A 0111. szakasz eltűnése - A második éjszaka

Hideg. Hideg és sötét.
Sötét. Sötétség, és hideg.
Kázmér nem álmodott. Alvása teljes elsötétülés volt, amit csak néha tört meg a hideg éjszakai széltől való meg-megborzongás. A hálózsák kényelmetlen volt, de adott némi vigaszt, némi melegséget, miközben a szinte kristályos hideg levegő járva jár az ágak között, megzizegteti a leveleket, és végigfut az ember gerincén. Ha lett volna valakinél akkor hőmérő, mindössze 12 fokot mutatott volna. A köd sűrűsége nem változott, sőt, ha lehet, még sűrűbb lett, körülgomolyogta a hálózsákban fekvő harcosokat. Mindegyikük aludt, mélyen, és talán egy kicsit elégedetten is. Egy kis időre megmenekülve érezhették magukat az álom ölelő karjaiban, akármennyire is gyilkos lehet az álom. A tény, hogy az éjszaka folyamán eggyel kevesebben lettek, senkinek nem tűnt fel.

Öt álmodó. A 0111. szakasz maradéka. Nem sok.
Valami moccant most a hálózsákok között, valami, ami fehérebb a legtisztább lepedőnél is, amit épp az imént pakoltak fel egy kézikocsira a Nemzetvédelmi Egyetemen, és a tisztacserét felügyelő Gillányi zászlós, egy keszeg, lárvaarcú figura elüvöltötte magát: „Tisztacsere!”. Az a nagyon fehér valami először kivehetetlen volt, örvénylett, hömpölygött, leginkább egy hosszúkás felhőre hasonlított, ami gyomorrontásban szenved, és görcsöl. Igen. Leginkább ehhez volt fogható.
Ahogy a különös alakzat odaért az alvó Kázmérhoz, szétvált, és akár a magyar népmesékben, egy világszép tündérlány lépett ki belőle. Leomló ezüst hajsörény, kislányos, tündöklő arc, ártatlan pillantású szemek, karcsú, darázsderekú alak. Ezüst nyílhegy az éjszaka sötét testében.

A tündérlány nesztelenül lépkedett Kázmér hálózsákja mellé. Jelenlétét a legcsekélyebb zörej sem árulta el. Hangtalan volt, tökéletesen hangtalan. Melltűje (vagy bármi legyen is az) halvány fénnyel pislákolt, akár egy homályos lanterna. Hófehér kezét előrenyújtotta, és becsúsztatta Kázmér hálózsákjába. Kázmér felszusszant, majd halkan motyogva visszasüllyedt a mélyebb alvás ponyvája alá. A tündér azonban nem zavartatta magát. Óvatosan, nagyon óvatosan kihúzta a gépkarabélyt a fiú teste mellől, felegyenesedett, egy elragadó mosolyt küldött az alvó felé, és bebiztosította a fegyvert.
Készen van.

Hátralépett, otthagyva az alvókat, és óvatosan bekúszott a fák közé. Nem is kúszott, szinte belebegett, akár egy léggömb…vagy egy felhő. A gépkarabélyt nekitámasztotta a mellette lévő cserfa törzsének, és kicsit beljebb ment. Egy lisztesberkenye-bokornál óvatosan, vigyázva megállt, és visszanézett az alvó katonákra. A ködöt túl sűrűnek találta. Lehunyta a szemeit, és kitárta a két karját, mígnem egészen úgy festett, mint a lány a Titanic-ban. Kézfejeivel lassú köröket kezdett leírni, majd egyre gyorsabban, gyorsabban, gyorsabban. A köd valamicskét oszlott. Már látta az alvó katonákat.
Lassan kinyitotta a szemeit, leengedte a karját, és figyelt. Hallgatózott. Csak a szél zúgását hallotta, az egyetlen, mindenhol jelen lévő hangot.

Lepillantott maga mellé a földre. Nem, nem jó. Odébb lépett kettővel, és ismét lenézett. Érezte az avar alatt pihenő kicsiny teremtményt, az európai erdei egeret. Kopottas barna szőrén vízcseppek pihentek, oldala lassan emelkedett-süllyedt az apró állat minden lélegzetvételére. A tündérlány lehajolt, eltúrta az avart, és szeretetteljesen megsimogatta az apró állatot. Az kinyitotta fényes gombostűfej-szemeit, és a lányra pillantott.
- Menj – suttogta a tündér.

A kisegér mintha értette volna. Kis lábaival sebesen szaladva, cikázva kúszott az avarban, kikerülve a letört gallyakat, a kődarabokat, és csakhamar odaért, ahol az alvók voltak. Gyorsan átficánkolt egy töltényhüvelyen, és megtorpant Kázmér hálózsákja előtt. A benne alvó fiú morgott valamit nehéz álmában, és a hátára fordult.
Eljött a megfelelő idő. Az erdei állatka meglepő ügyességgel feltornászta magát Kázmér hálózsákjára. Végigmászott a puha, nedves felületen, és átugrott Kázmér nyakára. Onnan pedig az arcába mászott. Kázmér megrezzent. Az egér járkálni kezdett az arcán, közben meg-megszimatolta Kázmért. Amaz végre felébredt. Hirtelen mozdulattal felült, tágra nyílt szemmel. A kisegér lerepült az arcáról a teste mellé.

