FIGYELEM! A történetben több leszbikus karakter is szerepel (köztük a főszereplő, Johnetta Green is). A történetet át és átszövik a leszbikus szexuális utalások és nem ritkán leszbikus szexjelenetek is előfordulnak. Aki ezt nem tolerálja, azt ezúton kérném meg, hogy itt fejezze be, és ne olvassa tovább a történetet.
Írta: Tonya S. Coley
Fordította: Sinara
******************************************************************
Jonas Peters reggelinél találkozott Abbott-tal.
– Mit gondol, hogy halad a tárgyalás?
Abbott belekortyolt a kávéjába.
– Azt hiszem, nyerni fogunk. Biztos vagyok benne, hogy az egyes, a hatos és a hetes számú esküdtet már megnyertük. Ez három. Kilencen pedig hajlanak rá, hogy mellénk álljanak. A többiekben még nem vagyok biztos.
– Kiket idéz be Wooten tanúnak? – folytatta a kérdezősködést Peters, bár már egyre inkább csak tettette az érdeklődést.
– Beidéz majd pár igazságügyi szakértőt és egy maréknyi karaktertanút… Azonban, van egy tanúja, aki nem ígér számunkra túl sok jót.
– Valóban? – hajolt előre Peters a székében. – Ki?
– Valószínűleg az a nő, aki Green cellatársa volt – mélázott Abbott. – Nem tudom, mennyire érdemel hitelt egy elítélt bűnöző tanúvallomása.
– Én se – dőlt hátra Peters, az agya pedig zakatolni kezdett.
***
Johnnie épp csak befejezte a reggelijét, amikor Tori bevánszorgott a konyhába. Alma már beavatta őt a kis játékába Torival, amikor visszatért a kórházból, így Johnnie még kevésbé tudta visszatartani a kacagását a felesége cselein.
– Mi a baj, Tori?
A másik nő lehuppant a vele szemben lévő székre.
– Vásárolni kell mennem Almával és Ceecee-vel.
– És mi a gond azzal? – kérdezte Johnnie gúnyosan, miközben beleivott a narancslevébe. Nagyon is jól tudta, hogy Alma kérlelhetetlen, ha babaholmik vásárlásáról van szó. Amikor kilenc hónapos terhes volt Phillippel, a lábai és a bokái már teljesen meg voltak dagadva, de még mindig az egész napot azzal töltötte, hogy oda-vissza ráncigálta Johnnie-t a baba-boltok között.
„Sok sikert, Tori!” – vigyorgott magában.
Tori úgy nézett rá, mintha legalábbis még egy fejet növesztett volna.
– Megőrültél? Azok ketten egyszerűen vásárlás-függők. Az egész rohadt napot a plázában tölthetem. – Egy pillanatra elhallgatott, próbálva kitalálni valami használhatót. – Biztos vagy benne, hogy Bobnak nincs rám szüksége ma? Úgy értem, hátha gyorsabban mennek a dolgok, mint ahogy számítani lehet.
„Sajnálom, haver! De ha Alma megsejti, hogy segíteni próbálok, keresztet vethetek magamra.”
– Tori! Bob pontosan tudja, mit csinál. Ha azt mondja, nincs ma rád szüksége, az úgy is van. Sajnálom.
Alma épp ekkor lépett be a konyhába. Kacsázó léptekkel odavánszorgott Johnnie-hoz, és megcsókolta, mielőtt ivott volna egy nagy kortyot a felesége narancslevéből.
– Sok sikert a mai naphoz, kicsim! Remélem, minden rendben fog menni.
– Köszi, kislány! – simogatta meg Johnnie a felesége hasát. – Fogadj szót a Maminak, kicsikém!
Alma Torira nézett, és alig tudta visszatartani a nevetését.
– Gyerünk, Tori! Ceecee és én már készen vagyunk.
– De még csak nyolc óra van! Még semmi sem nyitott ki – próbálta húzni az időt Tori.
