A 0111. szakasz eltűnése - Befejezés

Az erdő szinte végtelennek tetszett a két rohanó harcos számára. Egy pillanatra sem állhattak meg, hogy kifújják magukat, hogy ihassanak egy frissítő korty innivalót. Szemük előtt az egyetlen távoli cél, a híd lebegett.
Egy alkalommal azért fulladt kudarcba egy partraszállás, mert a híd túl messze volt¸ futott át Kázmér agyán Földi Pál (vagy Kurt Rieder? Nem tudta) könyvéből néhány sor. Ítia nem tudott segíteni nekünk, és a többieknek. Szudár majdnem megölte őt azzal a kézigránáttal… Takács meg magát ölte meg… ha most egyáltalán halott, nem pedig valami köztes létezésben van…
- Huh… huh… Kázmér… milyen messze van a híd? – lehelte felé Iván a szavakat, és igyekezett még egy kicsit gyorsítani a tempóján ahelyett, hogy hátrafelé nézeget. A tündérek kitartóan követték őket… talán még közelebb is jöttek. Nekik nem okozott gondot a terep, nem kellett a bokrokat, és a fákat kerülgetniük, emelkedőn fölrohanni, lejtőn lerohanni. Semmi kétség, a kicsikéknek előnyük van.
- Nem tudom – felelte Kázmér futtában. Nem igazán akart most beszélgetni, a levegőjét nagyon be kellett osztani, hogy egyenletes tempót tarthasson, amivel nem fárad ki, és a tündérek előtt tud maradni. Ő maga elég jó erőben volt, attól azonban jobban félt, hogy Iván nem fogja bírni, lelassít, esetleg összeroskad, ő pedig nem fog tudni úgy futni, hogy még Ivánt is cipeli közben.

Iván nem felelt, igyekezett lépést tartani Kázmérral, aki úgy futott, mintha semmi nem is lenne a hátán, ami hátrafelé húzná. Rohamsisakja és málhazsákja rázkódott.
Tompa puffanás hallatszott. A gyengén felrögzített hálózsák leesett az avarba, és félig szétnyílt.
- Ne állj meg – mondta nehézkesen Kázmér, és futott tovább. Iván kikerülte az elhagyott hálózsákot, és közben akaratlanul hátrafordult. A fehér felhőfoszlányok úgy követték őket, mintha csak húznák maguk után.
Néhány sziklahalom maradt el mögöttük, majd ritkás bokorcsoport következett, ami hosszú sorban nyúlt el jobbra is, balra is. Mögötte nem voltak fák.
Az irtás.
- Már csak két kilométer! – ujjongott rekedten Kázmér, és eszébe jutott a térkép. – Két rohadt kilométer!
- Remek – lihegte Iván. Látszott rajta, hogy mondani akar valamit, de nem volt elég levegője hozzá. Szíve eszelősen kalapált, a dobbanásai az egész testét megrázták. A feje lüktetett. Nagy levegőt vett, és akadozva kérdezte:
- Arra már gondoltál, hogy mondjuk el Piószeghynek meg a többieknek odabent?
- Nem – ismerte el Kázmér, és átugrott egy alacsony tüskebokrot. Iván szorosan a nyomában. Mögötte pedig a két megmaradt lány ködfoltjai.
- Nem mondhatjuk…huhh…azt, hogy tündérek támadtak ránk…ki a fene hinné el? Fognának és bedugnának a hűvösre azzal, hogy mi öltük biztos meg a…többieket….

