, hogy sok volt az orvos, de Muszuf fejébe szöget ütött a dolog. Felemelte a telefont, és az útlezárás számát tárcsázta.
- Haló? Ott a 567-es állomás?
- Igen.
- Itt Khaleb Muszuf, a „Szökevény ügy” főmunkatársa. Ott van Zenhaf őrmester
- Nincs uram, már leváltották.

- Címe? Telefonszáma? - kérdezte Muszuf. A vonal másik végén rövid szünet következett, aztán a katona bediktálta az adatokat. Az elhárítós bontotta a vonalat, aztán felhívta a megadott számot. A csöngetés után azonnal felvették a kagyló.
- Haló! Itt Khaleb Muszuf a „Szökevény ügy” főmunkatársa. Zenhaf őrmesterrel szeretnék beszélni.
- Én vagyok az.
- Előttem van a jelentése egy mentőautóról. Arról, amihez azt írta, hogy túl sok benne az orvos.
- Igen uram. Emlékszem rá.
- Elmondaná, hogy mi is történt pontosan?
- Igen. Nekem már az is gyanús volt, hogy a sofőr úgy kiabált, hogy mért kell megállniuk, ha a sziréna szól. Aztán kinyitottam hátul az ajtót. Egy beteg volt csak benne, de úgy látszott, hogy nagyon rossz bőrben van. Egy női orvos az arcát kezelte le éppen. Volt még egy másik orvos is. Azzal beszéltem. Azt mondta, hogy azért van a kocsiban annyi orvos, mert a sebesült valami magas rangú ember. Aztán a beteg elkezdett köhögni, és vértköpött. Nagyon megijedtem, és tovább engedtem őket. De az mégis csak furcsa volt, hogy hordágycipelő nem is volt a kocsiban, csak négy orvos. Az egyik majd elaludt. Ezért írtam föl.

- Köszönöm fiam. Nagyon jól tette. - mondta, és közben majd fel robbant a méregtől. Ha feltartóztatják őket, ha azonnal jelentik, most nem kéne az ünnepet itt töltenie. Fogta a jelentést, és átment Seham irodájába.
- Megvannak! - tálalta föl az ügyet pozitívan.
- Na mondja! - csillant fel a szeme a főnöknek.
- Délután ötkor mentek át az 567-es ellenőrző ponton a mentővel.
- Tehát jól sejtettem. Az útirány Kuvait. Honnan gondolja, hogy ők azok?
- Felhívtam a jelentést készítő katonát. Azt mondta, hogy egy betegre esett a kocsiban négy orvos. Betegszállító nem volt. A beteg pedig vért köpött. Azon kívül, az egyik orvos majd elaludt.
- Igen, ezek azok lesznek. Át kell fésülni a terepet az ellenőrző ponttól a határig az egész területet. Menjen, és szóljon a helikoptervezetőnek, hogy felszállunk. Maga is velem jön.

Egy óra múlva már az ellenőrző pont felett keringtek. Lassan egyre nagyobb sugarakat tettek meg. Másfél óra keresés után meglátták a mentőt. Egy sziklafal mögött állt olyan ügyesen, hogy az útról nem lehetett észrevenni. A helikopter nem messze tőle landolt. A két férfi oda futott, és feltépték az ajtót. Persze üres volt, ám névjegynek a padlón ott volt Ben Moorgen vére.
- Már megint kicsúsztak a kezünk közül! - dühöngött Seham. - Most aztán milyen járművet üldözzünk, és hól?