- Mi a tök… - rázta meg a fejét álmosan Kázmér. Jobb kezét felemelte, és megdörzsölte a szemét. Ránézett a földön haladó kisegérre, amint egyre távolodik, vissza a fák közé.
- Ki nem állhatom az egereket – morogta félálomban, és vissza akart feküdni aludni. Már a helyezkedésnél tartott, amikor bal kezével a fegyver után tapogatózott.

Eltűnt. A fegyver nem volt meg.
A gépkarabély hiánya egy szempillantás alatt kiűzte az álmot Kázmér szeméből. Kimászott a hálózsákból, benyúlt a zsebébe, és előhúzott egy kézigránátot.
- Ezek a rohadékok! Elvitték a fegyveremet, hogy pusztulna ki a fajtájuk… - sziszegte gyilkos dühvel, miközben tétován szétnézett. A földön négy szuszogó gubó hevert. Mirczik, Szudár, Iván, Takács. Egy üresen nyújtózott végig a talajon. Mónusé.
Tényleg, Mónus! Nem váltottuk le!

A szikla felé fordult, ahol Mónus üldögélt, és ahol a tüzet gyújtotta. Mónus eltűnt. A szardínia-konzerv és a kenyér érintetlenül hevert a szikla mellett a kiterített nylonzacskón, a tűz már nagyon régen kialudhatott, mert már nem is füstölt.
A tártáskák sehol.
Kázmér marokra fogta a gránátot, és bal keze mutatóujját a sasszeg köré fonta. Lassan, oldalazva lépkedni kezdett Szudár felé, hogy felébressze.
Különös. A drágák nem szólaltak most meg, pedig legalább ezer és egy ok lehetett volna rá. Például, hogy felébredtem. Vagy esetleg hogy elővettem a gránátot.

Alaposan szétnézett maga körül. A többiek békésen aludtak hálózsákjukban, rohamsisakjuk mellettük hevert a földön, mint egy rák levetett páncélja. Iván arca olyan nyúzottnak tűnt, még így, pihenés közben is, mintha legalább másfél hónapot végigharcolt volna pihenés nélkül. A köd továbbra is kerítést vont a szemei elé, de
(mintha most nem lenne olyan sűrű)
olyan érzése volt, hogy valami megváltozott. A köd szabad utat engedett a szemének.

Motoszkálás ütötte meg Kázmér érzékeny fülét. Jól megmarkolta a gránátot, és arrafelé fordult. Semmi, csak az erdei kisrágcsáló tűnt el egy fűcsomó mellett, ami felzavarta. Ezen kívül csak az állandó erdei háttérzaj, a szélzúgás hallatszott mindenfelől, akár a tündérek nevetése, és Mirczik nehéz szuszogása, ami ki tudja miért, nevetésre ingerelte Kázmért.
Rohadt kis erdei patkány. A tök kivan az erdővel már!
A szemei összeszűköltek. Távolabb, egy szép növésű, lombos cserfa mellé támasztva megpillantotta a gépkarabélyát. Valamiféle fény verődött róla vissza, a fegyver így rosszindulatúan csillogott, mintha csak hívogatná Kázmért: Gyere és vegyél el. A tiéd vagyok most már, örök időkre.
- Ezt akarod, mi? – suttogta Kázmér, és tett egy lépést a fegyver felé. Talán tíz-tizenegy méterre volt tőle, talán egy kicsit több. De nem sokkal. Mellette sok-sok kis növésű erdei fa volt jobbra is, balra is, és kisebb bokrok. Mögöttük még több fa, sötét őrként álltak a fegyver körül. Árnyékukban elrejtőzhetett bármi. – Menjek oda, és vegyem el, igaz?

A homály nem felelt. Kázmér zsebre rakta a kézigránátot, kicsatolta a gyalásó-tartóját, óvatosan előhúzta a szétszedett eszközt, és szemét félig a gépkarabélyán tartva, lassan elkezdte összeszerelni.
- Nem vagyok harcképtelen – susogta ismét az erdőnek, és összevonta a szemöldökét. Az ásófejet kiegyenesítette, a nyelet összecsavarta. A kis eszköz most már összeszerelve állt a kezében, és bár nem tűnt fenyegetőnek (legalábbis nem volt fenyegetőbb egy közönséges dorongnál), nem volt tanácsos a lesújtó ásó útjában maradni. Ha az ásó jól ki van élezve, és van elég erő az ütésben, ketté lehetett hasítani vele egy ember koponyáját. Kázmér pedig jó erőben volt, még akkor is, ha felébresztik az éjszaka közepén, és az ő ásója volt a legélesebb az egész szakaszban. Ha nem volt mit csinálni odabenn, előszedte a gyalásóját, és fenegette. Ő maga sem tudta, hogy miért…még elsős volt, amikor a rajparancsnoka felhívta rá a figyelmét, milyen előnyökkel jár az, ha az embernek ki van élezve a gyalogsági ásója. Hatásosabb lehet, mint a bajonett.

Óvatosan, mintha poharakon lépkedne, tett három lépést a fatörzsnek támasztott gépfegyver felé, majd megállt. Lassan, derékizmait megfeszítve jobbra és balra hajlott, mintha gimnasztikázna. Arra számított, észreveszi valahol a lesben álló ellenséget az apró fák vagy a dús levelű bokrok mögött, de nem látott semmi szokatlant. Vagy nagyon jól elrejtőzött, vagy nincs ott senki.
Nem szólaltak meg. Most tényleg elmentek, vagy itt leselkednek?
Nem tudta a választ, de egészen biztos volt benne, hogy valaki van itt. Mi más értelme lenne egyébként a gépkarabélyt csak úgy odébbvinni?
- Hm – közölte, és a gyalogsági ásóját felemelve tovább közelített a fegyverhez. Már csak hét méter.