Kázmér, bár most emiatt kellett a legkevésbé aggódnia, erősen gondolkodóba esett. Miközben buzgón emelgette egyik lábát a másik után, eszelősen gondolkodott, hogyan szerezhetne bizonyítékot arról, hogy mi történt velük. A felszereléseket a mentőcsapatok bizonyosan meg fogják találni, de a holttesteket nem… mivel a társai nem halottak.
(de nem is élnek)
Közben kiértek az irtásra. Világosbarna, rögös talajon szaladtak tovább, néhol fatönkök meredeztek a földből, friss ágakkal, és kisebb-nagyobb bokrok tarkították a kopár terepet. A köd vastag dunnaként ült meg a vidéken.
Azt a táblát le kellett volna szedni, gondolta Kázmér, immár sokadszorra. Ha mást nem is, de azzal legalább tudnánk valamit prezentálni a kíváncsiskodó vezérkarnak.
Valami… a táblával kapcsolatos dolog, amire már gondolt korábban.
És ekkor eszébe jutott a fényképezőgép.
- Iván! – szólt oda a mellette szaladó társának. – Fogd meg egy kicsit a fegyverem!
- Miért? – jött a kérdés Ivántól. – Így is alig bírok szaladni!
- Csinálunk bizonyítékot – Kázmér is rohamosan fáradt, ráadásul a fényképezőgép a málhazsák legalján volt. Ivánnak muszáj volt megfogni a fegyvert. – Na, fogd már meg!

Iván kelletlenül a gépkarabély után nyúlt. Nem értette ugyan, Kázmér miért nem veszi hátra, aztán rájött, mikor látta, hogy a málhazsákját a jobb oldalára vetette át, és igyekszik megoldani a száját.
- Mi a franc? – kérdezte Iván. Kázmér nem felelt. Kibontotta a csomót, és jó mélyen belenyúlt a málhazsákba. Lázasan keresgélt, különböző tárgyakhoz ért hozzá, és azonnal el is engedte őket. Konzervdoboz...bicska…még egy konzerv…egy nejlonzacskó…az evőcsészéje…a kanálgépe…egy elem…fényképezőgép…
Fényképezőgép!
Hirtelen mozdulattal kirántotta a kis ezüst Kodak digitális fényképezőgépet. A gyenge, párás fényben egy pillanatra megpillantotta a tetején lévő feliratot, miszerint 3.0 pixeles. Egy valószínűtlen verssor jutott az eszébe, ahogy végigpillantott az erdőn,
(kamra mélyén egérszar) de gyorsan száműzte a gondolatot. Nem volt jelentése egész egyszerűen, nem vette semmi hasznát. Visszaküzdötte nagy nehezen a hátára a málhazsákot, és bekapcsolta a gépet. A készülék oldalán zöld fény gyulladt ki, és apró gépi duruzsolással életre kelt a fotómasina.

- Iván! Ha nem bírod a fegyvert, akkor fényképezz te! Csak a gombot kell lenyomnod a tetején! – szólt oda a társának, aki lihegve próbált lépést tartani Kázmérral, és szinte hálásan vette át a fényképezőgépet.
- Majd én fedezlek – mondta, és hirtelen megtorpant. – Állj meg!
Iván megállította magát, boldogan, hogy végre kifújhatja magát. Kázmér kibiztosította a gépkarabélyt, és a lassan feléjük lebegő foszlányokra célzott.
- Álljatok meg!
A ködfátylak engedelmesen megtorpantak, örvényleni kezdtek, és egységes alakba rendeződtek. A két csodálatos teremtés csakhamar ott állt velük szemben, ajkukon a szinte előírásszerű mosollyal, hajuk lobogott a szélben, ezüstszálacskák csillogtak a lobogásban.
- Csak nem elfáradtatok? – érdeklődött a jobb oldalt álló lány, és felkuncogott. – Hát nem vagytok egy elit alakulat!
Iván végre lélegzethez jutott. A szeméhez emelte a fényképezőgépet.
- Nana! – kiáltott fel a két tündér, és egy szempillantás alatt köddé változott. Iván egy tizedmásodperccel később nyomta le a gombot. A vaku éles fénnyel felvillant, és a fényképezőgép hátulján lévő kis képernyőn megjelent az elkészült kép a ködbe burkolózó irtásról. De semmi más.
- A fenébe… - kezdte volna Iván, ám ekkor kétoldalt megjelentek mellette a lányok. A fényképezőgép után kaptak. Iván kétségbeesett kiáltással hátradobta, és próbált kettejük között kiszabadulni. Amint lehajolt azonban, egyszerre két szívvirág is hozzáért. Kiáltásának hangja elhalt, a teste kifehéredett, elpárolgott, és semmi nem maradt belőle, csupán a málhazsákja.

