A 0111. szakasz eltűnése - Első nap

- Figyelem! - szólt hátra a busz első ajtaja melletti lenyitható ülésen trónoló Fehérvári a buszon beszélgető, kiabáló, vagy éppen alvó szakasz-tagoknak. - Megállunk Csobánkán egy öt percre, ha valaki bevásárolni szeretni enni-innivalót, csokoládét, klozettpapírt, az most megteheti.
A szakasz egy emberként némult el, az alvó Umhauzer és Iván is felemelkedett abból a kényelmetlen testhelyzetből, amit a buszon rendelkezésre álló, egymás mögötti ülések rájuk kényszerítették. Csakugyan, pár embernek szüksége volt némi “ellátmányra” boltokból. Mirczik nem csinált ebből problémát. Világéletében nagyevő volt, és a magával hozott málhazsákja csak úgy dagadozott a sok-sok szeletelt kenyértől, a kicsi dobozos Rama margarinoktól, és a szintén kicsi dobozos lekvároktól.

Ez egy nagy túra lesz, tehát nagy adag élelmiszer szükségeltetik!, gondolta, és vigyorgott hozzá,méghozzá olyan feltűnően, hogy a mellette ülő Rauchbauer megbökte az övén a gyalogsági ásóját.
- Mi olyan vicces, Mirczik? - tudakolta.
- Á semmi – jött a felelet a magas sráctól. Mirczik általában minden különleges helyzetet ennyivel elintézett, hogy “á, semmi”. Számára ez olyan volt, mint a francia kártyában a Joker.

Hasonló volt Takácshoz, akinek minden szókincse – legalábbis látszólag – annyiból tevődött össze, hogy “faja”, és “bukás”. A jó dolgok a “faja” jelzőt kapták, ha pedig rossz dolgot hallott, vagy számára nemkívánatos esemény következett be, akkor néha egész látványosan játszotta a sértődöttet, vagy a haragost, és hozzá az elmaradhatatlan méltatlankodás: “Óóóóó, bakker, bukás!” Ám a 0111. szakaszból mindenki tudta, hogy Takácsnak hihetetlen nagy a szókincse, egész egyszerűen nem használja.

A Neoplan-busz befordult a Kossuth Lajos utcára, megkerült egy szabálytalanul parkoló Renault Clio-t az útjában, és megállt egy “Tündérdomb” elnevezésű élelmiszerbolt mellett. Az első és hátsó ajtók halk szisszenéssel félrehúzódtak.
- Na, aki szükségét érzi, menjen vásárolni. Van rá öt percük! Járműről!

Két ember, Benyó és Ádám kivételével mindenki felállt a helyéről, egyesek még gyorsan előkotorászták pénztárcájukat a málhazsákjuk aljából, és egy emberként vonultak le az autóbuszról. A pénztáros ijedten nézett a betóduló, terepszínű ruhás sokaságra, megrázta a fejét, és felsóhajtott: istenem, már megint egy hadgyakorlat.
- Iván, mi a fenének veszel annyi cigit? - méltatlankodott Czirják, és megrázta a kezében tartott csomagolt süteményeket. - Két év, és nem fogod tudni lefutni a nyolcszázat!
- De – felelte Iván, ami nála egyben a beszélgetés végét is jelentette. Utálta, ha a dohányzásnál fogva rángatták őt elő. Takács is aktívan dohányzott, de őt egyszerűen nem lehetett kihozni a sodrából. Takács és Iván ebben megegyeztek: mindkettőjük dohányzott, és egyikük sem csinált nagy gondot belőle. A többiek is hozzászoktak már lassan, nem igazán zargatták őket. Az sokkal égetőbb kérdés volt, hogy ki fingta tele a busz utasterét, ha éppen együtt volt a század.

Természetesen sosem akadt gazdája.
Iván lépett ki utoljára az üzletből; termeténél fogva kénytelen volt az utolsónak beállni a sorba, így utoljára is távozott a boltból. A többiek elégedetten vigyorogva, vagy közömbös arccal cipelték ki a zömmel ennivalóból, édességből, energiaitalból és egyéb élelmiszerből álló ellátmányukat, és szálltak vissza több-kevesebb fegyelmezettséggel a buszra.
- Dögölj meg, Czirják! - kiáltotta odakint valaki, valószínűleg Zelizi, mire Czirják visszadörmögött neki valami nem túl udvarias dolgot. A kitörést általános röhögés fogadta.
Iván, cigarettáit a zsebébe tuszkolva sétált a buszhoz. Menet közben az égre mosolygott. Milyen csodálatos tavaszi nap! A hideg egyelőre számüzetésbe vonult, a költöző madarak lassan kezdenek visszatérni, a fák és bokrok pedig meghozták az első leveleiket.
Ilyenkor érdemes kimenni a természetbe, nem télen, gondolta, és egyre csak mosolygott, azzal a furcsa, grimaszszerű mosolyával. Tök jó, hogy vége a hidegnek. Talán még erdei állatokat is látunk.