Hátán és tomporán hideg verejték ütött ki. A szíve szinte rohadt, olyan kivehetetlenül gyorsan dobogott. Úgy érezte magát, mint a halálraítélt, akit a ködös, szeles hajnalon kivezetnek a börtönudvarra meghalni. Most, a fegyvere nélkül jobban félt mint bármikor. Volt ugyan két kézigránátja is, de valószínűleg most többet ártana vele, mint amennyit használna.
Már csak három méter. Nem volt más választása.
Az utolsó két-három lépést csúsztatva, reflexszerű hajlított járással tette meg. Már kinyújtotta kezét a fegyverért, már majdnem elérte, amikor…
…amikor meghallotta a hangot. Nem maga mögül, hanem bal oldalról.
- Jó estét – szólalt meg a simogató, derűs fiatal lányhang.

Kázmér azonnal reagált. A gyalásót ledobta, felragadta a fegyvert, térdelő tüzelőhelyzetbe vetődött, és ráfogta a fegyvert a hang forrására. Észrevette, hogy be van biztosítva. A tündér nyilván nem számolt azzal, hogy Kázmér mindig leellenőrzi, hogy a fegyvere tüzelésre kész állapotban van-e. Miközben előrepillantott, kibiztosított. Ujja a sátorvason.
A lány – ha emberi éveket nézünk – nem lehetett több tizenkilencnél. Ő volt az, aki elvitte a fegyvert. Köd mosta fehér körvonalait, és így még misztikusabbnak tűnt a megjelenése. Platinaszínű haja csillogó vízesésként terült végig a hátán. Ezüst fátyolköntöse könnyedén libegett. A különös kristályvirág lüktetett a mellkasán.
- Csak így, egyedül? – kérdezte felvont szemöldökkel Kázmér. – Nem túl nagy az önbizalmad, drága? – Futólag hátrapillantott, nem csapda-e ez a látszólag egyszerű megjelenése a tündérnek, de kellemesen csalódott. Senki nem volt mögötte belátható távolságon belül. Helyes. Tehát csak ő van, és a tündér.
- Beszélgetni jöttem, ifjú harcos. – mondta lassan, hangsúlyosan a tündér. Semmiféle gúnyolódás, és ironikus színezék sem volt a hangjában. A rosszmájúságot félretette teljesen, és ez szintén meglepte Kázmért. Lehet hogy tényleg beszélgetni akar?

Kizárt, gondolta, és szemét összehúzva kialakította a csapott célgömböt. Ez egy trükk. Egy alávaló, mocskos trükk az ő részükről. Nem mernek kiállni ellenünk tisztességes harcban, egyesével szednek le minket. Született szabotőrök!
- Engedd le a fegyvert, ifjú harcos – szólalt meg a tündér, ahogy közelebb jött. Mintha egyáltalán nem ijedt volna meg a rá irányuló gépkarabélycsőtől, és a várható következményektől. Mintha csak azért mondta ezt, mert a gépkarabélytól nem látja jól Kázmért. – Nem akarlak bántani.

Kázmér megdermedt egy pillanatra. A tündér hangja szeretettel volt tele. Igazi szeretettel. De gyanakvása felülkerekedett a reménykedésen. Ujját lassan az elsütőbillentyűre csúsztatta, közben válaszolt, hogy elterelje a lány figyelmét.
- Hogyne, persze. Ahogy a többiekkel is, mi? Ide jössz hazudni, mert otthon már nem hisznek neked, vagy mi a tök? – annyi gúnyt sűrített a hangjába, amennyit csak lehetett. Kölcsönduma visszajár!

A tündér arcán a szomorúság vonásai jelentek meg. Mindkét kezét maga elé húzta, és a tenyereit Kázmér felé fordította.
- Muszáj beszélnünk, ifjú harcos. Segíteni jöttem. Higgy nekem, kérlek!
Kázmér ujja megfeszült az elsütőbillentyűn. Majd ellazult. Leengedte a fegyvert.
- Aha, segíteni. Hová segíteni? A túlvilágra? – megengedett magának egy gúnyos mosolyt, és figyelte, mit tesz a tündér.

Amaz nem kapta be a horgot. Lehunyt szemmel megrázta a fejét, mint aki unja az ilyen, és efféle visszafeleseléseket. Továbbra sem mutatta jelét támadó szándéknak. Jobb lábával előrelépett, és jobb kezét Kázmér felé nyújtotta.
- Bízz bennem. Ha bántani akarnálak, már rég megtettem volna. Nem? – a hangja kellemesen nyugtatóvá vált.
Ez az érv Kázmér számára úgy tűnik, megállta a helyét, mert teljesen leeresztette a fegyvert, majd jobb kezét elvette az előagyról.
Olyan lágy a hangja, gondolta futólag Kázmér. Olyan hangja volt, mint Vibeke Stene-nek Mirczik kedvenc együttesében, a Tristania-ban. Épp eleget hallotta ahhoz, hogy ilyen megállapítást tegyen.
- Jó, rendben. De nem ajánlom, hogy becsapj.
- Nem foglak – felelte a tündér. – Figyelj rám jól, ifjú harcos. Segíteni szeretnék nektek. Nincs sok időnk, muszáj, hogy mindent megérts.

