Belépő az Édenbe 37-38. rész

Harminchetedik fejezet


- Nem láttak semmit? Mi az, hogy nem láttak semmit? - ordította Abu Seham, és bevett egy rózsaszínű tablettát. Megivott rá egy bögre Whiskhys teát és kissé megnyugodva és halkabban folytatta:
- Nem tűnhettek el, mint a kámfor. Tudjuk, hogy egy teherautóval mentek tovább.
- Minden teherautónak utána mentünk, amit láttunk a helikopterről, de ennek a vidéknek rengeteg olyan sziklás útvonala van, amit nem lehet a magasból rendesen belátni. Mire erre rájöttünk és ezeknek a szakaszoknak a két végére kordont vontunk, már biztosan eltűnhettek. - mondta Mohamed Sehib
- Hülyék! Kapitális barmok! És még azt merik állítani, hogy maguk az ország legjobb bűnüldözői?!
- A teherautó nem a bűn. - súgta oda Khaleb Muszuf a mellette állónak.

Mindenki hallotta és halk kuncogás söpört végig a kis csoporton. Már mindenkinek elege volt az egészből. Üldözni egy olyan csoportot, akik semmit sem csináltak. Tudták, hogy a két amerikait milyen körülmények között ítélték el. Aztán meg ez az akció elvonta őket a rendes munkájuktól. Muszuf éppen egy nemzetközi bűnözőt próbált elkapni, aki az Arabfélszigeten már több városban is nagy értékű ékszereket lopott, és azt Kuvaitban értékesítette. A legjobban mégis abból volt elegük, hogy Abu Seham mindenért velük ordítozott. Most is odalépett Muszuf elé és a szemébe nézett.
- Viccelődünk? - sziszegte - Akkor menjen és üljön be a helikopterbe, és repüljön végig a határon! Jelentse, ha talált valamit! - mindenkibe meghűlt a vér.

Az „Öböl háború” óta ez felért egy halálos ítélettel. A kuvaitiak féltve őrizték a határukat, főleg éjjel. Felszólítás nélkül tüzeltek minden gyanús repülő tárgyra, ami Irakból jött. Még egy ufó sem tudott volna átmenni. Khaleb Muszuf Halál sápadt lett.
- Igen is uram! - mondta - Megyek. - azzal megfordult és elindult a tetőre a helikopterhez. Magában pedig azt gondolta, hogy tőle ne múljék a dolog, hagy szökjenek meg azok az emberek.

Abu Seham egyedül maradt az incidens után a szobájában. Fáradtan leült az íróasztala mögé és belebámult a szemközti falon lévő tükörbe. Már bánta, hogy így ráripakodott az egyik emberére, de az értekezlet előtt volt az elnöknél. Hussein nem ordítozott vele, hanem miután meghallgatta a jelentését megcsóválta a fejét majd benyúlt az íróasztala fiókjába és elővett egy papírt. Odaadta neki, hogy olvassa el. Abu Seham legalább olyan sápadt lett, mint Khaleb Muszuf. Az irat így festett:


Elnöki parancs SZIGORÚAN TITKOS

Életbe lép 1998. Augusztus 21. -én

tárgy: Abu Seham hazaárulása

Indoklás: Fenti személy hagyta, hogy hazánk és a szent Korán ellenségei elhagyják az országot. A rábízott feladatot hanyagul és felületesen kezelte. A rábízott elsőrangú nyomozókat nem tudta hatékonyan irányítani így az akciók eleve kudarcra voltak ítélve.

Következmény: Halálbüntetés

Bagdad, 1998. augusztus 18.

Szaddam Husszein


Még nem volt aláírva, de Seham tudta, hogy akármikor megtörténhet. Az elnök lányai és vejei is ilyet kaptak a haláluk előtt. Most Husszein elővett egy pisztolyt és rászegezte.
- Ha legközelebb bejön és nem azt mondja, hogy megvannak akkor életbe lép a parancs, és én fogom végrehajtani ezzel itt. Ha elfogta őket, még meggondolom, hogy mi legyen. Megértett barátom?
- Igen. – mondta, és remegő térdel kiment. Hát ezért kiabált úgy, és ezért zavarta ki azt a szemtelen, tudálékos frátert a határra. Nem lett volna szabad bevenni a csapatba, mert mint utólag hallotta, ellenezte ezt a pert. Lehet, hogy az elnököt is gyűlöli. De most már mindegy. Legalább ő is életveszélyben van. - Hisz életünk és vérünk a nagy elnöké, aki Perzsiát újra nagy és erős hatalommá teszi. Csak azt tudnám, hogy ebből miként másszak ki? - töprengett majd benyúlt a fiókba és elővette a wishkhysüveget, és jó alaposan meghúzta.


