A 0111. szakasz eltűnése - Utolsó nap

Kázmér arra ébredt, hogy valaki rángatja a vállát.
- Ébredj! – kiáltotta a hang, de mintha nagyon messziről érkezett volna. – Kázmér, kelj már fel! Eltűnt Mónus! Eltűntek a tártáskák!
Kázmér álmosan kikecmergett a hálózsákból, megdörzsölte a haját, és jobb kezével kiráncigálta a fegyvert a hálózsákból. Olyan álmosnak érezte magát még mindig, hogy majdnem elszólta magát, hogy „tudom”, de még időben észbekapott. Felnézett. Iván állt fölötte, kibiztosított fegyverrel, űzött arckifejezéssel. Távolabb állt Mirczik, Szudár, és Takács. Mindannyian összecsomagoltak már, hátukon volt a málhazsák, és az ágyuk is. Tesco gazdaságos ágy, így neveztük a hálózsákot, jutott eszébe, aztán elhessegette a gondolatot. Ideje a feladatra koncentrálni. Ítia mindent elmondott neki, amit csak lehetett.

De hogy osszam meg a többiekkel?, kérdezte magától aggódva, és érezte, hogy szőrszál csúszik a gépezetbe, ami épp hogy csak működni kezdett. Ha elmondom nekik, a tündérkék rájönnek, és Ítiának annyi!
- Mi történt? – kérdezte látszólag értetlen arccal, miközben feltápászkodott. Gépkarabélyát szép lassan himbálta a lába mellett, és odanézett, ahol azelőtt Mónus üldögélt. A szardíniakonzerv és a kenyér szétszórva hevert a halomba rakott gallyacskák, és a hamu mellett. Mónus bizonyára felrúgta, miközben szabadulni próbált. Csak ő tűnt el egyedül, így akárki is tette, nem használta a „tündér-kézigránátot”. Megtehették volna, hogy rájuk dobnak egyet-kettőt, ha mind idejönnek. Miért is ne? Sokkal könnyebb és gyorsabb megoldás lett volna. A 0111. szakaszt leírhatták volna odabent az egyetemen egyszer s mindenkorra. De nem használták. Egyvalaki idejött, és elintézte Mónust a kristályvirágával.

Ha Ítia nem lenne, már egyikőnk sem élne. Nagyon sokat köszönhetek neki, és annak, hogy érez valamit…lehetséges-e kapcsolat egy tündérrel?
- Gyere már, Kázmér, el kell tűnnünk innen! Lehet, hogy még itt vannak! – sürgette Iván, és türelmetlenül bökdöste Kázmér lapockáját.
Szudár épp ebben a pillanatban vette föl a rohamsisakját. Megnézte az övét, és mikor látta, hogy a bőröv vége lekonyulva csüng, megadóan visszatömte a helyére. Mirczik szorgalmasan tömte magába az utolsó két szelet kenyerét, lekvárral vastagon megkenve. Takács dohányzott, és nyugtalanul kémlelte az erdőt.
- Ne aggódjatok – mondta Kázmér, és biztatóan Ivánra nézett. – Továbbmegyünk, és ha kell, harcolunk.

Takács megpróbált vigyorogni. A szakálla és a bajusza újra erőteljes növésnek indult, lassan kezdett úgy kinézni, mint egy szovjet hadifogoly.
- Ez az! Harcoljunk!
Szudár és Mirczik már kevesebb hajlandóságot mutatott a harc irányába, csak arra tudott gondolni, hogy elhúzzák a csíkot minél hamarabb. Nagyon valószínű, hogy megint körbe-körbe fogunk járkálni, villant át Mircziken, de nincs más lehetőség. Legalább megpróbáljuk.
Mindannyian kedvetlenek, és reményvesztettek voltak. Elvesztették majdnem a teljes lőszerkészletüket. Maradt mindegyiküknél egy tár, plusz a kézigránátok. Onnantól meg nem volt más, csak a gyalogsági ásó. Nem túl jelentős arzenál, gondolta Szudár.
- Elvitték az összes tetves lőszert! – fakadt ki dühösen Iván, és dühében az avarba rúgott. A száraz levelek szökőkútként repültek szét. – Basszátok meg, ennyi volt! Van egy tárunk, és kész!

Szudáron látszott, hogy nem túlzottan ideges, bízik a saját hihetetlen testi erejében. Csak az a baj, gondolta Kázmér, hogy amint hozzáér a tündér szívéhez, cseszheti az erejét. Mirczik és Takács viszont határozottan aggódtak, és rettenetesen mérgesek voltak. Soha nem gondolták volna, hogy a tündérek az orruk elől is képesek ellopni a lőszert.
- Halljátok, ti szemétládák!? – üvöltötte teli torokból Mirczik a párába burkolózó erdőnek. – Ezt nem ússzátok meg! Meghaltok mind! Meg fogtok dögleni, utolsó szarházi mocskok!

Takács nyugodtabb vérű volt, nem szökött a vérnyomása az egekbe. Mindössze arról van szó, hogy jobban meg kell néznie, hová tüzel. Ha elkövetik megint azt a hibát, hogy egy csoportban jönnek, egy sorozattal leszedem az összeset! Nem valami képzettek harcászat terén szerintem.
- Állj már le, Mirczik! – kiáltott türelmetlenül oda Kázmér a magas, ordítozó harcosnak, aki dühödten rázta a fegyverét az erdő felé. Halk, gunyoros kacagás érkezett rá válaszul minden oldalról. Mindenhol ott vannak, és mindent látnak, ahogy mondták. Mirczik előkapta a zsebéből a megmaradt gránátját.
- Állj! Nehogy eldobd!! – üvöltött rá Kázmér.

Mirczik szorítása megfeszült a gránáton…majd elengedte, és visszatette a zsebébe. Összeszorította a fogát, kezei ökölbe szorultak. Olyan erővel fogta a gépkarabélyát, hogy az ujjai hófehérek lettek.
- Rohadt szemétládák… - köpte ki a gyűlölettel teli szavakat a félhomálynak. Újabb vihorászás érkezett rá válaszul. A lányok ott vannak a fák között, a fák mögött elbújva…és kinevetik őket. Ítia is közöttük van, de csak színleg nevet.
Támadni is csak színleg fog?, tette fel magának a fogós kérdést Kázmér. Akkor őrá nem lövünk.
- Nyugodjatok meg. Ki fogunk jutni innen.
Iván egy cseppet sem lett nyugodtabb.
- És hogyan?
Kázmér előhúzta a térképet a zubbonya zsebéből.
- Itt van ez.
- És erre akarsz hagyatkozni? – kérdezte élesen Iván.
- Nem azt mondtam! – emelte fel a kezét Kázmér. – Csak azt, hogy akármilyen mágikus lények is ezek az akármik, nem tudnak egy egész terepet átformálni.
- Azt nem – helyeselt Szudár, és megköszörülte a torkát. – De minket el tudnak téríteni. Megint rójuk majd itt a köröket?

Kázmér nem felelt.
- És minek vetetted le velünk a tártáskákat? Most meglenne az a rohadt lőszer!
- Jobb az, ha megölnek bennünket, mert nálunk van? – vágott vissza Kázmér. – Örülj neki, hogy még élünk! Van harminckét golyónk, és vagyunk öten! Ennyivel egy egész rohadt alakulatot le lehetne mészárolni!
Szudár már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de Kázmér türelmetlenül leintette.
- Inkább adj egy tollat. Van neked?
- Nincs – felelte ingerülten Szudár.
- Kinek van? – fordult a többiek felé, és közben akaratlanul is a ködre tapadt a szeme. Semmi kétség, a köd visszasűrűsödött eredeti állapotába. És ez nem jó.
- Nekem van – jött előrébb Takács, és átlépett egy fatuskót. – De mit akarsz vele?
- Egyeztetjük az útvonalat a térképen – válaszolt Kázmér, és nagyon igyekezett, hogy a hangja természetes maradjon.

Takács morgott valamit, és belenyúlt a zubbonya jobb felső zsebében. Előhúzott egy Signetta golyóstollat, és odament.
- Az a fura, hogy miért nem kaptak el mindannyiunkat. – tűnődött hangosan.
- Azért, mert a tártáskákat levettük – felelte Kázmér, és közben Ítiára gondolt. Ha vége lesz, elmondom mindegyiküknek, fogadta meg magának. – Na, jöjjön ide mindenki gyűrűbe, és nézzük meg az útvonalat. Legrosszabb esetben teszünk még egy kört.
Mirczik, Szudár és Takács kelletlenül odabaktattak. Kázmér elseperte az avart, az ágacskákat, és a kövek nagy részét a földről, és kiterítette a térképet. Miután meggyőződött róla, hogy mindenki ott van, megfordította, hogy a fehér, üres oldala legyen fent. A többiek értetlenül néztek rá. Iván hátra-hátrapillantott, hátha ezt az időpontot választják ki a lányok arra, hogy leszámoljanak velük. De nem történt ilyesmi, a tündérek nem jöttek elő.

