A gyilkosnak két arca van IX. rész 37. fejezet

FIGYELEM! A történetben több leszbikus karakter is szerepel (köztük a főszereplő, Johnetta Green, is). A történetet át és átszövik a leszbikus szexuális utalások és nem ritkán a leszbikus szexjelenetek is előfordulnak. Aki ezt nem tolerálja, azt ez úton kérném meg, hogy itt fejezze be és ne olvassa tovább a történetet.
Írta: Tonya S. Coley
Fordította: Sinara
**************************************************************************



Tracy terápiája remekül haladt. Folyamatosan találkozott Dr. Wilsonnal, a fizikoterápia eredményeként pedig egyre erősebb is lett. A felépülés hetei lassan a végükhöz közeledtek. Ezzel párhuzamosan pedig a fejében dübörgő hang is egyre hallgatagabb lett, elhitetve vele, hogy jó úton halad. Kissé bűnösnek is érezte magát, amiért erről nem beszélt Dr. Wilsonnak. Attól tartott, hogy ez meghosszabbíthatja a terápiát, megakadályozva őt abban, hogy segítsen Johnnie-nak.
Néhanapján úgy érezte, még ki is tud jönni a hanggal, ami a maga módján megvédte őt az érzelmi traumától. Az elmeügyi szakértő, akit Abbott küldött hozzá, meglehetősen durva volt. Még az élmény emléke is könnyeket csalt a férfi szemébe.
***
– Szabad! – válaszolt Tracy a kopogásra.
Egy korosodó, ősz hajú férfi lépett be.
– Jó napot, Mr. Kenon! A nevem Dr. Hilton Ashford. Gondolom, számított már rám, igaz?
– Az igazat megvallva, igen, doki. A múlt héten szóltak, hogy érkezni fog.
Dr. Ashford frusztráltnak látszott.
– Mr. Kenon! Ennek a találkozónak sokkal inkább kellett az én menetrendemhez igazodnia, mint a magáéhoz. Nem úgy néz ki, hogy bárhova is menne, én pedig elfoglalt ember vagyok.
Tracy azonnal védekező álláspontra helyezkedett. Figyelte, ahogy a férfi helyet foglalt, és elővett egy tollat meg egy írótömböt.
– Akkor vágjunk is bele! Egyet ért? – mondta a pszichológus, továbbra sem vetkőzve le szkeptikus arckifejezését.
Tracy részletesen leírta az emlékezetkieséseit és a fejfájásait. A pszichológus hevesen jegyzetelt, és folyamatosan csak annyit válaszolt, értem.
– Most pedig, Mr. Kenon, el tudná magyarázni, mitől emlékszik hirtelen arra, ami Ballantine polgármester irodájában történt Miss Green távozása után? – érdeklődött, meg sem próbálva elrejteni a hangjában bujkáló szarkazmust.
Tracy feje lüktetett, de rákényszerítette magát, hogy folytassa, hogy olyan hamar megszabadulhasson ettől az irritáló embertől, ahogy csak lehet.
– Bizonyára korábban elnyomtam az emlékeket. Talán túl nehéz volt megbirkóznom vele.
– Igen, igen – szakította félbe a pszichológus. – Mr. Kenon! Lenne még egy kérdésem.
– Igen, doktor úr?
– Mit keresett a polgármester irodájában aznap este?
– Hosszú órákat töltöttem azzal, hogy erre rájöjjek. Az egyetlen dolog, amit el tudok képzelni, hogy rá akartam venni a polgármestert, tegyen le a Johnnie ellen folytatott kampányáról. Reméltem, hogy a temetésen történtek jobb belátásra bírták.
– Micsoda szerencséje van Miss Greennek, hogy ezt fel tudta idézni – fintorgott Dr. Ashmore.
– Már megbocsásson! – szakadt ki Tracy-ból.
A másik férfi önelégülten rámosolygott.
– Csak azt mondtam ki, ami nyilvánvaló, Mr. Kenon. A sajtóban megjelent cikkek tükrében nehéz nem arra következtetni, hogy Miss Greent bűnösnek találják. Maga pedig hirtelen emlékezni kezd arra, hogy a polgármester még élt, amikor ő távozott az irodából.