Kázmér felvonta a szemöldökét.
- És ha idejönnek a többiek?
- A nővéreim most nincsenek itt – válaszolta a tündér. – Most a társaiddal törődnek, akiket elraboltak.
- Hol vannak ők? – kérdezte gyorsan Kázmér.
A tündér szomorúan megrázta a fejét.
- Attól tartok, semmit nem tehetsz értük. Kiléptek a ti valóságotokból. Nem haltak meg, de nem is élnek. Egy másik létezésnek a foglyai most már örök időkre.
Kázmér keze ökölbe szorult.
- Ezt tettétek – sziszegte összeszorított fogakkal a lány felé. – Most boldogok vagytok? Nem csináltunk semmit, soha nem öltünk meg senkit közületek, erre ti idejöttök, és mindegyikünket lemészároljátok! Úgy tudtam, a tündérek jóságosak.

A lány bűntudatosan lenézett a földre. Majd ismét Kázmérra.
- Nem voltam közöttük. Én egyáltalán nem tartom ezt helyesnek, de ezzel sajnos egyedül vagyok. A nővéreimet nem tudtam lebeszélni róla.
Kázmér fontolóra vette, hogy higgyen-e a lánynak. Őszintének tűnt, őszintébbnek, mint a társnői, de ez természetesen nem garantálja, hogy valóban igazat mond-e. Vagy hogy amit mond, abban mennyi az igazság.
- Engem is érintett, hogy meghalt a társunk. – folytatta a tündér. A mellén lévő kristályalakzat fénye elhalványult. – Szerettük őt. Mi szeretjük egymást mind. Ő volt az egyik legidősebb közöttünk, és olyan sok mindent megélt már…sajnáltuk mind. A nővéreim ekkor döntöttek úgy, hogy bosszút állnak.
- Rajtunk is?

- Minden egyenruhásban ellenséget látnak.
- És te? – kérdezte kíváncsian Kázmér. – Miért segítenél nekünk?
- Már mondtam – felelte a tündér, és egy lépéssel előrébb jött. Kázmér azonnal hátralépett, gondosan ügyelve a távolságra, hogy amennyiben a tündér mégis úgy döntene, hogy megtámadja, legyen ideje megereszteni egy sorozatot.
- Azért, mert nem titeket kellene büntetni ezért. A vezetőtök volt a felelős azért, hogy Levia meghalt a robbantásnál.
- Levia?
- A nővérünk – közölte semmitmondó hangon a tündér, a szeméből csak úgy sütött a szomorúság.

Kázmér már nyitotta a száját, hogy kérdezzen valamit, ám a tündér megemelte a kézfejét.
- Az igazi ok valószínűleg az – folytatta. – hogy ha elragadunk egy embert, és a másik létezésbe küldjük, minden, amit tud… az a miénk. Rendelkezhetünk az egész elméjével. Mi sosem ölünk meg senkit… egyszerűen eggyé válunk ővele. Ő pedig átkerül abba a másik létezésbe.
Kázmér kaján mosolyt eresztett meg a lány felé.
- Szóval erről van szó. Ti nem mészároltok le senkit valójában… illetve, na, nem a hagyományos értelemben.
- Így van – bólintott a tündér. Mosolygott, megpróbálta eloszlatni kissé Kázmér bizalmatlanságát, félelmét, megpróbálta jókedvre deríteni. De Kázmér arca szikár maradt, a kegyetlen mosoly nem sok jót ígért.
- Ehelyett elveszitek a tudását, és ami megmaradt belőle, azt átbökitek a francba, valami másik bolygóra, vagy másik dimenzióba…
- Nem egészen – mondta a lány, és egy apró lépést tett előre. Kázmér hátrébb csúszott, és tekintetét a tündér arcára vetette. Aprócska mosoly jelent meg a lány szája szegletében, mintha azt mondta volna: Na mi van? Félsz tőlem?

Egyéb reakció nem volt a részéről. A tündér összefonta maga előtt a kezeit, hátravetette a fejét, és megrázta. Csillámpor hullott a hajából, ahogy a nehéz platinafolyam meg-megrezdült.
- Többféle létezés van, ifjú harcos, de ennek nagyon kevesen vannak tudatában. Főleg közületek, emberi lények közül. Egy hozzátok hasonló életformának az egész lénye meg kell hogy változzon, ha másik létezésbe kerül. Mit gondolsz, a lélek, a tudás, az érzések…csupa kézzel meg nem fogható dolog…az voltaképpen miből van?
Kázmér nem felelt. Soha nem törte ilyesmiken a fejét.
- Nem tudod – folytatta a lány, és előrébb lépett ismét. Kázmér azonban nem mozdult. Tekintetét mereven a tündérlányra szegezte. – Megpróbálom elmondani. Vegyünk például egy számítógépet. Áll hardverből és szoftverből. Egyik a másik nélkül nem tud létezni.