FIGYELJETEK – írta Kázmér a lapra. – EGYIKÜK SEGÍTENI FOG NEKÜNK. BESZÉLGETTEM VELE ÉJSZAKA. NEM SZABAD BESZÉLNÜNK ERRŐL, AMIT MOST LEÍRUNK.
A többiek szemei tágra nyíltak, Ivánnak szó szerint leesett az álla. Kázmér ajkára tett ujjal némaságot parancsolt nekik, és tovább írta a fekete szavakat a fehér papírra.
ŐRÁ NEM SZABAD LŐNÜNK MAJD, AKI ENGEM FOG „TÁMADNI”. CSAK ÚGY JUTHATUNK KI INNEN, HA A TÁRSAIT LEGYŐZZÜK. A SZÍVÜKRE KELL CÉLOZNI! GRÁNÁTJAIK VANNAK, ÓVAKODNI KELL A CSILLAGPORTÓL, ÉS NEM SZABAD HOGY A KRISTÁLYUKHOZ HOZZÁÉRJ!

Igyekezett minél gyorsabban írni. Óriási kockázatot vállalt ezzel, hogy megosztotta a többiekkel, amit megtudott. Ki tudja, a tündérek mikor unnak rá a játszadozásra, és jönnek el értük. Ki tudja, az írást nem látja-e valamelyikük, aki nem Ítia. De nem volt más választása.
A TÖBBIEKÉRT NEM TEHETÜNK SEMMIT. A HÍD FELÉ KELL MENNÜNK. SIETNÜNK KELL, MERT ÉJSZAKA MÉG TÖBBEN LESZNEK, fejezte be, és pár pillanatig várt, hogy mindenki elolvashassa. Takács maga felé fordította a térképet, és komoly arccal bólintott. Szudárnál egy széles vigyor jelezte azt, hogy elolvasta az üzenetet.
- Értitek az „útvonalat”? – kérdezte Kázmér, gyorsan összehajtotta a térképet, és eltette.
- Persze, semmi gond! – felelte Iván vigyorogva. – Akár indulhatnánk is, nemde?

Rákacsintott a társaira. Szudár vigyorgott, és visszakacsintott. Mirczik valamicskével nyugodtabb lett. Takács kihívóan megemelte a fegyvert, és szintén megeresztett egy kegyetlen mosolyt.
Hamarosan eljön a végső leszámolás. Vagy mi, vagy ők. Innen nincs visszaút.
- Sikerülni fog – mondta bátorítóan Kázmér. – Nem kell beszarni.
A többiek ismét összetömörültek, kezdett visszatérni beléjük az önbizalom az információk hatására. Mónust elrabolhatták, de ővelük nem fognak tudni semmiféle aljas praktikát alkalmazni.
A francba! Nem írtam oda, hogy ködformába is át tudnak alakulni!, kapott észbe dühösen Kázmér, és a homlokára csapott. Majd ha észreveszem, kiáltani fogok.
- Mi van, bakker? – kérdezte aggodalmas arccal Takács.
- Semmi – legyintett Kázmér. – Ha harcra kerülne a sor, kövessétek az én utasításaimat! Nem akarom, hogy mindenki szanaszét fusson, és csináljon, amit akar. Együtt kell maradnunk!
- Parancs, értettem! – felelte Szudár, és mosolyogva tisztelgett.

Kázmér egy fejbólintással tudomásul vette
- A lőszerünk java része eltűnt. Mindenkinek maradt egy darab tár. Próbáljuk meg takarékosan bánni vele, nem „ratatata”, mint a moziban, meg a Doom 3-ban! Ha valaki gránátot dob, akkor ordítson előtte, ne akkor vegyem észre, amikor belémállt vagy ötven repesz!
- Oké – vette tudomásul Takács, akit némileg elkeserített, hogy nem lövöldözhet ész nélkül, mint a háborús filmekben, vagy a számítógépes játékokban. Egy alkalommal éjszakai lövészeten voltak, és Takács kedve akkor a mostanihoz volt hasonlatos, azaz rettenetesen rossz volt. Fázott, éhes is volt, el akart menni üríteni a hólyagját, és alaposan el is volt már fáradva. Így aztán mikor őneki kellett a harcárokba rohannia, és eltalálni a 400 méterre lévő három célalakot, nem igazán fogta vissza magát. Sötét volt, talajmenti köd borította a tájat (noha a mostaninál sokkal ritkásabb), és ennek tetejébe a célalakok sötétzöldek voltak. Olyan sötét volt, hogy a saját lábát nem látta. A célzótüskére és a nézőkére kentek valami foszforeszkáló anyagot, ami azonban igen hamar kimerült, így mire tüzelőállást foglalt, csak egy elmosódott, fehér foltot látott a célzóberendezésből. Nem sokat vacakolt hát a célzással, fogta magát, és mindenféle célzás nélkül nekiküldte a hosszú sorozatot a célalakoknak. Addig nyomta az elsütőbillentyűt, amíg ki nem ürült a tár. És mi lett az eredmény? Mindhárom célalakot eltalálta.

Kázmér felsóhajtott, és örült, hogy Takács ilyen könnyen tudomásul veszi, hogy nem lövöldözhet összevissza, ahogy legszívesebben tenné.
- Te Kázmér! – böködte meg Szudár a vállát. – Arra azért kíváncsi lennék, hogy szereti csinálni…
- Elmész te a fenébe! – lökött nagyot Kázmér dühös arccal az izmos srácon. Szudár jót nevetett rajta, és engedelmesen odébbcsoszogott.
- Öh…höhöhö… - rötyögött Iván, amikor felfogta, mire értette Szudár a megjegyzését. Kázmér haragosan nézett rá, mire Iván megpróbált komolyságot erőltetni magára.
- Nagyon jól szórakoztok, látom. – ingatta a fejét összevont szemöldökkel. Most tábornokiasabbnak tűnt, mint bármikor. – Majd kíváncsi leszek, mit szólsz, ha ott állnak előtted a drágák!
- Aki kíváncsi, hamar megöregszik! – csiripelte az egyik lány vígan a fák mögül, a ködből, és a nővérei természetesen mind felkacagtak.
- Fogjátok be! – morrant hátra Kázmér, majd visszafordult a többiek felé, nekik szentelve a figyelmét. – Szóval ha majd harc lesz, ehhez tartsátok magatokat. Nem elmászkáltok, meg szétszóródtok.
- Én mondtam, hogy a harc elkerülhetetlen lesz! – nézett Kázmérra komolyan Takács. Kázmért némi elégedettséggel töltötte el, hogy Takács mindvégig készen állt az összecsapásra. El kell ismerni, nem a legjobb katona…de bátor.

Szudár türelmetlenül toporgott.
- Van még valami?
- Ne feledjétek a térképet! Tudjátok, merrefelé vezet az út. Azon csodálkozom, a drágaságok hogyhogy nem jöttek ide azalatt, amíg azt nézegettük.
- Ne légy türelmetlen! – szólalt meg egy incselkedően vidám lányhang a távolból, abból az irányból, ahol Kázmér és Ítia beszélgettek. – Aminek el kell jönnie, az eljön!
- A militarista bölcsen szólt – egy másik hang vette át a szózatot a gránáttölcsér irányából. Vidám, szemtelen kacagás úszott a harcosokhoz ismét. Minden irányból.

Szudár hajlított felsőtesttel, előreszegezett fegyverrel körbefordult egyszer, majd megnyugodva felegyenesedett, és mosolyogva fordult Takács felé.
- Hallod ezt? Megdícsértek, Takács!
Takács még csak el sem mosolyodott. Már túl volt azon, hogy mókázzon.
- Örülök, hogy tetszett. – mondta tagoltan a láthatatlan tündéreknek, és kíváncsian várta a választ. Azok azonban most kivételesen csöndben maradtak.
- Nnna, akkor úgy gondolom, akár mehetnénk is, nemde? – kérdezte Kázmér, és a társaira kacsintott.
- Dehogynem! Tőlem mehetünk. – rántotta meg a vállát Iván.
- Ja, induljunk. – tette hozzá Mirczik, és megigazította a málhazsákját a hátán.
Szudár nem szólt semmit, csak leellenőrizte az övét, ami szokás szerint ki volt csúszva. Szórakozottan megigazította.
Kázmér, miután semmi akadályát nem látta az indulásnak, egy gyors terepszemlével meggyőződött arról, hogy a végső csata helyszíne nem ez lesz, majd az élre állt, és vezényelt.
- Irány a híd! – felnézett egy pillanatra, majd találomra kibökte: - Háromezer méter! Egyenes járás indulj!