Amint Iván felkapaszkodott, Benyó tartott egy gyors létszámellenőrzést. Feltérdelt az ülésre, és szembefordult a többiekkel.
- Czirják?
- Parancs!
- Schrót?
- Parancs! - szuszogta Schrót, aki épp egy nagy falat csokoládéval birkózott.
- Ádám?
- Je..izé, parancs! - hallatszott a busz hátsó részéből.
- Mirczik?
- Parancs!
- Rauchbauer?
- Parancs!
- Kázmér?
- Parancs! - jött a pattogós, katonás felelet.
- Molnár?
- Parancs. - jelentette ki Molnár, a Benyó háta mögötti ülésről.
- Kocsis?
Néma csend.
- Kocsis!?

Zelizi átnyúlt az ülések közti bevágáson, és jókorát csapott az alvó Kocsis hátára, aki azonmód visszaaludt, amint megvette magának a kellő mennyiségű kólát. Kocsis mocorogni kezdett, és előrevakkantott.
- Parancs... - majd folytatta az alvást.
- Takács?
- Parancs! - morgott előre Takács, és bekapcsolta a hordozható CD-lejátszóját. Csöppet sem kedvelte Benyót.
- Mónus?
- Parancs! - jelentkezett Mónus.
- Hehe, hogy is hívott téged Patak egyszer? - fordult oda Takács vigyorogva, egy időre még az oly sokat hallgatott Heavy Troopers CD-jét is félretéve. - Pólusnak?
- Kussolj már be, bazzeg! - felelte ingerülten Mónus, a szemei lángot lövelltek. Utálta, ha a nevével szórakoznak, különösen, ha Mókusnak, Kórusnak, és Pólusnak szólították.

Takács felröhögött, és Mónus további hőbörgését figyelemre sem méltatva a fülébe dugta CD-lejátszója fülhallgatóit.
- Szudár?
- Parancs! - Szudár úgy elterpeszkedett a két ülésen, mint valami kényelmeskedő kiskirály, aki túl kicsinek találja a trónszéket, de lusta ahhoz, hogy ágyba méltóztasson menni. Akárcsak Kocsisnak, Ivánnak, és Takácsnak, Szudárnak sem volt túl sok kedve elmenni erre a három napos terepkalandra. Ki nem állhatta Fehérvárit, mert képtelen volt megérteni a térképészet lényegét, az irányszögeket, a mágneses azimutokat, és a tájoló használatát. Számára az egész hacacáré csak az értékes idő pocséklása volt. Alig várta már, hogy visszajöjjenek, és mehessen a hőn szeretett konditermébe, valamint a hőn szeretett hamburgeres bódéhoz az Üllői úton.
“Ez a térképes szarság tele van misztikummal”, emlegette minden tereptan óra előtt, és után. “Nem tudom felfogni, hogy lehet ezt megérteni. Tök fölösleges az egész”.
Az ám, morfondírozott, miközben egykedvűen lóbálta jobb lábát. Ez az egész nyakig szívás!

Sajnos azonban a tereptan is kötelező volt ahhoz, hogy osztályozható legyen év végén. A katonaságnál nem volt kívánságműsor az ilyesmi. Mint oly sok minden mást, ezt is végre kellett hajtani, akár tetszett, akár nem.
Fehérvári intett a sofőrnek, mire a busz lassan, rángatózva újra elindult. Kiért a Kossuth Lajos utcából, ráfordult a Csobánkából kivezető útra, és erőlködés nélkül indult el egyre feljebb. Az utca melletti járdán sétáló emberek aggódó arccal néztek a busz után.

Lassan elfogytak a házak. Ritkás erdő következett, cserjékkel sűrűn megszórt terület. A szalagkorlátot kétoldalt a télről ittmaradt száraz növényzet, és az újonnan növő zöld dudvafüggöny buja egyvelege szegélyezte. A távolban elszórt tanyaházak villantak elő a magas erdei fák közül, és tűntek el a távolban. Messzebb hegycsúcsok meredeztek szürkésfehér csillogásukkal az ég felé. Ahogy a busz egyre feljebb haladt, Csobánka végleg elmaradt mögötte, és lassan eltűnt a szakasz látóteréből a jobboldalt lévő hegy, az Oszoly-csúcs is. Ismeretlen vidék következett, még összefüggőbb növényzettel, és sűrűbb erdővel, mint az előző. Elhaladt egy útkereszteződés mellett is, ami nem volt más, mint egy murvás kövesút betorkollása a műútra, mellette egy táblával: PILISVÖRÖSVÁR 19 KM.
- Észak felé haladunk – jegyezte meg Kázmér, ahogy szemeivel követte a táj változásait, és a saját tájolójában a mágnestű mozgását. A mellette ülő Rauchbauer ránézett a tájolóra, majd unottan hátradőlt.