Harmincnegyedik fejezet

Ben Moorgen lázas aggyal feküdt a teherautóban. Minden egyes huppanásnál úgy érezte, hogy kiszakad a tüdeje. Jobban volt, mint előző nap, de azt azért érezte, hogy sosem fog már teljesen rendbe jönni. Eva mindig gondoskodott forró levesről egy termoszban, és langyos citromos teáról. Penicillin kellett volna neki, és lázcsillapító. Helyette az asszony a lábán és a csukóján hűtötte vizesborogatással. Most valami szent áhítattal nézett fel az ápolójára. Szinte már szerelmes lett belé. A férjét viszont annál jobban gyűlölte. Most is azon törte a fejét, hogy miként ölje meg. Az előző éjjel is felkelt, megkereste a nő bicskáját a konyhai eszközök között, kerített egy zseblámpát és kínkeservesen elindult, hogy a sötétben alvó ellenségét leszúrja. Egy negyed órán keresztül kóválygott az alvó alakok között, de nem találta sem Evát, sem Adamot. Végül beleakadt Ali Hasszánba. Az azt hitte, hogy vécéznie kell, így készségesen elvezette az egyik bokorhoz.

Másnap aztán látta, hogy miért nem találta Wagnert. Az asszonnyal a bozótos mögül tértek vissza. Mind a kettő sugárzott a boldogságtól.
- Gyere már Eva! Neked lenni sosem elég!? - nevetett Ali Hasszán - Mi meg haljunk szomjan éhesen?! - Mindenki nevetett, csak Moorgen nem.
- Te Wagner! Te sem lennél olyan nagy legény ha minden nap elvittek volna megkínozni. - morogta, és gyilkos szemeket meregetett Adam felé. Eva felszította a tüzet, kávét és teát főzött és két termoszt is megtöltött velük. Aztán még egy adagot csinált, és a bádogbögrékbe töltögette, kinek- kinek kívánsága szerint. Megmérte Ben Moorgen lázát. Harminckilenc fok volt. Sípolt a tüdeje, és időnként heves köhögési roham jött rá. Vért is köpött. Adam odament hozzá.

- Ben, béküljünk már ki. Szavamat adom, hogy nem jelentelek fel. Hisz eddig sem tettem meg. Nézd, azaz igazság, hogy én csak azt akarom, hogy eltűnhessünk Evával.
- Az első adandó alkalommal kinyírlak! - villogott a szeme. Adam megvonta a vállát és odament a feleségének segíteni, kiporciózni a rántottát.
- Kedvesem - súgta oda Evának - ha valami furcsa történne velem, vagy eltűnnék, ne ijedjél meg. Menj Velencébe, és szálljál meg abba a hotelba, ahol a nászutunkat töltöttük volna.
- Jó. - mondta az asszony, és csodálkozva nézett a férjére. Az gyöngéden megpuszilta, és átment a férfiak csoportjához. Ali Hasszán félrehívta.
- Te! Vigyázni Ben Moorgennek! Éjjel megfigyelni. Úgy mászkál alvó emberek között, mintha lenni neki gyilkos szándék.
- Igen, tudom. Szegény beleőrült a kínzásokba, és most mindenért engem okol. Magamat nem féltem tőle, de Evát igen.
- Mit akarsz tenni te?
- Még nem tudom, de majd csak kifőzök valamit!

Most pedig itt robognak az úttalan utakon. Kikerülik a nagyobb utakat, és így talán nem futnak bele egy ellenőrzésbe sem. Estére a határ közelében lesznek. Éjjel megalszanak Ali Hasszán szülőfalujában, ahonnan aztán teveháton szöknek át a határon. Eva most odalépett Moorgenhez.
- Nem jól van? Megálljunk?
- Köszönöm. Nem kell megállni. Már túl szeretnék lenni az egészen.
- Teát kér?
- Igen. - mohón ivott, és megint köhögni kezdett. Eva kicserélte a borogatását, aztán visszaült Adam mellé. Nézte őket a láz ködfátyolán át, és sajgott a szíve az asszonyért. Elhatározta, hogy a férfit az élete árán is megöli. Gyűlölte amióta a fejét a vécébe nyomta. Nem értette, hogy miért volt úgy oda azért a hülye kis Pierre Leblanchért?! Végül is győzött a betegség és a láz. Elaludt.