FIGYELEM! A történetben több leszbikus karakter is szerepel (köztük a főszereplő, Johnetta Green.) A történetet át és átszövik a leszbikus szexuális utalások és nem ritkán a leszbikus szexjelenetek is előfordulnak. Aki ezt nem tolerálja, azt ezúton kérném meg, hogy itt fejezze be és ne olvassa tovább a történetet.
Írta: Tonya S. Coley
Fordította: Sinara
**************************************************************************
O’Connell bíró a székében ült, és tekintete oda vissza vándorolt a vele szemben ülő, egymást bámuló két ügyvéd között.
– Uraim, döntésre jutottam Mr. Kenon tanúskodásának ügyében.
Bob és Abbott is felé fordult. Az ügyész előrébb csúszott, széke szélére telepedve.
– Úgy döntöttem, megadom Mr. Wootennek a halasztást, amíg Mr. Kenont ki nem engedik a kórházból – mondta O’Connell.
– Bíró úr, tiltakoznom kell. Ez nem több egyszerű trükknél, hogy a védelem nyerjen még egy kis időt. Miért kéne, hogy az igazság kárt szenvedjen, csak mert az ügyvédúr védelme az orra előtt hullik darabokra? – Abbott nehezen vette a levegőt.
Bob azonnal reagált a vádra.
– Ez nem csak trükk, ahogy azt már korábban is elmondtam. Mr. Kenon emlékezetében csak most jött felszínre az az információ, amely segíthet megtalálni a valódi gyilkost.
– Milyen kényelmes ez az ügyfelének, aki történetesen a tanú munkaadója és barátja! – gúnyolódott Abbott. – Honnan tudhatnánk, hogy nem az ügyfele kérte erre Mr. Kenont?
– Miss Green nem lépett kapcsolatba Mr. Kenonnal, mióta az visszanyerte az öntudatát – válaszolta Bob. „Hála neked, Glenda.”
– Ez igaz, Mr. Wooten? – kérdezett rá O’Connell.
– Igen, bíró úr. Nem találkozott, vagy beszélt vele. Miss Green azonnal bement a korházba, amint tudomást szerzett a fejleményekről, de egy másik munkatársa és barátja azt tanácsolta, úgy szolgálná a legjobban a saját érdekét, ha nem találkoznának. Ő rájött, hogy a vád pontosan a tanú befolyásolását hozná fel kifogásként, ebben pedig Miss Green egyet is értett.
O’Connell bírónak nehezére esett, hogy visszatartsa a kuncogását. Abbott viszont szinte villámokat szórt a szemével. „Azt hiszed, okos vagy, Bob? Lássuk, mit szólsz ehhez!”
– Mivel Mr. Kenon jelenleg pszichiátriai vizsgálat alatt áll, indítványoznám, hogy mi is bízzunk meg egy pszichiátert, hogy készítsen róla szakvéleményt.
Bob elmosolyodott.
– Csak nyugodtan bízzon meg, akit csak akar, hogy beszéljen Mr. Kenonnal! A védelem nem gördít elé akadályt.
O’Connell megkönnyebbülten sóhajtott.
– Nos, örülök, hogy megegyezésre jutottak, uraim. A tárgyalás szünetel, amíg Mr. Kenont ki nem engedik a kórházból. Ha nincs más, akkor további szép napot kívánok önöknek.
– Köszönöm, bíró úr – mondta Bob, miközben Abbott továbbra is őt bámulta.
Amikor mindketten kiléptek az irodából, Abbott a másik után kiáltott.
– Semmit sem nyert még meg, Wooten! Ha végre fény derül az igazságra, elválik, hogy maga csak egy túlfizetett sarlatán.
– Ajjaj, Mr. Abbott. Már az ilyen piti vádaskodásnál tartunk? – csipkelődött Bob. – Azt hittem, ez az egész csak az igazságszolgáltatás utáni vágyról szól.
– Ez arról szól, hogy a gyilkos ügyfelét jó időre rács mögé dugjuk –köpte Abbott.