Honnan a fenéből tud ez a lány a számítógépekről?, tette fel magának a kérdést Kázmér. Soha életében nem látott még egyet sem!
Aztán rájött. Nyilván valamelyik társától, aki áldozatul esett őnekik. Akadt közöttük, aki nagyon is értett a számítástechnikához. Például Czirják. Vagy Umhauzer.
Nem számít. Most már minden tudásuk az övé…is.
- Ennek alapján…tettük át őket a másik létezésbe – beszélt tovább a tündér. – Képesek vagyunk rá. Maga az ember nem hal meg…de az igazi önmaga nélkül, ami hozzáköti őt a ti valóságotokhoz, nem életképes többé ebben a valóságban. Bekerül hát a miénkbe, de nem válik olyanná, mint mi. Csak ha elegen akarják. A társaid csak fizikailag szűntek meg létezni, ifjú harcos. Valójában a mi valóságunk foglyai.

Kázmér a homlokát ráncolva próbált rájönni a tündér fejtegetésére. Kezdte érteni. Ahol ők most vannak, az erdő, a városok, a Föld bolygó…az a nekik rendelt létezés. Ha ahhoz hozzáteszünk még valamit, akkor terjed ki a létezés fogalma, kibővül egy ismeretlen résszel, amit a lány a másik létezés-nek nevezett. Hogy jobban megértse, megpróbálta elképzelni. Sorba rak tíz piros kockát, aztán hozzátesz tíz (vagy még több, esetleg kevesebb) zöld kockát. Miközben a tündér által elmondottakon törte a fejét, észre sem vette, hogy a lány még közelebb lépett. Alig két méter volt már csak közöttük.
- Érted már? – kérdezte a lány, és kíváncsian vizslatta Kázmér arcát.
- Azt hiszem – felelte vontatottan Kázmér. – Ahol ti vagytok, ott vannak akkor a szellemek, a démonok, meg mittomén még mi a tök…
- Jaj, dehogy! – legyintett mosolyogva a lány. – Most arra gondolsz, hogy össze vagyunk zárva a sok általatok elképzelt mindenféle lénnyel. Nem, az teljesen másik létezés.

Azaz nem zöld, hanem sárga kockákat kell a piros színűek után rakni, értelmezte Kázmér.
- Értem – felelte rövid töprengés után, és megvakarta a nyakát. – És ki a parancsnokotok?
Ezen a lány jót kacagott. Ismerős, gyöngyöző, vidám kacagás volt, épp elégszer hallották eddig az erdőből a menetelés alatt. Ám ezúttal semmi rosszindulat nem volt benne, csak színtiszta derű.
- Parancsnok! – mosolygott jókedvűen a tündérlány. – Nekünk nincs „parancsnok”, ifjú harcos. Mi nem vagyunk a Magyar Tündérség, vagy mi a frásznyavalya. Igazság szerint mint olyan, hogy „tündérek”, nem léteznek. Egész egyszerűen annak idején ezt a nevet kaptuk az őseitektől. Máshol máshogy neveznek bennünket. A „tündér” csupán egy gyűjtőnév, ahogy neveznek minket.

Kázmér elmosolyodott. Ahhoz képest, hogy nem teljesen evilági teremtés, van humorérzéke. Belevaló lány ez, gondolta, és megdöbbenve vette észre, hogy most először gondol pozitív dolgot ezekről a lényekről.
- Közös megegyezéssel döntünk mindenben. Nincs szükség irányítóra, akkor elveszne a szeretet, ami egymáshoz kapcsol minket, ami erőt ad nekünk. Mi nem a gyűlöletből és a haragból merítjük az erőnket, harcos.
- Tiszta sor – bólintott Kázmér. – De eddig semmivel nem jutottunk közelebb a meneküléshez. Annyit már elárultál, hogy azért segítenél nekünk, mert mi voltaképpen nem követtünk el semmit, az alezredes úr pedig már megkapta méltó büntetését.
- Így van – helyeselt a tündér.
- És azt is mondtad, hogy nem tudod a drágalátos nővérkéidet leállítani. – folytatta Kázmér.
- Sajnos – tárta szét a kezeit a lány. – Akárcsak a ti társadalom-gépezetetekben, itt is a közösség dönt. Tudod, amikor szavazás van.
- Aha – bólintott Kázmér.

- Én nem tehetek semmit most. De ha sikerül őket legyőznötök…akkor meg tudom nyitni az utakat.
- Sejtettem, hogy a ti kezetek van abban, hogy akármerre megyünk, mindig visszajutunk ide.
- Így van – ismerte el kelletlenül a tündér.
- Nem jó, nem jó – rázta meg a fejét Kázmér aggodalmas arccal. – Akármit is csinálunk, lövöldözés a vége. Mi nem akarunk senkit bántani, főleg nem titeket. Nem lehetne valahogy megúszni a harcot a nővérkéiddel?
- Sajnos nem – a lány lehajtotta a fejét. – Nagyon sajnálom. Mindent megpróbáltam, de bosszúvágyuk csillapíthatatlan. Elvettetek valamit, ami a miénk volt, így mi is elveszünk valamit, ami a tiétek. Így kívánja az egyensúly.

Kázmér már épp nekifogott volna a méltatlankodásnak, amikor rájött, hogy a lány nem őrájuk érti, hanem azokra, akik megölték a társukat.
- A társnőid ellen fordulsz? – nézett fel szigorú arccal a lányra Kázmér. – Ez árulás!
- Nem teszem – válaszolta a lány kizökkenthetetlen nyugalommal. – Egész egyszerűen csak lehetőséget adok arra, hogy megmeneküljetek. Én nem kívánom, hogy ti is a mieink legyetek, és ha sikerülne legyőznötök a nővéreimet, felnyitnám a lezárt kapukat.
- A nővéreid tudják, hogy itt vagy?
- Nem tudják. Azért ezt az időpontot választottam, hogy biztosan ne hallgassanak ki minket. Most mind ott vannak a lugasban, a…khm…”új fogás miatt”. Ezért van kevés időnk, mielőtt keresni kezdenének.

