Az utolsó vonat Ungvárról - 04. 1941,Kárpátalja:„Futni keményen"

A kis népeknek nincs történelmük, csak sorsuk… Ezekben az időkben István gyakran idézgette magában ezt a mondást. Magyarország lépésről lépésre sodródott bele a háborúba. A német haderő bevonulása, magyar városok bombázása*, Teleki öngyilkossága, a nem szeretett, de elfogadott Jugoszláv Királyság felbomlása, amikor a kormány kijelentette, hogy mivel nincs, akivel megkötötték az örök barátsági szerződést, az érvényét veszítette, a magyar ejtőernyősök tragédiája**… Mind-mind nyitánya volt az első igazi háborúnak, amibe az újjászületett Magyar Királyság belekeveredett.
A hivatalos propaganda harsogta: Szabadka, Zombor, Újvidék… De ez a visszacsatolás már más volt, mint korábbiak. Itt már nem díszbe öltözött, pártás szüzek várták a magyar honvédeket virágcsokorral, hanem gépfegyverek, partizánok és kézigránátok. Minden egyes méterért vérrel kellett fizetni.
Az újságok csak a diadalmas előrenyomulásról írtak, de István gyakorlott szeme tudott olvasni a sorok között: a személyes bátorság pótolta csak a hadfelszerelés hiányosságait, s hogy nem történt nagyobb katasztrófa, csak annak volt köszönhető, hogy a németek elsöprő fölényben voltak. Magyarország már nem önállóan kezdeményezett, hanem önként vállalta, hogy a III. Birodalom segédcsapatává váljon, alárendeltségben küzdjön, a jogos nemzetei célok másodlagossá váltak a nagyhatalmi érdekek mellett.

