Az utolsó vonat Ungvárról - 19. 1944. október 17.: „otthon”

Amikor belépett a lakásba, a felesége a konyhából szólt ki:
- Isten hozta, mindjárt kész a vacsora.
- Megjöttem…
- Tudtam, hogy meg fog jönni – lépett ki Ilona a konyhából és megölelte férjét. – Azt ígérte, hogy megjön, és tudom, nincs az a világháború, ami miatt a férjem ne tartaná be az ígéretét.
- És ha egy kóbor lövedék eltalált volna? – kérdezte nevetve István
- Nincs az muszka golyó, ami a férjem makacs fejében kárt tudna tenni – simogatta meg nevetve férje arcát. – De Gyula is üzent, hogy várjam magát, meleg étellel és civil ruhával, így már csak az volt a kérdés, hogy melyik vonatra fér fel. Mosakodjék meg és… - de Ilona nem tudta befejezni a mondatot, mert a két gyerek ordítva kirohant a szobából, s a meghittség átadta helyét a viszontlátás örömének.

A vacsorán látszódott, hogy a „Húsos ételek hústalan napokra” című füzetke alapján készítette Ilona, amit a magyar háziasszonyoknak adtak ki, hogy háborús időkben is ízletes étellel várják haza a munkában és harcban megfáradt férjeiket. A vacsora végén még haditortát is felszolgált az asszony, amiről a köznyelv azt mondta, hogy nincs benne tej, tojás és köszönet, mégis, ehhez képest ízletes volt. István hálás volt feleségének, hogy ezekben az őrült időkben normális órákat élhet meg vele.

Este, mikor végre nyugodtan tudtak beszélgetni, az asszony feltette neki a kérdést:
- Hogy döntött? Megyünk, vagy maradunk?
- Maradunk.
- Akkor maradunk… - sóhajtott halkan a nő. – Ha így döntött, biztos meg volt rá az oka.
- Igen. Eddigi életünk jó része a kommunistáktól való félelemben telt, minden tettünket ez indokolta, minden bűnünk alól ez adott feloldozást. Nem tudunk tovább menekülni, szembe kell néznünk a félelmeinkkel.
- Ha belehalunk is?
- Nézze, egyértelmű, hogy nem csak az ezeréves Magyar Királyságot ítélték halálra, hanem azt a majdnem Magyarországot is, amit az elmúlt években felépítettünk. Kárpátalját, mint a többi visszacsatolt területet elveszik tőlünk és a szovjet ígérete szerint visszaadják a cseheknek. Csehszlovákia a szövetségesük, talán itt nem lesznek olyan vérengzések, deportálások, mint az ellenségnek tekintett Magyarországon, vagy a Német Birodalomban, még ha el is tudnánk vergődni addig. És ne felejtse el, hogy katonatiszt vagyok: ha nyugaton esem fogságba, egyértelműnek fogják tekinteni, hogy a nyilasokat szolgáltam, felhúznak az első lámpavasra – sorolta István egy lendülettel.
- Szóval, itt talán túléljük, míg máshol biztos lenne a pusztulás?
- Nem akarom önt illúziókba ringatni. Én magyar tiszt vagyok, tehát a megszállók képviselője, rajtam valószínűleg bosszút állnak, azért, hogy a betonerősnek hirdetett Csehszlovákiájuk kártyavárként omlott össze, de a csehek mégiscsak európai kultúremberek, nem hiszem, hogy a civil lakosságon állnának bosszút. Lehet, hogy máshol is túlélnénk a háborút, de úgy gondolom, itt a legjobbak az esélyeink. Legalábbis önöknek.
- Nem fogadhatom el, hogy feláldozza magát értünk.
- Nem csak önökről van szó, hanem rólam is. A haza, a Kormányzó azt akarta, hogy itt szolgáljak, itt álljak helyt. A legitim hatalom most akadályoztatva van, a nyilas csürhét nem fogadom el annak, így az utolsó parancs marad érvényben: maradni. Hogy bármi is jön, néggyel több magyar legyen Kárpátalján. És belefáradtam a retirálásba is. Ezer kilométert hátráltam a Dontól, de mindig azt mondtuk, hogy a magyar határon megállítjuk a ruszkikat. És most itt vagyunk, a honvédség kiüríti a területet. De én nem! Maradok, kitartok, még akkor is, ha ennek a szónak: „kitartás”, a hivatalos lózungok elveszik a becsületét.
- Értem. Akkor a becsület és a józan ész egyaránt a maradás mellett szól.
- Igen. De ígérem: mindig az önök biztonsága lesz az első.
- Nekem ez nem elég - vetette ellen az asszony, - én azt akarom, hogy mindannyian biztonságban legyünk.

Milyen őrült dolog is a háború, gondolta István, miközben éjjel a fürdőszobából kiszűrődő neszeket hallgatta. Milliók halnak meg, menekülnek el, de még van villany, víz, telefon és a vonatok is járnak még. Sőt, még a cukrászda is nyitva van. Tudjuk, hogy pár napon belül mindez a múlté lesz, élvezzük hát a jelent!
Az asszony is hasonlókra gondolhatott, mert a vízcsobogás ellenére kihallatszott, ahogy énekel:

Minden elmúlik egyszer,
Minden végéhez ér,
de minden december új májust ígér…