A sofőr összeráncolta a homlokát, ahogy az alacsonyan kelő nap fénynyilakat lövöldözött a szemébe. Az útburkolat egyenetlenné vált, a buszkerekek szinte pattogtak a hepehupás úttesten. Az út már nem vezetett egyenesen, dombocskák, hegyoldalak között kanyargott, emelkedett, lejtett. Néhány hallgató gyönyörködött a tájban. Czirják elcsodálkozott azon, hogy errefelé milyen sűrű lombozatúak, nagyok, és terebélyesek a fák. Némelyik fa már több mint százhúsz éves is megvolt. Az egyhangú zöld bozóttengert helyenként sárga, kék, és piros virágok vonták be színpompával. Kázmért egészen lenyűgözte.

Gyönyörű helynek látszik. Itt öröm kirándulni. Érdemes lesz jól kinyitni a szemünket, még a végén valami rendkívüli dologra is ráakadhatunk.
Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok jártak a fejében, miközben a busz a műút vonalát követve megkerült egy magas sziklafalat, aminek a tetején törpefenyők, és sziklavirágok nyíltak. Távolabb erdei feketefenyők sötétzöld csoportját lehetett észrevenni.
A busz lassított és megállt oldalt, egy kitaposott földút mellett. Fehérvári, korát meghazudtoló fürgeséggel felpattant, a helyére hajtotta az ülést, és kiadta a vezényszót.
- Járműről! Nyolc ember hozza a ládákat!

A szakasz felkecmergett az ülőhelyekről, felkapta a hátára a málhát, vagy éppen a kezében hozta, és leszállt a buszról. A katonák tétován néztek körül. Baloldalt végeláthatatlan erdőség, ami a távolban látszó hegycsúcsig fokozatosan lejtett, jobboldalt sűrű tölgyfaerdő, és köves, sziklás emelkedő. A földút vonalában kavicsok csillogtak elő a fonnyadó avar alól, és letört ágak hevertek helyenként a földön.
Benyó, amint leugrott a buszról, egyből kiadta a vezényszavakat.
- Czirják! Ádám! Rauchbauer! Mirczik! Ti viszitek az első ládát! Takács, Kocsis, Zelizi, Iván, ti viszitek a másikat! Mozgás!

A kiválasztott emberek lerakták a málhazsákjukat a földre, és mikor az ősz hajú, golfsapkás sofőr felnyitotta a csomagteret, kiráncigálták a két zöld, pecséttel lezárt faládát.
- Bakker, ez a láda most komolyan nehéz! - sziszegte Takács, bal kezével a láda alját tapogatva. - Bazzeg, ez totál gyenge!
- Ne dumálj, inkább hozd! - felelte rá Kocsis, akinek szintén nehezére esett cipelni a ládát, mellesleg ő sem volt oda Benyóért. Kázmért ezerszer jobb parancsnoknak tartotta, akárcsak Takács.

Ő legalább nem tenne olyat, hogy merő rosszindulatból ad ki valakinek parancsot. Zelizi esetleg igen, meg talán Molnár is, de Kázmér ügyelne arra, hogy igazságos legyen, jutott néha eszébe. Egyszer megosztotta véleményét Ivánnal, és Takáccsal, mikor együtt érte őket a dohányzóhelységben. Takács egyetértett vele, Iván meg szokás szerint csak a vállát vonogatta. Őt azt sem érdekelte volna, ha maga Fidel Castro lenne a gyakorló szakaszparancsnok, amíg tud pihenni eleget, és megkapja a mindennapi pénzt, és betevő falatot.
- Ide! - mutatott Fehérvári egy kiálló félgömb alakú sziklára a földön. A nyolc ember odacipelte a ládákat, és letették. Rauchbauer hallotta, hogy az egyikben kopog valami.

Takács gyanakvással szemlélte a ládákat.
- Minek ennyi láda? Tizenhatan vagyunk, és nem hiszem el, hogy a tizenhat fegyver nem fér el egy ilyen rohadt nagy dobozban. - a mellette álló, kezét dörzsölgető Iván vállát bökdöste. - Hee, szerinted minek két láda?
- Mittomén, minek... - Ivánt szemmel láthatóan nem érdekelte a dolog. Épp azon gondolkozott, hogy jó lenne már rágyújtani, és hogy viszket a combja belső oldala, azt is jó lenne megvakarni.
- Te nem tudod véletlenül? - nézett Kázmérra.
- Hm? - fordult oda Kázmér, aki épp Mircziknek magyarázott valamit.
- Minek hoztunk ennyi ládát? - próbálkozott újra Takács. Nagyon értetlen fejet vághatott, mert Kázmér elvigyorodott. Ilyenkor úgy festett, mint egy gonosz manó, aki valami rosszaságon töri a fejét.
- Nem tudom én sem, mi a tök van ezekben a ládákban – csóválta a fejét még mindig
vigyorogva. - Majd megmondja Terepvári!