– Hogy lehet ennyire biztos ügyfelem bűnösségében?
– Mert volt indítéka, és a kérdéses időben Ballantine vére borította – mondta Abbott, alig bírva türtőztetni magát.
– Nem borította senki vére. Csak vérfoltok voltak a ruháján. Maga is látta a tetthelyet. Sokkal több vérnek kellett volna rajta lennie, ha valóban ő tette volna. – Bob kezdte elveszíteni a türelmét. – Vagy nem is figyelt fel erre?
Abbott arcán széles mosoly jelent meg.
– Nem számít, milyen trükköket húz elő a tarsolyából, én mindig azon leszek, hogy a tettes megbűnhődjön.
Bob közelebb lépett hozzá, míg végül már csak alig egy arasznyira volt Abbott arcától.
– Pontosan tudom, hogy így fog tenni. Csakhogy nem az ügyfelemre pályázik.
Azzal megfordult és elsétált. Abbott csak figyelte egy ideig, majd megcsóválta a fejét.
– Majd meglátjuk, Mr. Wooten.
***
Bob már lenyugodott, mire elért Johnnie otthonához. Épp kiszállt a kocsijából, amikor megpillantotta az utcán végigkocogó ügyfelét.
– Hogy van, Johnnie? – nyújtotta felé a kezét.
A nő megszorította a jobbot.
– Jól vagyok. Épp csak végeztem a délutáni futással.
A férfi a kocsijának dőlt.
– Látom, formában tartja magát – mosolygott. – Jó híreket hoztam.
Johnnie viszonozta a mosolyát.
– Helyes. Most már épp ideje volt.
– O’Connell engedélyezte Tracy tanúskodását – tájékoztatta a férfi.
Johnnie mosolya még szélesebb lett.
– Ez nagyszerű.
– Gondoltam, hogy örülni fog.
– Naná… És a mi drága Abbott barátunk hogy fogadta?
Bob vidáman felnevetett.
– Ő már annyira nem boldog, ebben biztos vagyok.
– Túl fogja élni. Ha nem, az sem baj – vonta meg a vállát a nő.
– Ugye tudja, hogy Glenda barátja megérdemel egy köszönetet? Ha találkozott, vagy beszélt volna Tracy-bel, O’Connell élből elutasította volna a kérvényt. Ha végül kénytelen lenne megválni tőle, az én ajtóm mindig nyitva áll.
– Meg is érdemelné. Glen már számtalanszor megmentette a hátsómat – vallotta be Johnnie. – Nagyszerű védőügyvéd lenne.
Bob egyetértően bólintott.
– Remélem, lecsaphatok rá, mielőtt valaki megelőzne.
– Mondok majd pár jó szót az érdekében, Bob – kacagott Johnnie. – De jöjjön be! Alma biztos örülne. Leüvöltené a fejem, ha még csak nem is köszönne.
– Rendben. De tényleg csak pár percre – követte Bob a házba.
***
– Alma, ez undorító – bámulta Tori a mexikói nő szendvicsét.
– Szeretnéd, ha neked is készítenék egyet? – lógatott egy tonhalat a másik nő orra elé Alma.
Tori azonnal elfordította a fejét.
– Még csak az kéne. Banán, mogyoró-vajkrém és tonhal egy szendvicsben nem épp az én gyomromnak való… Emlékszem, egyszer Ceecee rávett, hogy ötven mérföldet vezessek egy marék vörös agyagért.
– Vörös agyag? Az meg minek? – vonta fel a szemöldökét Alma.
– Apró darabkákra törte, megsütötte, és megette. – Tori szemrebbenés nélkül figyelte barátnője reakcióját.
– Ceecee földet evett? – csodálkozott a mexikói nő.
– Ja – vigyorgott Tori. – Fincsin hangzik, nemde?
Alma elképzelte Ceecee-t, amint földet eszik, aztán sóhajtva lenézett a szendvicsére.
– Emlékszel még, hol szerezted?