Kázmér elszörnyedve nézte, hogy mit művelnek a tündérek. Hirtelen mozdulattal odaugrott, felkapta a fényképezőgépet, és mielőtt még rávethették volna magukat, három gyors lépést tett hátra, a készüléket pajzsként tartva maga előtt. Gépkarabélya szíjra véve lengett a vállán, ahogy mozdult.
- Ne! Állj! – kiáltotta a bal oldali tündér, kezeit védőn az arca előtt tartva. Kázmér döbbenten látta, hogy nincs ujjlenyomata, és nincsenek vonalak a tenyerén.
- Nem teheted! – szólalt meg a másik is, de egy lépéssel sem mert közelebb menni Kázmérhoz.
Kázmér ördögien elvigyorodott. Megsimogatta ujjával a gombot, és a szeméhez emelte a gépet.
- Na, mosolyogjatok már! – és mielőtt a lányok köddé válhattak volna ismét, elkattintotta a gépet.

A hatás leírhatatlan volt. A lányok egyszerre sikítottak fel, a sikoly egyre növekedett, emelkedett, tébolyult sivítássá vált. Bőrük fehér füstölgése felerősödött, és ezúttal tényleg elpárolgott a bőrük. Kázmér felé kaptak, megpróbálták leteperni, de a testük egyszerűen keresztülzuhant Kázméron. Ugyanúgy a földön feküdtek, tehetetlenül, lassan feloldódva, mint korábban a 0111. szakasz katonái. Még utoljára Kázmérra néztek, majd az arcuk is szétfolyt, csupán halvány fehér pulzálás maradt belőlük, ami rövidesen kihunyt.
Kázmérból a megkönnyebbülés viharos erejű sóhaj formájában tört elő. Hát persze, ilyen eszközzel szemben viszont sebezhetőek. Ó, ha ezt tudtam volna! Vagy Ítia tudta volna! Homályosan látta csak a kicsi képernyőn kirajzolódó két halvány nőalakot. Sikerült. Megörökítette őket.

Megdörzsölte földtől koszos arcát, megigazította zilált ruházatát, és eltette a fényképezőgépet zubbonya felső zsebébe. Valamihez hozzáért a keze. A gránátokhoz.
Még nincs vége.
Felnézett az égre. Délután kettő vagy három óra lehetett. Ki kell jutnia, mielőtt a hold felkel. Ideje még rengeteg volt... de valami még hiányzott.
- Ítia – suttogta Kázmér.
Nem jött válasz.
- Ítia – szólalt meg újra.
Csak a visszhang volt a válasz.
Kázmér nagyot sóhajtott, és tanácstalanul állt egy darabig. Az erdő immáron ismét közönséges erdő lett, az ellenséget legyőzték. De milyen áron? Minden társa és barátja eltűnt. Egyszerűen megszűntek létezni. Kázmér egyedül volt. Teljesen egyedül. Soha nem érezte magát ennyire elhagyatottnak.
Lehet, hogy Ítia is meghalt. Valaki lelőtte közülünk. Miért is ne? Ők nem tudhatták, hogy a sok közül melyik Ítia!

Lassan megfordult, és lehajtott fejjel ballagni kezdett, át az irtáson. Nemsokára újra beért az erdőbe, a hűs, ártalmatlan árnyak közé. Keserű arccal felnézett, hogy belássa az előtte lévő terepszakaszt. Fák. Fák mindenütt, és kőrakások. Ekkor vette csak észre, hogy messzebbre lát néhány méternél.
A köd eltűnt az erdőből, a madarak újra csivitelni kezdtek az ágak között. A nap sugarai befurakodtak a lombok között, és fényfoltokat rajzoltak a sziklás, avarral borított talajra. Kázmér nehéz bakancsai lábnyomokat hagyott a puha földben.

