Anytime 1.

Anytime 1.

-Semmi baj...jöhet most is. Kerti parti van nálunk, de attól még eljöhet. A címet tudja? Rendben, akkor várjuk!


-Mit mondtak, drágám?
-Azt hogy mehetek most is...
-És mész? Már nyolc óra...
-Túl kell esnem rajta... izgulok, anya...!
Melanie megsimogatta a lánya arcát, ami nem volt egyszerű feladat az ölében ficánkoló kis örökmozgótól akit két kézzel is nehéz volt kordában tartani, nemhogy eggyel. Hát igen, az unokája heves vérmérsékletet örökölt, Amy nem volt ilyen, úgyhogy valószínűleg az apjától. Attól a vörös ördögtől, ahogy Jack hívta.
Amikor kiderült hogy Amy gyermeket vár, mindkét ősét a guta ütögette. Hallani sem akartak arról hogy megtartsa, ott volt az iskola és Amy különben is túl fiatal volt egy gyerekhez, a lányuk viszont arról nem akart hallani hogy elvetesse, inkább vállalta a magántanárt és az éjszakázásokat.
Kislánya született akit a nagymamája után Chloe-nak kereszteltek el. Egy gyönyörű vöröshajú, kékszemű kis angyal, akit a nagyszülei attól a pillanattól kezdve imádtak amint megpillantották. Mindenben Amy segítségére voltak, így a lány be tudta fejezni az iskolát és gondoskodni is tudott a piciről.
Négy év telt el de Amy nem tudta elfelejteni a lánya apját, hiába tanácsolták ezt a szülei és a barátnői. Nehéz is lett volna mert Chloe napról napra egyre jobban hasonlított rá, meg aztán nem telt el úgy nap hogy ne olvasta volna vissza a naplóbejegyzéseit. Nem hagyta hogy fakuljanak az emlékei mert meg akarta keresni. És egy kis segítséggel meg is találta.
Éppen hozzá és az új feleségéhez készülődött, persze ezt nem mondta el a szüleinek, csak annyit közölt velük, amennyit muszáj volt. Hogy talált magának munkát a városban,
afféle mindenesnek jelentkezett egy gazdag családhoz.
-Megyek készülődni!-adott egy puszit Chloe arcára, majd felment az emeletre.
Miután megfürdött, egy fehér, virágmintás ruhát választott ami remekül mutatott enyhén lebarnult, karcsú testén. Karcsú testén, mert ahogy megfogadta magának, jópár kilótól megszabadult, már már vékonynak lehetett nevezni. Minden magának tett ígéretét betartotta, csak a legfontosabb volt hátra és csinos akart lenni amikor végre újra találkoznak, bár valójában azt akarta hogy Joshua ne ismerje fel... erre jó esélye volt mert a súlyán kívül a hajszínét is megváltoztatta, még néhány volt osztálytársa is elment mellette.
-Gyönyörű vagy, drágám...- csapta össze a kezét Melanie amikor meglátta.
-Szerinted.... felkontyoljam a hajamat?- gumizta össze hátközépig érő fekete haját.
-Szerintem igen.... Amy, nem túl merész ez? Mi lesz ha a ház ura szemet vet rád?
Amy csak elmosolyodott miközben megsimogatta a kislánya haját, aki végre kiszabadult a nagymamája féltő karjaiból. Nem foglalkozott a körülötte lévő dolgokkal, az sem zavarta különösebben hogy hosszú, göndör vörös haja az arcába lógott játék közben. Bőszen tologatta Josh dögcéduláját a bordó szőnyegen, még aludni is a nyaklánccal ment, kicsavarni sem lehetett volna a kezéből.
-Hát... nemsokára jön a busz, akkor indulok...
-Sok szerencsét! És hívj fel hogy mi volt!
-Feltétlenül.... sziasztok!