Torinak tátva maradt a szája. „Mikor tanulom már meg befogni azt a nagy számat? Ha szóvá teszi Ceecee-nek, mehetek vissza Virginiába szerezni nekik.”
Alma elmosolyodott a megrökönyödött arckifejezés láttán.
– Nyugi, Tori! Nem kell hoznod. Még nem tartok ott, hogy földet egyek. – Figyelte, ahogy Tori megkönnyebbülve felsóhajt. – Apropó! Hol van Ceecee?
– Épp a neten olvasgat egy kis erotikát.
– Ó! Szóval szereti az ilyesmit. Az én kedvencem Marlis Appleblossom. Az a nő egyszerűen frenetikus.
Tori felnevetett.
– Ebben egyet értünk. Olvastam tőle a „Csak egy nap” című novellát. Be kell vallanom, igencsak tehetséges.
– Szóval attól volt az a dübörgés – kuncogott Alma. – Még a vakolat is lepotyogott a falról.
– Te beszélsz, Alma? – kacagott Tori. – Azt hittem, földrengés volt ma reggel.
– Ó, fogd be! – morogta Alma játékosan, azzal felemelte a tálcáját a szendvicsével és az almalevével és kisétált a nappaliba, ahol szembe találta magát a belépő Johnnie-val és Bobbal.
– Hello, Bob! Hogy van?
– Remekül, Alma. És ön?
– Jól leszek, amint végzek ezzel a kis nasival.
– Milyen szendvics ez? – nézte gyanakodva az ételt a férfi.
– Higgye el nekem, Bob, nem akarja tudni! – figyelmeztette Johnnie. – Valószínűleg az egyik fura kombinációja. – Azzal elvette a tálcát a feleségétől, és odasétált vele a kanapéhoz. – Bob jó híreket hozott, kicsim.
Alma letelepedett, és mosolyogva felpillantott Bobra.
– Elfogadta?
– Igen – bólintott a férfi. – A bíró beleegyezett Tracy tanúskodásába.
Alma örömittasan felsóhajtott.
– Ez nagyszerű hír.
– Mi a nagyszerű hír? – lépett be Ceecee is a szobába. – Hello, Bob!
– Hello, Ceecee! – biccentett a férfi. – Épp most mondtam el Johnnie-nak és Almának, hogy a bíró zöld utat adott Tracy tanúskodásának.
– Nos, ez remek hír. Ez megérdemel egy kis ünneplést. Elmegyünk valahova vacsorázni. Nem akar csatlakozni, Bob?
– Nem, köszönöm. Már más tervem van – nézett a férfi az órájára. – Jobb is, ha megyek.
– Kikísérem – ajánlkozott Johnnie.
***
Dr. Wilson szemben ült Tracy ágyával. Nehezen tudta tartóztatni az érzelmeit, ahogy Tracy a könnyeivel küzdve elmesélte, hogy zaklatta az apja. „Istenem! Hogy lehet egy ember ilyen kegyetlen a saját húsával és vérével?”
Még sosem találkozott ilyen kegyetlen bánásmóddal. Az az ember nem csak hogy fizikailag és szexuálisan bántalmazta a fiát, de még más férfiaknak is megengedte ugyanezt.
– Azóta bántalmazott, hogy még egész kicsi gyerek voltam. A molesztálás azzal kezdődött, hogy csókolózzak egy másik fiúval tizenhárom éves koromban – mesélte Tracy, miközben könny csorgott le az arcán. – Emlékszem az első alkalomra. Másra viszont nem emlékeztem egészen mostanáig. A kóma után viszont minden a felszínre tör – szipogta. – Úgy adogatott körbe a barátainak, mintha csak egy mocskos ribanc lennék.
– Lélegezzen mélyeket! – tanácsolta Dr. Wilson. – Próbáljon megnyugodni!
Tracy a nő szemébe nézett. Együtt érző és megértő pillantással találkozott. „Segít nekem, anélkül, hogy elítélne, és azt éreztetné velem, hogy én is hibás vagyok.”
