Az utolsó vonat Ungvárról - 05. 1942 ősz, Kárpátalja: Az utolsó

Hiába futott az ország, a sors elől nem lehetett elmenekülni. A horogkeresztes tankok átrobogtak Jugoszlávia maradékán, az Akropoliszra kitűzték a zászlajukat, a németek a levegőből lecsapva kiverték az angolokat krétáról…* Megállíthatatlanul dübörgött előre Hitler gőzhengere.
Majd egy nyári hajnalon kiadták a jelszót: keletre! És megtámadták a végtelen orosz pusztát. Az első hetekben a vasszekerek nagy porral száguldoztak Moszkva felé, de ahogy múlt az idő, egyre keményebb ellenségnek bizonyult a sár és a fagy. A diadalmas előrenyomulás lelassult, majd megtorpant, végül megtörtént az elképzelhetetlen: hiába látták meg a Kreml tornyait, vissza kellett vonulniuk. Az eleddig diadalmas haderő háromszáz kilométert hátrált. A Fall Barbarossa** a legyőzhetetlenség mítoszával együtt összeomlott.
És egyre újabb és újabb magyar ezredek indultak muszkaföldre…

Az utolsó estére soha nem lehet felkészülni. Az eszünk talán tudja, hogy el fog jönni, aggódó pillanatainkban megjelenik, de a lelkünk mélyén mindig azt reméljük, hogy jön még újabb halálraítélt perc... De egyszer szembe kell nézni a „nincs továbbal”.