Terepvári volt a közismert beceneve Fehérvárinak az elsősök között, mivel mással nem is foglalkozott, csak a tereptannal – de azzal nagyon. Az ősz haja ellenére nagyon is tiszteletet parancsoló, karizmatikus egyéniség volt. Hosszú kilométereket volt képes lefutni akármilyen rossz terepviszonyok között, és képes lett volna még az orosz tajgaerdőkből is kitalálni egyetlen tájolóval. A gyakorlatnak nem volt híján, az biztos.
- A gyakorlat mindennek a lelke, az elmélkedés önmagában nem sokat ér. Csakis az lehet célravezető, ha tapasztalatokat szerzünk. - jelentette ki mindig, valahányszor egy-egy hallgató felhozta a kérdést, hogy mi szükség van ilyen sok terepfoglalkozásra. Fehérvári türelmes ember volt. Amikor Takács egyik nap az átlagosnál virgoncabb volt, és tettetve az ostobát, feltette neki azt a kérdést, hogy mit jelent a “csemetés”, Fehérvári türelmesen elmagyarázta, hogy a törpe fák ültetvényét nevezik csemetésnek. Sejtette, hogy Takács nagyon jól tudja a választ, de úgy vélekedett, hogy örömet szerez neki a válaszadással.

Takács vállat vont (általában ritkán csinálta, de Iván után megszokta), és nem foglalkozott többet a ládákkal. Felvette a földről kissé poros málhazsákját, és tétován nézett körbe az erdőben, figyelte a többieket. Körülbelül annyira érezte magát jól, mint az alapkiképzésen: alig várta, hogy vége legyen.

Egyelőre azonban nem sok néznivaló akadt. A társai pakolásztak, rendezgették a felszerelésüket, igazgatták a ruháikat, Fehérvári pedig a sofőrrel konzultált valamiről, erőteljesen Budapest irányába mutogatva. A sofőr bólintott.
- Mi az? - szólalt meg egy hang a háta mögött. Takács hátrafordult: Czirják volt az.
- Nézem az erdőt – felelte Takács. - Gyönyörű.
- Aha – helyeselt Czirják. - Alig várom, hogy elhelyezzem egy szikla mellett a névjegyem! - felnevetett.

Takács is elmosolyodott, holott a kedve nem volt épp rózsásnak mondható. Valahányszor eszébe jutottak az előtte álló feladatok, sötét mélabú felhője szállt a homlokára. Ám az erdőket ő is szerette, és el kellett ismerni, csakugyan gyönyörű hely volt így tavasszal. A fák sötétzöld tetőt vontak a földút fölé, tarka virágok nyíltak apró csoportokban. Vidám madárcsiripelés zaja töltötte be a levegőt. Valahonnan távolról egy forrás csobogása hallatszott.

Ez a hely nagyon faja. Szép, de veszélyes is egyben. A jó militarista mindig nyitva tartja a szemeit a veszélyre készen. Milyen lehet itt eltévedni? És mennyi idő múlva érnénk el a legközelebbi házat?
Ám ez a veszély egyelőre nem fenyegette. Volt saját térképe, és a tájolót is aránylag jól tudta kezelni. Enélkül is meg tudta volna állapítani, merre van észak, de valahogy biztosabbnak érezte magát a kis műszerrel a zubbonya felső zsebében.
- 0111. szakasz, fegyverfelvételhez oszlopban sorakozó! - harsogott Benyó hangja a tiszta hegyi levegőben.

Takács még vetett egy utolsó pillantást az erdőbe, majd beállt az alakzatba, és várt. Mikor felolvasták a fegyvere számát, kigyalogolt a nyitott ládához, felvette a vállára a gépkarabélyt, kivette a tártáskáját, és visszaállt a sorba. A fegyvere kopott volt, már sokan használták előtte, ő mégis rendszeresen tisztította, és ápolta. A gépkarabély egyben volt a legjobb barátja, és a lelkitársa is.
Mirczik és Zelizi valami fontos dologról kezdett el beszélgetni előtte, csak annyit értett, hogy Mirczik időnként káromkodik egyet, dörmög, Zelizi meg felnevet azon a harsány, rikácsoló hangján.
- Nem hoztad el a térképet? - mondta Zelizi, félig röhögve. - Ez beszarás!
- Jó’ van má’ – dünnyögött Mirczik, és a bakancsa orrát rugdosta. - Annak örülök, hogy legalább a kaját nem hagytam otthon.
- Tártáskát felcsatolni, rohamsiskat felvenni! - hangzott Benyó újabb két vezényszava.