– Tudja, maga az első doki, aki tényleg törődik velem.
A nő elmosolyodott.
– Törődöm magával, Tracy. Minden páciensemmel törődöm. Szeretnék segíteni, hogy végre túljusson ezen a traumán, és tovább léphessen… Ami magával történt, az rettenetes. – Felállt, hogy elvegyen az asztalról pár zsebkendőt és átnyújtsa a férfinak.
Tracy hálásan vette el, és letörölte a könnyeit.
– Köszönöm. Most már tudom, hogy van számomra segítség.
– Helyes. Én itt leszek, amíg csak szüksége van rám – mondta Dr. Wilson lágyan, és megpaskolta a férfi kezét, mielőtt visszasétált volna a székéhez. – El tudná mondani, mit látott a polgármester irodájában azon az éjszakán?
– Elmondom. De, tudja, nem teljesen tiszta az egész.
A nő beleegyezően bólintott.
– Az iroda előtt voltam. Sötét volt. Emlékszem, hogy hallottam a lift ajtajának nyílását, és láttam Johnnie-t kitántorogni. Bement az irodába, és vitatkozni kezdtek. Johnnie megkerülte az asztalt, és Ballantine megtámadta. Lerántotta a földre, és ütötte. Úgy tűnt, fölé kerekedik, de aztán Johnnie orrba vágta. Legördült róla, mire Johnnie mondott valamit. Aztán kitántorgott… Utána akartam menni, de sokkos állapotban voltam. Csak ültem egy sarokban, mint egy rémült kisgyerek. Ha már korábban is emlékeztem volna erre, Johnnie most nem lenne ebben a helyzetben. Cserben hagytam.
– Tracy! Maga nem hagyta cserben őt – nyugtatta Dr. Wilson. – Nem a maga hibája, hogy nem emlékezett. Tudom, hogy ő sem hibáztatja magát… Megtette, amit csak tud, hogy segítsen neki, ahogy magának is.
A férfi úgy tűnt, elfogadja az érvelést, Dr. Wilson pedig hagyott neki egy pillanatot, mielőtt folytatta volna.
– Mit tud mondani a férfiról, akit látott?
– Nem volt időm távozni. Amint Johnnie belépett a liftbe, az a férfi kilépett a lépcsőházból. Nagydarab, fehér férfi. Bement Ballantine irodájába. Először hangosan beszélt, aztán már ordított. Ballantine próbált elmenekülni előle, de az a fickó gyorsabb volt. Megragadta a hamutartót az asztalról és újra és újra lesújtott vele. Rettenetes volt.
Dr. Wilson hagyott neki pár percet, hogy megnyugodjon.
– Tracy! Emlékszik, miért volt a polgármester irpdájában?
A férfi visszahajtotta a fejét a párnájára.
– Az egyetlen dolog, ami elő jön, hogy meg akartam akadályozni, hogy zaklassa Johnnie-t. Különösen azok után, ami Phillip temetésén történt.
– Hallottam az esetről. Szégyellnie kellett volna magát, hogy megzavarta azt a pillanatot.
– Dr. Wilson!
– Igen, Tracy?
– Ha nem bánja, szeretném, ha mára abbahagynánk. Nagyon fáradt vagyok, és nem érzem túl jól magam.
– Persze. Nincs semmi baj. Befejezhetjük mára – kapcsolta ki a felvevőjét a nő. – Holnap visszajövök ebéd után, rendben?
– Persze, doki. Köszönöm.
Figyelte, ahogy a nő távozik.
„Kedves nő. Azt hiszem, ő tud majd segíteni nekünk” – mondta a hang.
„Azért van itt, hogy nekem segítsen, nem neked.”
„Ugyan már, Tracy! Ne légy már ilyen!”
„Egyszer úgyis megszabadulok tőled, meglásd!”
„Majd elválik.”
Folytatása következik!
Ui.: A képen Chiara Baschetti alias Alma MArtinez Green.