– Tudom, butuska! Előbb elmegyünk reggelizni.
– Na az legalább két óra lesz – motyogta Tori, mire Johnnie majdnem kiköpte a narancslevét.
– Mit mondtál? – vonta össze a szemöldökét Alma.
– Semmit.
– Na azért! Lemegyünk Atlantic Beach-re. Tudok ott is pár jó boltot. – Azzal elindult, hogy megkeresse Ceecee-t.
– Johnnie! Kérlek, segíts! – könyörgött Tori.
– Nincs az az isten. Te keverted a bajt, haver! Most viseld is a következményeit!
***
A wilmingtoni városi tanács egy kicsit korábban ült össze, mint általában. A tanács elöljárója, Terrence James nyitotta meg az ülést.
– Ballantine polgármesternek már kevesebb, mint három éve maradt a hivatalából. Bár mély és széleskörű kutatást végeztünk, hogy megtaláljuk az utódát, azt hiszem, az lenne a leghelyénvalóbb, ha olyasvalakit választanánk, akit mindannyian ismerünk, és nagyra becsülünk, hogy vezesse a várost.
Ezekre a szavakra minden tekintet Marie Ricottára szegeződött. Ő volt az ügyvezető polgármester, és a tanácsban és a választópolgárok körében is nagy népszerűségnek örvendett. A nőnek a lélegzete is elállt a jelenettől.
– Hogy én? Azt akarják, hogy töltsem ki a ciklusát?
– Nos, maga az ügyvezető polgármester – mondta Judith Bates, a tanács egyik tagja.
– Igen, de…
– Nincs de, Marie – jelentette ki Mr. James. – Maga nagyszerűen végzi a munkáját. Nem ismerek senki mást, aki jobban szeretné a várost, mint maga és a családja.
A Ricották egy ingencsak tehetős család voltak, akik nagy szerepet játszottak Wilmington történelmében. Több filantróp családtag vett rész karitatív akciókban, és a város fejlesztésére szervezett kampányokban. Marie apja Ballantine egyik legfőbb híve volt, ennek ellenére viszont a lánya megvetette az elhunyt polgármestert. A nézeteik a legkevésbé sem egyeztek.
– Nos, azt hiszem, ez mind csak a tanács segítségével sikerülhet – mondta, miközben azon morfondírozott, hogy a jó öreg Alex most biztos forog a sírjában.
– Mindenki egyet ért? – kérdezte Mr. James, mire minden kéz a levegőbe emelkedett, és mosoly ült ki az arcokra. – Indítvány elfogadva. Akkor pedig, lássunk hozzá a munkához!
***
A megbeszélés után Marie átsétált a tanácsteremből az új irodájába. A takarítók megtettek mindent, hogy eltűntessék a vérfoltokat a kárpitról. A nő belépett, és büszkén körülnézett a tiszta helyiségben.
– Maga meg mit keres itt? – ripakodott rá Peters. A hangjában nyoma sem volt az általános kedveskedésnek. Többször is megpróbálta már randira hívni Marie-t, de az mindig visszautasította. Jól tudta, hogy a férfit csak az érdekli, hogy megszerezze egy befolyásos család támogatását, így szabadulva Ballantine-tól és a terveitől. Az a tény pedig, hogy Marie a kifogástalan rokonsága mellett még gyönyörű is volt, kihagyhatatlan lehetőséggé tette számára. – Nem maga itt a polgármester, úgyhogy takarodjon!
A nő megfordult, és a férfira szegezte a tekintetét. Próbálta visszatartani a bensőjét eluraló dühöt és undort, viszont arcán így is egy rosszkedvű grimasz formálódott ki.
– A dolgok jelenlegi állása szerint én kérdezhetném, hogy maga mit csinál itt.
Peters azonnal rávágta: – Én voltam Alex…
– Asszisztense évekig bla, bla, bla – fejezte be helyette Marie. – Mindannyian ismerjük a mesét, Jonas. – Azzal odalépett az asztalhoz. – Aley halott. Többé nem nyalhatja a seggét.