A ház hatalmas volt, egy kétszintes monstrum. A kertben fáklyák égtek és szólt a zene, az emberek hangosan beszélgettek és nevetgéltek. Amy görcsösen szorongatta a bőröndjét , már nem is izgult. Félt. Nem volt biztos benne hogy jó ötlet volt idejönnie dolgozni, de már nem fordulhatott vissza...
Victoria Raynert kellett keresnie, vele beszélt telefonon. Ő volt a ház és Joshua "úrnője", ő hirdette meg a kisegítői állást. Korábban híres modell volt, most divattervezőként tartották számon. A képeken csodaszép volt és amikor Amy hosszú hezitálás után végre becsengetett ( és magában imádkozott hogy ne Josh nyisson neki ajtót mert akkor elájul ), megállapíthatta hogy a valóságban is az. Harminc év körüli lehetett mindössze, magas és karcsú, akár egy nádszál, hosszú barna haja majdnem a derekáig ért. A nyakában egy vagyon lógott, a csuklóján egy vagyon ketyegett.
-Á.....!
-May...  May Smith...
Muszáj volt lódítania, nem mondhatta meg az igazi nevét. Még nem. Azt hazudta hogy ellopták az iratait, nem szándékozott túl sok időt maradni és csak így tudott időt nyerni. Szerencséje volt mert Victoria valamilyen oknál fogva szimpatikusnak találta és felvette próbaidőre házvezetőnőféleségnek...
-Igen, May.... üdvözlöm! Könnyen idetalált?
-Persze. Gyönyörű ház!
-Köszönöm. Nos, Isten hozta! Nekem van egy kis dolgom a vendégekkel, de megkérem a férjemet hogy vezese körbe, rendben? És megmutatja a szobáját is. Mármint a magáét.
Victoria jót kuncogott a saját kis elszólásán, Amy udvariasságból próbált nevetni de furcsa kis hang jött ki a torkán. Egyenesen Josh felé tartottak. Már nem félt, rettegett.
Ismerős szám szólt a hangfalakból, Make it with Chu. Akár Amy is írhatta volna Joshnak, de persze nem ő írta, mindenesetre a szöveg jól tükrözte mit érzett iránta és ez nem kopott meg az évek múlásával sem. Gyűlölnie kellett volna, de képtelen volt.
-Joshua!
Joshua háttal állt nekik és egy alaposan elázott táncoló párocskát figyelt egy üveg sörrel a kezében. Ahogy megfordult a felesége hangjára, Amy szíve kihagyott néhány ütemet...
Nem változott szinte semmit. A haja ugyanúgy hátrazselézve, az ingujja könyékig felgyűrve... sör a kezében, cigaretta a másikban.... egy pillanatra mintha mondani akart volna valamit, de aztán végül csak megnyalta a felső ajkát.
-Josh, itt van a segítségünk, a neve May.- karolta derékon Victoria a férfit, majd puhán megcsókolta. - May, ő a férjem, Joshua Rayner.
-Nagyon örvendek.- nyújtotta a kezét Joshua miután eldobta a csikket, Amy remegve rázta meg. Ahogy Josh-hoz ért, mintha villám csapott volna belé. Meg akarta ölelni, meg akarta csókolni, de már megint másik nő birtokolta helyette... megint egy feleség...
Joshua figyelte. Olyan sokáig fürkészte az arcát, hogy biztos volt benne, lebukott.
-Én is...nagyon örvendek...- dadogta zavartan.
-Josh, drágám, megmutatnád a házat a fiatal hölgynek? Én újratöltöm a tálakat.
-Persze. Jöjjön...- Joshua letette a sört, elvette a lánytól a bőröndöt majd megindult a bejárati ajtó felé.
Amy remegő lábakkal követte, az ájulás kerülgette. Joshua itt volt egy karnyújtásnyira, hallotta ahogy szuszog, érezte az illatát... annyiszor elképzelte már ezt, de a valóság sokkal intenzívebb volt. Egyszerre fájdalmas és örömteli.
Joshua nem beszélt feleslegesen, ahogy a felesége kérte, megmutatta Amynek hogy mit hol talál. Éppen az étkezőben jártak amikor egy sötét hajú kisfiú szaladt egyenesen neki a lábának.
Amy azt hitte, valamelyik vendég gyerkőce szabadult be a házba, de Joshua egyáltalán nem tűnt meglepettnek.
-May, ő fiam, Maximilian.
A fia? A fia?!
-Mennyi idős?!
-Hat éves.
-Hat éves?! Az meg hogy lehet?!- csúszott ki Amy száján. Valami nem stimmelt.
-Elmúlt öt, de még nincs hét.
-Úgy értem... nem hasonlít magára...
-Pontosítok, a nevelt fiam. De úgy szeretem mintha a sajátom lenne. Max, köszönj szépen May néninek.
-Szia!- suttogta a kisfiú, majd Josh mögé bújt.
-Szia, Max!
-Max, menj szépen a szobádba, jó? Nemsokára megyek én is...
-Mesélsz majd nekem?
-Persze.
Joshua adott egy puszit a fiú feje búbjára majd engedte hogy felszaladjon az emeletre.
-Aranyos....
-Igen, az. Hosszú történet az övé, talán egyszer elmesélem. Attól függ, meddíg marad nálunk.-Joshua tetőtől talpig végigmérte Amy-t, a lány belepirult a pillantásaiba mert szinte olvasta a gondolatait, amelyek nem voltak éppen úriemberhez méltóak. -Nos, nagyjából ennyi. Van még pár szoba de azok még ráérnek... engem vár a söröm, aztán a fiam... ha gondolja, jöjjön ki...
-Inkább lepihennék...
Josh megvonta a vállát.
-Akkor jó éjt!
-Jó éjt....
Amy csak állt és nézte ahogy a férfi hátatfordít neki és visszamegy az ajtóhoz... szíve szerint átölelte volna hogy a fülébe súgja hogy van egy gyönyörű lánya, de nem tette, ehelyett felkapta a bőröndjét és a ház hátsó részébe sétált, ahol a szobája volt.