Az utolsó vonat Ungvárról - 01. 1939 március: Szerencs, filmhíra

A moziban a filmhíradók képei peregtek a család szeme előtt.
A Birodalom acélos tekintetű katonáit előtt egy cilinderes úriember halad: „A CSEH-SZLOVÁK ÁLLAM MEGSZŰNÉSE: Hácha* elnök Berlinben. A Csehszlovák Köztársaság elnöke Berlinbe érkezett, hogy országa sorsát a német vezér kezébe tegye.”
„Német megszállás. A német csapatok bevonulnak a német protektorátussá nyilvánított Cseh- és Morvaországba. Bevonulás Brünnbe.”
„Prága - Hitler vezér és kancellár csapatai élén bevonult a cseh fővárosba és a Hradzsinban szállt meg.”
Fenyegető sötét képek sorolódtak, a közönség némán nézte a majd két évtizedes békediktátum haszonélvezőjének gyászszertartását. Majd a vásznon feltűnt egy öregember**, aki jól ismert anakronisztikus, a monarchikus aranykort idéző ellentengernagyi egyenruhájában megérkezik egy vasútállomásra, amin majd két évtized után újra magyar zászló leng. A nézőtéren nem tört ki tapsvihar, de egy pillanatra mindenki a könnyeivel küszködött, ahogy a Munkácsi vár előtt az ünneplő tömeg eddig féltve őrzött magyaros ruhájában köszöntötte a bevonuló honvédeket.

A mozi, vagy ahogy modorosabban mondták, a filmszínház ezekben az években az álmok háza volt. A nézők nagy részének otthon még angol WC-je sem volt, alig éltek jobban, mint a nyilas propagandában felemlegetett három millió koldus valamelyike, de felvették templomba járó ruhájukat és elmentek álmodozni valamelyik moziba. Mintha egy titkos világba léptek volna be, ahonnan a valós életükben ki voltak zárva: főúri kastélyokba, elegáns szállodákba, Bauhaus-stílusú villákba, éjszakai mulatókba, amiket tisztességes asszonyoknak messziről el kell merülniük. Álmodozhattak arról, milyen lehet a vonaton nem fapados fülkében, hanem luxuskupéban utazni, milyen lehet automobillal száguldozni az országúton, a legújabb divat szerint öltözködni, telefont használni, utasítgatni az inast. Filléres álmok voltak, mégis szépek.
Mégis, most más álmok voltak soron. Álmok, amik néhány hete, hónapja még csak távoli reménységek voltak, amikről szónokolt minden szónok, bármi is volt beszélyének témája, álmok, amiknek teljesüléséért naponta imádkoztak a templomokban, az iskolákban. Trianon óta már felnőtt egy nemzedék, akiknek a rég Magyar Királyság nem volt több mint egy mese, aminek visszatérte talán egyszer megtörténik, de ez a hit nem volt másabb, mint Krisztus második eljövetele – most ez a nemzedék csodálkozva nézte a filmhíradó képeit és nem akart hinni a szemének.
Mert ha ez lehetséges, akkor minden az. Akkor mégiscsak van igazság a földön, akkor mégis érdemes küzdeni, nem feladni a reményt, akkor, ahogy az ország életében, úgy az ő sorsukban is valóra válhatnak az álmok.
Talán egyszer nekik is lesz automobiljuk és beutazhatják a moziban látott tájakat. Ahol talán még apáik se jártak, de aminek elvesztése úgy fájt mindenkinek, mintha saját, jogos tulajdonuktól fosztották volna meg őket.

A házaspár hallgatott, csak este mertek beszélni, mikor a gyerekek már lefeküdtek. István, a honvédség századosa elgondolkozva kezdte:
- Ilona, elkezdődött. A Nagy Háború*** után most először támadt egymásra két ország. És mi vagyunk az egyik.
- De már vége is. A németek előtt mindenki behódol, még a csehek is, akik húsz évig építették az erődjeiket, a tótokat meg mi söpörtük el. Az újságok is megírták, hogy úgy foglaltuk vissza Kárpátalját és Ruténföldet, hogy még egy repülőnket sem tudták lelőni.
- Éppen ezért aggódok. A németek azt hiszik, hogy bármit is tesznek, Európa elnézi nekik, a magyar vezérkar meg azt, hogy a revíziót fegyverrel is meg tudjuk valósítani. Hogy a magyar honvédek ugyanúgy győzhetetlenek, mint a német soldatok****.
- De Hitler azt mondta, ez az utolsó követelése… - ellenkezett az asszony, de hangjából nem érződött ki a meggyőződés.
- Utolsó… Ahogy az osztrák egyesülés és a Szudéta-vidék***** visszacsatolása is az utolsó kérése volt. Olyan, mint a kártyajátékos, aki hisz a nyerő szériájában és egyre emeli a tétet. Háború lesz. És akkor nem csak a filmhíradóban látunk temetést és sebesülteket…
- Nem akarom, hogy háborúba menjen. Nem akarom, hogy háború legyen – tiltakozott a nő.
- A háborúkat soha senki sem akarja, minden államférfi a békéért dolgozik, valahogy mégis mindig kitörnek… Nem vagyunk a magunk urai. A kis nemzeteknek nincs történelmük, csak sorsuk, s én katona vagyok, oda megyek, ahová vezényelnek. Tudta ezt, amikor egy katonatiszthez ment feleségül.
A beszélgetés megakadt, a férfi némán ült, s az asszony csendben leszedte az asztalt. Mielőtt lefeküdtek volna, hosszan nézték alvó gyermekeiket, igazgatták dunyháikat, hallgatták szuszogásukat. Egy fiú és egy leány. Vajon milyen világra fognak felnőni?

* Emil Hácha (1872. július 12. – 1945. június 26.) cseh ügyvéd, Csehszlovákia és a Cseh-Morva Protektorátus elnöke. 1938. november 30-án (a müncheni egyezmény és Edvard Beneš elmenekülése után) a katolikus, konzervatív Hácha lett a megcsonkított Csehszlovákia elnöke. 1939. március 14-15 éjszakáján Adolf Hitler magához hívatta, és Prága lebombázásával fenyegette meg, így a parlament tudta és jóváhagyása nélkül kénytelen volt beleegyezni Szlovákia elszakadásába Jozef Tiso vezetésével és a Cseh-Morva Protektorátus létrejöttébe.
** Horthy Miklós, a Magyar Királyság kormányzója
*** az I. Világháború korabeli megnevezése
**** katonák (német)
***** Csehszlovákia németek által lakott része, melyet 1938. szeptember 30-án a Müncheni Egyezményben négyhatalmi megállapodással a Német Birodalomhoz csatoltak.