– Maga… tiszteletlen szuka – sziszegte Peters.
– Vigyázzon a szájára, Jonas! – kiáltott rá Judith az ajtóból.
Mindketten felé fordultak, egyikük megkönnyebbülten, míg a másik zavartan.
– Épp csak azt próbáltam kideríteni, ő mit keres itt. Ő csupán ügyvezető. Nem polgármester – hebegte a férfi.
– Minden joga meg van itt lenni – mondta Judith. – Ez most már az ő irodája.
– Hogy? Nem értem.
– Nos, hadd egyszerűsítsem le magának! – mosolyodott el Marie Peters zavarán. – Én vagyok Wilmington polgármestere. Ez pedig az én irodám.
– Mióta? – szűrte a fogai között a férfi.
– Húsz perce – válaszolt Judith.
Petersnek leesett az álla.
– Nekem miért nem szóltak?
– Mivel már nem áll a város szolgálatában, és nem tagja a tanácsnak, semmi szükség nem volt rá, hogy szóljunk magának – válaszolta Marie lesajnálóan.
– Nos, mivel széleskörű ismereteim vannak a város ügyeiben, talán itt maradhatnék, mint a maga…
– Nem. Erre semmi szükség – tiltakozott Judith. – Marie már eddig is nagyszerű munkát végzett. Kételkedem, hogy szüksége lenne a maga segítségére.
Marie-t lenyűgözte, ahogy a másik nő a kezébe vette az irányítást.
– Ha ez minden, kérem, hagyja el az irodámat, Jonas!
Peters undorodva nézett rá.
– Még könyörögni fog, hogy térjek vissza, Ricotta. Wilmington nagy város, és nem lesz képes rá, hogy egyedül elbírjon vele – köpte, miközben kisétált az ajtón.
Marie és Judith egymásra nézett, majd nevetésben törtek ki.
– Láttad a képét? – törölte le a könnyeit Marie. – Úgy nézett ki, mint aki mindjárt gutaütést kap.
– Valóban – kacagott Judith. – Még mindig nem mondott le rólad, Marie.
– Ez sosem rólam szólt. Csak a családomról. Amúgy sem az esetem.
Judith jelentőségteljesen ránézett.
– Értem én, Marie.
A másik nő elkapta a tekintetét, és egy ideig csak némán bámulták egymást.
– Szóval, mikor költözöl be? – kérdezte Judith.
– Előbb elvitettem Ballantine holmiját, beszerzek egy új szőnyeget, aztán majd beszélhetünk róla… Köszönöm, hogy jöttél, Judi. Nem hiszem, hogy képes lettem volna megőrizni a hidegvérem vele szemben.
– Bármikor. Hiszen barátok vagyunk.
***
Abbott befejezte a keresztkérdések feltételét Bob tanúinak. Az a kevés eredmény, amit az ügyvéd elért, semmivé foszlott az ügyész kérdései nyomán. Arra vártak, hogy a törvényszolga behozza a következő tanút, Mary-t.
Végül a törvényszolga egyedül tért vissza, és megérintette Bob vállát, hogy kihívja őt egy pillanatra a folyosóra. Aztán az ügyvéd lehajtott fejjel tért vissza.
– Mr. Wooten. Esetleg valami probléma akadt? – kérdezte O’Connell bíró.
– Beszélhetnénk négy szemközt, bíró úr?
O’Connel intett, mire mindketten odasétáltak a pulpitushoz. Abbott és a bíró kérdőn nézek Bobra.
– Bíró úr! A következő tanúmnak nincs lehetősége vallomást tenni.
– Miért? – kérdezte Abbott.
– Holtan találták ma reggel a börtön zuhanyzójában.
– Rendben, Mr. Wooten! – mondta a bíró. – Lépjünk tovább!... Berekesztem az ülést mára. Találkozunk holnap reggel kilenckor.
