Ajándék az idegenektől 09. A kormányzónál

A kormányzói palota skót-udvarház stílusban épült, azaz, egy egyszerű faházikó, amin az egyetlen luxust a ház előtti veranda jelentette. A verandán egy hintaszékben egy öregúr üldögélt, strandpapucsban, egy kétes tisztaságú sortban és az itt egyenviseletnek számító szalmakalapban. Eleganciáját egy előző évszázadból visszamaradt kockás zakó egészítette ki. Ma már elhatároztam, hogy nem fogok semmin sem csodálkozni, így csendben tudomásul vettem, hogy csakis a kormányzó lehet.
- Üdvözlöm – állt fel a tiszteletemre. Önkéntelenül is vigyázba álltam és tisztelegtem. Hiába nézett ki úgy, mint egy hajléktalan a szociális ellátó farsangján, az egész megjelenése méltóságot sugárzott. A tartásában volt valami, ami a régivágású katonatisztekre emlékeztetett, még a Háború előtti időkből. – Hogy utazott? Joe, tudja, a repülőtér parancsnoka említette, hogy kellemetlenségei voltak út közben, amiről jelentést kíván tenni.
- Igen, Uram. Ha megengedi…
- Először foglaljon helyet és igyon valamit. A rossz hírek is még rosszabbak, ha vigyázállásban mondja el. Egy kávé mellett még a legrosszabb hírek is kellemesebben hatnak.
- Igen, Uram – foglaltam helyet. Közben a kormányzó csengetett, mire egy szép arcú fiatal lány valamilyen fényes tálcán két fehér csészében gőzölgő illatos folyadékot szolgált fel.
- Nos, hogy áll a világpolitika? Tudja, mi itt csak a katonai adókat tudjuk fogni, azok meg nem igazán informatívak. Esténként egy csésze mellett meghallgatom a híreket, de azt hiszem, ezen a bolygón én vagyok az egyedüli, akinek ilyen hajlamai vannak. Ha minden igaz, még béke van, legalábbis erre utal, hogy a Szenátus le akarja faragni a katonai költségvetést. Azonban, ha jól értelmezem, valamilyen atrocitás érte útközben, amely a polipok felfokozott ellenséges tevékenységére utal. Egy pilóta máskülönben minek repülne bele egy napkitörésbe?
- Igen, Uram. A hajómat ellenséges vírus támadás érte, ezért kénytelen voltam így megközelíteni a célpontot.
- Biológiai vagy számítógépes?
- Valószínűleg mindkettő. Egy mentőkabinban egy túlélőt küldtek a hajómhoz, módosított vérplazma fehérjével.
- Fertőző?
- Hagyományos értelemben nem. Csak a számítógépekre veszélyes, az élőlényekre nem.
- Nehéz ügy – nézett maga elé a kormányzó. – A mi bolygónk, az F-124 stratégiailag védhetetlen. Ha a havi postajárat épségben megérkezik, már az is szerencse. Egy ellenséges hajó pár nap vagy óra alatt legyűrne minket. Ha kitörne a háború, mi lennénk az első áldozatai.
- Kormányzó úr, vége a kihallgatás hivatalos részének?
- Ahogy jól esik.
- Akkor hadd mondjak ennyit: meneküljenek! Higgyen nekem, már átéltem egy háborút, az is ilyet atrocitásokkal kezdődött. Ez a bolygó valóban védhetetlen, ha maradnak, mindenkit halálra ítél.
- Mondja, százados úr, hogy ízlett a kávé?
- Ez hogy jön… Köszönöm, nagyon ízletes volt – csodálkoztam el a kérdésen, de mivel nem ez volt az első furcsaság ezen a bolygón, megpróbáltam tudomásul venni.
