Az utolsó vonat Ungvárról - 06. 1942 ősz: a Don-kanyar felé…

Istvánékra hosszú vonatozás, majd Rjesicától gyalogmenet várt a végtelen pusztákon, volt elég ideje megismerni a társait. Kárpátaljáról a bakák többsége egyszerű fiatalember volt, talán fel sem mérték, hogy mit jelent a háború, örültek, hogy világot láthatnak, hogy ha hazatérnek, akkor majd ők is mesélhetnek a katonaélményeikről, mint apáik annak előtte a Nagy Háborúról. Az idősebbek már nem voltak ilyen lelkesek, a kedvenc daluk a Kis Kató volt, a bús búcsúzkodó dal. A tiszti kupéba néha áthallatszott a bakák édes-bús éneke:




Ma este indulunk a frontra
Búcsúzni jöttem kis Kató
Ne félj vigyázunk mi magunkra.
Velünk az Isten kis Kató.

Ha vége lesz a szörnyű télnek
és újra elolvad a hó
meglátod visszajövök hozzád
velünk az Isten Kis Kató.

És ha mégis elszólitna Tőled
egy mennyországi behívó
akkor se sírj, felejts el engem
Légy mással boldog kis Kató!



Mégis, minden fájdalmas nótájuk mellett is mindegyikük kész arra, hogy helyt álljon, ha már ez rendeltetett.
Az elöljárók már vegyesebb képet mutattak: az öregebb tisztek, főleg, akiket nemrég aktivizáltak újra, úgy gondolták, ha az embereiket haza tudják hozni, az már maga a győzelem, a többit intézzék el egymás között a nagyhatalmak. Maguk között a kupéban állandóan egy viccet idézgettek:

Hitler, Sztálin és Churchill meghalnak és Szent Péter elé kerülnek. A mennyek kapujának őre sokáig nézegeti a könyvét és sajnálkozva ezt mondja:
- Sajnos mindannyian annyi bűnt követtetek el, hogy nem juthattok be a paradicsomba, de mert tettek jót is, mindenkinek teljesítjük egy kívánságát. Nos, Dolfi, te mit kérsz?
- Dögöljön meg minden orosz! – vágja rá Hitler.
- És te mit kívánsz, Józsi fiam? – fordul Szent Péter Sztálinhoz.
- Dögöljön meg minden német! – vágja rá gondolkozás nélkül. Szent Péter szomorúan bólogat, de azért megkérdezi Churchillt is: - És te mit szeretnél?
A brit mosolyogva tárja szét a kezét:
- Köszönöm, én már csak egy csésze teát kérek.