– Bob! Mi történik? – kérdezte Johnnie, amikor az ügyvéd visszatért hozzá.
– Mary nem fog tudni tanúskodni.
– Miért?
– Mert halott, Johnnie.
– A fenébe is. Tudják, mi történt?
– Csak annyit lehet tudni, hogy holtan találták a zuhanyzóban ma reggel. Leszúrták.
– Ez gyakran megtörténik a börtönökben, de ez túl sok ahhoz, hogy véletlen legyen, nem gondolja? – kérdezte Johnnie.
– Valami bűzlik itt, és ez egyáltalán nem tetszik nekem – válaszolta a férfi flegmán.
***
„Mary halott. Nehéz elhinni” – gondolta Johnnie a kórházba menet. – „Valaki megkéselte őt, pont aznap, amikor tanúskodnia kellett volna a tárgyalásomon. Miért? Nyilvánvalóan valaki nem akarta, hogy tanúskodjon. A vallomása nyilvánvalóan meggyőzte volna az esküdtszéket, hogy más a hunyó. A felbérlői bizonyára tudják, ki a gyilkos. Vagy ők maguk a gyilkosok. De ki lehet az?”
– Most már fújhatod – mondta ki hangosan.
***
Mike és Laura a váróteremben voltak, amikor belépett. Laura rögtön észrevette a zavart barátja arcán. Gyorsan átölelte őt, és adott egy csókot az arcára.
– Hogy vagy, Johnnie? Minden rendben ment?
Johnnie felsóhajtott.
– Jól vagyok. Mary-t, a nőt, akinek ma tanúskodnia kellett volna, holtan találták a börtön zuhanyzójában ma reggel.
Mike megrökönyödve nézett rá.
– Normális körülmények között nem lepődnék meg. De ez most olyan, mintha valaki el akarta volna hallgattatni őt.
– Tudom. Ez túl sok, hogy véletlen legyen – morogta Johnnie.
– Utána nézünk neked – vágta rá Laura. – Van egy barátom a börtön vezetőségében. Ráveszem, hogy nézzen körül nekünk.
– Hogy ismerhetsz te ennyi embert? – nézett rá Johnnie, mire a másik nő elpirult.
– Nem tudom. Talán csak szerencsés vagyok… Azt hiszem, jobb is, ha most megyek telefonálni.
– Hogy bírod, Johnnie? – lépett oda hozzá Mike, és a barátja vállára tette a kezét.
– Jól leszek, amint ennek az egésznek vége, Mike. Lassan már az őrületbe kerget. Abbottnak nincs szüksége rá, hogy addig húzza az ügyet, amíg akarta. Bob szerint a hétvégéig a mi részünkről végezni fogunk.
– Ja. Abbott notórius halogató. Olyan, mintha nagyobb nyomást akarna gyakorolni. Lefogadom, hogy politikai ambíciói vannak – viccelődött Mike, remélve, hogy felvidíthatja a barátját.
Johnnie felnevetett.
– Nos, én sose fogok rá szavazni, az rohadtul biztos… Hogy van Tracy? Reagált ma valamire?
Lassan elindultak végig a folyosón.
– Ja. Valahányszor megemlítettük a nevedet.
– Ez jó hír. Próbál visszatérni hozzánk… Azon gondolkozom, miért pont az én említésemre reagál.
– Johnnie! Én nem ismerem őt olyan régóta, mint te, de hidd el, te többet jelentesz neki, mint egy barát. Te vagy a családja. Ő… kedveli Glent is, de köztetek van… valami különleges. Nem tudom leírni.
– Talán igazad van, Mike – gondolkodott el Johnnie.
***
Tori az egész hazaúton duzzogott. Az egész napot vásárlással töltötték. Johnnie hatalmas kocsija tele volt pakolva babaholmikkal és mindenféle aprósággal, amit Ceecee vett.
Ceecee Almára kacsintott, majd komor felesége felé fordult.
– Élvezted ezt a kis kiruccanást, drágám? Én remekül szórakoztam. És te, Alma?
