Az utolsó vonat Ungvárról - 03. 1940-41, Kárpátalja: Az ígéret

Istvánnak látnia kellett, hogy az elődjének egyben biztosan igaza volt: Kárpátalja és a Ruténföld teljesen más volt, mint amiben eddig éltek.
Az első, amivel szembe kellett néznie, a csehszlovák örökség volt. Ungvár első látásra kedves monarchiabeli kisváros volt, ha vasárnap a templom után a családdal korzóztak, zárójelbe is lehetett volna tenni az elmúlt húsz évet, mintha visszatértek volna a régi békebeli világba. Ha bementek egy cukrászdába, a választék nagyobb volt, mint otthon, sőt még tejszínhabot is kérhetett a kávéhoz a gyerekeknek. Ha a vidéket járta, több új házat látott, mint a csonka országban, látszódott, hogy a terület ötöd évszázadig egy jóléti államhoz tartozott, s a szegény Magyarország még nem tudta kiszívni a két évtized alatt felhalmozott jólétet. De látta ennek az örökségnek az árnyoldalát is: a csehek, mintha sejtették volna, hogy az ebül szerzett jószág nem marad sokáig övék, a természeti erőforrásokat kíméletlenül kizsákmányolták: letarolták az erőket, az évszázados fákat, nem törődve azzal, hogy az eső pár év alatt véglegesen elmossa a földet, s kopárrá válnak a hegyek. Gyakran kellett az erdészeti hivatal embereit elkísérnie állapotfelmérésre, erdőtelepítésre. Furcsamód ezzel a helyieket, akik korábban morgolódnak az életszínvonal esése miatt, ezzel megnyerték: érezték, hogy végre hazaértek, olyan kormányzat alá kerültek, amelyik hosszútávon gondoskodni akar róluk.

A második, amivel meg kellett küzdenie, a lakosság volt: először került olyan közegbe, ahol a magyarok kisebbségben éltek. Itt értette meg, mekkora szerencse, hogy a honvédség és azon belül is a tisztikar a hazafiság mellett megőrizte a monarchikus nemzetiségi türelmet is. A nem magyar népek, ha nem is rajongtak a magyar világért, de legalábbis, leszámítva a Sztalin által felhergelt ukrán ügynököket, jóindulatú semlegességgel viseltetek iránta.
A magyarok, minden visszásság ellenére, természetesen boldogok voltak, hogy visszatérhettek az anyaország kebelére, hiszen ezzel ki tudtak törni a nemzetiségi karanténból, amibe a „demokratikus” csehszlovák állam zárta őket, még akkor is, ha zúgolódtak, hogy a közigazgatás pozícióit miért a régi határokon túlról érkezőkkel töltik fel. Istvánnak is sokszor szembe kellett néznie azzal, hogy a nemzettársai élősködőnek tekintik. Ezt a falat neki is, mint a többi magyar tisztségviselőnek nehéz volt áttörnie, de mikor a helyiek látták, hogy igazságra és jogszerűségre törekszik, hogy nem olyan, mint a karikatúrában szereplő szoldateszka, elfogadták.
A ruszinok, nemhiába hívták őket mindig is, Gens Fiddelissima-nak, azaz a leghűségesebb nemzetiségnek, örültek az új magyar világnak, csak néha panaszolták, hogy végül csak önkormányzat lett az ígért autonómiából. Ők mindig is nyomorogtak, számukra az új rendszer inkább javulást hozott. A „Magyar a magyarért” mozgalom elsősorban hozzájuk szólt. Nem is a liszt, a tengeri, a hering vagy a káposzta volt a fontos, amit szétosztottak közöttük, hanem az, hogy végre érezték, hogy fontosak, a nemzet egyenrangú részei.
Talán legjobban az izraelita lakosság csalódott: sokan közülük a monarchikus idők Magyarországát várták vissza, ahol feltétel nélküli jogegyenlőséget élvezhettek, minden megkötöttség nélkül, de sóhajtva vették tudomásul, hogy azoknak az időknek vége. A zsidótörvények ezekben az években még nem igazán voltak húsbavágók, s ha körbenéztek, milyen államok veszik körül őket: Tiso nemzetiszocialista Szlovenszkoja, a náci Főkormányzóság a korábbi Lengyelországban, Sztalin Szovjetuniója és Antonescu Romániája, a Magyar Királyság még mindig a béke és nyugalom szigetének tűnt.
Legkevésbé a tótok, vagy, ahogy újabban nevezték magukat, szlovákok érezték jól magukat az országrészben, számukra Szloveszko az álmok földje volt, s propagandának tartották az onnan érkező híreket a nácizmus erősödéséről. Horthy a szemükben elsősorban nem a Magyar Királyság kormányzója volt, hanem Ferenc József egykori szárnysegédje, homo monarchicus, aki a kisebbségeket, ha elfogadják a magyar fennhatóságot, a nemzet részének tekinti. Aki fontosnak tartotta, hogy Kassa visszacsatolásakor szlovákul szóljon hozzájuk. Igaz, a hivatalnokok és katonatisztek nem mindegyikére volt jellemző ez a fajta idejét múlt nemzetiségi türelem, de a Kormányzó személye egyfajta tiszteletet ébresztett bennük is.