A család még őrizte egy normális élet látszatát, de mindannyian tudták, hogy ez csak időre szól, s amikor István a szokottnál is hallgatagabban jött haza, Ilona tudta, hogy elérkezett az idő. Leült mellé és csak annyit kérdezett:
- Mennie kell?
- Igen. Megjött a papír, a következő menetszázaddal én is indulok a Donhoz. IV. hadtest, 13. könnyű hadosztály, 7. gyalogezredhez – mondta István, mint egy iskolai memoritert.
- Nem tudott volna felmentést kérni? Mindenki azt mondja, hogy fontos a munkája és jól is csinálja – kérdezte az asszony, miközben már tudta a választ.
- Nem. Én kértem, hogy mehessek. Nem bírok maradni – válaszolta a férfi csendesen, miközben felkészült, hogy a felesége rá fog támadni.
De az csak csendben ennyit mondott, anélkül, hogy a férfi szemébe nézett volna:- Hát ennyit ért az ígérete.
- Az ígéretem? – lepődött meg a férfi.
- Nem emlékszik? Tavaly szilveszterkor azt ígérte, hogy minden így fog maradni. Hogy őrizni fogja az otthonát, a családunkat. Mert valójában ez a haza. Ha ezeket elveszítjük, nem marad más, mint a propaganda és egy állam, ami a polgárait a halálba küldi. Ha mennie kell, hát menjen, de mire volt jó önként jelentkezni? Ön nem egy csapattiszt, akinek a puskafüst az élete, mindig is organizátor volt.
- Úgy érzi, hogy elárultam magát? Hogy pár plecsniért hagyom el a családom?
- Talán nem pont így. De, hogy ne ezt érezzem, el kell magyaráznia. Mire volt ez jó? Csak a szolgálati lapjára akart pár kedvező bejegyzést?
- Azt hiszem, itt sokkal többről és sokkal kevesebbről van szó. Ezt a háborút elveszítettük. Bárhogyan is verte a mellét a sok tarkazubbonyos a vezérkarban, mi tisztek tudtuk, hogy a szovjetet nem lehet legyőzni. Ha elfoglalunk ezer kilométert, marad még tízezer mögöttük. Ha megölünk egymillió katonát, tíz másik áll a helyükre. Nem számít, hogy nincs fegyverük, töltényük, hogy csonttá fagynak a szibériai télben, csak jönnek és jönnek.
- Soha nem fogynak el?
- Egyszer talán igen, de mi előbb fogunk. A tisztikarban ezt mindenki tudta, ahogy azt is, hogy Magyarországnak nem lesz irgalom, Sztalin nem fog megállni a védvonalainkon. Trianon semmi sem volt ahhoz képest, ami most ránk vár.
- Akkor mégis mire jó, hogy kimegy a frontra? – kérdezte fásultan az asszony.
- Higgye el, hónapok óta én is ezen vívódom. Miért haljak meg ott az orosz sztyeppéken, ha már meg kell halnom, miért nem inkább a Kárpátokban, a hazámat védve? Aki fiatal, akinek nincs felesége, gyereke, az menjen inkább. De közben nekem kell minden nap aláírnom az aktákat, hogy ennyi és ennyi ember menjen ki. Aláírom, hogy meghaljanak, miközben én egy kényelmes íróasztal mögött ülök.
- És nem csinálhat semmit sem?
- Dehogynem! – nevetett fel szárazon a férfi. – Statisztikákat. Hogy inkább azok menjenek el, akik már öregebbek, tanulatlanabbak, hiszen velük az úgymond magyar haza kevesebbet veszít. Hogy a fiatalok és a családosokat inkább itthon tartsam. Vigyáznom kell arra, hogy a behívott nemzetiségiek arányszáma megfeleljen a terület átlagának. Nem érti, Ilona? – nézett az asszonyra. – Statisztikai számok alapján kell döntenem arról, hogy ki menjen, és ki maradjon. Ki haljon meg és maradjon életben. Íróasztal-istenség lettem.
- Csak a parancsokat teljesíti. Nem a halálba küldi őket, csak a háborúba. Onnan még vissza lehet térni – nyugtatgatta Ilona.
- Nem tudja, hogy miről beszélek! Minden harmadik tiszt, aki kimegy a frontra, meghal. Minden ötödik baka. Minden tizedik munkaszolgálatos. Olvasgatom a neveket és próbálom kitalálni, vajon melyiküket jegyezte el a halál. Ebből van elegem!
- Hajtja a férfibecsület? – kérdezte Ilona minden felhang nélkül.
- Nevezze annak, ha akarja. Emlékszik, régen mennyit korzóztunk? Ma már sunnyogok, ha este kilépek az irodából. Ha egy nő jön velem szembe, mindig úgy érzem, azt kérdezi a szeme: te miért nem haltál meg, ahogy a férjünk, vagy a fiunk? Ezt épp ésszel, épp lélekkel nem lehetett kibírni. Aztán… - hallgatott el.
- Aztán mi történt?