– Ó, igen. A mai nap csodás volt. Csak azt sajnálom, hogy Johnnie nem jöhetett velünk.
– Ja. Nagy kár – morogta Tori.
Beálltak a garázsba, így könnyebb volt a csomagokat kipakolni. Ceecee segített Almának kiszállni, aztán kart karba öltve mentek be a házba.
– A zöldséget hozd be először, Tori! Legalább azokat el kéne pakolni – utasította Alma.
– Igenis, felség – morogta Tori, mire Alma és Ceecee vihogni kezdtek.
Amikor az utolsó csomagot is becipelte, a másik két nő már a nappaliban pihent. Tori lerogyott a kanapéra „úrnői” közé, és lehunyta a szemeit, kinyújtóztatva a lábait.
Ceecee hozzá hajolt, és megcsókolta az arcát.
– Köszönjük a csodás napot, kicsim… Remélem, ez jó lecke volt neked.
Tori tágra nyitotta a szemét.
– Ez alatt meg mit értesz?
Alma közelebb hajolt a füléhez.
– Sose cukkolj egy terhes nőt az étkezési szokásaival! – Azzal elhúzódott tőle, és Ceecee-vel ismét nevetésben törtek ki.
– Bölcsebbnek kellett volna lenned, minthogy amiatt cukkold Almát, hogy mit eszik, Tori – mondta Ceecee. – Vagy már elfelejtetted, mivel kellett szembenézned, amikor én voltam terhes?
Tori visszaidézte az emlékeket, és ettől a hidegrázás futott végig a gerincén.
– Sajnálom, Alma. Csak viccelődtem. Nem akartalak megbántani.
– Nem bántottál meg, Tori. Ezért úsztad meg egy kis vásárlással – vigyorgott Torira, mire az fájdalmasan felnyögött.
***
Johnnie Tracy szobájában üldögélt, beszámolva a barátjának a napjáról.
– Aztán kiderült, hogy Mary-t megölték. Olyan információi lettek volna, amik segíthettek volna az ügyemben. Most pedig az esküdtszék sosem hallhatja, hogy valaki felbérelte őt, hogy öljön meg cellámban.
„Ó, Johnnie! Bárcsak segíthetnék!” gondolta Tracy.
– Bob azt mondja, a hét végéig végez a mi oldalunkról. Aztán a sorsom az esküdtszék kezében lesz.
„Ja. Az esküdtekében, akik nem ismernek téged. Sosem tudtad volna megölni őt.”
– De kevésbé magam miatt aggódom, mint inkább Alma miatt. Ha engem elítélnek, ő egyedül marad. Tudom, hogy ti vele lesztek, de Alma az én feleségem. Attól félek, hogy nem lesz képes továbblépni. – Johnnie felállt, és a zsebeibe mélyesztette a kezét. – Nem rémiszt meg a gondolat, hogy egy másik nő szeresse a feleségemet, érintse meg és okozzon neki örömet, ha én már nem leszek. Nem akarom, hogy csak a bánatnak éljen. Ugye érted, amit mondok, Tracy.
– Ne beszélj így, Johnnie! – kérlelte némán Tracy. – Almával még sokáig együtt maradtok.
– Ő már látja, hogy mindez elkerülhetetlen, Tracy – válaszolta a hang.
– Pofa be! Te nem ismered őt. Nincs hozzá jogod…
– Ó, de nagyon is van. Ő ártatlan.
– Tudom. Ezt próbáltam a fejedbe verni. Képtelen lett volna megölni Ballantine-t.
– Tudom, hogy nem ő ölte meg – válaszolta a hang.
– Mit mondtál?
– Nem ő tette. De én tudom, hogy ki volt.
– Hogyan?
– Tudom, ki ölte meg Ballantine-t. Láttam, amikor megtette.
Folytatása következik!
Vége a VIII. résznek!
Ui.: A képen Emanuela de Paula alias Johnetta Green.
:grinning: