A gyilkosnak két arca van IV. rész 14. fejezet

FIGYELEM! A történetben több leszbikus karakter is szerepel (köztük a főszereplő, Johnetta Green is). A történetet át és átszövik a leszbikus szexuális utalások és nem ritkán leszbikus szexjelenetek is előfordulnak. Aki ezt nem tolerálja, azt ezúton kérném meg, hogy itt fejezze be, és ne olvassa tovább a történetet.

Írta: Tonya S. Coley
Fordította: Sinara
Beküldve: 2012. július 29.

*********************************************************************

Johnnie néhány perccel a megbeszélt időpont előtt érkezett meg Bob irodájába a dossziékkal, amit a társai összegyűjtöttek. Mindenkit lenyűgözött, hogy ilyen helyzetben is képes a munkájára koncentrálni.
– Jó reggelt, Johnnie! – mosolygott rá a férfi, amikor belépett. – Hogy van? – szorította meg a felé nyújtott jobbot.
– Köszönöm, jól, Bob – állt meg a nő az asztal előtt. Kinyitotta a dossziéját, és előkereste a papírokat, amiket Ballantine-ról hozott.
– Mi ez? – nézett rá, majd a papírokra a férfi. – Mint egy telefonkönyv – méregette a vastagságát.
– Ez minden, amim van Ballantine-ról – jött a válasz. – Pénzmosás, korrupció, sikkasztás, illegális kampánytámogatás – sorolta Johnnie, miközben leült. – Nyakig benne volt a szarban, az biztos.
Bob szélesen elmosolyodott.
– Nos, ezeket felhasználhatjuk. Az összes hazugsága után, és az után, amit tett maga és a felesége ellen, miért akarta volna megölni? Épp elege volt ahhoz, hogy egy életre tönkretegye. Bárki, akinek van egy kevés esze, látja, hogy tarthatatlan a vád.
– Megölni túl egyszerű lett volna. Azt akartam volna, hogy szenvedjen. Hogy érezze ő is azt a fájdalmat, amit okozott nekem – válaszolta Johnnie fagyosan. – A maga emberei találtak valamit?
– Nos, igen – mosolygott a férfi. – Johnnie! Miért lenne szükségem bárkire is, hogy nyomozzon nekem? Maga és a cége a legjobb a környéken.
– Köszönöm, Bob. Nagyra értékelem… Most viszont csak azt remélem, hogy sikerül kimosnom magam ebből a szarból.
– Ne aggódjon, Johnnie! Nem maga tette, mi pedig be fogjuk bizonyítani.

***

Johnnie és Alma a Madison’s Steak House-ba mentek ebédelni.
– Kicsim! Biztos vagy benne, hogy meg tudsz enni egy egész sztéket? – kérdezte Johnnie.
– Majd éhen halok, Querida. Úgy tűnik, egy újabb kis Góliátunk lesz – mosolygott Alma. – Szóval igen – szorította meg Johnnie kezét.
Az étterem ajtaja halkan kinyílt, Almának pedig azonnal lefagyott a mosoly az arcáról, ahogy a szeme sarkából felpillantott a belépőre.
– A fenébe! – nyögte.
– Mi a baj, drágám? Minden rendben? – hajolt hozzá Johnnie. – Rosszul érzed magad?
– Jól vagyok, kicsim – nézett ismét rá Johnnie. – Semmi ilyesmi. – Közelebb hajolt a feleségéhez. – Johnnie! Ne légy dühös, de Maddie épp most lépett be az ajtón!
– Miért lennék dühös? Épp csak ki akar végeztetni – válaszolta a másik szarkasztikus hangon. – Hol az a ribanc?
– Johnnie! Ne is foglalkozz vele! – könyörgött Alma. – Nem ér annyit.
A pincérnő az asztalukhoz kísérte Maddie-t és társát, egy kora harmincas afroamerikai nőt. Maddie azonnal észrevette Johnnie-t és Almát. A féltékenység eltorzította az arcát. „Ni csak! Csak nem Miss Dead Woman Walking* és a kis chica? Azt hiszem, jól fogok szórakozni.”
– Kíváncsi vagyok, mit szólnának ennek a nagyszerű intézménynek a fenntartói, ha tudnák, gyilkosokat is szabadon szolgálnak ki itt? – sóhajtott teátrálisan.
A környéken ülők halkan sutyorogni kezdtek, és mindannyian Maddire pislogtak, majd Johnnie felé fordultak, és fojtottan diskuráltak tovább.
Alma fortyogott a dühtől, de tudta, uralkodnia kell magán, hogy féken tarthassa Johnnie-t. Látta, hogy a felesége remeg az elfojtott indulattól.
– Ne foglalkozz vele, kicsim – tette a kezét Johnnie karjára.
– Johnetta Green élvezi az életet, míg Ballantine polgármester a sírjában fekszik – folytatta Maddie egyre hangosabban.
– Ebből elég! – mordult fel Johnnie, és szalvétáját az asztalra dobva felállt. – Mi a franc bajod van neked? – lépett oda Maddie-hez.
– Nekem semmi – válaszolta Maddie fagyosan. – Csak jobb, ha az emberek tudják, kivel osztoznak egy légtéren.
– Te ennél jobban ismersz – üvöltötte Johnnie. – Most már értem, miért vették el tőled az ügyet.

