Az utolsó vonat Ungvárról - 02. 1940,Ungvár:Két férfi a háborúba

A sors és a magyar állam a családot Kárpátaljára vezényelte. Az országban már (vagy még, attól függően, hogy ki hogyan értékelte a kárpátaljai és ruszinföldi bevonulást) hivatalosan béke bolt, de körülöttünk mindenhol háború, s aki csak használta az eszét, tudta, ebből Magyarország nem sokáig maradhat ki. István a legnehezebb feladatot kapta; meg kellett szerveznie a csapatokat. Miközben az elődje, Gyula átadta a hivatalt, kis szünetet tartottak és egy cigaretta mellett megbeszélték a világ folyását.
- Kérlek, nem irigyellek. Ennél még a hadifogság is jobb – kezdte elődje a beszélgetést.
- Mire gondolsz, kérlek?
- Mindenre. Az első: én azért lettem katona, hogy ha kell, meghaljak a hazámért, s nem azért, hogy másokat küldjek meghalni. Nincs rosszabb annál, mint hogy ülsz az asztal mögött és aláírod, hogy ezt és ezt az embert be kell sorozni. És tudod, ha egyszer elkezdődik, ő előbb fog meghalni, mint te. Minden ötödik, vagy tizedik aláírásod egyben halálos ítélet is.
István megpróbált ellenkezni:
- De háború lesz. És ha nincs hadseregünk, menthetetlenül elveszünk.
- Hadsereg? Vannak remek haditerveink, a visszacsatolás előtt még azt is precízen kidolgozták, hogy nem létező magyar repülőgépeknek hol legyen a bázisuk, vannak szerencsétlenek, akikre a szakadt öreg zubbonyokat felhúzhatjuk, de semmi több. Nincsenek korszerű fegyvereink és haderőnemeink. Az elhíresült egymilliárd pengős fegyverkezési program* is csak Patyomkin-akció volt: a kormány inkább gazdaságfejlesztésre fordította, a nyomor enyhítésére, nem fegyverek vásárlására.
- Kérlek, én nem értek veled egyet. A gazdáknak, a munkásoknak érezniük kel, hogy Magyarország nem csak egy állam, ami azt követeli tőlük, hogy haljanak meg, hanem haza is, ami törődik is velük.
Gyula kicsit elgondolkozott:
- És majd ezt mondod a vörösöknek is, amikor ellenük fordulunk? Mert remélem, tudod, hogy ők következnek?
- Sztalin? De ő Hitler szövetségese! – csodálkozott István.
- Kérlek, te ugye a csonka országból jöttél?
- Igen, Szerencsről. De azért többet tudok az itteni viszonyokról, mint a búsulós dal, mely szerint „Ungvár népe e szavunkat issza…”
- Bocsáss meg, nem is feltételeztem, hogy nem szereztél meg Kárpátaljáról és Ruténföldről minden információt, amit csak lehet, de hidd el: itt minden más. Csak az tudja megérteni, aki már egy kis időt eltöltött itt. Aki a királyságból, a maradék hazából jött, el sem tudja képzelni, milyen a kisebbségi lét. Elolvasnak egy-két lektűrt Erdélyről vagy a Felvidékről és azt hiszik, hogy itt mindenki magyar nótát énekelt esténként és egyfolytában siránkozott. Pedig nem. Élték a saját életüket, megpróbálták megőrizni a magyarságukat, de a cseh köztársaság viszonyai között megpróbáltak boldogulni. És tegyük hozzá, sikerrel, itt jobban éltek, mint mi a trianoni határokon túl. Az itteniek közül sokan úgy érzik magukat, mint amikor a tisztes jómódban élő városi kereskedőhöz beköltözik az elszegényedett dzsentri rokonság és kieszi mindenéből. – Gyula szavaiban csak úgy forrongott az indulat, de nem hagyott időt Istvánnak, hogy reagáljon, egyet szippantott és azonnal folytatta:
- Másik, hogy sokan a szovjetből csak annyit látnak, hogy a vörös csillagos és a horogkeresztes katonák hogyan parádéznak együtt lengyel barátaink tetemei felett, hogyan ömlik a búza és az olaj a németekhez, de mi itt látjuk, hogy a ruszkik hogyan építik ki a támadó erőket, hogy egy nap elinduljanak a magyar alföldön keresztül Bécs felé. És ne tévesszen meg, hogy nyomorognak. Ha nem készülünk fel, a tankjaik öt perc alatt elsodorják a teljes Magyar Királyi honvédséget. Goebbels** doktor feltette a kérdést a német népnek, vajat vagy ágyút akarnak-e, s ők egy emberként ordították, hogy ágyút. Sztalin nem kérdezte meg a ruszkikat, de ő is vasba ölti a rubeljeit, miközben mi még mindig azzal törődünk, hogy vajat adjunk a népnek. A magyar haderőt csak arra készítjük fel, hogy regionális konfliktusokban legyen tényező, a tótok, a románok, a rácok ellen, de arra nem, hogy mi történik, ha megkezdődik a háború. Mintha leírtuk volna minden esélyünket és minden katonánkat, mintha csak a békés megoldásban tudnánk gondolkozni, pedig a kataklizma itt van a nyakunkon.