– Befejezte? – csikorgatta a fogát Tracy.
Mielőtt a pszichológus válaszolhatott volna, Dr. Wilson robbant be a szobába.
– Mi folyik itt? – sziszegte. – Tracy! Jól van? – lépett oda az ágyhoz.
– Épp befejeztem a munkámat Mr. Kenonnal, Dr. Wilson – pakolta össze az idős férfi a holmiját. – Köszönöm, hogy rám szánta az idejét. Jó estét mindkettőjüknek!
Tracy és Dr. Wilson csak nézték, ahogy Dr. Ashford kisétál a szobából. A férfi kiengedett egy megkönnyebbült sóhajt, amikor az ajtó becsukódott.
– Köszönöm, hogy jött, ahogy csak tudott. Már majdnem elvesztettem az önuralmamat.
– Látom, Tracy – szegezte tekintetét a nő a csukott ajtóra. – Dr. Ashforsnak különleges tehetsége van ahhoz, hogy ellenszenvesnek tüntesse fel magát.
– Én már csak abban reménykedem, hogy képes leszek majd tanúskodni Johnnie mellett – sóhajtott a férfi.
– Emiatt nem kell aggódnia, Tracy. Habár Ashford arrogáns, ugyanakkor igazságos is. Biztos vagyok benne, hogy engedni fogja tanúskodni.
„Hála önnek, Dr. Wilson” – gondolta a férfi.
***
Karen három hetet töltött azzal, hogy megtalálja Danny Scottot, míg végül csak egy újabb zsákutcába futott. A férfi utolsó szálat Floridában vesztette el. Úton hazafelé Észak-Karolinába, még meglátogatta Maddie-t Atlantában.
Maddie fölé hajolt hátulról, és gondosan megmasszírozta a másik nő vállát.
– A fenébe is! Tiszta görcs vagy.
Karen felmordult az érintésétől. Érezte, ahogy a feszültség enyhül a testében.
– Nem tudom, mit művelsz, de kérlek, ne hagyd abba!
Maddie elmosolyodott.

Bar Refaeli alias Maddie Marshall
– Ne félj! Nem nyugszom, amíg teljesen el nem lazulsz – folytatta a munkáját. – Tudom, hogy csalódott vagy, amiért nem találtad meg Danny Scottot.
– Igen. Hetek mentek el rá hiába. Olyan, mintha eltűnt volna a föld színéről – mordult fel Karen, amikor Maddie egy érzékeny ponthoz ért. – Valami pénzügylet kell hogy legyen a háttérben.
– A család nem volt igazán tehetős, kicsim – mutatott rá Maddie.
– Tudom, de annak a szarházi apjának voltak kapcsolatai. Talán Danny segítséget kért valakitől. – Megvonta a vállát. – De nem akarok erről beszélni most. – Azzal megfordult és megragadta Maddie derekát. – Most csak RÁD van szükségem.
Maddie halkan felkuncogott.
– Na de Miss Grace! – nézett rá kacéran, majd előre hajolt, hogy megcsókolja fáradt szerelmét.
***
Abbott fel s alá járkált az irodájában. Újra és újra elolvasta Dr. Ashford frissen kézhez kapott jelentését. Visszaült az asztalához, és azonnal tárcsázta a pszichológus számát. Az ujjaival dobolt az asztalán, amíg várt a kapcsolásra.
– Miben segíthetek, Mr. Abbott? – szólt bele a pszichológus a telefonba. Irritált hangja jelezte, hogy épp félbeszakították valamiben.
– Épp most olvastam a jelentését Tracy Kenonról, és azt kell mondanom, mélységesen csalódtam.
– Valóban, Mr. Abbott?
– Itt azt írja, hogy Mr. Kenon állapota kielégítő.
– Mi nem érthető ezen?
– Azt állítja nekem, hogy ez a farturkász az igazat mondja? Nem csak valami trükk? – vesztette el a türelmét az ügyész, ököllel csapva az asztalára. – Ez nem segít a vádon, Dr. Ashford.