A csapat kicsatolta a deréköveket, és üggyel-bajjal mindenki felhúzta a tártáskáját, a szíjakat jobboldalt vetve át a vállukon. A málhájukból előszedték a rohamsisakot, megfordították fejükön a Bocskai-sapkát, és fejükbe húzták a “bimbit”.
- Szakasz vigyázz!
Mindenki vigyázzba vágta magát. Umhauzer megigazította a bakancsa fűzőjét.
- Egyes oszlopba fejlődj!

Az emberek felsorakoztak egymás mellé. Benyó kinyitotta a másik ládát, és csodálkozva vette észre, hogy kézigránátok, és fehér dobozkák sokasága van benne szépen egymás tetejére rakva. Éles lőszer, gondolta Benyó, és megrázta a fejét. Éles lőszer, és kézigránátok. Minek van ez itt?

Azon volt, hogy megkérdezi az alezredest, aztán mégsem tette. Majd elmondja, ha akarja.
Fehérvári azonban nem fűzött kommentárt a láda tartalmához.
- Ossza ki a lőszert – intett Benyónak. - Értettem - felelte amaz, és belenyúlt a ládába. Előhúzott öt dobozt, és odanyújtotta a legelöl álló Czirjáknak.
- Mindenki helyezzen egy üres tárat a fegyverbe! - rendelkezett Fehérvári közömbös arccal. - Három tárba kerüljön harminckét lövedék. A maradékot kérem vissza! Benyó, ellenőrizze, hogy négy lövedék visszakerüljön.
Umhauzer nem bírt a kíváncsiságával.
- Alezredes úr! Miért hoztunk magunkkal éles lőszert?
Fehérvári gyorsan válaszolt.
- Azzal maguk ne törődjenek. - intett türelmetlenül a fejével, arcán valami megmagyarázhatatlan kifejezés jelent meg, amit talán csak az öreg frontharcosok és a militaristák ismernek: a veszélyre való felkészülés. - Figyelem! Lőszert vizsgáld meg, tárazd be!

Majdnem egy háromnegyed óra telt el, mire mind a tizenhatan megkapták, megvizsgálták, és betárazták a lőszert. A faládába hatvannégy lövedék került vissza, egy kisebb fémdobozba. A kézigránátos láda a helyén maradt egyelőre. A gondolat, hogy indokolatlanul éles lőszert kaptak, felcsigázta az egyébként kedvetlen katonákat is. Mirczik, Iván, Rauchbauer, és alapjában mindenki fejében megfogalmazódott a kérdés, hogy miért kaptak éles lőszert. Mirczik és Takács úgy gondolta, hogyha már így alakult, eltesznek maguknak pár darabot titokban. Ez persze őrületesen nagy kockáztattal járt, főleg ha Benyó, vagy valamelyik lelkiismeretesebb szakasztársuk meglátja, egyből rászólnak, Fehérvári is észrevenné, és a következő éjszakát, valamint utána még jó pár ezer éjszakát börtöncellában lennének kénytelen eltölteni. Mikor a Nemzetvédelmi Egyetemre kerültek, az ezredesek mindenkinek tartottak kiselőadást a lőszerekről, a természetükről, valamint hogy milyen büntetésben részesülnének, ha zsebrevágnának pár lőszert, még ha csak vaklőszerről is van szó. Az éles lőszer esetében persze duplázódik a büntetés, épp ezért nem kísérleteztek vele.

Ám mindig akadt egy-két vállalkozó szellemű egyén, aki dacolva a büntetéssel, a fejébe vette, hog y hazavisz néhány lőszert. Ilyen vállalkozó szellem volt Mirczik és Takács is. Mirczik három darab lőszert csempészett be a nadrágja jobb zsebébe, ahol a zsebkendők voltak, Takács pedig öt darabot, szintén a jobb oldali nadrágzsebbe. Úgy okoskodtak mindketten, hogy nem véletlenül kaptak éles lőszert, használni is fogják hamarosan, akkor pedig nem fogják számonkérni rajtuk, hány darabot lőttek el, így a hiány senkinek sem fog feltűnni. A négy darab golyót természetesen visszaadták mindketten.

Az üres fehér dobozkák, és a papírhulladék visszakerült a ládába. Fehérvári furcsamód megkönnyebbültnek tűnt, mikor az utolsó katona szájából is elhangzott: jelentem, a lőszert megvizsgáltam, jó, betáraztam! Takács természetesen ezen a betanult mondaton is jól szórakozott, ő kissé elferdítve mondta: jelentem, a lőszert megvizsgáltam, jól betáraztam! Az alapkiképzésen természetesen erélyes lecseszés járt az ilyenért, de itt nem foglalkoztak már ilyen finomságokkal, a többiek pedig már megszokták, hogy Takács örökké viccet csinál ebből a mondatból.