Üres, kihalt lett az erdő. Magas tölgy- és cserfák nyújtották ki ágaikat a nap felé, ritkás aljnövényzet hajladozott az enyhe szélben, ami azonban kellemesen meleg volt. Kázmér mégsem tudott örülni. Egyre csak a társai jártak a fejében, akiket elveszített. Ítiára gondolt, aki valamennyire tudná enyhíteni ezt az égető érzést, de Ítia semerre sem volt. Nyújtott lépésekkel, lassan gyalogolt tovább, talpai alatt zizegett az avar, recsegtek az apró gallyacskák. Egyszer megszomjazott, megállt, és ivott egy dobozos üdítőt. Kínzó éhségére elfogyasztott egy májkrém-konzervet, és az összes maradék kenyerét. Mikor érezte, hogy erőre kap, továbbindult, leszegett fejjel, gépkarabélyát lazán lengetve jobb kezében, és ki tudja, mennyi idő után vízcsobogást hallott.
Felnézett, és megpillantotta a patakot. Meggyorsította a lépteit, és odaszaladt a vízhez. A patak sokkal szélesebb volt, mint a térkép mutatta, legalább két méter. A mélysége nem volt túl nagy, de gyanította, hogy nyakig elmerülne a vízben. Óvatosan belemártotta az ujját. Hideg volt. Letette a fegyverét, lehajolt, és megmosta az arcát, érezte, hogy felfrissíti a hideg víz.

Kezeit beletörölte gyakorlónadrágjába, és szétnézett. Ha minden igaz, most kelet felé van a híd. A hátára vette a gépkarabélyt, és arrafelé vette hát az irányt. Majdnem fél kilométer gyaloglás után meg is pillantotta. Kedves kis híd volt, az alja kövekből készült, a teteje szépen faragott fatörzsekből. Kázmérnak a tábla jutott róla eszébe. Hogy nem ember csinálta a hidat, azt rögtön megállapította. Már közel jár, nagyon közel. Ezt a hidat kellene felrobbantania.
Hát vége, gondolta magában.
Óvatosan odament a hídhoz, kezét végigfuttatta a sima fatörzsön, ami a híd egyik korlátjaként funkcionált. Tökéletesen sima volt. Ujjai között látta az apró görcsöket, amik a fában a valamikori ágak helyén voltak. Ránézett a hídra is, az egymás mellé fektetett, gömbölyű fatörzsekre. Sehol egy lábnyom, sehol a hídra felvitt sár. Ezt a hidat csak ők használják. Kázmér nagyot sóhajtott, és rálépett a hídra.
- Várj még – szólalt meg mögötte egy simogató, lágy hang.

Kázmér lassan megfordult. Nem emelte fel a gépkarabélyt, már nem volt szükség rá. Ítia állt mögötte.
- Ne menj még – szólalt meg ismét a lány. A napfény rásütött, így még gyönyörűbbnek tűnt, mint akkor éjszaka, az erdőben. Szívvirága folyamatos, ezüst fénnyel világított.
- Meghaltak – mondta Kázmér rekedt, színtelen hangon. - Mind elvesztek.
- Ne haragudj rám – kérte Ítia, a hangjából szomorúság és együttérzés áradt Kázmér felé. – Nem tudtam megakadályozni. De bátrak voltak, utolsó leheletükig küzdöttek.
- Büszke vagyok rájuk – mondta Kázmér, és mosolygott. – Büszke vagyok rájuk, hogy nem vonultak vissza, hanem felvették a harcot. Az más kérdés, hogy az adott helyzetben nem tehettek mást, de egyikük sem rohant el a francba.
- Mindent megtettél, amit csak lehetett. – mondta Ítia, és közelebb lépett. – Annyira sajnálom, Kázmér! Bárcsak visszafordíthatnám, amit a nővéreim tettek! Bárcsak mindent visszafordíthatnék!

- Nem a te hibád volt – mondta Kázmér, és ő is közelebb lépett Ítiához. – Reméltél te is. Hogy mind kijuthatunk innen. Egyszerűen csak nem voltunk képesek legyőzni őket. Nem tudtuk, hogy a fényképezőgép hatásos lenne ellenük.
- Én sem tudtam. Egyikünk sem gondolt rá, hogy van valakinek. – felelte Ítia.
Milyen szomorú a hangja!, gondolta Kázmér.
- De neked sikerült. Te életben maradtál. – szólt ismét Ítia, odalépett Kázmérhoz, és gyöngéden átölelte vállát és derekát. – Legyőzted őket, kedvesem.
- Pürrhoszi győzelem – mondta fáradtan Kázmér. Ítia biztatóan rámosolygott, és cirógatni kezdte az arcát, végigsimította a haját. – Semmit nem nyertünk vele. Elvesztettem a társaimat, és te is elvesztetted a nővéreidet.
- Szerettem őket – mondta szomorúan Ítia, és Kázmér szemébe nézett. – De téged jobban. Nem hagyhattam, hogy átküldjenek titeket mind. Annyira reméltem, hogy sikerül megmenekülnötök! Meg fogom siratni őket, ahogy a bajtársaidat is.