Harmincnyolcadik fejezet

Egy óra múlva vissza jöttek a férfiak a völgyből Ben Moorgen holttestével. Közölték Evával, hogy a férjét nem találták meg odalent, de három méterrel körülbelül a peremtől van egy sziklapad, valószínűleg ott fekszik. Lámpást kötöttek egy kötélre, és leeresztették, de nem volt ott semmi.
- Lenni ott barlang. Adam hátha bemászni oda! - kiáltott fel Ali Hasszán.
- Kerítsenek egy létrát, és nézzük meg! - mondta Eva.
- Hárman menni létráért, én leereszkedni kötél. - mondta Ali Hasszán. - így hát hárman elszaladtak a létráért, ő pedig egy fa derekára kötötte a kötél végét, és leereszkedett, aztán eltűnt a barlangban. Öt perc múlva ott volt a létra így Eva is le tudott mászni. Ali Hasszán akkor lépett ki.
- Én már bejárni egészet. Adam nincsen ott bent. - mondta. Eva azért fogta a zseblámpát és bement. Nem talált semmit. Szeme megint megtelt könnyel. Azt hitte, hogy a férje itt lesz, hisz figyelmeztette előre, hogy valami történni fog. De lehet, hogy nem így tervezte a dolgokat, és most valahol lenn fekszik a mélyben, összetört testel.

Ali Hasszán vigasztalta, de hiába. Az egyik beugróban volt alul egy akkora lyuk, amin egy férfi pontosan át tudott volna bújni, ha négykézlábra áll. Eva ide is be akart mászni, de Ali Hasszán nem hagyta.
- Nincsen ottan sem! Én már megnézni. Te meg vigyázni picire hasadban! - Ekkor Eva mindent megértett, és elmosolyodott.
- Igen valószínűleg így jobb essz. Várlak Velencében! - mondta jó hangosan.
- Mit mondani? - fordult vissza Ali a bejáratból.
- Á, semmit, csak hangosan gondolkoztam. - mondta az asszony és elindult a másik után.

Másnap reggel lementek a völgybe, de hiába kutatták át az egész terepet, nem találták meg a holttestet.
- Biztosan elvitte folyó a tetemet. Most lenni áradása. - mondta Ali. Eva felnézett a barlangra, és elmosolyodott. Visszamentek hát a faluba, és eltemették Ben Moorgent. Adamnak is csináltak egy hantot. Fejfát állítottak, Eva pedig virágból font koszorút rájuk. Mikor kész volt megremegett a szíve, mert rájött, hogy Adam tényleg a folyóba eshetett és akkor ő, hiába reménykedik.

Már majdnem dél volt, amikor felültek a tevékre és elindultak. Alig mentek egy órát, amikor Eva észrevette a teve nyomokat.
- Ezek itt reggel indulhattak. - mondta - Frissek a nyomok.
- Hogy értani hozzá! - nevetett Ali Hasszán - Hol tanulni?
- Cserkész koromba voltam egy indián táborban, és ott. Na nem igazi indiánoktól, de ez is megfelel.
- Tényleg reggel indulni. Lenni két paraszt a faluból. Sót csempészni Kuvaitba.
- Mit csinálnak? Sót csempésznek Kuvaitba? - csodálkozott az asszony
- Nincs azoknak semmi, csak olaj, de az, dögivel.
- De pénzük is van. Úgy tudom, hogy nagy náluk a jólét.
- Az volt, míg a mi „Nagy hős vezírünk” nyakuk meg nem fogta. Ők is most határon, meg mi is élünk most sóból meg emberek csempézéséből.
- Csempészéséből. - nevette el magát Eva.
- Így most tetszel. Adam lenne boldog, ha látna nevetni. Nem kell mindig szomorúság.

- Aranyos ember vagy te Ali Hasszán. - sóhajtott nagyot az asszony. Csend borult rájuk. Ali szerelmes szemekkel nézett az asszonyra, neki pedig jólesett a diszkrét viselkedés. Tetszett neki, hogy sosem közeledett felé, pedig tudta, hogy szerelmes belé az első találkozásuk óta.
Már esteledett, amikor meglátták a helikoptert. Ali Hasszán a saját nyelvén kezdett el káromkodni és gyorsan levezette a kis karavánt az útról a fák közé.
- Ez bolond majd nyakunkra hozza a légvédelmiseket. Akkor aztán kapunk géppuskát nyakunkba. Meg kell állni éjszakára. Te maradni itt, én keresni menedék, ahol elalszunk. OK!

- Siess vissza, mert félek. - mondta Eva. Egy fél óra múlva tért vissza Ali és a fák között egy kis tisztásra vezette Evát és a tevéket. A tisztás szélén egy kis pavilon állt. Még abból az időből lehetett, amikor ez a rész még bőven Irakhoz tartozott. Ali emlékezett is rá. Ide jártak ki nyáron táncolni a fiatalok.
Letáboroztak. Tüzet nem rakhattak, mert azt fentről megláthatták volna. A pavilon padlójára terítették hát a plédjeiket, belebújtak a hálózsákokba, hogy ne fázzanak, és forró teát iszogattak.