- Nos harcosok – kezdte Fehérvári, és elővette a maga térképét. - Megkezdjük a menetet az első táborhelyre. Innen fognak majd maguk négyesével indulni a kijelölt pontokra. Viszik magukkal a térképet, a tájolót, remélem nem fognak eltévedni. - felemelte a hangját. - Több mint fél évet foglalkoztunk ezzel, úgyhogy jobb, ha nem téved el senki!
Egyetértő morgás a szakasz részéről.
- Remek – bólogatott Fehérvári. - Kiosztom akkor a célt jelző lapokat. Mindegyiknél le lesz írva, mit keressenek, és le kell írni róluk a kódszámot. Aki nem hozott tollat, az most kénytelen lesz megjegyezni a kódot. - Egy csomó fehér lapot halászott elő a táskájából.
- Az első adja mindig hátra! - fűzte hozzá, miközben átnyújtotta Benyónak a lapokat. Ő elvett egyet, a maradékot hátraadta. Alaposan megnézte.
Csupán ennyi állt a lapon:

FENYVES MELLETT MAGAS FEHÉR SZIKLA

Mögüle sustorgás, beszélgetés zaja hangzott fel.
- Hé srácok, nekem egy vízesést kell megkeresnem! - szólalt meg Mirczik.
- Nekem meg valamilyen mély szakadékot – felelt rá egy másik hang, valószínűleg Schróté.
- Máté, neked? - kérdezte Molnár ismét.
Máté színtelen hangja válaszolt:
- Erdei ösvény találkozásánál nagy kőhalom.
- Hahó, csendesedjetek már el! - szólalt meg türelmetlenül Benyó.
Lassanként csend lett, mindenki az alezredesre figyelt.
- Mint mondtam, nem szeretném, ha valaki elkeveredne. Mindenki tudja használni a térképet és a tájolóját, vagy ha mégse, akkor megkérdezni a kis társát. - kis szünetet tartott, majd folytatta.

- Mindenki erre a lapra fogja leírni, hogy mi az a kódszám, amit látott. A célobjektumra egy alumínium tábla lesz feltéve, arról kell leolvasni. Ha valamilyen ok miatt nem lenne ott a tábla, akkor két eset lehetséges. - Újabb kis szünet. - Vagy leszedte valami vandál, vagy vasgyűjtő, aki megörül annak, hogy alumíniumot talál, vagy rossz helyen járnak.
Senki nem szólalt meg.
- Az éles lőszerrel vigyázzanak, nem azért kapták, hogy vadállatokra lövöldözzenek vele.
Ó, de kár!, gondolták jópáran, a sor végéről egy elnyomott szitok is felhangzott. Naná, hogy Ivántól.
- Ha eljön az ideje, tudni fogják, mire kapták. Most koncentráljanak a feladatra. Nem lesz egyszerű, sokat kell gyalogolni, de remélem ez maguknak nem okoz túl nagy gondot – sétált el cinikus mosollyal a társaság előtt, miközben beszélt. - A sárga csapatot Benyó hallgató fogja vezetni. A piros csapatot Schrót hallgató, a zöld csapatot Mirczik hallgató, a kék csapatot Ádám hallgató.

- Parancs, értettem! - érkezett négyfelől a válasz.
- Nem akarom meghallani, hogy mobiltelefonon beszélik meg a dolgokat. - jelentette ki Fehérvári, már nem mosolyogva. - Remélem senki nem hozott mobiltelefont.
- Jelentem, senki – mondta Benyó szolgálatkészen, és ez igaz is volt. Mindenkitől beszedték indulás előtt a telefonokat.
- Helyes. A teljes útvonalat tudják, mindenkinek be kell hogy legyen rajzolva. Akkor lássunk munkához. Benyó, sorakoztassa a szakaszt.
- Parancs, értettem! - pattogott Benyó, tisztelgett, és szembefordult az egyes oszloppal.
- 0111. szakasz, oszlopban sorakozó!

Néhány csattanás hallatszott, ahogy páran szertartásosan dobbantottak a földön. Pillanatokon belül felállt a szakasz.
- Takács, állj már be normálisan! Nem szeretnék mégegyszer szólni! - mondta fenyegetően Benyó, mikor úgy ítélte meg, hogy Takács nem mozog elég gyorsan.
Takács visszamorgott valamit. Schrót odanézett, és azt olvasta le a szájáról, hogy egy bizonyos forró helyre kívánja Benyót.
- Benyó hallgató, mindenkinek osszon ki két darab kézigránátot! – mutatott Fehérvári a ládára. – A gránátokat biztos helyre tegye el mindenki, nem akarom megtudni, hogy valaki elveszített akár egyet is!
- Parancs, értettem! – pattant ki Benyó a sorból, és adogatni kezdte a gránátokat. A többiek, különösen Máté és Czirják, érdeklődő arccal szemlélték a kék színű támadógránátokat, amiket kaptak. Takács és Mirczik ezúttal tartózkodtak attól, hogy eltegyenek egyet.
- A gyakorlat végén ellenőrizni fogom a felszerelés meglétét – fejezte be Fehérvári, és Benyó felé fordult. – Nyolc ember tegye vissza a ládákat a buszba, aztán indulunk.
- Igen, alezredes úr! – felelte Benyó. – Na, nyolc ember megfogja a ládákat, és visszarakja a csomagtartóba.