A másik négy ember dobbantott egyet szertartásosan a bal lábával, és megindultak Kázmér után. A még mindig sorban letett málhazsákok, a töltényhüvelyek, az elszórt szemét lassan elmaradt mögöttük, és egymás után tűntek el a ködben. Fák bújtak elő a gomolygó fehérségből, félig kiemelkedő, mohos kősziklák emelkedtek néhol, mint holmi útjelző szobrok. Csendben elhaladtak amellett a kő mellett, amin Mónus üldögélt, mielőtt
(elragadták őt is a tündérek) eltűnt volna.

A táj újra ismeretlenné változott. Hideg szél fújt végig ellenségesen a menetelőkön. Mindenki szótlan, néma lett, akár az őket körülölelő erdő. Lélekben készültek a nagy összecsapásra. Lassan kifutottak mindenükből. Elfogy az étel, elfogy az ital, elfogy a cigaretta, a lőszer, az idő, az erő...a tündérek akkor is győzhetnének, ha egyszerűen elzárják a hazavezető utat. De azzal ők nem nyernének semmit, gondolta Kázmér, miközben kikerült egy kökénybokor-csoportot. Csak abban reménykedhetem, hogy Ítia tartja a szavát. És úgy tűnt, tartani fogja.
- Tényleg három kilométer? – kérdezte tétován Takács.
- Nem tudom – felelte Kázmér. – Lehet hogy kevesebb. Lehet hogy több.
- Jahhjj, bakker!
- Kuss, és figyelj!

Takács engedelmesen befogta a száját, és előretartott fegyverrel, lopakodva követte a többieket. Mint mindig, most is leghátul gyalogolt. Az ő agya is telve volt zavarosabbnál zavarosabb gondolatokkal, amit néha át-átdöfött a kétségbeesés sárga pengéje. Az adrenalinszintje az egekbe szökött, görcsösen szorongatta legjobb barátját, a gépkarabélyt, és várta, várta a rohamot.
Háború van. És mi vagyunk, akik védekeznek. Kázmér túlságosan is megbízik abban a lányban. Mi van, ha ez csak egy cselfogás? Mi van, ha a tündérke csapdába csal minket?
Ezzel a gondolattal nem volt egyedül. A többiek is mind kételkedtek Ítia szavahihetőségében, hiába nem volt más lehetőségük. Egyedül Kázmér bízott benne, már szinte vakon. Sejtette, hogy a társai nem igazán bíztak Ítiában, de hát ők nem voltak ott, nem láttak semmit.

A terep hullámossá vált, kis dombok és medencék követték egymást, mint megfagyott hullámok. Néhol egy-két elkorhadt, kidőlt fatörzs keresztezte az útjukat. Néhány bokorcsoport mellett elhaladtak. A nap korongja, izzó pénzérme, odafent világított nekik.
Takács az órájára pillantott. Tíz óra negyvenkettő. Estig ki kell jutniuk innen.
- Énekeljünk – javasolta Kázmér hirtelen. – Jót fog az tenni?
- Oké – mondta Mirczik. – Melyiket?
- Diákkislány? – kérdezte Takács.
Kázmér gondolkodott, közben majdnem megbotlott egy ék alakú kőben.
- Legyen mondjuk a „Nem volt a Szása...”. Tudjátok, melyik az, nem?
- Aha – bólintott Szudár. – De miért akarsz énekelni?
- Miért ne?
- Jóóó… - a másik nem ellenkezett.
- Nótafa! – vezényelt Kázmér.
Mirczik jelentkezett.
- Parancs!
- Nótát!
- Értettem!

Mirczik rázendített. Hamarosan mindenki bekapcsolódott. Zengő énekük vígan harsogott az erdőben, egy csivitelő sárgarigót alaposan meg is ijesztettek vele. Egy raj veréb is felröppent kicsivel odébb, ahogy levonultak egy nagy, tál alakú geológiai képződménybe. Egy csoport darabokra tört kőszikla mellett jöttek ki a mélyedésből, és aránylag egyenes terepen folytathatták az utukat.
Jó darabig semmi nem történt. Kázmér maga is meglepődött, hogy egyik tündérrel sem találkoztak. Bizonyosan arra várnak, hogy ellankadjon a figyelmünk, gondolta Kázmér, majd hirtelen megállt.
- Szakasz, állj!
A többiek megtorpantak.
- Mi az? – kérdezte Mirczik.
- Szereljük össze a gyalásót, és úgy tűrjük be az öv mögé.

Ez meglehetősen jó ötletnek hangzott, így mindenki előszedegette a gyalogsági ásót, és nagy nehezen összecsavarozta. A szakaszból csak két embernek volt rossz a gyalásója: Ádámnak és Schrótnak. De ők nem voltak itt, így másfél percen belül készen is voltak velük. A gyalásót mindenki igyekezett úgy bepasszírozni a bőröve mögé, hogy a legkevésbé álljon a mozgásuk útjában, és mindenféle szüttyögés nélkül elő lehessen venni.
- Mindenki megvan? – kérdezte Kázmér.
- Ja – felelte Mirczik.
- Aha – így Szudár.
- Akkor nyomás tovább – intett Kázmér az előttük álló útszakasz felé.

Tovább gyalogoltak, és ismét a némaság telepedett rájuk. Még frissek voltak, de ki tudja, meddig? A menet egy félóra múlva megállt. Mircziknek vizelnie kellett. Miután végzett, továbbhaladtak.
Félóra múlva ismét megálltak. Megéheztek, és enniük kellett. Kázmér sietette őket, amennyire tudta, elvégre nem volt értesülése arra vonatkozóan, mikor indítják a támadást. Mire mindenki jóllakott, már déli 12 óra múlt három perccel.
- Gyerünk tovább – integetett Kázmér a felkászálódó embereknek. Amazok szótlanul beálltak mögé, készenlétbe vett fegyverrel. Takács érzelemteljesen cirógatta gépkarabélya tokfedelét.

A terep kissé lejtőssé vált ismét, majd újra vízszintes lett. Egy kopár, széles tisztásra jutottak ki. Kázmér arra számított, meglátja a réz töltényhüvelyeket, a gránát kráterét, és az eltűnt katonák málhazsákjait, de a tisztás üres volt. Üres, és érintetlen. Magas fák vették körül, a tisztás egyik oldalán egy jókora odvas fa állt, mellette egy földön végignyújtózó, szürke, repedezett szikla.
Kázmér megállt a tisztás közepén, és állj!-t vezényelt. A szakasz megállt.
- Na? – kérdezett türelmetlenül Mirczik a megállás okára.
- Meg kell néznem a térképet – felelte Kázmér. – El akarsz tévedni, vagy mi a tök?
- Kösz. Az már megvan. – legyintett Mirczik fáradtan.

Kázmér nem felelt, hanem óvatosan, nehogy a hátulján lévő írást megpillanthassák az esetleges leskelődő tündérek, kihajtotta a térképet. Megpróbálta megtalálni magukat rajta. Mivel más nem volt, a magasfüvű réthez volt kénytelen viszonyítani. A magasságvonalak narancsszínű csíkjait, az erdő zöld-tarka színeit figyelmen kívül hagyta, akárcsak a térkép mellett szereplő grafikonokat, és jelkulcsot. Megtalálta a feltételezett útvonalat, látott három-négy nyiladékot, ami mellett valószínűleg elhaladhattak. Látott két kőhalmot is, az egyik a térkép szerint összesen nyolcszáz méter távolságra volt tőlük, a másik pedig mindössze kettő.
Akkor megvagyunk. Itt vagyunk.
A térképen nem volt bejelölve a tisztás, de Kázmér ezen már meg sem lepődött. Továbbra is a színfoltos papírra összpontosítva igyekezett találni egy híd felé vezető, aránylag egyenes útvonalat. Meg is van. Mindössze kilenc kilométer, a kőhalomtól számítva.
- Jó irányban haladunk – közölte a társaival, óvatosan összehajtotta a térképet, és eltette a zubbonya zsebébe.
- Csakugyan – érkezett az élénk, vidámsággal teli hang a fák közül, közvetlenül előlük. – Jó irányba jöttetek. Legyetek üdvözölve a lugasban!