– Mr. Abbott! Ha olyasvalakit akar, aki alátámasztja a maga állításait, akkor magának egy lelkiismeretlen pszichológusra van szüksége – köpte a másik férfi. – Elolvastam Mr. Kenon orvosi jelentéseit, még mielőtt találkoztam volna vele. A disszociatív személyiségzavar tipikus tüneteit mutatja, és NEM szimulál. Ez a hajó zátonyra futott, Mr. Abbott.[1]
Az ügyész igyekezett uralkodni a dühén.
– Elnézést, Dr. Ashford, ha tiszteletlen voltam!
– Ha nincs más, Mr. Abbott, a pácienseim várnak.
– Még egyszer, doktor úr. Én… – Abbott megállt a mondat közepén, amikor hallotta, hogy a pszichológus leteszi a telefont. – Cseszd meg, Ashford! Azért téged választottalak, mert te vagy a legarrogánsabb anyaszomorító egész Észak-Karolinában! – üvöltötte, tehetetlenül beletúrva a hajába. Felállt a székéből, és ismét körözni kezdett az irodájában, mint egy ketrecbe zárt tigris. – Már csak egy lehetőség maradt. El kell hiteltelenítenem Kenont az esküldtszék előtt. – Vigyorogva kapcsolt a belső telefonhálózatra. – Hozzanak be minden aktát Tracy Kenonról még rendőrtisztkorából!
***
– Édes istenem! – maradt tátva Johnnie szája.
– Tetszik, mi, Querida? – simogatta meg Alma a felesége hasát.
– A fenébe is! Miért nem mutattad meg ezt már korábban? Azonnal elfeledtem volna minden problémámat.
– Nos, Ceecee csak mostanában mutatta meg nekem ezt az írót – magyarázta Alma.
Johnnie csak morgott, miközben bámulta Marlis Appleblossom feltöltött fényképét az interneten.
– De ugye nem nyáladzom úgy, mint egy perverz? – kérdezte, le sem véve a tekintetét a mindössze csak egy vörös melltartót viselő nő képéről.
Alma felnevetett.
– Örülök, hogy ilyen jó passzban látlak, Mi Amor. Már épp ideje volt.
Johnnie a feleségére nézett és elmosolyodott.
– Nos, Tracy-t hétfőn kiengedik a kórházból, és remélhetőleg már kedden tanúskodhat. Akkor pedig ez az egész tisztázódni fog, és mi élhetjük tovább az életünket.
Alma felsóhajtott a vidám gondolatok hallatán. Volt egy olyan megérzése, hogy minden jól fog menni.
– Tanúskodni fog, Queroda, és ez a rémálom végre véget ér.
Johnnie megfogta a mexikói nő arcát és rámosolygott.
– Az örök optimista.
– Nem érzed jobban magad ettől? – kérdezte Alma.
– De igen. De nem akarom elbízni magam. El sem tudod képzelni, milyen trükköket képes az a seggfej Abbott bevetni a célja érdekében.
Alma lassan felült, zihálva a megerőltetéstől.
– Jövő héten ilyenkor már csak egy rossz álom lesz ez az egész. Utána már a legnagyobb problémánk az lesz, mi legyen a kicsi neve.
Johnnie felnevetett.
– Mindig is tetszett a Rosa név.
– Ó, Querida! Ez annyira szép. De nem hiszem, hogy Mami örülne neki. Ő utálja a nevét.
– Tényleg?
– Mindig is utálta. Inkább használná a középső nevét, ha azt nem utálná még jobban.[2]
– Miért? Mi az?
Alma mereven rá nézett.
– Te ki akarsz nyíratni engem? Mami megőrülne, ha elmondanám neked.
– Oké, oké! – hagyta rá Johnnie. – Nem venném a szívemre, ha Rosa bántaná az én drágaságomat – ült fel Johnnie, és csókolgatni kezdte Alma nyakát. – Azt hitted, nem vettem észre a fintort az arcodon, amikor felültél? Mi lenne, ha vennénk egy jó kis nyugtató fürdőt?
Alma hálásan elmosolyodott.
– Az csodás lenne.