- Tudja saját termés. Mi itt mindent természetes alapanyagokból készítünk, semmit sem szintetizálunk. A földön ma már ez ismeretlen luxus. Otthon bogarakból és más hasonlókból kinyerik a fehérjét, majd abból szintetizálnak valamit, ami elmulasztja az éhséget és a szomjúságot, mi viszont élvezzük, hogy mindennek van zamata. Ne higgye, hogy mi nem tudjuk, mi vár ránk. A múlt héten gyűlést tartottunk, mi sem vagyunk vakok, felvetettem a polgároknak, hogy menekülnünk kellene, de mindenki nemet mondott. Egyhangú döntés volt.
- Ennyire nem fontos senkinek sem az élete ezen a bolygón?
- Dehogynem! De ők az emberhez méltó élethez ragaszkodnak, nem a puszta létezéshez. Kiosztottuk a fegyvereket, védelmi terveket készítettünk. A polipok a víz közelében erősek, a dombok között ki tudunk tartani pár napig.
- És aztán?
- Ha még életben leszek, kinyitom az utolsó üveg konyakomat az utolsó roham, előtt. Tovább nem tervezek. Sajnos semmilyen néven nevezhető fegyverünk sincs, főleg nem olyan, amitől félnének.
- Semmi, amitől félnének…  - gondolkoztam el.
- De ez ne legyen a maga gondja. Normális esetben javasolnám, töltsön el pár napot közöttünk, higgye el, nagyon vendégszeretők vagyunk – mosolyodott el sokat sejtetőn. – Most azonban lehet, hogy jobban járna, ha gyorsan hazaindulna. Nos, mit javasol, mit tegyünk az útitársával? Érte küldjem a szanitéceket?
A fülemben csengett, amit a kormányzó az imént mondott: „Sajnos semmilyen néven nevezhető fegyverünk sincs, főleg nem olyan, amitől félnének”. De még lehet…
- Igen, Uram. Mindenképpen. Feltételezhetően emberi lény, haljon meg méltósággal.
A kormányzó a szemembe nézett, és tudtam, ugyanarra gondol, amire én. Nem kellett kimondanunk semmit sem.
- Ígérem, mindent megteszünk. Alaposan kivizsgáljuk. De ha gondolja, maradjon ön is velünk. Egy pár erős kézre mindig szükség lesz.
- Nem tehetem, Uram. Önöknek ez a hazájuk, de nekem, ha kitör a háború, ott kell lennem a bajtársaimmal. Otthon – tettem hozzá.
- Ennyire szereti a harcot?
- Ha megengedi: rühellem, még a fejeseknél is jobban, akik naponta százszor elmondják, hogy milyen szent ügy a háború és milyen fontos, hogy megvédjük a Földet, amin ők a hatalmukat értik. Néha elgondolkozom azon, hogy a föderációs politikusok nem sokkal rosszabbak-e, mint a polipok…
- És mégis hazamegy.
- A sorsa elől senki sem futhat el, kormányzó úr. Ahogy önök is ki akarnak tartani.
- Igaza van, százados. Engedje meg, hogy tisztelegjek Önnek – állt fel, majd begombolta a zakóját a szőrös mellkasán. Feszesen tisztelgett, mint egy kadét, majd kezet fogtunk. – Egy óra múlva ott lesz a mentő az utasért. Elég lesz arra, hogy előkészüljön a hazaútra?
- Kormányzó úr, legyen inkább kettő. Ahogy elnézem, ezen a bolygón semmi sem megy gyorsan.
- Jól látja – mosolyodott el – épp ezért szeretjük annyira. - Azt mondta, hogy nem működik a fedélzeti számítógépe? Hadd adjak valamit búcsúzóul.
Egy fehér rudat adott a kezembe. Amint megfogtam a közepe szép lassan kicsúszott. Rengeteg rovátka volt rajta.
- Mi ez, Uram?
- Tudja, mielőtt feltalálták volna a számítógépet, az emberek ezzel oldották meg a matematikai műveleteket. Használja egészséggel. Családi örökség.
- Nem tudom kezelni – szabadkoztam.
- Majd lesz ideje megtanulni, amíg hazaér…