- Az újonnan érkezők… - mondta akadozva Kázmér, és átölelte Ítia karcsú derekát. – Kérdőre fognak vonni, hogy mi történt…hogy hogyhogy csak te maradtál…
- Miattuk ne aggódj – mondta Ítia, mindenféle aggodalom nélkül. – Nem fognak tudni róla, ahogy a nővéreim sem tudtak.
- Nagyon… féltelek, hogy bajod lesz belőle. – Kázmér kétkedve nézett Ítia földöntúli szépségű arcára, ezüstgyűrű szemeibe.
- Ne félts, kedvesem. – simított végig Ítia biztatóan Kázmér arcán. – Nem lesz semmi baj.

Néhány másodpercig néma csendben álltak, egymás karjaiban tartva a másikat, testük egymáséhoz tapadt. Ítia gyengéden cirógatta Kázmér arcát, ő pedig Ítia hátát simogatta, érezve a fátyol pókhálószerű anyagát, és mögötte a lány tökéletesen sima, fehér bőrét.
- Ó, Kázmér – sóhajtott fel Ítia. – Szeretlek.
- Én is… szeretlek – ölelte át Kázmér Ítiát, és boldogság sugárzott át rajta, mikor a lány hozzábújt. A szomorúságát ugyan nem sikerült száműznie teljesen, de nagyon boldognak érezte magát, és ölelte, ölelte a tündérlányt, aki pedig őhozzá tapadt szorosan, illatos haja szétterült Kázmér vállán és nyakán.

Mint magának a friss, zöld erdőnek, olyan illata van!, gondolta halványan Kázmér.
- Úgy szeretném, ha együtt maradnánk – suttogta Ítia.
- És nem lehet? – kérdezte Kázmér, a hangja teli volt gyanakvással.
Ítia kissé hátrahajlott, és két hófehér keze közé fogta Kázmér arcát. Szomorúan ingatta a fejét, a szemében könnyek jelentek meg, és apró, ezüst patakokban lecsurogtak az arcán.
- Nem lehet, kedvesem. Létem ehhez a helyhez köt. Nem mehetek el innen.
Kázmér arca elkomorult, valami rettenetes fájdalomhúrt pendített meg benne. Valahol a fejében a Tristaniát hallotta énekelni. Annyira vágyódott Ítia után, úgy reménykedett benne, hogy életben marad, és hogy Ítia vele marad…de csalódnia kellett. Csalódottnak érezte magát, és végtelenül magányosnak.

- Kérlek érts meg – susogta Ítia könnyes szemekkel. Kázmér érezte, hogy őneki sem könnyű… sőt, ha lehet, még rosszabb. Ő volt az, aki beleszeretett, és boldog volt, mikor Kázmér a bizalmatlan kezdet után viszonozta az érzelmeit.
Jobb most kimondani… amíg nem kapcsolat, gondolta Kázmér.
- De neked menned kell – cirógatta tovább az arcát Ítia. – Neked feladataid vannak még, harcos. Nem maradhatsz itt velem. Kérlek…érts meg… - hangja elcsuklott, ahogy a bánat rászállt a szívére.
- Soha többé nem láthatjuk egymást, kedvesem.
Vállai rázkódni kezdtek, a szívvirág fénye eltompult, ahogy halkan zokogott.
- Ne sírj, kérlek. – próbálta vigasztalni Kázmér, és megsimogatta az arcát, végigfuttatta kezét a haján, gyönyörű ívelt vállain. – Mindig emlékezni fogok rád. Ne sírj.