Mielőtt még kijelöléses alapon menne a dolog, az előbbi nyolc ember kilépett az alakzatból, megfogta a két zöld faládát, és visszafelé kezdte cipelni a busz felé. Most, hogy már nem terhelte annyi felszerelés, sokkal könnyebbek lettek. A második láda ütemesen csörgött, a hatvannégy éles lőszer össze-vissza pattogott benne. Kocsis egy alkalommal megbotlott, és kis híján orra vágódott a földön. Jóízűt káromkodott, és cipelte tovább a ládát. Mikor berakták a buszba a két faládát, és lezárták a csomagtartót, a busz motorja életre kelt, és a jármű elindult vissza az egyetemre.

Magunkra maradtunk, gondolta Zelizi. Most már nincs más, csak a két jó lábunk.
A busz motorjának utolsó hangját is elnyelte a zöld rengeteg. A szakasz visszarendeződött eredeti alakzatába, és elindultak. A sor végén menetelő Iván vegyes érzelmekkel figyelte, ahogy a műút eltűnt a fák összefüggő kerítése mögött.
Három nap, és visszajövünk, gondolta, de mégsem volt ínyére ez a túra. Nagyon örült, hogy vett cigarettát, többet ért számára, mintha egy vödör gyémánt lenne nála.

A menet a táborhelyre jó három órán át tartott, és bizony alaposan kifárasztott jópár embert. Az erdei útról letértek az erdőbe, aztán átverekedték magukat egy sűrű cserjésen. Itt Máté és Molnár irtották ki az utat a gyalogsági ásóikkal. Ezután ismét erdő következett, méghozzá jó sziklás erdő, meredek vízmosásokkal. Végül egy nagyobb tisztáson álltak meg. Benyó, Schrót, és Umhauzer lábai már kellőképpen megfájdultak. Iván négy szál cigarettát kivégzett, Schrót pedig három szendvicset. Ahhoz képest, hogy alig volt nagyobb Ivánnál, meglepően sokat tudott enni. Mikor aztán Fehérvári megállt a magas tölgyfákkal körülvett sziklás terület kellős közepén, mindannyian felsóhajtottak.
- Szakasz állj! – vezényelt Benyó. – Szerelvényt le!
Megálltak, és levették a málhazsákjaikat a hátukról, mellé tették a hálózsákokat, és rájuk ültek.

Mire ideértek, addigra már jócskán dél lett, sőt, el is múlt, tökéletes ebédidő köszöntött a szakaszra. Bár a nap a tavaszhoz képest erősen sütött, az erdőben ebből keveset lehetett érezni. A szakasz vajmi keveset foglalkozott az idővel. Örültek, hogy végre megpihenhetnek egy kicsit. Mirczik azonnal elővette a kenyerét, két mini-vajat és két dzsemet. Kocsis elővette az egyik kóláját, és kortyolgatni kezdte.
- He Kocsis! – ütögette meg a vállát Zelizi. – Nem akarsz adni egy kicsit a kóládból?
- Hmm, lássuk csak – vágott töprengő arcott Kocsis, majd hirtelen kibökte: - Nem!
- Dögölj meg! – legyintett Zelizi, és új áldozat után nézett.
Fehérvári hangja törte meg a csendet.
- Tíz perc szünet, emberek! Aztán álljon fel a szakasz, és induljanak el a csoportok!

Néhány elszórt „értettem!” hangzott fel, majd mindenki visszatért a maga elfoglaltságához. Takács elővette az egyik csokiját, és elgondolkodva rágcsálni kezdte. Benyó, Czirják, Rauchbauer és Mónus a térképet kezdték el tanulmányozni Fehérvárival.
- Most itt vagyunk – bökött rá az alezredes egy pontra. A térkép ábrázolása szerint majdnemhogy az erdő kellős közepén voltak, mintegy 21 kilométerre Csobánkától, és 13 kilométerre az elindulási pontjuktól. A közelben nincs emberi létesítmény Csobánkánál közelebb, itt-ott elszórva egy-két magasabb sziklacsúcs, kőhalmok, erdei nyiladékok. Elég jelentős néhol a magasságkülönbség. Olyan 6 kilométerre egy barlang helyezkedett el, északnyugati irányban. Kelet felé, ha az ember nyolc kilométert gyalogol, egy egyedülálló magas fába botlik. Távközlési berendezés sehol sem volt, sőt, még egy villanyvezeték sem.