- Az egyik listán megláttam egy nevet. Derék ruszin legény, egy éve futottam össze vele a laktanyában, akkor házasodott éppen, mégis büszke volt arra, hogy magyar katona lehet. Nem akartam aláírni a nevét, megkerestem, hátha valami alapján mentesítést tudnék neki adni. Talán született azóta gyerekük vagy valami…
- Nem tudott rajta segíteni?
- Nem, mert nem akarta, hogy segítsek rajta. Azt mondta, becstelen ember lenne, ha kibújna a kötelessége alól. Kérdeztem tőle, miért fontos neki, hogy ruszin létére meghaljon Magyarországért… Látnia kellett volna. Ha nincs rajtam egyenruha, talán meg is pofoz, pedig a vérében van, hogy a felsőbbség ellen sohasem szabad lázadni. De így csak annyit mondott: hogyha egyszer el kell menni, akkor ott is helyt kell állni.
- Így akarta megsérteni önt?
- Nem volt ebben semmi lenézés, csak annak csendes tudomásulvétele, hogy neki mennie kell. Visszamentem az irodába, elővettem az aktát, amiben az ő neve is szerepelt. Nem húztam ki, de magamat is beírtam és személyesen vittem be a felettesemnek.
- Ő nem akarta visszatartani?
- Nem, egy szót se kellett szólnom. Tudom, ő is ki akar menni, de nem engedik. Gyűlöl ezért?
- Miért gyűlölném? – nézett rá csodálkozva a felesége.
- Mert elmegyek. Magára hagyom a gyerekekkel.
Az asszony nem válaszolt azonnal. Körbenézett a lakáson. A bútorokon, amiket még Szerencsről hoztak magukkal, a fotelokon, amibe a vasárnapi ebéd után a férje egy-egy szivart szívott el, a könyvespolcon, rajta a Pallas Nagy Lexikonjával, a festményeken a falon, a szárított virágokon és a kis horgolt terítőcskéken, a régi otthonukból elhozott porcelánokon. Mindenen végigsiklott a szeme, amivel a lakásból otthont igyekezett teremteni. Mert ezeknek még ma van értelmük, ma egész még a család a férjével, holnap már minden csak tört, csak csonka lesz nélküle… És ki tudja, hogy valaha lesz-e még egész.
Megpróbálta magában eltemetni az összes fájdalmát, csalódottságát és színtelen hangon válaszolt az urának:
- Gyűlölöm a sorsot, a háborút, a diktátorokat, akik ezt a sorsot és a háborút kényszerítik ránk, de magát soha. Amikor katonához mentem hozzá, apám figyelmeztetett, hogy ezzel nem csak a szegénységet választom, hanem az özvegyi sorsot is. A házasságlevelünk kötelezvény is egyben, hogy ha kell, el tudjam engedni. És vagy visszatér, vagy hadiözvegy leszek, de nekem erősnek kell maradnom, el kell tudnom fogadni, összeszorított foggal és könnyek nélkül. Nem tartom vissza. Menjen. És várni fogom.
- Köszönöm.
- És ne higgye, hogy nem láttam a vívódásait. Láttam, hogy csak a sötétben mer kimenni az utcára. Hogy kifejezéstelen arccal ül a fotelben, nem reagál, ha szólok. Hogy éjszakánként álmatlanul forgolódik, hallottam az ajtó nyikorgását, ahogy a teraszra kimegy szivarozni. Láttam, lassan felőrli a tehetetlenség, mint egy ketrecbe zárt tigrist. Nem akarok a ketrece lenni. Elengedem.
- Köszönöm – majd hozzátette: - Szeretlek – akaratlanul is tegeződve.
A nő a férfi szemébe nézett: - Régen mondta ki ezt a szót... Köszönöm.
- Mert ez a szó olyan, mint a Szent Korona. Mindenki tudja, hogy van, hogy az uralkodik rajtunk, de soha senki sem látja a pár kiválasztotton kívül, hét lakat alatt őrzik a Várhegy gyomrában. Mert ha gyakrabban vennénk elő, közönségessé válna. Az én életemen is az uralkodik, hogy szeretem, de félek, ha gyakran mondanám, elkopna.
- Nekem ez a szó mást jelent. Olyan, mint egy hitvallás, amit minden alkalommal el kell imádkoznunk, amikor csak lehet.
- Ígérem, ha találkozunk, mindig elmondom, hogy szeretem.
- Ha találkozunk…
- Fogunk. És azt is ígérem, hogy együtt fogunk kávézni esténként. Ungváron, vagy ahová a sors vet minket. Meg kell megmaradnunk egymásnak.

Másnap, mire István hazatért, Ilona bepakolt a hatalmas fa utazóládájába és a háborús körülményekre fittyet hányva, ünnepi vacsorát készített. Beszélgettek az élet apró-cseprő ügyeiről, hogy a kislányt orvoshoz kellene vinni, hogy a gazdáktól most kellene vásárolni a télre, mielőtt felmennének árak. Mindenről beszéltek, csak a háborúról nem.


* időrendben: 1941: április 12: Belgrád, 27: Athén elfoglalása, május 20: Kréta lerohanása
** Barbarossa hadművelet: a Szovjetunió ellen 1941. június 22-én megindult német támadás fedőneve.