Johnnie segített a feleségének bemászni a kádba, erősen tartva őt, amíg a mexikói nő kényelmesen el nem helyezkedett. Aztán Alma előre dőlt, hogy Johnnie is mögé telepedhessen, mielőtt megindították volna a forró vizet, ami kellemesen elzsibbasztotta fáradt izmaikat.
– Jó érzés, kicsim? – kérdezte Alma.
Johnnie csak morgott, és magához vonta a feleségét, mindkét kezét a nő hasára helyezve. Óvatosan masszírozni kezdte, lassan haladva felfelé Alma melleinek irányába. Amikor megmarkolta őket, Alma felnyögött. Johnnie megcsókolta a felesége nyakát, és halkan suttogni kezdett a fülébe. Aztán Johnnie úgy helyezkedett, hogy Alma kissé oldalra fordulhasson, és az ajkaik összeérjenek.
Alma megfogta a felesége kezét, és a combjai közé vonta azt. Johnnie ujjai azonnal megtalálták a csiklóját, amit rögtön a középső és a mutatóujja közé vett. Alma felnyögött az élvezettől, és még szélesebbre tárta a lábait. Ő sem akart kimaradni a mókából, így hátra tolta a kezét, és ő is behatolt Johnnie húsos szeméremajkai közé. A víz már túlcsordult a kád peremén, de egyikőjük sem foglalkozott vele. Csak arra figyeltek, hogy minél gyorsabban felhajszolják egymást a csúcsra.
– Si bebe! Csak így tovább! – zihálta Alma.
– A fenébe is! Igen! Ez az!
Alma teste megfeszült, és nekidőlt a felesége mellkasának, Johnnie átölelte őt, és ismét megcsókolta a vállát.
– Szeretlek, kislány.
– Én is szeretlek téged, Querida.
***
Abbott az asztalánál ült, átfutva Tracy ügyeinek listáját.
– Oké, Mr. Nem Emlékeztem Semmire Mostanáig! Lássuk csak, be tudok-e pillantani a fényes páncélod mögé? – mondta hangosan az üres irodában.
Egy órányi lapozgatás után már viszont lassan kezdte beismerni a vereségét.
– Kell itt lennie valaminek. A kopók mindig elferdítik az igazságot, ha csak egy kicsit is. Csak egy rohadt bizonyíték kellene, az Isten szerelmére! – ordította, hátralökve a székét, miközben felállt. Ismét körözni kezdett az irodában. Amikor visszaért az asztalhoz, észrevett egy aktát, ami valahogy leesett az asztalról.
– Ez meg mi? – vette fel, és olvasni kezdte. Lassan mosoly formálódott az arcán. – Elkaptalak.
Folytatása következik!
Ui.: A képen Bar Refaeli alias Maddie Marshall.
_________________________________________________________
[1] Az eredetiben azt mondja, hogy „Your case may be going to hell in a hand basket”, ami nagyon szigorúan véve azt jeleni, hogy „a maga ügye a pokol felé tart egy kézitáskában”. Szóképként viszont a „going to hell in a hand basket” azt jelenti, hogy egy már eleve rossz helyzet még rosszabbá válik.
[2] Az amerikaiaknál általában az a szokás, hogy mindenki két keresztnevet kap, de ebből csak az egyiket használja, a másikat max. rövidítve. (Pl. az elnököknél az utóbbi jellemző, lásd: John F. Kennedy, George W. Bush stb.) Ez általában az első keresztnév szokott lenni, bár azt nem tudom, hogy azért-e, mert a többség azt használja, amit első keresztnévként kapott, vagy azért, mert mindenki azt mondja előre, amit jobban szeret. Viszont ugye míg mi előre mondjuk a vezetéknevet (tehát pl. ilyen esetben Kovács János György), addig az amerikaiak a legvégén (pl. John George Smith). Hagyományosan a vezetéknevet „családi névnek” (family name), az első keresztnevet pedig „első névnek” (first name) mondják, és mivel a döntő többségnek három neve van, az, amit mi második keresztnévnek nevezünk, náluk középre kerül, ezért lesz „középső név” (middle name).