„A Bácskában dél felé előnyomuló honvédjeink az utak mentén erőddé kiépített határőrházakat találtak. A visszavonuló szerbek csapataink előtt felrobbantották a csatornák közúti és vasúti hídjait. Utászaink azonban mindenütt rövid idő alatt biztosították az átkelést. Útközben félbemaradt erődépítkezést találunk. Zombor városát utcai harcok során kellett a csetnik bandáktól megtisztítani. II. Sándor szerb király letakart lovasszobra Zomborban. Feltartóztathatatlanul előnyomuló honvédjeink rengetek foglyot ejtettek. A rendületlenül visszavonuló szerbek beláthatatlan tömegű szétszórt hadianyagot hagytak hátra.”
„A szerbek a Magyarországtól elszakított területeken jól megépített határerődítésekkel védték az elrabolt földet. A kormányzó hadparancsára elinduló honvédségünk a szerb erődvonalat mindenütt áttörte, és csapataink gyorsan nyomultak előre Délvidék magyar földjén. A visszavonuló szerbek az utakat sok helyen felrobbantották. Úttalan utakon halad az utánpótlás. A felszabadult területeken a bevonuló honvédségnek és a rend biztosítására felállított polgárőrségnek komoly feladatot okoz az orvul támadó csetnikek kifüstölése.”
„Gyorscsapataink a Ferenc-csatorna vonalán kifejtett szerb ellenállás megtörése után gyors ütemben vonultak a Bácska déli részébe. Az újvidéki szerb katonai repülőteret ismételt légitámadások időközben használhatatlanná tették. A gyorscsapatok rövid idő alatt elérték Újvidéket, a Bácska egyik gazdasági és szellemi központját. A 64.000 lakosú, lüktető életű város patinás dísze a városháza. A 22 esztendős jugoszláv uralom emléke a Dunai bánság igazgatására épült Báni palota. A széles mederben hömpölygő Duna felett vasúti és közúti híd vezetett a szemben fekvő Péterváradra, amelyeket a szerbek visszavonulásukkor teljesen elpusztítottak. Újvidékkel szemben áll Pétervárad, a törökök elleni harcaink emlékezetes vára, a Fruska Gora magaslatain épült erősség, amelynek kazamatáiban számos politikai fogoly sínylődött.”
A gyerekeik a filmhíradókban csillogó szemekkel nézték, hogy a Luftwaffe*** gépei hogyan uralják a levegőt, de István csak arra tudott gondolni, hogy a jugoszlávok pár hónapja még Hitler szövetségesei voltak, talán még jobban is, mint a magyarok, most mégis rájuk szabadítják a pusztulást. Vajon, ha Magyarország megpróbálna önállóan cselekedni, kezébe venni a sorsát, nem ugyanez lenne a végzete?
Nemrég, Lengyelország lerohanása után a magyarok között divattá vált kérkedni a menekültek iránti rokonszenvvel: gyűjtések indultak, a fogadásokon mindig akadt egy-két lengyel díszvendég, akikkel közösen énekelték el, hogy Jeszcze Polska nie zginęła****… Ma ugyanez a nép a németeket ünnepelte, azokat, akik két éve újraosztották az oroszokkal Lengyelhont. Barátai mesélték, hogy a fővároson keresztülvonuló horogkeresztes katonákat a lakosság szabályosan megéljenezte, virágot, gyümölcsöt és édességet dobált nekik a teherautók platójára.
A hadjárat szerencsére gyorsan véget ért, Kárpátaljáról nem kellett egységeket küldeni a frissen besorozottak közül, a lakosság hamar túltette magát ezen: végtére is, ők már ’39-ben megszenvedték a háborút, most már másokon a sor. A besorozott parasztok, akár ruszinok, akár magyarok voltak, ha nem is lelkesen, de lelkiismeretesen vettek részt a sorozáson. István néha lement közéjük és megpróbált beszélgetni velük: megkérdezte, honnan jöttek, mit csináltak eddig, jól tudva, hogy egy-két baráti szó talán ellensúlyozni tudja a jutasi őrmesterek***** keménységét és látszólagos embertelenségét.
- Hogy hívják és honnan jött? – kérdezett egy értelmes képű fiatalembert.
- Huscsák Iván vagyok, Ungdarócról, méltóságos uram – István elmosolyodott a megszólításon, ami az etikett szerint nem járt volna ki neki, de ennek a legénynek szemmel láthatóan mindenki méltóságos volt: a jegyző, a hivatalnok, az adószedő, a katonatiszt is.
- Ismerem, szép falu, jártam arra. Nincs is messze.
- Nincsen, uram, magam is gyalog indultam neki hajnalban. Elköszöntem a családtól, és indultam is.
- Családja is van? – érdeklődött István.
- Van, Istennek legyen hála, szülők és asszony is.
- Gyerek nincs?
- Nincs, azzal még vártunk, míg felépül végre a házunk. Már jártam a hivatalban is, segítséget ígéretek, csak türelmet kértek, hiszen kevés a pénz és sok a szegény. Nem bántam, hiszen erős vagyok, a saját erőmből is meg tudok élni.
- Nem sajnálta otthagyni az asszonyt?
- Nem, méltóságos uram. Először a haza, utána a család és a gyerek. Ha letöltöm az időmet, meg lesz a becsületem is. A pap a vasárnapi mise végén is megmondta, legyünk büszkék arra, hogy mi már magyar honvédek leszünk, nem csehek, mint az előttünk járók. Adjunk hálát Istennek ezért a csodáért és imádkozzunk, hogy méltónak bizonyuljunk rá.
- Derék magyar ember lehet a papjuk – mosolyodott el István.
- Derék ruszin, mint mi is – húzta ki magát a legény.
- Mégis örül a magyar világnak?
- Örül, méltóságos uram, mi mást tehetne? Öregember, mindig azt mondja, hogy Ferenc József és Károly király alatt volt jó világ, amíg a magyarok voltak az urak. Azóta mindig minden csak rosszabb lett. Most végre újra emberek lettünk.
- És mit mondanak a faluban a szolgálatról?
- Hogy egy jó ruszinnak mindig szolgálnia kell. Csak van, akit kötelességből, van, akit félszívvel, van, akit örömmel.
- Úgy értettem, hogy a katonai szolgálatról – mosolyodott el István.
- Hogy itt a parasztnak úri dolga lesz. Kap uniformist, meleg ételt, nem kell éheznie pénzt, fegyvert, koronás címert a ruhájára, ha kimenőt kap, és az utcán sétál, nem kell kitérnie senki elől. És… - hallgatott el zavartan a fiatalember.
- Mit akart még mondani? – támadt fel Istvánban az érdeklődés.
- Megbocsásson, uram. De azt mondják, a városiak, a nadrágosok sokat panaszkodnak, hogy kemény a kiképzés, hogy kihajtják belőlük a lelket is. De mi ruszinok kemények vagyunk, ha azt mondják nekünk, hogy fuss, akkor úgy futunk, hogy az őrmester úr még paripán se érne utol minket. És tudja, méltóságos uram, ez a legszebb az egészben: hogy végre mi lehetünk az elsők, hogy mi húzzuk ki magunkat és mások görnyednek meg.
István jót nevetett, de nem igazán az egyszerű ruszin paraszt bölcsességén, hanem azon, hogy ő a művelt katonatiszt nem jött rá erre az egyszerű igazságra: keményebben kell futnunk, mint mások, mint a németek vagy a többi hatalmasok és akkor bárhogy is fordul a világ sora, kihúzhatjuk magunkat.


* 1941. április 6-án és 7-én, a jugoszláv légierő támadást intézett Pécs, Szeged és más magyar városok ellen, a magyar hadmozdulatokat megelőzően.
**1941. április 12-én, 17 órakor a bevetésre induló ejtőernyősöket szállító Savoia-Marchetti SM-75 csapatszállító repülőgép Veszprémben a földbe csapódott, húsz katona hősi halálát okozva.
*** német légierő
**** Nincs még veszve Lengyelország (a lengyel himnusz kezdősora)
***** a magyar honvédség tiszthelyettes képző iskolája a Veszprém melletti Jutason működött, akik bár kiváló katonák voltak, de keménységük egyformán volt híres és hírhedt. Jelmondatuk: „Erős akarat minden akadályt legyőz - Erős akarat csak erős hitből fakad.”