Ítia lassan-lassan megnyugodott. Könnyektől csillogó arccal nézett Kázmérra.
- Nem tehetek róla… annyira megszerettelek… Te voltál a legnemesebb közöttük, Levia sírját sem piszkítottad be… olyan boldog lennék, ha együtt maradhatnánk…de nem lehet, kedvesem. Neked menned kell.
Kázmér ezzel ő maga is tisztában volt. Túl szép volt ez ahhoz, hogy igaz legyen. De képtelen volt ellenállni. Az érzelmeknek nem lehet paracsnolni, ők nem harcosok, hogy azt tegyék, amit mondanak nekik.
- Nagyon fogsz hiányozni, drága. – simított végig Kázmér Ítia arcán, letörölgetve róla a könnyeket. – Mindig megőrzöm az emlékedet. Gondolatban mindig veled leszek, bármi történjék is.

Ítia, úgy tűnt, ismét sírva fakad, de legyőzte a késztetést. Bal kezével elengedte Kázmér derekát, és a fátyla alá nyúlt. Mikor újra kihúzta a kezét, egy összetekeredett nyaklánc volt benne. Vékony ezüstszínű szálon egy kristálycsillag, ugyanolyan volt, mint Ítia mellkasán a szívvirág.
- Kérlek, viseld ezt! Ha eljön az ideje, tudni fogod, miért. Vigyázz nagyon rá, ne kerüljön senki másnak a kezébe!
Kázmér alaposan megnézte a nyakláncot, és finoman elvette Ítia tenyeréből.
- Köszönöm – mondta, és a nyakába akasztotta a láncot, gondosan ügyelve rá, hogy a kristálycsillag a bőrével érintkezzen. Kellemes melegséget árasztott magából, mint amikor megérintette Ítia szívvirágát. Erős volt benne a kíváncsiság, hogy mire való az a nyaklánc, de úgy döntött, mindegy. Őtőle van. És ez már önmagában is elég indok arra, hogy viselje.
- Mit adhatnék egy ilyen értékes ajándékért cserébe? – kérdezte meg automatikusan, és újra végigsimított Ítia haján. Lassanként elfogadta a tényt, hogy bármilyen csodálatos is, amíg tart, egyszer vége kell, hogy legyen. Felötlött benne egy réges-régen olvasott WC-firka a századszinten lévő klozetből: Egyszer minden jónak vége szakad!

Ítia tiszta, könnyek nélküli szemekkel nézett Kázmér szemeibe.
- Egy csókot szeretnék tőled – suttogta. – Még sosem adott soha senki… senkitől nem kellene úgy, mint most tőled. – karját Kázmér nyaka köré fonta. – Egy igazi csókot. Ahogy ti csináljátok odakint.
Kázmérnak esze ágában sem volt ellenkezni.
- Semmi akadálya, drága. – suttogott vissza, szorosan átölelte Ítiát, és megcsókolta. Ahogy ajkuk összetapadt, érezte, ahogy a lányban felszökik az izgalom, még szenvedélyesebben öleli őt. A lány úgy csókolt, mintha ezer meg ezer éve várt volna erre a pillanatra. Talán így is volt. Kázmér ebben a pillanatban mindent megtett volna, hogy mindig együtt maradhasson Ítiával. Sokáig álltak ott, egymást gyöngéden csókolva a kicsi fahíd alatt, a patak halkan csobogott, kis vízimadarak csiripeltek a fákon, és a bokrok ágain.

Annyira jó lenne, Istenem, de jó lenne!, futott át az agyán, mikor Ítia megtörte a csókot, és újra Kázmér szemébe nézett. Most boldogabbnak tűnt, mint bármikor.
- Nagyon szeretlek, Kázmér. – susogta boldogan. – Soha nem foglak egy pillanatra sem elfelejteni. Erre mindig emlékezni fogok.
Néhány percig még egymással szemben álltak, cirógatták egymást, próbálták kihasználni az utolsó pillanatokat is. A nap lassan, kelletlenül araszolt a horizont felé.
- Most már menned kell – mondta Ítia komolyan. – Mindjárt felkel a hold.
Kázmér nagyot sóhajtott, és vágyakozón nézett Ítiára, a karcsú, gyönyörű alakjára, a lágy hajkorona övezte angyali szépségű arcra.
- Vigyázz magadra nagyon, Ítia. – mondta Kázmér. – Isten veled!
- Te is vigyázz magadra…kérlek. Próbálj meg boldog lenni! Kísérjen szerelmem utadon! – simított végig még utoljára Ítia a katona arcán, majd kényszerű lassúsággal elengedte Kázmért, hátralépett kettőt, még utoljára Kázmér szemébe nézett mélyen, áthatón, majd lehunyta szemeit, összekulcsolta a kezeit élénken világító szívvirágán, és lassan örvénylő ködfoszlányokká vált, amik hamarosan eltűntek a szeme elől a fák mögött.