Maddie ledermedt Johnnie szavaitól. Őt alázták meg nyilvánosan, nem pedig Johnnie-t.
– Az, hogy elvették tőlem az ügyet, csak egy fatális tévedés eredménye volt, hogy tíz éve megosztottam veled az ágyamat. Nem azért, mert nem végezném jól a munkámat.
– Na és mi van az ártatlanság vélelmével? – üvöltötte Johnnie.
Alma felállt, és odalépett hozzá, nyugtatóan a hátára téve a kezét.
– Kérlek, Johnnie! Nem éri meg – suttogta.
– Nehéz feltételezni az ártatlanságot olyasvalakiről, akinek az ujjlenyomataival tele van a tetthely – vigyorgott Maddie dühösen.
– Johnnie! Menjünk! – próbálta elhúzni a feleségét Alma. – Ezt a tárgyalóteremben kéne lerendezni, nem az utcán.
– Igazad van, szerelmem – válaszolta Johnnie, közelebb húzva a nőt, és megcsókolta a homlokát. – Jó, hogy van mellettem egy nő, aki tényleg szeret.
Visszamentek az asztalukhoz, Johnnie pedig ledobta a pénzt a terítőre. Megfogta Alma kezét, és kimentek az étteremből.
Maddie csak állt ott, elkerekedett szemekkel. Észre sem vette, hogy a Wilmington Observer egy riportere is tartózkodott az étteremben, és rögzített minden szót.
Johnnie és Alma a parkolóban sétált a kocsijuk felé. A mexikói nő fojtottan káromkodott spanyolul. Johnnie kinyitotta neki az ajtót, majd miután a felesége beült, átsétált a vezetőoldalra, amikor egy idős pár lépett oda hozzá.
– Elnézést, Miss Green – szólalt meg az idős férfi fojtottan. – Csak szeretnénk kifejezni mély sajnálatunkat amiatt, amit odabent kénytelen volt elviselni. Az ilyen viselkedés elfogadhatatlan. Különösen egy ügyésztől.
A felesége helyeslően bólogatott.
– Köszönöm önöknek, de sajnos ezt is megússza – hajtotta le a fejét megverten Johnnie.
– Mint egy átlagpolgár, megússza, igen. De mint tisztviselő, már nem olyan biztos. Létezik az etikai kódex, amit az ügyészeknek is be kell tartaniuk – nézett vissza a férfi az étterem felé. – Amit én láttam és hallottam, azzal örökre elvágta magát.
– Maga is ügyész? – vonta fel az egyik szemöldökét Johnnie.
– Igen. Tagja vagyok a North Carolina Bar Association-nek.** – bólintott a férfi. – És kötelességemnek érzem jelenteni, amit láttam. És ezt neki is tudnia kellene.
– Igen – sóhajtott Johnnie. – Kellene. – Az órájára pillantott. – Köszönöm, de a bocsánatukat kell kérnem. Elkések a munkából.
– Természetesen. Sok sikert, Miss Green!
Johnnie beszállt a kocsiba.
– Hallottad ezt, Alma?
– Minden szót, szerelmem.
Johnnie elmosolyodott.
– Anyám mondogatta mindig, sosem jó árkot ásni másoknak, hogy beleessenek. Valahogy mindig te kerülsz a fenekére.