Kázmér intett a többieknek. Azok azonnal felvették a sündisznó-alakzatot.
- Itt vagytok, ahogy akartuk. – érkezett egy újabb magas, kárörvendő női hang.
- És itt a vége, fuss el véle! – felelt rá valahonnan még egy. Ez utóbbinak lehetetlen volt megállapítani a forrását.
- Közelednek! – suttogta rémülten Mirczik.
- Tudom – felelte jeges nyugalommal Takács. Ő nem aggódott. Tartogatott meglepetéseket a tündéreknek.
- Még ne lőjetek – sziszegte Kázmér alig hallhatóan. – Majd ha szólok!

Fehér, tömör ködfoszlányok lebegtek elő a fák mögül. Nem egy, nem tíz, hanem legalább nyolcvan. Minden oldalról. A harcosok mereven figyeltek.
Az apró fehér foszlánykák spirális alakzatban forogni kezdtek. A spirál középpontja ezüstösen felvillant. Először aprókat, aztán egy éles villanás, és egy különös, elfojtott mennydörgéshez hasonló hang kíséretében egy pillanatra fénybe vonta a tisztást. Mikor a fényimpulzus eltűnt, a tündérek már ott voltak. Mind a kilencen. Kázmér megismerte az előtte álló alakot. Ítia. Kázmérra nézett, és jobb szemét lassan behunyta, majd kinyitotta. Kacsintott.
- Itt a vége, fuss el véle! – szólalt meg újra az előbbi tündér. Ivánnal szemben állt, mintegy hét méterre őtőle. Hullámos ezüst hajú volt, keskeny arcú, sudár szépség, gyönyörű, akár egy istennő.
- Így végződnek a legszebb mesék is, ugye, nővéreim? – kérdezte Ítia elragadó, hamis mosollyal.
- Így bizony! – szólalt meg most az Ítiával átellenben lévő Tündér, aki Takáccsal szemben állt. A harcos megismerte. Ő volt az, aki első „beszélgetésük” alkalmával legelöl állt. Hosszú, egyenes haja eltakarta egyik szemét, tündöklő jobb szemében bosszúvágy táplálta ezüst parázs izzott. Különös alakú fülei alig látszottak.

A kilenc földöntúli szépség körülvette a megmaradt katonákat. Bőrük fehér füstjébe és ezüst fátyolköntösükbe burkolóztak, kihívó testtartásban álltak. Néhányan úgy, mint akkor éjszaka Ítia. Néhányan úgy, hogy az embernek egy szégyellős tizenéves lány képe ugrott be róluk.
- Egy kicsit sem fog fájni, ne reszkessetek, nagy harcosok! – mondta derűsen mosolyogva a Mirczikkel szemben álló, szintén hullámos hajú tündér. A mosolya derűs volt ugyan…de a hangjából nagyon is kiérződött a boszorkány.
- Mi tartott ilyen sokáig, gyöngyvirágok? – kérdezte incselkedve Kázmér, közben gyilkos vigyor kúszott az arcára, remélve, hogy ha pökhendin viselkedik, elérheti, hogy a tündérek meggondolatlan lépéseket tegyenek. – Még a végén kiderül, hogy beszartatok mind, és elmentetek reszketni a fenébe.
- Ahhh! – hervadt le a mosoly az Ivánnal szemben álló tündér arcáról. – Minő szemtelen népség vagytok ti! Ejnye-bejnye! Hát szabad így beszélni, kedvesem? – a hangja tettetett dühvel ám élvezettel volt telítve.
- Talán nem szeretnétek a társaitokkal lenni? – játszotta el a meglepődöttet a Szudárral szemben álló magas, dús hajú tündérlány. – Pedig ők már majd meghalnak azért, hogy láthassanak titeket!
- Akarjátok tudni, hős harcosok? – kérdezte kíváncsian a Takáccsal szemben álló tündér, majd egyenesen a fiúhoz intézte a szavait. – Te szeretnéd tudni, drágaság?
Takács kapásból válaszolt.
- És te szeretnéd tudni, milyen az, ha szitává lőnek, aranyos?

A tündér vígan, hahotázva felkacagott. Az ezüstszínű fátyolruha lengett és hullámzott, ahogy nevetett az erdei lány, és mikor a nővérei is bekapcsolódtak, a vidám nevetés felerősödött, visszaverődött a ködfalról, és úgy zengett, mint az operaénekesek hangja.
- Nem lesz rá alkalmad, édes! – küldött egy nyugtalanító mosolyt Takács felé a lány, és felkuncogott. Most boszorkányosabbnak tűnt, mint bármikor máskor.
- Nos? Kíváncsiak vagytok, merre vannak a többiek? – kérdezte meg Ítia hamis mosollyal, és újra Kázmérra kacsintott. Ne félj, nem lesz semmi baj, mondta ez a kacsintás. – Tudjátok mit?
Kicsi szünet következett. A tündérek egységesen egy fél lépést hátraléptek.
- Na mit? – kérdezte Kázmér flegmán.
- Megmutatjuk őket nektek! Csak figyeljetek! – kiáltották vidáman mind a kilencen egyszerre, a hangjukban romlott öröm bujkált.

Tizennyolc fehér kéz emelkedett a magasba. Kilenc álomszép arc hajlott hátra. A szívviráguk fénye felerősödött, szinte már vakított, akár a kihallgatásoknál használt erős fényű lámpa. Mirczik hirtelen azon kapta magát, hogy hátrál, a dereka nekinyomódott Kázmér, és Takács hátának.
A szél feltámadt. A köd egyszerre csak borzasztó gyorsasággal kezdett el gomolyogni, még jobban összesűrűsödött, tömörödött, míg végül szinte tömör fallá vált. Szürke és fehér árnyalatok keringtek, hömpölyögtek benne, mint a habverésnél a fehér hab. A levegő nehézzé, fullasztóvá lett hirtelen, perzselő és jéghideg fuvallatok csaptak át felváltva a tisztáson. Levelek, gallytörmelékek, és por söpört a rohanó szélben, ami egyik pillanatról a másikra iszonyatos erejűvé vált, a tündérek haja és fátyla lobogott a nagy szélben, ahogy magasra emelt kezekkel, hátravetett fejjel. A tisztás ezüstös fénybe borult.

Most kellene lőni, jutott eszébe Ivánnak, de képtelen volt megmozdulni. Látnia kell, mit csinálnak a tündérek. Most ott van szabadon az a vacak kitűzőjük, meg sem próbálják védeni. Egy pontos találat, és vége.
Ehelyett csak térdelt, előreszegezett gépkarabéllyal, Bocskai-sapkája simléderét lejjebb húzta, hogy védekezzen az arcába csapó portól. Mirczik leszegett fejjel állt ellent a szélnek. A félelme visszatért, leginkább azért, mert Kázmér erről nem tudott, hogy most mi az, amit csinálnak. Ezt nem vetette rá a térkép hátuljára.
Most mi a tököt csinálnak?, kérdezte dühösen és kíváncsian Kázmér. Valóban, halvány segédfogalma sem volt róla, hogy mi a tököt csinálnak…de volt sejtése.

Kéken világító, spirális örvények jelentek meg a tündérek között, egymástól alig fél méteres távolságra. Úgy tűnt, tágulnak, közben éles fénnyel villantak fel. Felvillanásukat a már korábban hallott hang kísérte, ami leginkább egy elfojtott mennydörgéshez hasonlított. Jéghideg széllökések érkeztek a fényspirálok felől. A harcosok csak bámultak, teljesen megdermedve, pupilláik hatalmasra nőttek.
- Káááázmér, ez mi a szar? – kérdezte Iván rettegve, majd, ha lehet, még jobban megrémült. Nem fedhette fel ugyanis, hogy Kázmér és Ítia összejátszanak. Istenem, ha gyanút fognak…
- Nem tudom – felelte Kázmér, aki ugyanúgy le volt bénulva, mint a többiek. Csak remélhette, hogy Ítia ebből a bajból is kihúzza valahogy.
A fényspirálok egyetlen, hatalmas fényvillanással közel két méteresre tágultak. Úgy tűnt, nem állnak semmilyen anyagból, egyszerűen csak…vannak. Közepük sötétedni kezdett, és a sötétség egészen a különös lebegő alakzatok széléig ért. A spirálok csak forogtak, forogtak, jeges lehelletük a harcosok arcába vágódott. Kázmér döbbenten vette észre, hogy fegyverén dér jelenik meg.

A szél zúgása hihetetlen módon felerősödött, már szinte üvöltött. De az üvöltés nem az erdőből jött, hanem az alakzatból. Hangok egész egyvelege érkezett a spirálok felől: távoli, elmosódott, gonosz női kacagások, akár a gonosz boszorka a Jancsi és Juliskában. Sikolyokat is hallottak. Túlvilági, sosem hallott kiáltásokat, amik tele voltak szenvedéssel, könnyekkel, és félelemmel.
- Ööö – nyögte Mirczik. Nem tudott mást tenni.

