Belépő az Édenbe 29-30. rész

Huszonkilencedik fejezet


Kyle Cooper már vagy négy órája követelte, hogy bejuthasson a biztonsági főnökhöz. Végül maga Abu Seham is meghallotta a patáliát, amit csapott.
- Mi a probléma? - dugta ki a fejét az irodája ajtaján idegesen.
- Ez az ember azt mondja, hogy üzenetet hozott az ön számára.
- A két amerikai kém miatt akarnak megint feltartani? Azoknak már úgy is mindegy. Két óra múlva lógni fognak.
- Ó nem. - szólalt meg perzsául Cooper. Seham egy pillanatig gondolkozott, aztán behívta az európait.
- Adam Wagnerről is tudok adatokat, ha kell! - hízelkedett Cooper.
- Na mondja! - Cooper előadta Adam addigi életét. A másik nyugodtan végig hallgatta, aztán megszólalt:
- Ezt mi is tudtuk. Most beszéljen a másikról.

- Ben Moorgen 1963 óta a CIA tagja. Több arab ellenes tevékenységben is részt vett. Például benne volt az 1972-es mészárlásokban. 1983-ban megnősült, és átkérte magát irodai munkára. Ekkor került az arab ellenes osztály élére. Állítólag nagyon ügyesen vezette. Ebbe az ügybe úgy keveredett, hogy Wagnerrel összerúgta a port, erre az belerángatta az egészbe.
- Jó. Most térjünk át a lényegre. - erre Cooper elővette a rövid pengéjű tőrt, és az asztalra tette.
- Ez mi? - csodálkozott a másik.
- Le kell vágni a disznót.
- Kit? - esett ki a szerepéből Seham, és tátva maradt a szája.
- Hát tudja, a „disznót”! Abu Seham most mosolyogva fel állt, felvette a tőrt, és megszólalt:
- Én csak egy disznót látok itt. Épp most árulta el a két társát. - azzal belevágta a tört a megdöbbent Cooper nyakába. Annak mielőtt még meghalt volna, átvillant az agyán, hogy megint csúnyán átverték.

Harmincadik fejezet

Adam szomorúan nézett ki a rabszállító kocsi rácsain. Gyomra összeszorult a félelemtől, szája nyelve olyan volt, mint a tapló. Ben Moorgen két napig sírt, de most már ő is csak ült üveges szemmel. Reggel bejött a cellájukba két katona meg a börtön orvosa, és beadtak nekik egy - egy ampulla nyugtatót. Most teljesen kábák voltak tőle. A két kísérő rendőrt figyelte, amint morózus arccal ültek a kocsi másik felében. Próbálta erőltetni az agyát, és nem az elkövetkezendő eseményekre gondolni. Ismét kinézett az ablakon. Az autó bekanyarodott a város felé vezető útra. Még csak a nagy köves pusztaságot lehetett látni. A kövek, mintha egy nagy óriás a tenyerével a földre csapott volna, rendezetlen sorokban feküdtek szanaszéjjel. A szinte már hihetetlen kék égről könyörtelenül tűzött le a lángoló nap.

A forró szél csak arra volt jó, hogy felkavarja a sivatag homokját és beterítse vele a két kísérő motoros rendőrt, meg a kocsiban ülőket.
- Nemsokára feltűnnek majd az első házak. Az már a vég lesz. - most őt is elfogta a sírhatnék, de uralkodott magán. Aztán rájött, hogy mért ne sírhatna, hisz minden joga meg van rá, de már nem tudott. Megnézte a két motoros rendőrt. Akár melyik ország rendőrségéhez tartózhattak volna. Fekete egyenruha, jó karbantartott, nem túl drága gépek. Egyszer csak az egyik motoros felbukott, aztán a másik, majd a kocsi nagyot rántott, és megállt. Ekkor négy férfi érkezett a felbukott motorosokhoz és megnézték, hogy élnek- e. Amelyik még mozgott a lábába lőttek. A rabszállítóba utazó két rendőr bedugta a vezetőfülkébe a fejét, hogy megkérdezzék mi történt. Pechükre, mert egy - egy golyót kaptak a szemük közé, és élettelenül zuhantak vissza a rabok mellé.

A rabszállító ismét elindult. A két motoros rendőr helyét felváltotta két ismeretlen. Húsz perc őrült vágta után ismét megálltak.
- Húzódjanak olyan hátra, amennyire lehet! - szólt egy ismeretlen hang. - Fel kell robbantani az ajtót. - a robbanás után felpattant az ajtó, és ők a tisztuló füstködön keresztül egy burnuszos asszonyt pillanthattak meg. A nő most fellépett a kocsira és megszólalt:
- Üdvözlöm önöket a „Kimentem a férjemet a halál torkából” nevű járaton!
- Eva! - kiáltott Adam és elájult.