***

Maddie társa, Dr. Vanessa Bell, látta a másik nő arcára kiülő dühöt.
– Maddie! Még mindig itt akarsz maradni?
– Nem. Tűnjünk innen! – küszködött Maddie a könnyeivel. – Majd rendelünk valamit.
Amikor visszaértek Maddie irodájába, rendeltek néhány szendvicset Schlotzky csemegeboltjából. Maddie csak játszott az étellel. Teljesen elment az étvágya.
– Maddie! Szeretnél beszélni a történtekről? – nézett rá Vanessa.
– Nem, Van – sóhajtott a nő. – Inkább nem.
Tudta, hogy túl messze ment, és inkább el akarta felejteni az egészet. „Most már túl késő” – gondolta.
– Maddie! Legalább annyira a pszichiátered is vagyok, mint a barátod… Ennyi év után mintha már semmit sem jelentene neked.
– Sajnos nem. Még mindig szeretem őt, de mivel ő nem akar velem lenni, nekem már csak ennyi marad – pillantott fel Vanessára. – Miért nem segítesz elfelejteni őt?
– Én nem tehetek semmit, ha te magad nem akarod, Maddie. Meg se próbáltál mással együtt lenni azóta. Hogy akarsz tovább lépni, ha nem adsz magadnak lehetőséget?
Maddie felállt, és körbesétált az irodájában.
– Tudom. Igazad van. Sok a megoldatlan ügyem vele. Ezt még el kell intéznem, hogy kiadhassam az útját, és végre tovább léphessek.
– Az ilyen közjátékok, mint a mai, nem segítenek. Mindig dührohamot kapsz, amikor meglátod őket együtt. Ez nem segít, Maddie. – Az órájára nézett. – Bocsáss meg, de mennem kell. Van valami terved ma estére?
– Nem. Inkább haza megyek. Miért?
– Nos, mi lenne, ha egy régi barátoddal vacsoráznál? – nézett rá Vanessa.
Maddie ismét leült, és felsóhajtott.
– Miért is ne? Úgysincs jobb dolgom.
– Köszönöm, Maddie. Igazán jót teszel az önérzetemnek – színlelt sértettséget Vanessa.
– Sajnálom. Nem gondolkoztam… De tudod, hogy értem.
– Persze. Találkozzunk az irodámnál hatkor!
– Oké! Ott leszek.

***

Miután Vanessa végzett az utolsó páciensével is aznapra, szólt a titkárnőjének, hogy hívja fel Johnnie Greent.
– Halló, Green! – szólt bele Johnnie a telefonba.
– Miss Green, itt Dr. Vanessa Bell.
– Mit tehetek önért, doktor? – kérdezte Johnnie, oda sem figyelve folytatva a munkáját a számítógépén.
– Tudom, hogy nagy kérés, de meg tudna látogatni az irodámban mondjuk háromnegyed hatkor? A segítségére lenne szükségem.
– Valóban nagy kérés, Dr. Bell. Már épp indultam volna haza.
– Sürgős lenne, Miss Green – válaszolta Vanessa könyörgő hangon. – Kérem!
– Nem tudnánk telefonon megbeszélni? – sóhajtott Johnnie.
– Jobb szeretném szemtől szemben… Tényleg szükségem lenne a segítségére.
Johnnie néhány pillanatig csak hallgatott, majd nehézkesen felsóhajtott.
– Oké. Hová menjek?
– Köszönöm. A címem 5434 Caldwell Drive, 21/A.