Kázmér egy darabig emésztgette magában a hallottakat.
- Hányan vagytok összesen? – kérdezte kíváncsian. Úgy döntött, itt az ideje feltenni a fontosabb kérdéseket. Az nyilvánvalóvá vált, hogy semmiképp nem lehet visszafordítani az átküldés (vagy ha úgy tetszik, átlökés) folyamatát, csak ha mindannyian akarnák. Ha harcra kerülne a sor, és a tündérek veszítenének, nem lesz, aki visszahozza őket. Ha ők veszítenek, akkor odakerülnek melléjük, és
(tovább élnénk a másik létezésben)
rettenetes dolgok történnének velük. Felötlött benne, hogy rákérdez, mi történik velük a másik létezésben, de úgy döntött, előbb kikérdezi a lányt a velük szemben álló haderőről. Árulás ide vagy oda, ez a tündérlány az utolsó esélyük, hogy élve elsétáljanak innen.
- Jelenleg csak kilencen, velem együtt. De újholdkor bármikor jöhetnek közénk még többen. Akár százan is.
- Miért pont újholdkor? – kérdezte Kázmér.

A tündér értetlen arccal nézett rá. – Nem tudom. Akkor nyílnak meg az átjárók a mi létezésünkből. Ne kérdezz erről, mert nem tudok válaszolni.
- Rendben van – felelte Kázmér. – Mennyit ér a puskánk ellenetek?
- Erről nem lenne szabad beszélnem – húzódozott a lány, látszott, hogy a társnőihez való hűség erősebb annál, semhogy alapos ok nélkül ne mondjon el ilyeneket. Valami más van itt, gondolta Kázmér. Meg akar menteni minket, de erre a kérdésre akkor sem válaszolna. Nyugtalanság lett úrrá rajta. És miért pont engem ébresztett fel? Takáccsal sokkal jobban lehet az ilyen hókuszpókuszos misztikumokról tárgyalni!
- Ami azt illeti, azokról sem lett volna szabad, amiket már elmondtál, nincs igazam? – emelgette Kázmér a hangját.
- De… - érkezett az óvatos válasz.
- Ha harcra kerül a sor, egészen biztos, hogy veszítünk, ha nem tudjuk, hogy vagytok sebezhetőek. Efelől megnyugtatlak, hogy az egész…terved tönkremegy, és most hiába kockázattad az életedet.

Ok nélkül nem vállalt volna ekkora kockázatot, gondolta futólag, és magában mosolygott.
- Igazat szóltál, ifjú harcos. – felelte megadóan a lány, és tétován végigsimított a haján. Csillogó szemcsék repültek szét a széllel. A lány szemei ezüst tűzzel lángoltak. – Egyetlen helyen lehet végzetes a találat. Pontosan a szívbe. – mutatott az ezüst kristályvirágra a mellén. – Ha máshol találnak el minket, nem történik semmi.
Tehát igenis fog rajtuk a lövedék!
- És a gránát? – faggatta tovább Kázmér.
- Az is elpusztíthat bennünket. De vigyázzatok nagyon! Bármikor át tudunk alakulni köddé, így gyorsabban tudunk mozogni, és semmi nem ejthet rajtunk sebet. Ezzel tudtuk a vezetőtök csapatát legyőzni. Hárman lekötötték a figyelmüket, a többi öt nővérem pedig egyszerűen odaúszott hozzájuk. Nem volt idejük védekezni.

- Rendelkeztek lőfegyverekkel? – kérdezte Kázmér.
- Nem – felelte a lány, és óvatosan ismét közelebb lépett. Kázmér most sem mozdult. A tündér megérintette a mellén lévő kristálycsillagot, és belenyúlt. A kézfeje eltűnt a sokszögek között, és mikor kihúzta, egy ezüstszínű gömb volt benne. Olyan kristálygömbnek tűnt, amit a jósok használnak varázslásukhoz, ám ez a gömb nem üvegből volt. Valami ezüstszínű kavargott benne, mintha forró plazma lett volna. Tompa ezüst fénnyel lüktetett a lány tenyerében.
- Ezekkel kell vigyáznotok. Ilyet használunk. Ha ezt eldobjuk, és ellenség közelébe ér, szétszóródik apró csillagokká. A csillagok olyan finomak és aprók, áthatolnak a legsűrűbb szöveten is. Ha a bőrötökhöz érnek, vagy belélegzitek, megszűntök ebben a valóságban létezni.

- Ha egyetlen kis csillag is eléri valamelyikünket? – rémült meg Kázmér. Elképzelte, ahogy mind a nyolcan odaállnak, és elkezdik őket ilyennel dobálni. Nincs az az ember, akit ne érne legalább egy porszem a különös gömbből. Ezek bármikor elpusztíthatnak minket, gondolta ijedten. Semmit nem érünk ilyen fegyverek ellen! Mintha csak napalmmal szórnának minket! De miért nem tették meg idáig, mint a többiekkel.
- Nem. Ha csak kevés ér benneteket, nem okoz többet egy kis gyengeségnél, és kimerültségnél. De ha sok, akkor nincs menekvés. – ingatta a fejét a lány.
- Király – morogta Kázmér. - Kilencvenhat mintájú tündér-kézigránát. Mennyi ilyenje van egynek közületek?
- Akármennyi – vonta meg a vállát a tündér.
- Pfff – sóhajtott reményvesztetten Kázmér. – Még hogy túléljük az ütközetet veletek! Egy kevés ilyen golyóbissal az egész rohadt fővárost ki lehetne irtani.

