Ajándék az idegenektől 07. Egy rossz szokás

Tudják, van egy rossz szokásom: szeretek életben maradni. Márpedig erre egyre kevesebb esély mutatkozott. Először is: ott van az a valami vagy valaki a kabinban. Vele egyelőre nem kell törődnöm, levegője van, s ahogy az akadémián tanították: négy perc levegő nélkül, négy nap víz nélkül, négy hét étel nélkül, ennyit bír ki az ember. Négy napon belül meg már vagy por halmazállapotban, vagy biztonságban leszünk.
Másodszor: ott a polip egység, ami követ, aligha jó szándékkal. Két eset lehetséges: vagy meg akar ölni, vagy nem. Az első lehetőség rendben van, amióta kitört a háború, ez a természetes. De mi van, ha az a feladata, hogy vigyázzon rám, hogy biztosan célba érjek, a fedélzeten ezzel a fertőzéssel, mint egy ostrompatkány. Timeo danaos, mondogattam magamban, félek az ajándékot hozó görögöktől is. Őszintén szólva nem tanultam őstörténetet, így nem tudom, kik lehettek azok a görögök, de nem hiszem, hogy a polipoknál sokkal rosszabbak lennének. Ha azt akarják, hogy túléljük, akkor a logikus választás az öngyilkosság, de a fent említett hobbim miatt nem szívesen választottam volna ezt a megoldást.
Harmadszor, a napkitörés. A pilóták alaptörvénye, hogy óvakodj az aszteroidától, a napkitöréstől és az adóellenőrtől.
A legjobb lenne egyenesen belerepülni, ezzel megoldanám annak a valaminek és a minket követő hajónak is a gondját. Bár… A napkitörés leégeti a külső pajzsot, törli a memóriát, letérít a pályáról. Végtére is, ezek mind vállalható kockázatok. Ha kiérek belőle, akkor még kézzel tudom módosítani a röppályát, a pajzsból pedig csak marad annyi, hogy le tudjak szállni az F-124-re.
Ráállítottam a hajót a meghatározott pályaívre, felvettem az űrruhát és a raktérbe mentem. A hajóm hassal a csillag felé repült, a raktér még ezzel a zombiszerű klónnal kell együtt is a legkellemesebb helynek tűnt.
- Ne búsulj, pajtás, jó társaságban fogsz meghalni – néztem rá, miközben lekucorodtam az elkülönítő tövébe.
Minden rázkódott, a fények kialudtak, olyan volt mint egy rossz űroperett. Az egész olyan filmszerű volt, hogy nem tudtam félni. Mintha egy rossz klisé sematikus szereplője lettem volna. Nem tudom, észrevették-e, de a háborúban is az a félelmetes, amíg várjuk a harcot. Amikor már ott vagyunk, akkor egyszerűen nem érünk rá félni. Emlékszem az első ütközetre: gépiesen lőttem, amikor valami mozgott, élveztem, hogy a fénygömbök bevilágították az űr sötétjét, nem gondolva arra, hogy minden fénygömb egy-egy bajtársam halálát jelenti. Nem hittem volna, hogy túlélem, egyáltalán semmit sem hittem, csak tettem a dolgomat.
Azt hiszem, hogy valóban csatában voltam, csak utána a kantinban vettem észre. Egyedül voltam, csak néhányan lézengtünk a hangárban. Amikor étkezéskor a szintetizátor megkérdezte, hány kávét kérek, automatikusan hármat kértem. Megittam a sajátomat és sokáig néztem a két gazdátlan poharat. A gazdáik is meghaltak, ezután már egyedül kell kávéznom. Visszamentem a körletbe, ledőltem az ágyra és remegni kezdtem, éjszaka rémálmok gyötörtek.
Másnap reggel a felettesem lehordott a sárga földig, hogy borostás vagyok. Többet nem barátkoztam senkivel, nem akartam még egyszer átélni az elvesztés fájdalmát.
Aztán véget ért a háború, leszereltem és hazamentem. Pár hónapig megpróbáltam normális életet élni, de rájöttem, hogy ez nem az én világom. Az aktuális szerelmem elhagyott, őszintén szólva meg tudom érteni… Jelentkeztem, futárnak a perifériára.
Úgy éreztem, nincs értelme az életemnek, semminek, ami történt velem – egészen eddig a pillanatig. Mert most megértettem, mi haszna volt annak a zűrzavarnak, amit az életemnek hittem: hogy most ne féljek. Hogy meg tudjam hozni azt a döntést, amit kell, tudva, mindegy, életben maradok-e vagy meghalok.