Kázmér még percekig állt ott, becsukott szemmel, lassan véve a levegőt, próbálta felidézni Ítia forró csókját, kezének érintését, hogy mindig megmaradjon benne. A kristálycsillag enyhe melegsége terjedt szét lassan a testében. Úgy érezte, képtelen lesz visszafojtani a sírást. De meg kellett emberelnie magát. Ahogy a katonaságnál olyan sok mindent, ezt is el kellett fogadni, bele kellett törődni a megváltoztathatatlanba. A bajtársak, Ítia… mind odavannak, eltűntek számára.
Soha életében nem volt még ennyire magányos.
Lehajtott fejjel, lassú léptekkel a híd közepére gyalogolt, óvatosan elővette a két kézigránátot a zsebéből, mindkettőt a híd közepére helyezte, jó erősen lefogta őket, és hirtelen mozdulattal mindkettő biztosítószeget kirántotta. Felpattant, elrohant a patak túlpartján álló vastag törzsű égerfa mellé, és hasravágta magát a törzse körül növő árvacsaládban.

Iszonyú erejű detonáció söpört végig a patakparton. A híd alkotóelemei úgy robbantak az égre, mintha valaki egy hatalmas kalapáccsal sújtott volna le rá. A híd alját alkotó kövek szilánkokra hasadtak, a kődarabok repeszekként süvítettek szanaszét. Hangos puffanások és csobbanások zaja követte a lassan elülő robbanásvisszhangot, ahogy a gerendák darabjai itt-ott földet értek.
Kázmér nyugodtan kigyalogolt a fa mögül, és a híd roncsaira nézett. A két hídfő maradékán lángoltak a fatörzsek, tömör, fehér füstöt eregetve az égboltra.
Most van vége. Mindennek vége.
A szeme a túlsó partra tapadt, az égő hídfő melletti kicsi, avarral borított területre. Ott állt ő, ott tartotta Ítiát a karjaiban… aztán megrázta a fejét. Vége, soha többé nem láthatja Ítiát. Utolsó ajándéka itt függ a nyakában. Hogy mire jó? Ha eljön az ideje, tudni fogom.
Valami megcsörrent a hátán. A gépkarabélya. Kázmér észre sem vette, hogy nála van. Kísértést érzett arra, hogy szétlövöldözze az összes megmaradt lőszert, vagy egyszerűen eldobja a fegyvert a vízbe, vagy egy fa törzsének. Olyan szívesen megtette volna, annyira elfacsarta a szívét a bánat. De végülis is győzedelmeskedett benne a fegyelem. Nagyot sóhajtott, és elindult a távoli műút, az emberi települések felé.

Zárás

Kázmér, 3 és fél órával azután, hogy felrobbantotta a hidat, visszaérkezett a Nemzetvédelmi Egyetemre. Az eset sokkal nagyobbat robbant, mint azt egyikük is elképzelte még ott, az erdőben. A tény, hogy tizenöt hallgató, és egy magas rangú katonai alezredes eltűnt egy rutin terepgyakorlat során, az egekbe repítette a Nemzetvédelmi Egyetem vezetőségét, valamint a honvédség vezérkarát, főleg, mikor Kázmér a sorozatos kihallgatásokon többször is elmondta, hogy mi történt a társaival.
Ítiát természetesen nem említette meg.

