Az utolsó vonat Ungvárról - 08. 1943 február, Budapest: kórházba

- Mi a neve? A rendfokozata? Azonosító száma?
Istvánhoz a külvilágból sokáig csak ezek a kérdések jutottak el. Bár nem volt ereje felkelni, a látása is beszűkült, mindig lelkiismeretesen válaszolt a kérdésekre. Bár közben arra gondolt, hogy ugyan minek zargatják ilyen butaságokkal, hiszen ő már halott, a mennyországban igazán nem számítanak ezek a dolgok, ha meg mégis élne még, a földön pedig már úgysem sokáig tartózkodik. Mintha tudata bezárult volna a sok szörnyűség miatt, amit a világból látott, arra sem figyelt, hogy vajon magyarul, németül vagy oroszul kérdezik mindezt.
Napokba telt, amíg felfedezte maga körül a világot: a tiszta és meleg kórtermet, a puha ágyat, amiben feküdt, a szúrós kincstári takarót, hogy már se szomjúság, se éhség nem gyötri és ami a legfontosabb: csend volt. Csak egy kis nyöszörgés, léptek zaja a folyosóról, kocsik zaja az utcáról.
- Alezredes úr! Hall engem?
István egy csendes bólintással tudott csak válaszolni, majd kipréselte magából a kérdést: - Hol vagyok?
- Otthon, barátok között, a budai honvédségi kórházban.
- A háború…? – jutott eszébe az otthagyott pokol.
- A háború még tart, szerencsére jó messze.
- Az embereim… Vissza kell mennem.
- Az még ráér, alezredes úr. A háború még sokáig tart, marad még belőle, mire felépül. Sőt, olyan, mintha postán rendeltük volna: házhoz szállítják. Utánvéttel, jó magas áron.
István pár hónapja még felháborodott volna ezen a hangnemen, de most már túl volt ezen. Ő hallgatással dolgozta fel a látott és átélt szörnyűségeket, az orvos szemmel láthatóan flegma gúnnyal. De a doktor folytatta:
- Az embereiről nincsenek adataim, a hadijelentések nem nagyon forszírozták, hogy mekkorák is a veszteségeink. Annyit tudok csak, hogy az ezred maradékai az újjászervezési körletben vannak, hogy hol, az persze hadititok. Valahol Oroszországban*. Sokan meghaltak, de szerencsére vannak még túlélők is. Alezredes úr jó érzi magát?
- Igen, csak még kicsit gyengén.
- Holnap alaposabban megvizsgálom és meggyógyítjuk. Agyvérzése volt, de szépen gyógyul, a lehetőségekhez képest. Van valami kérése?
- Igen. Szeretnék újságot kérni és megborotválkozni.
- Intézkedem. Addig is sokat pihenjen és gyógyuljon fel hamar, mert hamarosan újabb sebesültek érkeznek.
István teljesítette a parancsot: ivott egy kortyot és újra álomba merült, és gyönyörűt álmodott: a feleségével sétáltak egy gyönyörű virágos réten. Megálltak egymással szemben és az asszony megsimogatta az arcát… Hiába álmodott, érezte, hogy valaki az arcához ér. Szerelmesen csak annyit suttogott: - Ilona… - mire egy női kacagás válaszolt:
- Én vagyok az, István!
- Ilona? – riadt fel a régen hallott hangra.
- Igen én, élőben, nem kísértetként.
- Hogyan?
- Meglepetés! Nem akartam zavarni az otthoni apróságokkal, de a kislány fülével bajok voltak, Pestre kellett jönnöm, megműttetni. És mit ad a sors, megjött a hír is, hogy ön is itt fekszik. Nem hittem volna, hogy ilyen hamar és így látjuk egymást viszont, de annyi baj legyen. Együtt vagyunk.
- Együtt… – ízlelgette a szót a férfi.
- És már vége az aranyszabadságnak, most már itt leszek és vigyázok magára. És soha többet nem engedem el. Már teljesítette a kötelességét a hazával szemben, most már ránk kell vigyáznia.
A férfi bólintott a fejével, nem volt ereje ellenkezni. Hiszen tudta, a béke és az otthon törékeny, a vörös gőzhenger rendületlenül jön feléjük, nincs erő, ami fel tudná tartóztatni, de az asszony mosolyának még ennyire sem tudott ellenállni.
Némán ült meg közöttük a szótlan igen.
István behunyta a szemét és feloldódott abban, ahogy az asszony a kezére tette a kezét. Csak pár négyzetcentiméter, mégis, többet ért, mint az egész világ.
Nem számított semmi más. Nem számított a fojtogató fertőtlenítőszag és az émelyítő gennyes bűz küzdelme, a távolból szóló rádió, csak az, hogy az asszony ujjai vigyázzák nyugalmát. Tudta, hogy nem menekült meg, csak az egyik bunkerből a másikba került, mégis, hálás volt Istennek és Ilonának a pillanatért. 


* utalás Karády Katalin híres slágerére