Nem tudták annyiszor elmondani, hogy ne nevessenek fel, igaz, keserűen.
A fiatalabb tisztek, akiknek még nem volt családjuk, vagy tapasztalatuk a Nagy Háborúról, lelkesebbek voltak, bizonyítani akartak, előléptetésben reménykedtek. Hittek a háborúban és annak legfontosabb céljában, a kommunizmus megsemmisítésében. Ráadásul tudták, hogy a háborúban rangeső hullik: az előléptetések meggyorsulnak, ha valaki helytáll és életben marad, sokra viheti – ahogy Istvánból is hamarosan alezredes lett később.
Az altisztek és tisztesek nem gondolkoztak, nekik a háború nem volt más, mint egy hadgyakorlat, ahol éles lőszerrel lőnek.
A legtöbb probléma a karpaszományosokkal volt, a civilekkel, akiket polgári foglalkozásukból hívtak be, majd rövid kiképzés után a bakáknál alig magasabb pozícióba helyeztek. Egy igazi tiszt velük nem barátkozott, bennük túl sok volt a kétely, túl sok kérdést tettek fel.
A ranglétra legalján a munkaszolgálatosok álltak, félúton a bakák és a szovjet hadifoglyok között. Morogtak, de teljesítették a parancsokat, reménykedve, hogy a hadvezetőség meg tudja őket védeni az antiszemita kerettől, akik alá tartoztak és a németektől is, akik viszont leplezetlen undorral néztek rájuk, mint besorozott patkányokra, akik nem érdemlik meg, hogy egyenruhát viseljenek. Akiknek túlzottan nagy megtiszteltetés lenne, ha a Birodalom érdekében halhatnának meg.
Ezekből az emberekből kellett volna egy ütőképes hadsereget kovácsolni… A helyzetet súlyosbította, hogy kevés fegyver volt, az érkezőknek az indulók fegyvereit kellett átvennie, s ezek minősége is messze elmaradt német szövetségesekétől. Igaz, jobb volt a haditechnikájuk, mint az oroszoknak, de ez nem ellensúlyozta a magyarok számbeli hátrányát.
Az utolsó csapást a magyarok harcképességére a németeknek való alárendeltség okozta: hiányzott a harctéren olyan fontos döntési szabadság, még mélységi védelmet sem volt szabad kiépíteni, mivel az Hitler szerint demoralizálná az első vonalban harcoló alakulatokat.
István legrosszabb sejtelmei igazolódtak be: ezt a II. Magyar Hadsereget halálra ítélték. Mindenki biztosra vette, hogy előbb-utóbb megindul a nagy szovjet offenzíva, amit csak az élhet túl, aki éppen a szabadságát tölti otthon. Mindennek ellenére, Istvánba visszatért az élet és a tenni akarás: érezte, most már van értelme a munkájának. Ami eddig csak papírmunka volt, most élet és halál kérdésévé vált. Folyamatosan járta, immár alezredesként az alakulatokat, mentve, ami még menthető, felkészülve a felkészülhetetlenre. A győzelem reménye már nem azt jelentette, hogy feltartóztassák a szovjet támadást, hanem azt, hogy lesznek talán túlélők.
Nem mintha jobb lett volna a helyzet, mint otthon: amiről még békeidőben azt lehetett mondani, hogy alapos szervezés, itt már fojtogató, életveszélyes bürokráciává vált. Az első vonalakban állomásozó csapatokhoz nem jutott el a túléléshez szükséges felszerelés és ellátmány. A megállapított norma még a túléléshez is kevés volt, nemhogy a harchoz. István hivatali előélete ezekben a hónapokban aranyat ért: tudta, hogy kell tárgyalni, hogy kell feljegyzéseket gyártania ahhoz, hogy valami keveset mégis el tudjon érni.
Hiába dolgoztatták éjjel-nappal a civil lakosságot és a munkaszolgálatosokat a védművek építésén, földből és fából ők sem tudtak betont varázsolni.
Ráadásul nem csak a szovjettel, hanem a németekkel is nap, mint nap meg kellett küzdeniük. A két fegyvertárs világa gyökeresen eltért egymástól. A magyar tisztikar, bár az ország legkonzervatívabb osztályát képviselte, nem szokott hozzá a vak engedelmességhez, hogy a katonákat élőanyagnak és ne embernek tekintsék, körükben a megfelelő formában előadott ellenvéleményt meghallgatták, míg a nemzetiszocialista fegyveres erőknél mindennek az ellenkezője valósult meg. A magyaroknál még az olaszokat és, ami különösképpen fájt, a románokat is többre tartották. Ezekben az időkben keserűen mondogatták, hogy a „rossz” szót úgy kell fokozni, hogy rossz, orosz, porosz…