A felettesek reakciója egyértelmű volt: bármi mást elfogadtak volna ahelyett a tündérmese helyett, amit Kázmértól kaptak. A katonai ügyészek több alkalommal is próbáltak hibát találni a vallomásban… ám a fényképezőgépen lévő fénykép minden beszédnél és szócséplésnél is ékesebben bizonyította, hogy nem mindennapi ellenfelekkel került szembe a 0111. szakasz.
- Ne menjenek oda, harcosok… mind meg fognak halni. – minden vallomását ezzel a mondattal fejezte be.

Természetesen odamentek. Több kutató expedíció is útnak indult, hogy meglelje a 0111. pusztulásának útvonalát. Meg is találtak minden felszerelést, ami hátramaradt Kázmérék távozása után Benyóék eltűnésének színhelyén. Megtalálták továbbá a széles tisztást is, a csata színhelyét, és az eldobált fegyvereket. Egy harmadik kutatócsoport egy tölgyfa ágcsonkjára akasztva talált egy Bocskai-sapkát, alezredesi rangjelzéssel, mellette egy összetört tájolót.

Holttestet egyet sem találtak. Ellenállásba nem ütköztek. A keresés jószerével teljesen eredménytelen volt. A tizenhat emberről soha nem hallottak többet.
A katonai ügyészség nem emelt vádat Kázmér ellen, akin minden kétséget kizáróan látszott, hogy miken ment keresztül, és mennyire megviselte az is, hogy az aggódó, zokogó szülők szemébe nézve mondja el, hogy mi történt velük. Nem sokan voltak, akik elhitték, hogy bosszúszomjas tündérek támadták meg őket, de mindegyikük tudta, hogy nem ő a felelős érte. Kázmért – az őt jól ismerő Deák ezredes úr segedelmével – azonnal rehabilitálták, mert egyértelműen bebizonyosodott, hogy nem ő mészárolta le a szakasztársait. Áthelyezték a 0112. szakaszba, olyan kitűnő harcosok mellé, mint Szél Szilveszter, Horváth András és Sebő László.

A média hatalmas szenzációt csinált az esetből. Megjelent a Blikkben, a Déli Hírlapban, a Zsaru magazinban, és számos regionális napilapban nagy betűkkel a cikk: TEREPGYAKORLAT KÖZBEN ELTŰNT A SZAKASZ, BERMUDA-HÁROMSZÖG A PILIS HELYSÉGBEN?, és hasonlók. Az újságok fantasztikus történeteket agyaltak ki a kiszivárgott kevés hírrel kapcsolatban. Úgy kiszínezték, hogy Kázmér betegre röhögte volna magát rajta (Kázmért is meginterjúvolták természetesen, de valamilyen oknál fogva nem volt hajlandó nyilatkozni).

A fényképezőgépét természetesen elkobozták tőle, a tündérfotót kimentették, sokszorosították és a legszigorúbban őrzött raktárakba vitték. Számos szakértő ellenőrizte a kép valódiságát, ám miután úgy döntöttek, hogy az erdő közepén egy lövész harcos nemigen tudna meghamisítani egy egész valóságot, nem vitatkoztak többet a fényképek eredetiségéről. Kétség sem fért hozzá, csakis eredetiek lehettek.

Kázmér László azóta elvégezte a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemet, és a miskolci hadkiegészítő parancsnoksághoz került, főhadnagyi beosztásban. Tanfolyamra szeretne menni, hogy századosi rangot kaphasson. Új felettese, Pozsár őrnagy bizalmas jó barátjává vált Egy alkalommal véletlenül akkor érkezett Kázmér irodájába, mikor ő nem tartózkodott ott, és megpillantott az asztalán egy nagy alakú, vonalas spirálfüzetet, amibe tétován beleolvasott… majd magával vitte. A 0111. szakasz eltűnésének teljes története szerepelt benne, beleértve Ítiát is.

„Valahányszor lefekszem aludni, mintha még mindig hallanám bajtársaim sikolyát, hogy szabadítsam ki őket a másik létezés fogságából” – szólt az utolsó oldal utolsó bejegyzése. „Soha nem jut megváltás nekik az agóniától. Itt Kázmér László jelentkezett. A 0111. szakasz egyetlen tagja, aki életben maradt”.

Ettől kezdve új néven emlegették Kázmért, kihangsúlyozva hihetetlen bátorságát, kitartását, és erejét. Ő lett a Medley.

VÉGE