Újabb lehalkított mennydörgés kíséretében fény- és sikolyhullám söpört végig a tisztáson. Dér lepte be a talajt, a leveleket, és a katonák külső ruházatát. A tündérek már nem nyúltak az ég felé, újra a harcosokra néztek, kezük a testük mellett, ajkukon gonosz mosoly játszadozott. A spirálok közepén a sötétség hirtelen különös áttetszővé vált. Fényvonalak rajzolódtak ki belőle, olyan finomak és vékonyak, akárha egy számítógépes kártya hátoldalán lennének. A fényvonalak mozgolódtak, tekeregtek. A vonalak éltek.
A forma formát kapott, az alak alakot nyert. Az imbolygó spirális fényalakzatokban kirajzolódtak az eltűnt harcosok, bajtársak, barátok. Összetekeredve hevertek sötétség-cellájukban, fényrácsokkal elzárva.

Kázmér úgy érezte, üvölteni fog. A rohadt életbe, erről nem beszélt Ítia! Lelke mélyén nagyon reménykedett benne, hogy a többieknek sikerül visszafogni magát. Ebben nem is tévedett. A jelenés szinte sokkolt mindenkit, de a fegyelmük és bátorságuk maradéka megakadályozta a pánikot.
A fogoly harcosok teljesen elvesztették mindenüket, ami a valósághoz kötötte őket. Nem voltak színeik, úgy néztek ki, mint a fémlapba gravírozott alakok. Szemeik ugyanolyan ezüst színűek voltak, mint ellenségeiké. Kázmér alig ismerte fel azokat, akiket ő látott. Schrót, Rauchbauer, Zelizi, Molnár…ezüstcsíkokból álló testük mozgott, megpróbált kiszabadulni a másik létezésből, ahová került.
- Segítsetek! – nyújtotta könyörögve Schrót a kezét Kázmérék felé. Takács látta, hogy a kéz azon a ponton megszűnik létezni, ahol kilép a spirálból.
- Hozzatok ki innen! – kiáltotta egy másik hang. Máté. A hangjuk élessé, magassá, visszhangossá vált, akár a tündéreké. Minden kiveszett belőle, ami az emberi mivoltukra emlékeztetett. Végtelen borzalommal és rémülettel teli szemekkel nézték a harcosokat, amik valamikor ők is voltak.
- Kérlek benneteket, segítsetek! – kiáltotta Mátéval egyidőben Benyó is egy másik spirálból. Kétségbeesetten nekifeszült az alakzat belső oldalának, és próbált kitörni.
- Segítsenek, hallgatók! – szólalt meg egy kicsivel mélyebb hang az ellentétes oldalról.

Kázmér legyőzte a vágyat, hogy odanézzen. Dérlepte fegyverét egy pillanatra sem engedte le, csak a fejét hajtotta le, hogy ne kelljen látnia őket. A társait. A valamikori élő embereket, akik új létezésük fogságában szenvednek. Lehunyta a szemeit, próbálta kizárni a sikolyaikat, a valóságon túli valóságból
(a másik létezésből)
érkező más forrástól származó sikoltozásokat, sírást, és a kegyetlen nevetést, ami úgy hangzik, mintha egy magnókazetta elromlott volna egy rendkívül rossz hangú énekesnő felvételével. A kárörvendő, ugató nevetések…

Mirczik és Szudár viszont kis híján összeomlottak, mikor meglátták az alakzatokban visszataszítóan tekergő, vergődő szellemlényeket, akik valaha a bajtársaik voltak. Iván eltakarta a szemét, mikor vele szemben megjelent Fehérvári ezüstös sziluettje az ezüst-fekete örvényben. Ami az alezredesből megmaradt, kétségbeesetten nyújtotta a katona felé a kezét.
- Segítsen! Kérem, Iván hallgató! Segítsen!!!
- Nem! – üvöltött fel Iván, akinek az idegei eddig bírták. – Azonnal hagyjátok abba!
A tündérek kacagtak. Kacagásuk eggyéolvadt a süvítő, jeges széllökésekkel, a másik létezésből érkező kétségbeesett sikoltozásokkal, egész egyszerűen elviselhetetlen volt.
A lebegő örvények még egyszer, utoljára mind felvillantak, majd hatalmas robaj kíséretében hihetetlen gyorsasággal összeszűkültek apró ezüst golyókká, amik csillogó buborékokká robbantak szét. Az egész nem volt több fél másodpercnél. A jeges szél elült, vele együtt a gonosz fény is.

A tündérek szinte kíváncsian néztek a reszkető, halálra rémült katonákon. A kurva életbe, ha ezt túlélem, én leszerelek!, fogadta meg magának Mirczik. Senki nem mondta, hogy ilyenekkel kell harcolnunk!
- Na, hogy tetszik? – kérdezte egyikük.
Senki nem válaszolt.
- Talán nem tetszik? – vágott csalódott arckifejezést az Ivánnal szemben lévő tündér. – Igazán sajnálom. Eh, de nem számít.
- Úgy bizony, nem számít! – felelték rá kórusban a többiek, és már követte is a gonosz, ingerlő kacagás a megjegyzést.

Kázmér nyugalmat erőltetett magára.
- Értem – mondta hideg hangon. – Én sajnos nem tudom megmutatni nektek a poklot, de biztosíthatlak benneteket, hogy mind odakerültök. Majd ha én is leérkezem, remélem, tart valamelyikőtök élménybeszámolót.
Vidáman csengő nevetés fogadta Kázmér beszólását. A tündéreken a félelemnek még csak a nyoma sem látszott.
- Ostoba harcos! – szólalt meg az Ítiától jobbra álló magas, szoborszépségű lány. – Tudnod kellene, hogy mint olyan, hogy „pokol”, olyan nincs! Ahogy ti sem lesztek!
- Mert szépen velünk jöttök! – tette hozzá a Takáccsal szemben lévő tündér, és hátravetett fejjel felkacagott, haja ezüstfolyamként omlott végig a vállán és a hátán.
- Mindannyian velünk jöttök! – kiáltotta szívből jövő vidámsággal a Mirczikkel szemben álló jobb oldali lány, mire a többi is bekapcsolódott. Együtt kántálták azzal a zengő, tiszta hangjukkal a harcosok felé. – Mindannyian velünk jöttök! Mindannyian velünk jöttök! Mindannyian velünk jöttök!
Kázmér felugrott.
- Na, ebből a szarságból mostmár elég legyen! Harcosok! Előreee!

A többiek azonnal felugrottak, és szinte egyszerre nyitottak tüzet az őket körülálló, gúnyosan mosolygó tündérekre. A gépkarabélyok ropogása felverte az erdő csendjét. Kázmér pontosan és halálosan célzott. A tündérek fel voltak készülve rá, hogy a 0111. szakasz maradványa bármikor felugorhat… de arra nem számítottak, hogy a szívvirágukra fognak célozni. Ítia hátralépett, de nem volt rá szükség. Kázmér nem őrá célzott, hanem a mellette lévőre. A sorozat, amit elengedett, háromszor is telibe találta a szívvirágát. Elfojtott mennydörgésszerű hanggal robbant szét a kristályalakzat. A tündér a szívéhez kapott, arcáról eltűnt minden kaján vidámság, gyilkos fájdalomba torzult. A lány összeesett, és végigvágódott a földön. A teste felfénylett, bőre fehér füstölgése felerősödött, a füst sűrű ezüstszürke színűvé vált, mint az ezüstszemcsékből álló porfelhő. A lány test oldódni kezdett, olyannak tűnt, mint a pezsgőtabletta, amit egy pohár vízbe dobnak. Viharos gyorsasággal leolvadt a teste, ezüstszínű gőzzé vált, ami szinte azonnal eloszlott.
- Pusztuuuulj! – üvöltötte Szudár, és az előtte álló tündérre lőtt. A lány mosolyogva odébblépett, kezével gondosan eltakarva szívvirágát. Kázmérnak igaza volt. A lövedékek szikrákat hányva pattantak le a tündér testéről.
- Basszátok meg, vigyázzatok! Szétszóródni! – üvöltött fel Takács, akinek a céllövés nem volt az erőssége, és a tündér fejébe repített bele öt lövedéket, amik azonnal ártalmatlan kavicsokká változtak, ahogy hozzáértek a bőréhez. A lány mosolygott, és szívvirágából előhúzott egy gömböt, majd, mint ahogy a gazda a kutyának dobja az ennivalót, a harcoló szakaszra dobta.