- Ha gonoszak lennénk, már megtettük volna. – bólintott a tündér.
- És nem vagytok? – tette fel a zavarba ejtő kérdést Kázmér. Úgy érezte magát, mint egy kihallgatótiszt.
- Nem – rázta meg a fejét a lány. – Viszont egy-egy átküldésnél nagyon meg kell néznünk, ki az, akit átküldünk. Ha a lénye eggyé válik velünk, ez akkor is megtörténik, ha egy gonosz ember az illető. Ilyenkor fordulhat elő, hogy közülünk valaki gonosszá válik.

Kázmér összeráncolta a homlokát. Ezzel nem is számolt még.
- Vannak itt ilyenek?
- Nincsenek – a lány tagadólag ingatta ismét a fejét.
- Huhh – könnyebbült meg Kázmér. – Végre valami biztató. Mit csináltok, ha valamelyikőtök gonosszá válik?
- Ilyen még nem történt, de ha történne, akkor ő is odakerülne, ahol most a társaid vannak…feltéve, ha el tudjuk őt érni.
- És ha nem? – kíváncsiskodott Kázmér.
- Akkor megszökött. Ez a legveszélyesebb. Ha elszabadul egy gonosz. Sajnos máshol megtörténtek ilyenek, ezek ellen harcolunk főleg. Nem az emberek ellen.
- Gonosz tündérek. Hm. – Kázmér erőteljesen morfondírozott, megpróbálta kibogozni, amit a tündér mesélt neki. – Gondolom ők ártó szándékkal vannak irántunk.
- Igen – felelt a tündér.
- Más fegyveretek van?
- Nincs – így a tündér. – Kivéve, ha a szívvirág a bőrötökhöz ér. Akkor abban a pillanatban megtörténik az egyesülés. Ezt használtuk most, a vezetőtök csoportjánál is.

Kázmér türelmetlenül feszengett. Nem tudta, mikor dönt úgy a lány, hogy elég volt a társalgásból, és magára hagyja. Már így is sok mindent elárult, de volt még valami…ami az előbb is eszébe jutott. Volt egy zavaró tényező az idáig megtörtént eseményekben, ami más színt adhat a dolgoknak.
- Árulj el nekem valamit, kérlek. – mondta Kázmér, és most ő lépett közelebb a lányhoz. Alig egy méter volt már csak közöttük. A lány akár meg is érinthette volna. De az nem mozdult, nem is lépett hátra, vagy bármilyen más irányba. Közömbösen állt, fátyla lobogott az éjszakai szélben, haja platinaszínű szálak elúszó zuhataga. Kristálycsillaga halványan világított, és együtt pulzált a szemei fényével. Kázmérnak eszébe jutott egy kedvenc dala a Kárpátiától: „ilyen szép lány nincs is talán, a szél játszik hosszú haján. Csillog szeme, forr mindene. A teste tűzzel van tele”.

Na megvan, a srácok honnan merítették az ihletet, gondolta zavarosan.
- Mondd harcos, mi lenne az?
- Hogy lehet, hogy minket nem intéztek el úgy, mint a többieket? Ha vannak ilyen gömbjeitek, miért nem hajigáltak meg vele minket? Megtehették volna! Te is láttál minket, elejtettük a gépkarabélyainkat, úgy lefagytunk, mint a számítógép.

A lány ajkain halvány mosoly jelent meg. Tekintetét Kázméréba fúrta.
- Én intéztem el. Én beszéltem rá a nővéreimet, hogy ne rohanják le az utolsókat úgy, mint a többieket. Azt mondtam nekik, azért, hogy játszadozzunk veletek. Mert ti vagytok az utolsók.
- De nyilvánvaló, hogy eszed ágában sincs játszadozni velünk. – nézett komoly arccal Kázmér a sugárzó szemekbe. – Legalábbis neked nincs. A nővérkéid egész ügyesen megleckéztettek minket. Ők élvezik ezt az egészet, mi?
- Igen – bólintott a lány. Kázmérnak eszébe jutott, hogy most úgy fest, mintha egy fiú mondaná a barátnőjének, hogy szokjon le a cigarettáról. Ha valóban szereti őt, a lány nehéz szívvel, de meg fogja tenni. Ugyanez a tekintetet, ugyanaz a hanghordozást kapta most vissza.
- Olcsó játék hülye gyerekeknek – szögezte le Kázmér komoran. – És azt hogyhogy nem sikerült elintézned, hogy esetleg Benyóékat, vagy Fehérvári csoportját hagyja életben? Miért pont minket sikerült?

A lány mostmár határozottan mosolygott. A szívvirága élénk fénnyel felvillant egy pillanatra. Kázmér csodálkozva pillantott rá.
- Rá fogsz jönni, ifjú harcos.
Kázmért újfent idegesség fogta el. Nem szerette a titokzatoskodást. No nem mintha mást várt volna tőlük, de akkor is. Ha ennyit elmondott, ne felejtse le a habot sem a tortáról.
- Kérlek…áruld el.
- Nincs rá szükség – felelte a tündér, még mindig mosolyogva. Jobb kezét előrenyújtotta, és végigsimított vele Kázmér jobb karján, majd feljebb emelte, és az arcát kezdte cirógatni.