***

– Drágám! Lenne egy találkozóm egy potenciális ügyféllel hat előtt – ült le Johnnie Alma asztalának sarkára.
– Oké! Kell a kocsi? Megkérhetem Laurát, hogy vigyen haza – ajánlotta fel a másik.
– Ha nem bánod, édesem… – csókolta meg Alma arcát. – Remélem, nem tart sokáig. Én főzök, ha haza értem. Megehetnénk azt a sztéket, amit nem tudtunk kiélvezni.
– Jól hangzik, drágám – mosolygott Alma. – És mi van Pizóval?
– Szóltam neki, hogy jöjjön át, és hogy hozza Dianát is. Vacsorázhatnánk együtt, és elmondhatnánk nekik a jó hírt – válaszolta Alma. Johnnie előre hajolt, hogy megcsókolja őt, és áttolta a nyelvét a szájába. – Majd találkozunk később.

***

Johnnie épp időben érkezett meg Vanessa irodájához. A titkárnő készségesen fogadta. Körbe nézett az irodában, és észrevette, milyen kellemesen van az berendezve. A falon lógó számtalan diplomát szemlélte, amikor Vanessa belépett.
Johnnie megfordult, és a szája is tátva maradt, amikor Maddie ebédpartnerével találta szemben magát.
– Miss Green! Örülök, hogy eljött. Dr. Bell vagyok – nyújtotta felé a kezét az afroamerikai nő.
– Sajnálom – tett egy lépést hátra Johnnie. – Nem segíthetek.
Azzal elfordult, hogy távozzon.
– Kérem, várjon! Szükségem van a segítségére – állította meg a szavaival Vanessa.
Johnnie visszafordult és rá nézett. A szemében düh csillogott.
– Mégis miben? Még több muníciót akar, amivel Maddie zaklathat?
– Szeretném, ha segítene elérni, hogy Maddie túltegye magát ezen az egészen – próbálta Vanessa lenyugtatni. – Hogy rendbe hozhassa az életét.
– Akkor sem segítenék annak a ribancnak, ha térden állva könyörögne – köpte Johnnie. – Nagy bátorság kell, hogy segítséget kérjen azok után, ami ma történt.
– Ő még nem tisztázta a maga iránti érzéseit. Tartozik neki annyival, hogy segítsen tovább lépni.
– Nem tartozom neki semmivel. Felőlem ott dögölhet meg, ahol van – ordította Johnnie. – Mondja meg annak a nyomorult ribancnak, hogy tartsa távol magát tőlem és a feleségemtől!
Az iroda ajtaja hirtelen kinyílt.
– Vanessa! Mi folyik itt? – lépett be Maddie, de elhallgattatta a gyilkos pillantás, amit Johnnie rá vetett. – Mi a fenét keres ez itt?
– Ó, szóval te nem tudtad, hogy én is itt leszek – sziszegte Johnnie.
– Maddie-nek fogalma sem volt róla, hogy ide hívtam magát – lépett közbe Vanessa.
– Mi a fenét művelsz, Vanessa? – nyögte Maddie.
– A francba! Én inkább megyek – köpte Johnnie, és az ajtó felé indult.
– Kérem, ne! – könyörgött Vanessa. – Tényleg szükségem van a segítségére, hogy megoldjuk ezt.
– Nem segíthetek. – Johnnie felé sem fordult beszéd közben.
Maddie szemei könnyel teltek meg.
– Jól van, Johnnie! Húzd csak el a csíkot! Úgyis jó vagy ebben.

***

Maddie korán ért haza aznap, remélve, meglepheti Johnnie-t egy romantikus vacsorával. Egész nap el volt foglalva egy nagyon fontos üggyel, és az elmúlt hónapban mindig csak késő éjjel ért haza.
„Veszek egy jó meleg fürdőt, és megcsinálom a vacsorát, mire az én drágám haza ér” – gondolta, miközben bedugta a kulcsot a zárba.
Bement a hálószobájukba és vetkőzni kezdett. Amikor kinyitotta a ruhásszekrény ajtaját, észrevette, hogy az félig üres. Johnnie minden ruhája eltűnt. Maddie azonnal pánikba esett. Körbejárta az egész lakást, és amikor rájött, hogy a nő holmija sehol nincs a helyén, rájött, Johnnie elhagyta őt. Zokogott fájdalmában, és feltúrta az egész lakást valamilyen üzenetért, de nem talált semmit, ami megindokolta volna ezt az egészet.