Kázmér meghallotta Takács figyelmeztetését, és három ugrással kikerült a gömb hatósugarából. Az elhajított gömb a levegőben robbant, nedves pukkanással. Szerencsére elég alacsonyan volt, így a csillagok csupán két méteres körzetben szóródtak szét. Egy darab Iván bakancsát érte, három pedig a gyalásót.
A fegyvert Ítia felé rántotta, akinek biztatóan felvillant a szívcsillaga, majd a lány szétoszlott. A mögötte álló tündér hasonlóképp cselekedett, és Kázmér már látta is a fehér foszlányokat, amint felé úsznak. Hátraugrott kettőt, és egy pillanatra megállt. Mozgást észlelt balról, arraperdült, tüzelt, és ismét oldalra ugrott. Észrevette Takácsot, akinek még mindig nem sikerült legyőznie ellenfelét, ráadásul egy másik lány mögötte azonnal átalakult köd formába, és a foszlányok már veszélyesen közel kerültek hozzá.
- Takács, vigyázz! Mögötted!

Takács a csatazaj ellenére is tisztán hallotta a figyelmeztetést, de nem tudott mit tenni. Az előtte álló tündér folyton kiugrott a fegyvercsöve elől, de nem támadt vissza, és új gömböt sem vett elő.
- Maradjál már nyugton, bakker! – szisszent fel bosszúsan. Tudta, hogy kevesebb mint két másodperce van, amíg a mögötte álló tündér visszaalakul, utána pedig lesz egy örökkévalósága azon gondolkozni, hogy mi lett volna, ha katonaság helyett péknek ment volna.

A lány csábosan mosolygott, azonban esze ágában sem volt nyugton maradni. Takács legyőzte a szívvirág érintésétől való félelmét, és egy hirtelen rúgással elgáncsolta a tündért, aki az arcára fagyott mosollyal térdre bukott. Takácsnak csak ez kellett. Elugrott mellette, megfordult, és csípőből tizenöt lövést engedett el a mögötte álló lányra, aki már nyúlt is érte. A lövések közül négy a talajba fúródott, földet fröcskölve az elgáncsolt tündérre, és Takács terepszínű nadrágjára. De egy lövedék hála Istennek, telibe kapta a szívvirágot. A tündér egyetlen, visszhangzó fájdalomkiáltást hallatott, és már párologni is kezdett, mielőtt még a földre zuhant volna.

A társa, akit Takács elgáncsolt, felnézett a harcosra. Arcán gyilkos harag terjedt szét, ahogy a lassan eltűnő nővérére pillantott. Hosszú, hullámos haja megemelkedett, ahogy egy hirtelen széllökéssel köddé változott. Takács azonnal hátraszökellt, és egy-egy rövidke sorozatot lőtt a felé közeledő fehér foszlányokba. Ám azok nem álltak meg.
- Cél a rohamozó tündérség! Kézigránát! – kiáltotta Szudár valahonnan. Mintha nagyon távolról jött volna. Majd még egyszer felkiáltott. – Iván! Hátra!
Fülsiketítő robbanás rengette meg a lábuk alatt a talajt. Csúfondáros megjegyzés érkezett válaszul rá valamelyik tündértől, azonban a ropogó gépfegyverek lehetetlenné tették a megértését.
- Kösz, nagyfiú! – kiáltotta Iván, akit egyszerre ketten is támadtak. Az egyik tündér hozzávágott egy csillaggömböt, ami elől azonban sikerült Ivánnak elmenekülnie. Mint a kristálypor, csillagzuhatag repült szét a levegőben, néhány szem megtelepedett a veszettül viaskodó Szudár nyakán, aki azonnal érezni kezdte, hogy szédül.

Takács – tartva a távolságot a felé közeledő tündér-köd foszlányaitól – megpördült, és észrevette Mircziket, aki hasztalanul próbálta meg mellen lőni az őt támadó lányt. Hirtelen ötlettől vezérelve felemelte a gépkarabélyát
(csak most ne hibázzam el, bakker, csak MOST ne!) és inkább a szerencséjének, mint a célzó tudományának köszönhetően el is találta a tündért. Az szintén Takács felé fordult, hagyva Mircziket a fenébe. Durcás arckifejezéssel nézett rá Takácsra, majd hirtelen nyugodttá vált. Azt hitte, Takács nem látja a balról felé közelítő ködfoszlányokat.
- Mirczik! Gránátot a rohadéknak, hadd pusztuljon!
Mirczik hihetetlen gyorsan reagált. Egyetlen gránátját előrántotta a zsebéből, kibiztosította, és beledugta a tündér fátylába hátulról. Egy pillanatra megérintette a bőrét, érezte, milyen bársonyos és sima… majd hátrébb rohant, és a földre vetette magát.

A tündér azonnal visszafordult Mirczik felé.
- Teeee! – kiáltott rá dühösen, és azonnal köddé kezdett változni. De nem volt elég gyors. A fátylába bedugott gránát irgalmatlan nagyot robbant, felszakítva a talajt. A lány már majdnem teljesen átalakult, mikor a robbanás szétszaggatta. Föld spriccelt szét szökőkútszerűen, beborítva a tündéreket, a harcosokat. A tündér helyén jókora, füstölgő kráter pompázott. Néhány repesz süvített el Kázmér és Iván mellett. Egyikük a Mirczik előtt álló tündért találta el, és azonnal ártalmatlan kődarabbá változott.

Takács hirtelen feltámadó ijedtséggel vette észre, hogy az őt támadó tündér már visszaváltozott emberi alakjába. Takácsra pillantott, ezüst szeme lángolt a boldogságtól és a harcvágytól. Takács hátralépett, ahogy a lány felé lendült. A szívvirága alig négy centiméterre kerülte csak el a jobb kezét. Takács célzott, és lőtt. Az utolsó három lövedéke, ami a tárban volt, a tündér hasát találta el. Amint hozzáértek a fátyolhoz, azonnal kavicskákká változtak, és lepotyogtak.

A tündér kárörvendően mosolygott. Nem sietett, tudta, hogy nincs több lőszere. Takács dühösen célzott újra, és csípőből a szívvirágra lőtt. Az ütőszeg azonban üresen kattant, a tár kiürült.
- Bakker, kifogyott! – mordult fel Takács.
- Csak nem? – kérdezte meglepetten a lány, és ráérősen végigsimított a haján. Ezüstös porszemek szálltak szét belőle. – És most mihez kezdesz, édes?
Takács leengedte a fegyverét, és lassan hátrálni kezdett. Eszébe jutott a gyalásója, de rájött, hogy azzal valószínűleg semmit nem érne el. Hatalmas ereje volt a tündérnek. Aztán eszébe jutott a zsebében lévő lőszer, amit el akart lopni. De hogyan tárazza be?
Bakker, ez röhej! Itt van nálam az a rohadt lőszer, és nem tudom betárazni emiatt a ringyó miatt!
- Ezzel nem csak lőni lehet! – válaszolta vigyorogva, és teljes erejéből nekirobogott a lánynak. Az mintha számított volna erre, kitárta mind a két karját, hogy át tudja ölelni a szívvirágához. De Takács erre is gondolt. A puskacső lándzsaként fúródott bele a tündér hasába. Takács teljes súlyával ránehezedett a fegyverre, és nagyot lökött rajta. A lány hátraesett, mielőtt még át tudta volna fogni a harcost.

Takács csak erre várt. Kirántotta a tárat a fegyveréből, hozzáfogta a puska előagyához, és kimarkolta a nadrágzsebében pihenő lőszereket. Őrült tisztasággal egy kép kúszott be az elméjébe: Izbégen vannak, alapkiképzésen, és időre kell betárazniuk oktatólőszereket. Emlékezett, hogy valahogy mindig a normaidőn kívül esett. Most csak erre az egyre tudott gondolni, miközben a tündér lassan, még mindig mosolyogva, nekifogott a feltápászkodásnak.
Jobbjával jó erősen ráfogott a tárra, és összeszorított foggal villámgyorsan benyomta az öt lőszert. Tenyere és ujjai izzadtak voltak, így minden esély megvolt rá, hogy egy lőszer kicsússzon, és mire lehajolna érte, és felvenné, a tündér már rajta is teremne. De a militaristák különös istenei az ő pártján voltak. Kissé egyenetlenül ugyan, de mind az öt lőszer bejutott a tárba, mintha mindvégig oda akart volna kerülni.