Nem mondom, ez a hely ideális arra, hogy a hülyegyerekek elvesszenek, gondolta Mónus, a térképet nézve.
- Délnyugat felé háromszögelési pont – mutatott Fehérvári a térképen egy fekete háromszögre, ami felett a 285,5 szám volt. – Ezt valószínűleg fogják használni, tartsák fejben, hol helyezkedik el. Ha nem találnák meg, keressenek egy nyiladékot - húzta az ujját egy vékony, fekete, szaggatott vonalra a háromszögelési ponttól jobbra. – Aki a nyiladékot nem ismeri fel, az keressen valami tájékozódási pontot, ahogy tanultuk. Azt mindenki meg tudja majd állapítani, merre van észak, remélem.

Szudár, aki időközben odaténfergett az alezredeshez, serényen bólogatott. Fehérvári ránézett, és bólintott.
- Jó. Ismeritek a három módszert: Az óramutató alapján való meghatározás, a Sarkcsillag alapján való meghatározás, és ha minden kötél szakad, akkor megnézik a fák törzsét. Amerre a moha nő, arra van észak.
Egyetértő bólogatás volt a válasz. Szudár ugyan semmit nem tudott a tájoló használatáról, a térképet is csak nagyjából ismerte, de remélte, hogy nem őt osztják be az útvonal meghatározásához a maga négyes csapatában.

Ha mégis, akkor megmondom, hogy nem tudom, nem érdekel. Szar az egész…, gondolta Szudár, és utálkozva megrázta a fejét. Tudta, hogy akadtak még páran, akiknek vagy a térképen való tájékozódással, vagy méginkább a tájolóval akadnak gondjaik. Csak kevesen értették teljesen a tájékozódást a térképen teljesen.
- Szünet vége! Jöjjenek ide a csoportok! – hangzott el az utasítás Fehérváritól.

A katonák kénytelen-kelletlen elcsomagolták az elemózsiájukat, Takács zsebrevágta a discmanjét, a fülhallgatókat átvetette a zubbonya gallérján. Eszébe jutott, hogy Benyó nekiáll majd problémázni, ha meglátja, aztán csak legyintett. A legkevésbé sem érdekelte, hogy Benyónak mi tetszik és mi nem.
Jobboldalt Kázmér lenyelte az utolsó falat kenyeret is, a bakancsával vágott egy kis gödröt a talajba, és beletemette az üres húskonzervet, amit eddig falatozott.
- Álljanak be a csoportok! – jött a következő parancs.

A csoportok elrendeződtek. Benyó mellé került Umhauzer, Kocsis és Czirják. Schrót mellé jutott Ádám, Rauchbauer, valamint Molnár. Mirczik csapatába Takács, Szudár és Kázmér került. Máté csapata pedig Zeliziből, Ivánból, és Mónusból állt. A négyesek különváltak, és az alezredesre néztek, aki zsebredugott kézzel vizsgálgatta az őket körülvevő terepet.
- Na jól van, harcosok – mondta Fehérvári, és elővett a zsebéből valamit. A mobiltelefonja volt. – Indítom mindjárt az órát. Legkésőbb öt óráig érjen minden csapat vissza. A normaidő 240 perc átlagosan. Ennyi idő alatt laposkúszásban is végre lehet hajtani. A kiváló a 180 perc, a jó a 210 perc, és a megfelelő a 240 perc. Az ennél több a nem megfelelő.
- Na jó, de délután ötig, vagy hajnali ötig kell végrehajtani? – sutyorgott Zelizi, és vigyorgott. Iván és Mónus szintén.
- Egyvalakinél mindig legyen ott a térkép. Be van jelölve rajta a cél, oda kell eljutni. Leolvassák a számkódot a tereptárgyról, és visszajönnek. Remélem érthető a feladat.
- Ja – morgott Szudár, és ráérősen vakarászta a hátsóját.

- Egyvalaki használja majd a tájolót. Cuccot lehetőleg csak annyit vigyenek magukkal, amennyit muszáj, de nekem mindegy. Aki akarja, viheti magával a málháját is. – közölte Fehérvári, miközben a telefonjával babrált. Valamit megnyomott, mire a telefon csipogni kezdett.
- Három. Kettő. Egy. Most!

A csoportok azonnal elindultak, négyen négy különböző irányba. Lépteik halkan zizegtek az avarban, néha egy-egy roppanás hallatszott, ahogy rátapostak pár száraz ágra. Fehérvári elgondolkodva nézett utánuk, és idegesen vizsgálgatta a mobiltelefonját. Idekint alig volt térerő, a telefon annyit ért, mint a halottnak a pacemaker. Reménykedett, hogy időben visszaérnek mind a tizenhatan. Közben lerakta a saját hálózsákját, a körülötte heverő kövekből kört rakott, és tüzet gyújtott.

A fiúk elég nehéz feladatot kaptak. Aggódom értük azok után, amiket hallottam erről a vidékről az utóbbi két hétben. De már mindannyian kemény, kipróbált harcosok, és használni fogják a fegyvereiket…ha szükség lesz rá.

(Folytatjuk...)