- Ennyire biztos vagy abban, hogy háború lesz?
- Igen. Nem tudom, hogy melyik lunatikus zsarnok kezdi el, de hogy lesz, az biztos. És kétségbeesek, ha látom, hogy mi mennyire nem készültünk fel erre. Ezért is hagyom itt ezt a hivatalt; ha megkezdődik, én a harcoló csapatoknál akarok lenni, nem pedig egy kényelmes irodában. Van családod?
- Igen – mosolyodott el István -, egy csodálatos kislány és egy remek fiú. Nagyon várták már, hogy ideköltözzünk, látni akarják az égig érő hegyeket, a Vereckei hágót, a Tiszának, ami félig újra a legmagyarabb folyó lett, forrását. Egyik este azt kérdezték, hogy ha a Délvidék is visszatér, akkor ugye a másik végét is megnézzük, ugye, Apuka? Egy pillanat… - és a tárcájából, a büszke apák szokása szerint elővett egy fényképet. A másik olyan elérzékenyüléssel nézte a csinos, feketehajú, kerekarcú asszonykát a két gyerekkel, mintha a sajátjai lettek volna.
- Értük érdemes. Bátor voltál.
- Én? – csodálkozott István.
- Igen, mertél családot alapítani. Én is katonacsaládból származom, az apám azt mondja mindig, egy katona negyven év alatt, és háborús helyzetben ne házasodjon! De ha mindenki így gondolkodna, ha mindenki csak a hősi halált kultiválná, kihalnánk. Vigyázz rájuk nagyon.
- Köszönöm, vigyázni fogok. Ők még álomvilágban élnek, nekik Magyarország a világ legszebb helye, tündérkert. Talán megőrzik ezt a hitet, és ha felnőnek, ilyen országot építenek.
- Ha hagyják az istenek. Hitler, Sztalin és a többi őrült, akiknek a kezében vagyunk.
István nem volt túlzottan vallásos, de mint katonaember, akinek a hivatásához hozzátartozik, hogy szembenézzen a halállal, hittel élt, ezért ki kellett mondania:
- Én Istenben hiszek, nem bennük.
A másik lemondóan legyintett:
- Arról az Istenről beszélünk, aki hagyta, hogy minden háborút elveszítsünk és hagyta, hogy Trianonban aláírják a békediktátumot? És tartok tőle, hogy az elkövetkező években olyanokat fog megengedni, amiket még hagymázas álmainkban sem láttunk, de legyen neked igazad – nyomta el a cigarettát. – Térjünk vissza az aktákhoz, ez majdnem olyan nehéz küzdelem lesz, mint ami a ruszkikkal ígérkezik.

* másképpen: Győri program. Darányi Kálmán 1938. március 5-én hirdette meg, hogy Magyarország gazdaságát és haderejét fejlessze. Az egymilliárd pengőből 600 milliót szántak közvetlenül fegyverkezésre, 400 milliót pedig az ezt megalapozó gazdaságfejlesztésre (infrastruktúra, mezőgazdaság, népoktatás, ivóvízellátás és egyéb szociális intézkedések, bányászat és nyersanyagkutatás) fordítottak.
** Dr. Paul Joseph Goebbels (1897. október 29. –1945. május 1.) Adolf Hitler nemzetiszocialista Németországának propagandaminisztere.