Érintése gyengéd volt, meleg, mint egy emberi lányé.
- Most már kezdem érteni – mondta lassan Kázmér. Az álmossága visszatért, méghozzá többedmagával. Úgy érezte, nagyon-nagyon jót tudna aludni a lány karjai között. Egy pillanatra megszólalt benne a vészsziréna, hátha a lány mégis becsapta őt, és csupán azért mondott el neki mindent, mert utána megszabadul tőle, de a gyengéd, szerető simogatás az arcán eloszlatta minden félelmét.
- Sikerülni fog, harcos. Légy bátor, mert a bátrakkal van a szerencse. – dorombolta a lány, miközben átölelte Kázmért, szorosan hozzásimult. Az ezüst fátyol és a gyakorlóruha egymáshoz ért. Kázmér még fel sem ocsúdott, azt vette észre, hogy bizony ő is átölelte a tündérlány karcsú derekát. Szeretetteljes, mosolygó arccal nézett a lány ezüst szemébe.

- A híd felé kell mennetek. Arra lesz a menedék. De sietnetek kell. Következő éjjel újhold lesz. Fel kell robbantanotok a hidat, ha átmentetek rajta.
- Meglesz – válaszolta elakadó lélegzettel, nehéz nyelvvel Kázmér. A gondolkodása fonalát mintha elmetszették volna, és különös érzés vette át a helyét, és uralkodott el rajta. Forró, minden rosszat elsöprő érzés volt. A lövészárok csendje. A gondolat hihetetlen messzeségből érkezett. Képtelen volt bármire is gondolni, egyszerre csak azt érezte, hogy szüksége van erre a lányra, jobban, mint bárki másra.
- Mondd, harcos...mi a neved? – kérdezte suttogva a lány.
- Kázmér. Kázmér László. – nyögte ki nagy nehezen Kázmér. – És a tiéd?
- Ítia. – válaszolta a lány. – Ítia a nevem.
- Szép név – mondta Kázmér hirtelen. Jobb egész egyszerűen nem jutott eszébe.

- Köszönöm, Kázmér. – suttogott Ítia, és még szorosabban bújt hozzá. Jobb kezével gyengéden megragadta Kázmér jobbját, és a mellén lévő szívvirágra csúsztatta. Kázmér – bár Ítia elmondta, mivel jár az, ha a szívvirág a bőrével érintkezik – nem tiltakozott, nem volt rá ereje sem, meg kedve sem. Melegséget és álmosságot érzett, mikor tenyere hozzáért a kristálycsillaghoz, de nem történt semmi. Ha Ítia nem akarta, nem történt meg az egyesülés. A lány keze ismét átfogta Kázmér derekát. Így álltak, összeölelkezve a szélben, a sötét erdő kellős közepén, távol a többi embertől, távol mindentől, ami egy kicsit is emlékeztet a városra, és az emberekre. Ítia a fejét Kázmér mellkasára hajtotta, a fiú érezte a lány hajának friss illatát. Olyan volt, mint a mentholos rágógumi…vagy mint egy kád víz, amiben mentholos fürdőolaj van.

Nem tudni, mennyi idő múlva, Ítia óvatosan kibújt az ölelésből. Kázmér elengedte. A lány megfordult, arcán szeretet, és vágyakozás. Két keze közé fogta Kázmér fejét, és szomorúan az alvó katonák felé fordult.
- Lejárt az időm. Vissza kell térnem. Te is pihenj le, és aludd ki magad. És kérlek ne mondd el a többieknek, hogy beszéltünk. A nővéreim mindent hallanak.
- Nem fogom, Ítia. – ígérte meg Kázmér.
- Remélem, hogy még viszontlátjuk egymást – simított végig tétován Ítia a harcos nyakán, majd hátralépett. – Kívánom, hogy győzedelmeskedj a harcban. Légy erős, Kázmér!

Lassan besétált a cserfa mögé, ezüst fátyla minden lépésnél libegett. Mikor a fa törzse mögé ért, eltűnt. Kázmér egyedül maradt a gondolataival.
- Segíteni fog – suttogta maga elé, miközben fegyverét szíjra vette, és odagyalogolt az elhajított gyalásójáért. Felszedte a földről, szétcsavarozta, közben halk, csúszó léptekkel a hálózsákja felé vette az irányt. – Ó Istenem…annyira csodálatos teremtés…
Szétszedett gyalásóját visszacsúsztatta a tartójába, és becsatolta. Óvatosan megnézte alvó társait, de Mónust kivéve mindenki érintetlen volt. Eszébe jutott Kázmérnak, hogy azt nem kérdezte meg, vissza tudná-e Ítia szerezni a meglovasított lőszert, de valószínűleg nem tudná. Ha mégis megpróbálná, a társnői hamar rájönnének, hogy nővérkéjük (vagy húgocskájuk, tudja a franc ezeknél a lényeknél) összejátszik az ellenséggel. És feltételezhetően oda küldenék, ahol Mónus, Czirják, és Fehérvári vannak.
(a másik létezés)

Csendesen bebújt a hálózsákjába, és a hirtelen rátört álmosságtól azonnal lezárultak a szemei.
- Ítia – suttogta, és elaludt.

(Folytatjuk…)