Mire Takács visszarakta a tárat a fegyverbe, a lány már felállt. Kacér mozdulattal hátrasimította a haját, és kegyetlen mosolyt küldött feléje.
- Ó, nem, militarista, ilyennel nem sokra mész. – ingatta mosolyogva a fejét. – Húzod az időt.
Takács valóságos katarzisba esett attól, hogy sikerült nem egészen két és fél másodperc alatt mind az öt lőszert betárazni, és a tárat is visszalökni a helyére.
- Meglehet – felelte komoly arccal, és hirtelen mozdulattal felhúzta a fegyvert. – De mintha valamiről megfeledkeztél volna.
A tündér szemei tágranyíltak, olyanná váltak, mint a sziámi macskáé.
- De nincs több lőszered! Elvittük!
- Találtam egy pár darabot a zsebemben – közölte Takács. – Nem volt még dolgod militaristával, mi? Tanulj belőle!
- Óóóó, te! – torzult haragvó vonásokba a lány arca, és Takács felé ugrott, megpróbálta ledönteni a földre. A mellkasát pedig védtelenül hagyta, és Takács élt is az alkalommal.

Mialatt a tündér ráugrott, volt ideje mind az öt lőszert egy sorozatban kilőni. A lövedékek eltalálták a lány mellkasát, kettő közülük pedig magát a szívvirágot. A tündér teste nekicsapódott Takácsnak, a harcos megérezte a lány édeskés mentol- és vízillatát. Egyetlen messze hangzó fájdalomsikollyal halt meg a lány, élettelen teste párolgásnak indult.
A társainak gépkarabélya még mindig ropogva lőtte a sorozatokat az öt megmaradt tündérlányra. Takács észrevette Kázmért és Ítiát, ahogy harcot imitálnak. Ítia egyfolytában gazellaszerű szökdeléssel Kázmér után ugrott, ő pedig folyamatosan hátrált, vagy éppen oldalra vetődött, gondosan ügyelve rá, hogy a szívvirág érintését elkerülje. Nem attól félt, hogy Ítia mégis megszegte a szavát, és megölni (holott arra is fel volt készülve, ez esetben egyszerűen lepuffantja Ítiát, mint egy kutyát), hanem hogy felfedődik a vele kötött egyezség.
- Mirczik! – kiáltotta Takács, mikor kissé összeszedte magát, és Kázmér felé biccentett. Meglóbálta az üres gépkarabélyt, és gyorsan a hátára vette.

Észrevette, hogy Mirczik segítségre szorul, méghozzá nem is kis segítségre. A négy másik tündér közrefogta őt, Szudárt, és Ivánt, és nekiszorították őket a tisztás túlsó végén lévő, szinte összefüggő bokorfalnak. Mirczik kétségbeesetten lőtte őket, de mivel nem hajtotta be a válltámaszt (Takácsot ez rengeteg fáradságtól mentette meg), kénytelen volt folyamatosan az arcához emelni a gépkarabélyt. A tündérek viszont túlságosan közel voltak ahhoz, hogy le tudják lőni őket; minduntalan félreugrottak, megfogták a puskák csövét, és egyszerűen hátralökték őket, közben kedélyesen kacarásztak és ugrándoztak. Csak csípőből lehetett volna tüzelni rájuk, viszont a kihajtott válltámasz nagyban akadályozta őket ebben.
- Tudjuk le gyorsan a dolgokat, édes! – mondta farkasmosollyal a tündérlány, mikor észrevette, hogy Mirczik tárja kiürült. A nagy fiú képtelen volt elhinni, hogy semmilyen kárt nem tettek a lányban a nagy erejű lövedékek, és szinte mulatságos arcot vágott, mikor a tündér megragadta a fegyverét, félrelökte, és hihetetlen gyorsasággal a nyakába ugrott, mintha csak üdvözölné.

Mirczik hangosan üvöltve próbálta lerázni magáról a lányt. A teste szinte súlytalan volt, viszont hihetetlen nagy erő volt benne. Nagyot rántott a katona nyakán, és Mirczik az avarba zuhant, a fegyver kiesett a kezéből, és tompa csattanással a levelek közé esett.
- Megvagy! – csiripelte vidáman a lány, megragadta Mirczik jobb kezét, és a szívvirágához rántotta.

Mirczik sikoltozni kezdett. Aztán a sikolyok hirtelen abbamaradtak, ahogy a teste hirtelen megfehéredett, és oszlani kezdett, akár egy bárányfelhő, amire könyörtelenül tűz a nap. Fehér foszlányai a tündér szívvirágába kezdtek áramlani, örvénylő, krémszerű mozgással. A kristálycsillag éles fénnyel felvillant. A lány mosolyogva felállt, két kezét a szívére szorítva.
Szudár is látta, mikor elesett Mirczik, de nem tehetett semmit. Bal oldalán Iván volt, aki veszett ábrázattal lövöldözött az előttük lévő, egyre közeledő tündérekre. Kázmér hiába mondta, hogy ne ratatata-tázzanak a gépfegyverrel, Ivánt ez most a legkevésbé sem érdekelte. Gépfegyverének ropogása összekeveredett Szudáréval, és a tündérek gúnyos kacagásával, ahogy folyton odébbperdültek a lövedékek elől.

A rohadt életbe, nem tudom eltalálni a szívüket!, kiáltotta Ivánban egy követelőző, dühös hang, amit képtelen volt elnyomni. Közel volt a halálhoz, nagyon közel, rettenetesen félt, és mikor látta, hogy Mirczik elesett, rémülete a tetőfokára hágott. Újabb sorozattal űzte hátrébb a balfelől közelítő lányt, nem véve le róla a szemét egy percre sem.
Csak játszadozik velem!, állapította meg döbbenten, mikor a lány újfent kitért a sorozatlövés elől. A becsapódó lövedékek felszaggatták az erdő talaját, jópár közülük a lányt is eltalálta, de semmi egyebet nem eredményezett, csupán kissé lelassította őt. A tündér gyönyörű arcán letörölhetetlen mosoly bujkált, ezüst csillagszemei lángoltak. Iván újra lenyomta az elsütőbillentyűt, a gépkarabély száraz kattanással válaszolt.
A rohadt életbe! Kifogytam!

Hirtelen ötlettől vezérelve hatalmasat ütött a gépkarabéllyal a lány felé. Ez hatott. A tündér bosszúsan felszisszent, mikor a csapás félretaszította őt. Iván egy jókora ugrással már kinn is volt a gyűrűből. A gyalogsági ásó nyele az oldalába nyomódott, ahogy hirtelen mozdulattal szembefordult a lányok felé. Ketten álltak vele szemben. A Mircziket elpusztító tündér, és az a tündér, akit lesújtott. Felé fordultak, mosolyogtak, mintha illegették is volna magukat...csak annyira féltek tőlük, amennyire a Lánchíd fából készült.
Iván tekintete a viaskodó Szudárra esett, aki képtelen volt elsütni a fegyverét, mivel a tündér nekifeszült, és igyekezett kicsavarni azt a kezéből. Szudárnak azonban hatalmas ereje volt.

Rémülten cikázott ide-oda a pillantása. Egyedül a gyalogsági ásót használhatta ellenük. Vajmi kevés esélye volt ugyan vele – kevesebb, mint a gépkarabéllyal – de a másik lehetősége az volt, hogy megadja magát. Fél percen belül vigyázzba vághatná magát Fehérvári előtt, és mondhatná: „Alezredes úr, Iván hallgató jelentkezem! Jelentem, az ellenség támadását nem sikerült feltartóztatni. Mi ez itt, alezredes úr? Tündér-hadifogság?”

Kirántotta a gyalogsági ásót az övéből, és lesújtott a jobb oldali gyönyörűségre. Fehér kezek lendültek előre hihetetlen gyorsasággal, elkapták a gyalogsági ásót, és kirántották Iván kezéből. A harcos döbbent, erőtlen nyögéssel hőkölt vissza, mielőtt a bal oldali lány karja a nyaka köré fonódhatott volna. A tündér a magasba emelte a gyalogsági ásót, és kihívóan mosolygott Ivánra.
- Nincs megfelelően kiélezve a gyalogsági ásója, harcos! Megyünk retorzióra az alezredes úrhoz!
Felemelte jobb térdét, a fátyol könnyedén félrecsúszott róla, látni engedte a tökéletes, fehér combokat, a sima bőrt. Kezek lendültek, és egyszerűen kettétörték a gyalásót. A tündér mosolyogva meglóbálta a darabokat Iván szemei előtt, és a háta mögé hajította.