Azt mondják, hogy a halál közelében az ember előtt végig pereg az élete, én nem tapasztaltam ilyet. De ahogy minden rázkódott, ahogy elment a fény és ott kucorogtam, annak tudatában, hogy bármelyik tizedmásodpercben minden véget érhet, volt időm gondolkodni. És arra jöttem rá, hogy az egyetlen dolog, amit elértem az életben, hogy már nem félek. Túl üres és kimerült vagyok hozzá.
Közben rájöttem, hogy milyen zseniálisak is a polipok, hiba lenne lenézni őket. Ha hiperhullámokon küldenének egy vírust, kiszűrnénk. De ki gondol arra, hogy egy embernek tűnő lény vérplazmafehérjéjébe* rejtik a kódot? A tökéletes fegyver, ráadásul humánus (vagy mondjak inkább polipost?) is, hiszen nem hal meg senki, csak leállnak a számítógépek, a rendszerek, a közlekedés. No para, csak visszalöknek minket az őskorba. Mindenki életben marad, de a kőbaltánál veszélyesebb fegyver nem marad a kezünkben.
Van-e esélye ennek a kicsiny fajnak, az embernek velük szemben? Ne várjanak tőlem hazafias szónoklatokat, arról, hogy milyen csodálatos bolygó a föld, hogy milyen nagyszerű az emberi kultúra. Mind a kettő olyan lózung, ami elől a perifériára menekültem. Korruptak vagyunk, kicsinyesek, önzők, minden bolygót tönkreteszünk, amire csak betesszük a lábunk. Mégis, túl minden üres szónoklaton, ennek vagyok a része. Harcolunk, mert élni akarunk, nem azért, mintha bármi értelmét látnánk az életnek, hanem azért, mert a legprimitívebb életösztön munkál bennünk. A logika törvényei szerint pusztulásra ítéltettünk, előbb-utóbb fel fogunk morzsolódni ebben a harcban, szemben a galaktikus birodalommal. Minden egyes emberre, beleértve a szellemi fogyatékosokat, az alkoholistákat, a drogosokat és a politikusokat is, legalább egymillió polip jut. És generációként minden polipnak tucatnyi utódja kel ki, míg az emberiség lélekszáma stagnál. Igaz is, kinek lenne kedve gyereket szülni egy olyan túlnépesedett és szennyezett világra, mint a föld? A kolóniákon meg örülnek, ha maguknak tudnak levegőt-, enni- és innivalót biztosítani, nem akarnak a népszaporulattal is bajlódni.
A jelek szerint a polipok nem csak többen vannak, de okosabbak is. Ők életre ítéltettek, mi meg nem, Darwin apó törvényei a világegyetemben is érvényesek.
Talán, ha lenne közöttük is pár békepárti… Akkor a tengerparton együtt úszkálnánk a pálmafák alatt. Ők a mélyben, mi a víz feszínén és senki nem zavarna senkit. Tengerpart… Milyen abszurd gondolat. Gyerekkoromban apám egyszer elvitt a tengerpartra, persze nem a vízhez, az őrség vigyázott nehogy bárki is száz méternél jobban megközelítse a vizet, de apám mesélt arról, milyen volt, amikor még miénk volt a part és szabadon lehetett fürdeni. Az én nemzedékemnek csak a medencék jutottak, no meg persze a tavak, de nem volt olyan vízmániás, aki abba a mocsokba belemerészkedett volna. Tenger, béke…
És abban a pillanatban megértettem mindent. Hogy nem egy, hanem két vírust küldtek ezzel a szerencsétlennel. Az egyik a pusztításé.
A másik békejobb.

* Vérplazma fehérje: húszféle aminosav található benne, több száz darab aminosavból áll egy fehérje. Ez egy húsz karakteres kódolást tesz lehetővé. (a DNS-ben csak négyfajta nukleinbázis van. Egyszerre csak 3 nukleinbázisból álló triplet kódol egy aminosavat – 64 féle triplet van, mivel csak 20 féle aminosav van, ezért többféle triplet is kódolhat egy aminosavat, de ennek nincs matematikai logikája. A DNS kettős szálból áll. Az egyik szál hordozza a kódot, a másik néma, ennek a komplementere.) A DNS csak egyetlen sejtben módosítható.