***

Johnnie megállt, és becsapta az ajtót.
– Mi a fenét akarsz tőlem, Maddie? – üvöltötte.
– Vissza akarlak kapni, Johnnie. De tudom, ez lehetetlen – szipogta a nő. – Te Almát szereted, és én nem tehetek semmit ez ellen.
– Akkor miért nem hagysz már békén?
– Én is épp annyira akarom, hogy vége legyen ennek, mint te! – szakadt ki Maddie-ből.
Egy örökkévalóságnak tűnő pillanat múlva Vanessa közbelépett.
– Kérlek, nyugodjatok meg mindketten! Nem érünk el semmit, ha csak üvöltözünk.
Johnnie leült, és Maddie-re bámult.
– Szeretném, ha békén hagynál minket, Maddie. Épp elég problémánk van mostanában, és nincs szükségünk rá, hogy te még nehezebbé tedd.
Maddie is leült vele szemben.
– Te tovább léptél. Én nem. Soha nem is próbáltam. Mindig abban reménykedtem, egyszer majd visszajössz hozzám, és újra kezdhetjük. De nem jöttél – fakadt sírva.
Johnnie érzelemmentes tekintettel nézett rá.
– És én mit tehetnék?
– Gyerünk, Maddie! – bátorította Vanessa. – Mondj el neki mindent!
– Elhagytál engem, Johnnie. Arra jöttem haza a munkából, hogy mindened eltűnt… Semmi üzenet, vagy telefonhívás. Semmi. Csak úgy kisétáltál az életemből egy szó nélkül. Bármi figyelmeztetés nélkül.
– Én figyelmeztettelek, Maddie – halkította le a hangját Johnnie. – De te sosem figyeltél. Sosem voltál ott velem. Nem érdekelt semmi más, csak a karriered.
– Ez nem igaz. Mindig csak kettőnkre gondoltam. Sok volt a munkám, ez igaz, de én sem panaszkodtam, ha neked kellett megoldanod egy fontos ügyet.
– De nem voltál ott, Maddie. Én sosem hagytam, hogy a munkám közénk álljon. Nem teltek el hetek úgy, hogy feléd sem néztem. Belefáradtam ebbe az egészbe. Nekem ez nem volt elég. Mondtam neked, milyen boldogtalan vagyok, de te túl elfoglalt voltál, hogy figyelj rám.
– Sajnálom. Észre sem vettem, hogy így érzel – motyogta Maddie. – És ez a legdrágább dologba került az egész életemben.
– Maddie! Én is sajnálom, hogy így kellett véget érnie. Megbántottál, és én úgy éreztem, nincs is rám szükséged. Én sosem akartalak megbántani. – Elhallgatott egy pillanatra, majd lágy hangon folytatta: – Most már ideje tovább lépni, Maddie! Én megtettem, és most boldog vagyok. Alma a legjobb dolog, ami valaha is történt velem. Egy időre elvesztettem a mértéket. Egyik nő ágyból a másikéba feküdtem. Alma tanította meg nekem, mi is a szerelem igazából. Ő tanított meg, hogy kell szeretni. Neked is rá kell jönnöd erre.
Maddie a szemébe nézett, és olyan kedvességet látott benne, amit azóta nem, hogy külön váltak.
– Sajnálom, amit ellened tettem, Johnnie. Nem gondoltam komolyan, amit mondtam. Meg tudsz nekem bocsátani?

– Idővel talán, Maddie. Ha tovább lépsz, és találsz valakit, aki boldoggá tesz, ahogy én is tettem. – Johnnie az órájára nézett. – Bocsáss meg, de mennem kell! Vigyázz magadra! – állt fel, és az ajtó felé indult.
– Minden rendben lesz, Maddie – simogatta meg a barátja vállát Vanessa. – Most már tovább léphetsz.
– Ő egy csodálatos nő. Nagyon boldogok lehettünk volna együtt – szipogta Maddie. – De elszúrtam. Most már tudom. Ég veled, Johnnie!

* Dead Woman Walking: A Dead Man Walking című zeneszám után szabadon. (Man=férfi, woman=nő.)
** North Carolina Bar Association: Kb. Észak-Karolinai Ügyvédi Kamara.

Folytatása következik!

Ui.: A képen Bar Refaeli alias Maddie Marshall.