Istvánék számára minden ellentmondásossága ellenére ezek az idők boldogok voltak.  Ilona otthont teremtett a családnak, annak ellenére, hogy éles ellentét volt aközött, ahogyan a társadalom elvárása szerint élniük kellett volna, illetve, amit férje fizetése alapján megengedhettek volna maguknak. Kibeszélték volna őket, ha nincs házvezetőnő, cseléd, dajka – mert Magyarországon az úri látszat volt a legfontosabb. Fenn az ernyő, nincsen kas mondogatta a férjének, mikor az utolsó pengőket kellett beosztania.
Mégsem cifra nyomorúságban értek: édesapja gyakran küldött csomagokat, Istvánnak járt a tisztiszolga, vagy ahogy nevezték „legény” és a gyerekeket gyakran küldték a cseléd falujába nyaralni. Gyerekek voltak, nem a nyomorúságot látták, mint a felnőttek, hanem mögötte a csodát, a mesét is.
István munkája fárasztó volt, de még nem érezte azt a lelki terhet, amiről elődje panaszkodott. Gyakran jártak kirándulni, s ilyenkor büszkén mutogatta kerek szemmel csodálkozó gyermekeinek a magyar múlt emlékeit, és az erdőket, amiket már az a Magyar Királyság telepített, melyet ő is képviselt. Ezekben a napokban büszke volt arra, hogy magyar, hogy két évtized eróziója után új, magyar élet kezdődik a hazának ebben a sarkában.
Hiába folyt háború a messzi északon, nyugaton és keleten, nem volt több mint a filmhíradók zajosan ugráló képei… Narvik, Dünkirchen messze voltak.
Folyt a sorozás, de mindenki abban reménykedett, hogy feleslegesen. Hiszen még Romániával is el tudták kerülni a háborút, s Észak-Erdély is nemzetközi döntőbíráskodás adta vissza, a jog és igazság, és nem a fegyverek ereje.
Ezekben az években kezdték el építeni az Árpád vonalat is, de nagyon nyögvenyelősen. István is kapott egy lezárt borítékot, hogy kezdjék meg a helyszínbejárást, mérjék fel az anyag és élőmunka igényt, de a legtöbben csak legyintettek: a románok messze vannak, a tótokat menetből visszaverjük, a németek a szövetségeseink, a Szovjetunió sem komoly ellenfél, hiszen még a kicsiny Finnországgal sem volt képes elbánni a téli háborúban.
1940 Szilveszterén úgy döntöttek, hogy elhagyják a társadalmi kötelezettségeket, s a gyerekekre hivatkozva lemondták a meghívásokat, hogy együtt lehessenek. Csendes ünnep volt, egymásnak örültek, s mikor éjfélkor koccintottak, félig komolyan, félig tréfásan a levente köszöntéssel Ilona
- Szebb jövőt! - kívánt, István már nem a hivatalos „Adjon Isten”-nel válaszolt, hanem így:
- Adott az Isten. - Ilona válaszul átölelte:
- Szeretném, ha ez örökre így maradna.
- Így marad – nyugtatta meg a férfi.
- Ígéri? – nézett a szemébe az asszony.
- Ha rajtam múlik…
- Akkor nem ér semmit sem – sütötte le a szemét az asszony. – Már semmi sem múlik rajtunk.
- Ne lázadozzunk. Mindenünk megvan. Szép családunk, otthonunk, biztos egzisztenciánk… Mi egyebet kívánhatunk még magunknak?
- Hogy ne sodorjon a sors. Hogy végre gyökeret tudjunk ereszteni. Hogy egyszer ne csak jelenünk legyen, hanem jövőnk is. Talán itt, talán máshol, de szeretném érezni a békét és a biztonságot.
- Akkor nem lett volna szabad magyarnak születnünk – mondta kiábrándultan a férfi. – Nekünk csak annyi jutott, amit a jelenből ki tudunk szakítani, soha nem tudunk hosszú távra tervezni. 1849, 1870-es évek, 1914, 1920: nem telik el úgy egy emberöltő az életünkben, hogy ne romboljanak le mindent, amit építünk.
- Szeretném azt hinni, hogy egyszer megfordul a sorsunk és tudunk tervezni. Szeretnék a saját házunkban megöregedni, szeretném látni, ahogy égig érnek a fák, amiket ültetettünk, hogy a gyerekeink vasárnap délután felénk sétáljanak az unokáinkkal. Szeretném, ha itt Ungváron, vagy valami hasonló kisvárosban gyökeret tudnánk ereszteni.
- Ez csak egy álom. Félek, hamarosan mi is belesodródunk a háborúba és akkor darabra szakad a mi kis világunk.
- De szép álom.
Pár percig csendben néztek ki a havas utcára. Minden szép és vidám volt, olyan, amilyennek egy szilveszternek lennie kell. Ilona suttogva szólalt meg:
- Kérhetek valamit? Őrizzük meg örökre ezt a pillanatot. Ha igaza lenne, és tényleg széthullana a világunk, akkor is éljen bennünk örökre. Hogy ebből merítsünk erőt. Hogy, ha el is vesztenénk, próbáljuk meg visszahozni.
- Úgy lesz. Ígérem – mondta István és megcsókolta.