Szudár eközben gyilkos dühvel, összeszorított fogakkal kelt birokra a tündérrel, akin nem látszott semmiféle erőlködés, csak színtiszta öröm, ahogy szorította erősen a fegyvert, és próbálta kitépni Szudár kezéből. Szudár ugyanezen okból kifolyólag erősen ragaszkodott hozzá, és már úgy tűnt, sikerül kicsavarnia a lány kezéből, amikor ellenfele cselhez folyamodott. Jókorát lökött Szudáron, aki hátrazuhant a fegyverrel együtt, a rohamsisakja csak fokozta az esés erejét. Szudárnak azonban hihetetlenül alacsony volt a reakcióideje, és a fegyverét szorítva villámgyors hátrabukfencet csinált. Kavicsok nyomódtak a hátába, valami végigkaristolta a rohamsisakját. A fegyver majdnem kicsúszott a kezéből.
Rád fog ugrani! Vigyázz!

Szudár is látta Mirczik végzetét, nem akart hasonló sorsra jutni. Akciófilmbe illő mozdulattal térdelő tüzelőállásba érkezett, és maradék hét töltényét a lány mellkasába lőtte, ami az ugrásra való tekintettel védtelen volt. Négy lövés is talált.
A tündérlány szilánkokra tört szívvirágára szorította mindkét kezét, diadalittas mosolya halálra rémült, fájdalommal teli grimaszba váltott át. Térdre borult, bal kezével lassan szétfoszló mellkasát fogva, és Szudárra nézett, mintha arcának emlékképét magával akarná vinni. Szudár látta, hogy könnyek csillognak a szemében, és peregnek le szépséges, sugárzó arcán.
- Nem… - suttogta, és szinte zajtalan nesszel végigterült a földön. Épp úgy nem volt hangja, mint a lépteiknek. Lassan feloldódó teste fehér párával töltötte meg előtte a levegőt, így nem vette észre a háta mögé úszó fehér ködfoszlányokat, és a belőlük összeálló alakot.
- Kukucs! – hallotta meg maga mögül a lány vidám hangját. A tündér rábízta Ivánt a társnőjére, hogy ő foglalkozhasson a csupa izom katonával. Szudár halálra rémült, és azonnal felugrott, ám a bőröve önhatalmúlag úgy döntött, hogy megoldja a párviadalt. A rántástól félig kioldódott, és mikor Szudár előre akart volna lépni, hasra vágódott benne. Szakadó ruha zaja hallatszott, ahogy a nadrág egyik övtartója leszakadt…és Szudár kétségbeesett sikoltása.

Micsoda összetartás van közöttük!, jutott eszébe Szudárnak a gondolat, mikor a lány kezeit megérezte a tarkóján, és valami borzasztóan hideg és bizsergető tárgy nyomódott neki. Szudár megfordult, hogy lássa, mit tett vele a lány, és rémülten vette észre, hogy a kezei fehérednek. Látómezője vakító világosságba borult, majd szertefoszlott. Valahonnan távolról még hallotta Takács kiáltását…utána pedig semmit. Sem akkor, sem máskor.
Iván, mikor látta, hogy Szudár összeesik, és a lány szívének részévé válva eltűnt a kristályvirág ezüst fényében, jobbnak látta kereket oldani. Egy alak ugrott eléje, feltartott gyalogsági ásóval. Iván látta az arcát, tűztenger és pusztulás volt ráírva Takács.
- Menekülj, Iván! Fedezlek! – kiáltotta, és meglengette a gyalogsági ásóját a felé közelítő két tündér felé. Iván próbált szólalni, próbálta mondani, hogy hagyja a fenébe a gyalogsági ásót, annyit sem érne el vele velük szemben, de nem jött hang a torkára. Nehézkes, bukdácsoló futásba kezdett Kázmér felé. Takács azonban nem futott. Szembefordult a tündérekkel.
- Ezt nem ússzátok meg, kis rihonyák! – üvöltötte a nyugodt tempóban közelítő lányok felé.
- Nem kellett volna megölnötök Leviát – váltott komolyra a jobb oldali lány arckifejezése egy pillanatra.
- És a társainkat sem! – tette hozzá a bal oldali.
- És a sírdombot sem lett volna szabad megközelítenetek! – szólalt meg ismét a jobb oldali tündér.
- És meg kellett volna fogadnod a tábla utasítását! – tromfolt ismét a bal oldali, és egyöntetű kacagásba kezdett a társával.
- Igen? Nektek pedig nem kellett volna megölni a mi társainkat. – felelt rá Takács, a gyalogsági ásót ütésre kész helyzetben tartva.
- Szemet szemért, fogat fogért! – válaszolták erre a lányok, ismét haragos arccal, és a jobb oldali már támadott is. Takács lesújtott a gyalásóval, az éle eltalálta a lány jobb vállgödrét, ám az egyszerűen lepattant róla, mintha csak egy sziklára ütött volna. Takács meglepetten látta, hogy szikrázik.

A tündér könnyedén félresöpörte a gyalogsági ásót, két kezével lefogta Takács mindkét kezét, és hatalmas erővel döntötte a földre. Egy pillanat múlva már rajta is volt, és elégedett mosollyal szemlélte a letepert harcost. Jobb kezével egy pillanatra felnyúlt a szívvirágába, hogy előhúzzon valamit… egy ezüst gömböt. Takács szinte megbabonázva nézte.
Most megfogott! Azt a szart mindjárt széttöri, és végem van! Ahogy mondták, itt a vége, fuss el véle!
Kétségbeesetten próbálta lerázni magáról a tündért, de nem bírt az erejével. Egy pillanat, és… hogy is mondták a lányok? Találkozhat a bajtársaival.
Nem! Nem így akarom végezni!
Persze semmit nem tehetett. Most nem. De eldöntötte, mit fog tenni.
A lány incselkedve megforgatta a kezében a gömböt, és hirtelen széttörte. Csillaghullás homályosította el Takács látóterét, és ebben a pillanatban a kezei szabaddá váltak.
- Küldetésed véget ért, harcos! – hallotta valahonnan fölülről a tündér boldog hangját, de nem figyelt rá. Mielőtt az apró ezüstszemcsék beivódtak volna a testébe, villámgyorsan a zubbonya felső zsebéhez kapott. Jobb kezével megragadta a gránátokat, ballal pedig mindkettő biztosítószegét kirántotta. Ahogy a csillaghullás beborította, egyre kevésbé látott, hallott, érzett. Viszont egyre inkább érezte a tündért. A gondolatait. Mielőtt végleg eltűnt volna evilági létezése, érezte a lány hirtelen meglepődését.

Azután a gránátok felrobbantak. A tündér halálsikolyát elnyomta az irtózatos detonáció.
Kázmér Iván közeledtére odakapta a fejét. Látta, hogy Takácsnak vége…de látta, hogy mit művelt előtte.
- Iván, feküdj! – kiáltotta, és a földre vetette magát. A robbanás lökéshulláma végigsöpört rajtuk, a felcsapó föld- és szikladarabok beborították őket.
- Meneküljünk, Kázmér! – kiáltotta Iván. – Túlerőben vannak!
Kázmér felugrott, és a gépkarabélyát a két megmaradt tündérre fogta. Egyikük jobboldalt, a hatalmas kráter szélén állt, dühtől sötét arccal, a másikuk pedig ott, ahol Takács lelőtte a társukat.

Ítia nem volt sehol.
- Futás! – vezényelt Kázmér, és rohanni kezdett. Iván szorosan mellette haladt.
- Hová futhatnánk? – kérdezte lihegve. Most, hogy se gyalásója, se fegyvere nem volt, könnyebben ment a futás, még úgy is, hogy a hátát folyamatosan verdeste a málhazsákja. Kázmérnál ugyan nála volt mindene, de a rémület erőt adott neki is, és Ivánnak is, hogy szaladni tudjanak.
- A híd felé! Az egyetlen esélyünk, ha átérünk rajta! – a válasza szaggatottan, lélegzetvételnyi szünetekkel tagolva érkezett.
A válla fölött hátrapillantott. Gyorsan távolodtak a csatatértől, ahol egy széttört gyalásó, néhány gazdátlan málhazsák, és üres gépkarabély utalt csak arra, hogy valaha ott katonák voltak.
A két tündér eltűnt.
- A nyomunkban vannak! – bökött Iván a fejével a ködben úszó fák közé, déli irányba. Valóban, fehér színű fuvallatok kísérték őket, alig öt méterrel mögöttük.
Az egyetlen esélyünk, ha elérjük a hidat! De ezek nem fogják engedni!, gondolta kétségbeesetten Kázmér.
Levegő után kapkodva próbált meg gyorsabb tempót felvenni. A talajban itt kitüremkedő gyökerek, kövek voltak, amik bármikor elbuktathatták őket. Fák tűntek elő a ködből előttük, ágaikat szél lengette.
Rohantak.

(Folytatjuk...)