És bár az orosz offenzíva még nem kezdődött meg, a harcérintkezések során egyértelművé vált, hogy még a puhatolózó támadásokat is csak erejüket megfeszítve képesek visszaverni. A klasszikus szabály, ami alapján a csapatoknak csak egyharmada harcol, itt semmivé vált: ha jött a szovjet, a szakácsoktól kezdve a postásokig mindenkit csatába küldtek. A honvédek szellemével nem volt baj, senki nem akarta kihúzni magát ebből, még a munkaszolgálatosok is fegyvert kértek, de István, jól tudta, ha nem történik csoda, hamarosan ez édeskevés lesz.
Volt azonban valami, ami itt a Don-kanyarban, Korotojakban is jól működött: a postaszolgálat. Akik már megállapodtak, szomjazták a híreket otthon hagyott szeretteikről, akik meg magányosan indultak el otthonról, azoknak is jutott egy „magyar jövőért küzdő leány”. Mert ha a haza nem is tudott mindenkinek első osztályú felszerelést juttatni, szerelmetes leveleket igen: fiatal nők tömegei vállalták, hogy soraikkal tartják a lelket a magányos férfiakban. István először megmosolyogta ezt, de amikor látta, hogy mit jelent ez az embereinek, elszégyellte magát. Igazi szerelmek alakultak ki ezekből a levelezésekből, nem egyszer távházasság is, amikor a két ember, aki még nem is látta egymást, összekötötte a sorsát. Talán illúzió volt, de mi nem az egy háború sújtotta világban?
István szerencsésebb volt ezeknél, hiszen Ilona majd minden héten írt neki, és ő, mint egy szerelmes kiskamasz minden sorát ezerszer elolvasta. Pedig nem voltak ebben világrengető dolgok, csak elmondta, hogy megy a soruk, hogy melyik ismerősükkel mi történt, ki vonult be, ki halt meg… És minden levélnek a végén az egyszerű szó: szeretem és visszavárom. Csupa kedves és vidám dolog, mintha Ilonka meg akarta volna kímélni attól, hogy még az otthoniak miatt is aggódnia kelljen. István azt is csak egy tiszttársától tudta meg, hogy kislányát Budapestre kellett vinni gyógykezelésre. Muszkaföldön lassan járt a posta, kétségbeesetten írt nővérének, hogy küldjön értesítést, ha megtud valamit…
Hiába olvasta el akárhányszor felesége leveleit, nem tudott válaszolni rájuk. Miről írt volna? A kétségbeejtő hadi helyzetről, amit a tábori cenzorok úgyis kihúztak volna? Arról, hogy ha feláll az esti kártyapartiról és végignéz az asztaltársaságon, nem tudja, másnap kiket talál ott? Hogy ő maga elhatározta, hogy nem tér vissza, mert egy katonatisztnek nem szabad elhagynia őrhelyét, hogy neki nem szabad életben maradnia, ha azok meghalnak, akikért ő a felelős? Hogy már se Istenben, se hazában nem tud hinni, csak a bajtársaiban, akikkel együtt éli át ezt a poklot? Hogy mindenki más, még a felesége és a gyerekei is csak idegenek? Mert egyre gyakrabban érezte úgy, hogy a haza áldozatul dobta őket azért, hogy Hitlerrel fenntartsák a szövetséget, s már az Istenhez mondott imák szavai is üresek. Az egész nihilben csak a honvédek tűntek létezőnek, s ők is csak azért, mert már nem féltek a nemléttől: lemondtak az életről, de nem a tettekről.
De nem akarta megbántani az asszonyt, hát írt neki pár semmitmondó sort, hogy minden rendben van, minden jól fog alakulni és ő is nagyon várja a hazatérést.
Aztán csendben ült a pálinka és cigarettafüst szagú bunkerban. A bunker fa oldala magába itta a hideget, nem lett volna annyi tüzelőjük, hogy átmelegedjen, de ha már nem fagyott meg a pohárban a víz, az már melegnek számított. Durván ácsolt bútorszerűségek. Látszik, hogy férfiak készítették férfiaknak. Fájóan hiányzott belőle a női kéz, gyengédség – csak néhány otthoni fénykép és magazinból kivágott illusztráció idézte fel a normális, az igazi életet.
Mégis ez a hideg bunker volt a menedék, ahol nem fagytak le a végtagok, ahol a jégpokolban pillanatnyi csend vette körül.
Azután egy januári éjszakán a csendet ágyúdörgés szakította szét…